Lisa Wingate 2017-ben megjelent regénye, az Elrabolt életek igaz történeten alapul, ami különösen súlyos olvasmánnyá teszi ezt az érzékeny témáról szóló, izgalmas és szívszorító könyvet. A szerző maga egyébként újságíró, és regényében egy ténylegesen megtörtént, 1950 környékén kirobbant, majd elaltatott botrányt tár fel, melynek részleteire csak az 1990-es években derült fény.
A regény valós alapja
Georgia Tann, aki évtizedeken keresztül tetszelgett az árvák megmentőjének és védelmezőjének szerepében, valójában gyakran mélyszegénységben élő szülőktől csalta ki vagy lopta el gyerekeiket, akiket aztán a Tennessee Gyermekotthonba vitt, hogy később jó pénzért eladhassa őket dúsgazdag gyermektelen örökbefogadó szülőknek. Voltak nők, akikkel szülés után, a fájdalomcsillapító hatása alatt írattak alá nyilatkozatot, melyben lemondtak gyermekükről, másoknak pedig azt hazudták, hogy gyermekük halva született, miközben a csecsemőt jó pénzért adták el valamelyik másik államba, örökbefogadásra várakozó szülőknek. Utóbbiakat szintén zsarolták, a gyermek visszavételével fenyegették.
A gyerekkereskedelem három évtizeden át folyt, hatóságok, orvosok, szociális munkások is be voltak vonva, politikusok falaztak neki. Amikor mégis kirobbant a botrány, a sok érintett befolyásos ember közbelépésére hamar el is altatták, a gazdag örökbefogadók közt politikusok, színészek és más közéleti személyiségek is voltak. A részletekre negyven évvel később derült csak fény, így a gyermekeiket elvesztő szülők, és az egymástól elszakított testvérek közül csak néhányan találták újra egymásra, magánnyomozók segítségével. A gyermekek nevét és születési adatait ugyanis az árvaházba kerüléskor megváltoztatták, hogy ezáltal se derülhessen fény valódi kilétükre.
Miről szól az Elrabolt életek?
Lisa Wingate regényének szereplői nem valós személyek, de történetükben előbukkannak azok az elemek és események, melyekről az érintett gyerekek és családok később beszámoltak. A regény két szálon fut, de mindkét szál ugyanazon esemény felé közelít két irányból: a szétszakított Foss család tragédiájához.
A régebbi szál May története, aki öt testvérével és fiatal, tanulatlan, de szerető szüleivel egy lakóhajón él a Mississippin. Az anyát következő szülésekor kórházba kell vinni, a magukra hagyott gyerekeket pedig, akik közül a tizenkét éves May a legidősebb, Georgia Tann emberei erőszakkal behurcolják a gyermekotthonba. May emlékein keresztül tudjuk meg, hogyan bántak a testvérekkel az otthonban, hogyan próbáltak visszajutni szüleikhez, és mi lett későbbi sorsuk.
A másik cselekményszál két generációval később játszódik, May már nagymama korú. Ennek főhőse Avery Stafford, a jómódú politikus családba született jogász, aki véletlen bukkan rá egy családi rejtélyre, és ahogy egyre több részletét ismeri meg, egyre kevésbé képes abbahagyni a kutatást, míg meg nem tudja a teljes igazságot.
Mit tetszett benne legjobban?
May története döbbenetes. Részletes kutatómunka áll mögötte, és Lisa Wingate a fiktív szereplők sorsán keresztül, a gyermek May szemszögéből nagyon hatásosan meséli el a szívszorító családi drámát, érzelmileg teljesen a hatása alá kerültem (gyanítom, mivel nekem is van gyerekem, még sokkal jobban, mintha nem lenne).
Az Elrabolt életek emellett az örökbefogadás kérdéséről is elgondolkodtat, ami – mint a legtöbb téma az életben – nem teljesen fekete vagy fehér. Van az a klisé, hogy önző, aki nem vállal gyereket. Arról viszont kevésbé szoktunk beszélni, hogy a gyerekvállalás is éppoly önző érdekből történhet (a szülők szeretnének gyereket, ez az ő vágyuk), és innen át lehet esni a túloldalra is: mivel annyira vágyom egy gyerekre, ezért jár nekem, és ha nem adatik, akkor valaki adjon.
A gyerekkereskedelmi botrányt az 50-es években azzal altatták el, hogy végső soron a gyerekek többsége jó helyre került, a szegénységből a jólétbe, minek ezt bolygatni… Mintha a szegény gyerekek problémájának egyik megoldása az lenne, hogy adjuk őket örökre jómódú gyermektelen pároknak.
Bármennyire is borzasztóak azonban egyes mozzanatok a könyvben, valamennyire kiegyensúlyozza őket az, hogy a regény a jövőbe is néz, és a testvéri szeretet erejéről, a továbblépésről is szól, valamint arról, hogyan hatnak a régóta lappangó családi titkok a későbbi nemzedékre. Ami, ha már szóba került, térjünk is át arra, mi nem tetszett annyira…
Mi nem tetszett?
Avery cselekményszála sokkal lényegtelenebbnek és súlytalanabbnak tűnik, May és Avery szemszögének fejezetenkénti váltakozása pedig csak még jobban ráerősít erre. Kicsit az volt az érzésem, mintha a jelen nem is lenne lényeges, Avery történetének legizgalmasabb eleme a múlt és annak titkai.
Értem, persze, hogy a May történetében szereplő események sokkal súlyosabbak, mint Avery életének bármely dilemmája, de ez még nem jelenti azt, hogy ne lehetett volna ezeknek jobban a mélyére menni, és rajtuk keresztül Averyt is közelebbről megmutatni. Valamennyire elkezdett az írónő idővel kapirgálni abban, hogy Avery élete mennyire előre megtervezett, családja és ő maga is mennyire kifelé él, hogy ebben a látszatéletben nem találja önmagát, de sajnáltam, hogy olyan későn került erre sor, és akkor is gyorsan szép „happy end”-be fordult a rendesen ki se bontott történet.
A regény élvezhetőségén azért nem ront jelentősen ez a cselekményszál, mert a múltat feltáró részei fenntartják a feszültséget és az izgatott várakozást, csak hát, lehetett volna még jobb. Mert fontos a múlt, de a későbbi generációknak már főleg a jelenre gyakorolt hatása miatt, hiszen mégiscsak a jelenben élünk.
Te olvastál a közelmúltban családregényt? Ajánlanád másnak?
