Ürmös Beáta

Kategória: Lélek

  • Nem az a baj, hogy nem vagy elég pozitív

    Nem az a baj, hogy nem vagy elég pozitív

    Mondják, hogy nézd a jó oldalát. Mosolyogj a tükörbe reggel. Optimista szemmel tekints az életbe. Legyél pozitív! Nem megy. És a baj nem ez.

    Ha mélyen benned nincs rendben valami, azt nem lehet egy mosollyal elkenni. Ha a lelked gyökereit támadta meg a baj, leöntheted a pozitív életszemlélet cukormázával, de alatta attól még elindul a rothadás. Kicsit olyan ez, mint amikor az elmérgesedett, megromlott kapcsolatokat kommunikációs technikák elsajátításával és alkalmazásával próbálják újraéleszteni. Pedig a kommunikáció csak a felszín. Alatta mi van? Valóban fontos még a másik, a kapcsolat? Él még szikrája az összetartozásnak?

    A pozitív életszemléletről gyakran az az érzésem, hogy csak vakká tesz a lényeges kérdésekre. Persze, kedvesen köszönt neked az eladó a boltban, a férjed nem felejtkezett el a névnapodról és ma kivételesen szépen süt a nap. De merre tart az életed? Szembe mersz egyáltalán nézni azzal, ki vagy te és hol tartasz? Vagy annyira félsz ezekre választ keresni, hogy inkább minden nap felírsz a hálafüzetedbe öt jó dolgot, és győzögeted magad, hogy minden okod megvan boldognak lenni?

    Nem a hálával van baj. A hála fontos. Ahogy az is, hogy apró dolgoknak örülni tudjunk. A baj inkább az, ha makacsul behunyjuk a szemünket akkor, amikor negatív dolgokkal találkozunk. Ez nem optimizmus, ez csak gyengeség. Nincs erőnk elviselni a rosszat – magunkban, másokban, a világban. Pedig ha nem látjuk meg a problémákat, ha nem ismerjük el bennük a saját felelősségünket, akkor változni sem tudunk.

    Vannak helyzetek, amikor nem mosolyognod kellene, hanem kiállni magadért. Vannak döntések, melyekről be kellene ismerned, hogy elhibázottak, különben nem tudsz továbblépni. Vannak kapcsolatok, melyeket el kellene engedned, különben nem tudsz meggyógyulni. A jót meglátni nem mindig elég, a rosszat is látni kell. Mert a világ nemcsak jó.

    A kétszínűségre, az alattomosságra, a manipulációra, a kirekesztésre hogyan reagálsz? Ezekben nem a jót kell keresni. Lelked mély sebeivel mihez kezdesz? A fájdalmat nevén kell nevezni, el kell gyászolni, különben nincsen gyógyulás. A kognitív disszonancia igen merekeden meg tudja borítani a lelki egyensúlyt, de felismerésével, vállalásával tudjuk csak meghaladni önmagunkat.

    A világban sok jó is van. De ennek akkor tudsz valóban, szívből örülni, ha a lelked, az életed alapjaiban rendben van. Akkor nem kell görcsösen kutatnod a jót, az örömöt. Nem attól leszel jó- vagy rosszkedvű, hogy mennyire köszönt kedvesen, köszönt-e egyáltalán a postás, és bocsánatot kért-e, aki lábadra lépett a villamoson. Mélyebbről jön a derű, a felszínen a kis karcolásokat szinte meg sem érzed.

    Én nem akarom, hogy pozitív életszemléletem legyen. Pozitív életem legyen inkább.

  • Ne mondd nekem, hogy most éljek

    Ne mondd nekem, hogy most éljek

    Ne mondd nekem, hogy majd megtudom. Hogy évekig kialvatlan leszek. Hogy nem lesz többé szabadidőm, nem lesznek a szerelmemmel kettesben töltött csendes percek, nagy túrák. Hogy a következő húsz évem arról fog szólni, hogy kire hagyjam a kölköt csak egyetlen délutánra. Hogy az óvoda, iskola, a társadalom gépezete engem vele együtt fog felőrölni. Hogy most menjek kirándulni, utazni, utána úgysem fogok jó ideig. Ne mondd nekem, hogy még most éljek.

    Te jó ég, nem meghalni készülök, hanem életet adni. Részben talán igazad van. De nem is az a baj, hogy mondod. Hanem ahogy mondod. Azt érzem belőle, hogy ez nettó szívás szerinted, de alig várod, hogy szívjon más is. Ha ezt elhinném, akkor akarna a franc gyereket amúgy.

    Mielőtt férjhez mentem, akkor volt ilyen legutóbb. Komolykodó figyelmeztetések. De hát olyan fiatal vagy még… Nem fejezte be a mondatot, de éreztem a végét. Fiatal vagy, élhetnél még. Akkor nevettem. Nagyon is tudtam, kire mondok igent, s hogy annál teljesebb élet aligha várhatna rám. Hat év házasság után is így gondolom. A mostani riogatást azért nehéz kinevetnem, mert több az ismeretlen benne.

    Az a valaki még nem létezik, a létezésére kell először igent mondanom. S onnantól nem vethető le a felelősség. Nem két szabad ember szabadon választott kapcsolata lesz ez, hanem egy erősen függő viszony, amiben a szülő van fent, övé a felelősség. Nem leszek egyedül, az igaz. Akkor nem is vállalnám. Ez nem egyemberes munka. Tudom, sokan csinálják úgy, de jobbára ők sem úgy tervezték annak idején, s az ő munkájuk emberfeletti.

    S tudom, a sok “majd megtudod, milyen az” közt közbevetitek azért, hogy van ebben öröm is. Hogy megéri azért. Fura nekem ez is. Nekem mondjátok, vagy magatoknak? Általában nehéz eldöntenem. S ez nem annyira biztató.

    Ugyanakkor ez rólatok szól, az én történetemnek ez a része még a jövő. S én más jövőt képzelek el. Bátor jövőt. Kicsit azértis, meg azértse. Nem beletörve, a saját utunkat járva. Hordozóban vinni fel őt is magunkkal a Tátra csúcsaira. Ne arról győzködj, hogy ne álmodozzak. Kívánd inkább, hogy legyen erőm úgy élni, az álmomat élni. S ha nem megy majd, akkor segíts, ha tudsz. De legalább ne mondd, hogy “én megmondtam”. Arra emlékezni fogok úgyis.