Egy nő zokog a liftben. Egy férfi kemoterápiára megy. Egy másik nő lakásról lakásra jár, keresve az egykori otthont, azt a hamisítatlan boldogtalanságot, ami már nincs, mert az új lakók hozzák a maguk boldogtalanságát. Táskák és ajtók nyílnak, és félmondatok hasítanak belénk, és feltépnek sebeket a mi életünkből is.
Tóth Krisztina novelláit az az érzés fűzi össze legerősebben, hogy éppen csak bepillantunk a mellettünk elsuhanó emberek életének egy szakaszába, hétköznapjaikba. Rácsodálkozunk arra, mit tulajdonképpen tudunk, de hajlamosak vagyunk elmenni mellette: hogy az emberi drámák nem viselnek feltűnő köntöst, átlagos helyek, tárgyak, félmondatok mögött bújnak meg. Hallgatjuk a szereplőket, a legtöbbjüknek a nevét sem tudjuk, csak tanúi vagyunk véletleneknek, különös találkozásoknak vagy nyomasztó titkoknak, melyek a múltból jönnek, és további hosszú éveket határoznak majd meg.
Határátlépés, alárendeltség, kontrollvesztettség, visszaélés, erőszak van ezekben a történetekben, melyek egy nyomasztó világot rajzolnak elénk. Korábban a Pixelt olvastam Tóth Krisztinától, és abban is nehéz, fájdalmas sorsokat látunk, de ez a kötet még sötétebb képet fest a világról. Az évek meg a tapasztalat…?
Az írónő nagyon szabatos és tömör, csak egy-egy mozzanatot villant fel, de azok súlyosak. Lezárás nincs, csak továbbgondolás, amennyiben továbbgondolod. A legjobban azok tetszenek nekem, amik sejtelmesebbek, mint a Lift vagy a Marokkói táska, ahol nincsen mindentudó elbeszélő, csak találgatunk – pont, mint az életben.
A Sárga flakon a fájdalommal együtt is a legderűsebb a történetek közül. A nő, aki nem törölte le az apját pedig feledhetetlen, mert érzékelteti, hogy vannak traumák, amik után még évtizedekkel később is csak ott áll az ember, és nem érti, és várja a magyarázatot, ami nincs. A Borjúban pedig a legmegrázóbb az áldozattá vált kislány közönye.
Erős és nyomasztó ez a kötet, a valóság fájdalmas bonyolultságának egy szépen megírt metszete.
