Szerző: Bea

Kalifornia változatos természeti szépségei között az óceántól kezdve a 3000-4000 méteres hósipkás csúcsokon, mamukfenyőkön, legyezőpálmákon, kopár sivatagokon, hatalmas vízeséseken át a számtalan alpesi tóig bármit megtalálunk. Mielőtt megállapítanánk, hogy legalább vulkanikus csodái nincsenek, hiszen az már mégsem volna igazságos, hogy egyetlen államnak ennyi kincs jusson, szólok, hogy de. Mármint talán nem igazságos, de van neki ez is. Bár erről nem sokan tudnak, még az Egyesült Államokon belül sem.

A Yellowstone Nemzeti Park a vulkanikus nemzeti parkok sztárja Amerikában éppúgy, mint az egész világon. Emiatt könnyen feledésbe merül, hogy nem ő az egyetlen ilyen park az Államokban. Közel sem. De még ha fel is rémlenek egyeseknek a Hawaii-szigetek a vulkanizmus kapcsán, Kalifornia valószínűleg akkor sem.

Mi is már több mint fél éve éltünk ott, amikor először tudomást szereztünk a Lassen Volcanic Nemzeti Park létezéséről. (És nem azért, mert nem igyekeztünk keresztbe-kasul bejárni ezt a Magyarországnál amúgy majdnem ötször nagyobb területű államot.) De akkor viszont irány a Lassen Volcanic!

Vagyis, ne olyan hevesen, várni kell kicsit. Bármily hihetetlennek tűnik is az óceán partján uralkodó tél nélküli világból, a több ezer méteres csúcsokat télen bizony Kaliforniában is hó borítja. Mivel települések ilyen magasságban nincsenek, túrázni meg úgysem lehet nyakig érő hóban, így a nemzeti parkok útjainak nagy részét télen nem takarítják. Megvárják, míg elolvad a hó. A Lassen Volcanic Nemzeti Parkban ez június környékén történik meg.

De akkor aztán feltárul egy olyan világ, mely egyszerre halott és élettel teli, színes, lenyűgöző és félelmetes. Itt ma is aktív a vulkanizmus. Az év nagy részében hóval borított, 3189 méter magas Lassen csúcs maga is egy szunnyadó vulkán. Legutóbb 1915-ben tört ki.

A számtalan geotermális jelenség pedig szintén a vulkáni aktivitásra emlékeztet: melegvizű hőforrások, iszapmedencék, fortyogó sárkatlanok. Fumarolák, melyekből 200-900 °C-os vízgőz és gázok törnek a felszínre. Fekete lávamezők. Élénkzöld színű tó, melynek forr a vize.

Kedvenc geotermális érdekességeket bemutató tanútjaink a bizarr nevű Bumpass Hell és Devil’s Kitchen voltak. A sok rotyogó-fortyogó víz és sár, és az átható záptojásbűz méltán ihlette ezeket a neveket. A kijelölt ösvényről pedig itt tényleg soha de soha nem szabad letérni!

Kedvenc vulkánhódító túránk a Cinder Cone szürke hamukúpjának megmászása volt. Ez a vulkán valóban úgy néz ki, ahogy egy hétköznapi ember a vulkánt elképzeli: szürke kúp, a közepén mély kráter, növény rajta egy szál se, és fekete lávamezők ölelik körül. Az 1600-as években tört ki utoljára, azóta valószínűleg végleg kialudt. Nemcsak felmászni lehet rá, de le lehet mászni egészen a kráter legaljáig. Ott meguzsonnáztunk. Elvégre ki tudja, mikor lesz lehetőségünk vulkáni kráterben uzsizni legközelebb. (Nem is volt azóta.)

A Lassen Volcanic volt életünkben az első vulkanikusan aktív terület, amit meglátogattunk. Le is nyűgözött annak rendje és módja szerint. A Cinder Cone kúpjánál szebb és vulkánabb vulkánt pedig azóta sem láttunk. Csak azt nem értem a mai napig, miért ismerik ilyen kevesen. Hiába, túl sok természeti csoda van Kaliforniában…

A sivatagok nem tipikus kedvenc helyei az átlag túrázónak. Ahogy azt már Anakin nálam sokkal költőibben kifejtette a Star Wars című kultikus eposzban, a homok mindenhova bemegy, és tök idegesítő. A kis herceg ennél sokkal bölcsebb volt, mondván, a sivatagot az teszi széppé, hogy valahol egy kutat rejt. Vagy oázist. Ezzel egyet kell értsek, különösképpen Dél-Kalifornia csodálatos oázisainak felfedezése után.

Egy novemberi hosszú hétvégét töltöttünk Palm Springs környékén, ahol az évnek ebben a szakaszában már nem fenyegeti hőguta azt, aki hosszabb túrára merészkedik. Nekünk pedig eltökélt szándékunk volt ezt tenni. Hogy miért érdekelt minket annyira ez a sivatagos vidék?

Ezek a sivatagok nem teljesen kopárak. Hegyes vidékek között fekvő, inkább kő- mint homoksivatagok, és számtalan kaktusznak és egyéb rejtélyes, tüskés növénynek adnak otthont. Valamint Kalifornia legnagyobb legyezőpálmáinak.

Magamban meg kellett állapítanom, hogy korábban egyáltalán nem olyannak képzeltem egy sivatagi gyalogtúrát, hogy mérföldeken keresztül sétálgatunk a kristálytiszta vizű oázis mentén, hatalmas legyezőpálmák árnyékában. De meg kellett állapítanom azt is, hogy ez egyáltalán nincs ellenemre. A sivatag legjobb része az oázis, miért is mennénk akkor máshova? 😀 Végülis, még napszúrást is lehet kapni így is, ez szintén bebizonyosodott.

De azért aki rá akar találni, annak jó helyen kell keresni. A sivatag valóban nagy és valóban kopár. A Palm Springstől nem messze fekvő Agua Caliente indiánok földjén azonban több legyezőpálmákkal szegélyezett, kellemes kis oázis is található, melyeket összefoglalóan Indian Canyons néven emlegetnek.

A belépés erre a területre a napra szóló belépődíj megváltása után lehetséges. Cserébe azonban kapunk térképet is, és tágas, mosdókkal és uzsonnázó padokkal felszerelt parkoló vár ott, ahonnan a túraösvények indulnak. A rövidebb, könnyedebb sétákra vágyók az Andreas Canyon-t és a Murray Canyon-t fedezhetik fel, edzettebb és kalandvágyóbb túrázók pedig a Palm Canyon-t, ami “A Kanyon”. Mi pedig mindegyiket. 🙂

Meséltem már Kalifornia hatalmas parti mamutfenyőiről, melyek a világ legmagasabb fái. De ez Kaliforniának nem elég. Ő a világ legnagyobb fáinak címét is elcsaklizza, mégpedig egy másik, kizárólag itt őshonos mamutfenyő fajta, a hegyi mamutfenyő segítségével.

A hegyi mamutfenyők nem nőnek annyira magasra, mint parti társaik, viszont hosszabb életűek, és a törzsük térfogata alapján bizony ők a nagyobbak is. Otthonuk a Sierra Nevada hegységben van, főként a róluk elnevezett Sequoia Nemzeti Park területén. (Angolban jobban különbözik a két faj neve, a parti mamutfenyő a redwood, hegyi társa a sequoia.)

Leghíresebb képviselőjük pedig General Sherman, az 1487 köbméteres mamutfenyő, aki a világ legnagyobb fája. Hogy segítsek egy kicsit érzékeltetni ezt a méretet, képzeld el a törzsét vízzel megtöltve. Na, ebből a vízmennyiségből kb. 27 éven át minden nap megfürödhetnél.

Gigantikus méretük mellett igazi túlélők is ezek a fák. Vöröses színű törzsük rendkívül ellenálló, nemcsak a rovarok és betegségek, de még a tűz ellen is. Sőt, szükségük van a kisebb erdőtüzekre a túléléshez. Egyrészt a tűz szépen elpusztít mindenki mást körülöttük, aki tápanyagot szívna el előlük a talajból, másrészt a tobozaik hőre nyílnak, így erdőtűz nélkül szaporodni sem tudnak.

Ez akkor derült ki, mikor az amerikaiak nagy buzgón minden erdőtüzet megfékeztek, ám idővel feltűnt nekik, hogy nem nőnek mamutfenyő csemeték. Hát, a pokolba vezető út is, mint tudjuk… Szóval a jószándék nem elég. Okosan kell a természetet óvni.

A hegyi mamutfenyők akár a 3000 évet is megérhetik, és remek ellenálló- meg regenerálódó képességüknek köszönhetően ezt a gyakorlatban jó páran meg is teszik közülük. Sőt, a törzsük még a haláluk után sem korhad. Játékos kedvű természetjárók házikót is faragtak kidőlt mamutfenyő belsejéből, valamint néhány kidőlt törzsbe alagutat vájtak, amin autóval hajhatnak keresztül az ámuldozó turisták.

A Sequoia Nemzeti Park területén számos tanösvény, kilátópont és turistaút várja a kíváncsi felfedezőket. A legnagyobb mamutfenyők pedig kiépített, akadálymentes sétányon is elérhetők.

Kalifornia számos természeti rekord büszke tulajdonosa, ezek közé tartozik a világ legmagasabb fájának birtoklása is. Észak-Kalifornia Redwood Nemzeti Parkja ad ugyanis otthont a világ legmagasabb ismert élő fájának: Hyperion, a parti mamutfenyő 115.61 méter magas.

Azért a nemzeti park többi mamutfenyője is igen tekintélyesen tornyosul az ember fölé. Nekem kifejezetten olyan érzésem volt az erdőbe lépve, mintha hirtelen a dínók korába kerültem volna vissza, óriás fák és óriás páfrányok közé. (Fun fact: a Jurassic Park egyes részeit ebben a parkban forgatták.)

A mamutfenyők erdeje hatalmas, csendes, fenséges. Nagyon szerettem itt túrázni, sőt az északi erdők San Francisco közeli “kistestvéreiben” is. Mindig olyan érzésem volt, mintha a természet ősi, rejtett szentélyébe léptem volna, ahol a vastag moha még a lépteim és a lélegzetem neszét is elnyeli. És valóban, a legidősebb fák 1000-1500 évesek.

Nem nőnek sehol máshol a világon, csak itt, a kaliforniai partvidéken, és még itt is csak egy szűken behatárolt sávban. Mivel szeretik a nedvességet, élőhelyük határa ott húzódik, ameddig a kaliforniai partokon oly gyakori köd elér. Ez egy kb. 40 km széles sáv.

Kemény és ellenálló faanyaguk miatt azonban az itt élő telepesek az idők során igencsak megritkították az egykor sok száz kilométeres hosszanti sávban elterülő erdőket. A fennmaradt erdők ma már védettséget élveznek.

A Redwood Nemzeti Park számtalan rövidebb és hosszabb túraútvonalat rejt, és az ősi erdő, az óceánpart, a mohos sziklák közt zubogó vízesések bárkit könnyen rabul ejtenek. Engem biztosan. Annak ellenére is, hogy az egyik nap totálisan eláztunk, a legutolsó darabka rajtunk levő ruháig.

Ha pedig a sok túrában elfáradtunk, akad a közelben autós attrakció is (Amerikában vagyunk, elvégre): az Avenue of the Giants egy 32 mérföldes műút, mely a mamutfenyők erdejének kellős közepében vezet. Döbbenet látni, hogy eltörpülnek a böhöm terepjárók ezeknek a csendes óriásoknak az árnyékában.

Kaliforniáról talán mindenkinek a napsütötte óceánpart és az azt benépesítő szörfösök az első gondolata. Pedig bizony, sivatagai is vannak, nem is egy. A leghíresebb és legmelegebb közülük azonban kétségkívül a bizarr nevű Halál völgye.

A név magyarázatát nem sokat kutattam, elég egyértelmű, milyen nehezen küzd meg egy ilyen hellyel bármiféle élet. Itt mérték ugyanis a valaha volt legmagasabb megbízhatóan megállapított hőmérsékletet a Földön: 56.7 °C-ot (134 °F). Idén júliusban pedig újabb rekordot söpört be a hely: 42.3 °C-os (108 °F) átlaghőmérséklettel a “valaha volt legmelegebb hónap a Földön” címet is elnyerte.

Az átlagos nyári napokról még annyi megjegyzésem lenne, hogy nem érdemes ilyenkorra időzíteni a látogatást, ugyanis az emberi szervezet sem ezen körülmények elviselésére lett optimalizálva. Attól semmi esetre sem kell félnünk, hogy tavaszi vagy őszi látogatás alkalmával ne tapasztalhatnánk meg az extrém hőséget. Ezt személyes tapasztalat alapján is megerősíthetem.

A hihetetlen meleggel hihetetlen szárazság is párosul. Ezen a helyen nem azért nem izzadtam, mert nem elég magas a hőmérséklet hozzá, hanem mert minden csepp izzadtságom elpárolgott. Ezzel szemben egy liter vizet lazán megittam egy könnyed, egyenes terepen való 20 perces séta alatt. S a légkondis kocsiba beszállva volt csak képes a szervezetem izzadni is.

Ha már itt tartunk, a látogatás ajánlott módja: autóval végigvezetni a 14000 négyzetkilométeren elterülő nemzeti parkon, a megjelölt kilátópontokban megállni, kiszállni, sétálni kicsit, és rengeteg vizet inni. Még annál is több vizet inni – sajnos előfordulnak kiszáradással kapcsolatos rosszullétek, sőt halálesetek is minden évben.

A kötelességtudó ijesztgetés után azonban hadd mondjam el azt is, hogy ez nemcsak egy üres, mindenhol egyforma sivatag. Sosem hittem volna, hogy egy élettelennek tűnő helyen is van élet, és a sivatagnak ennyiféle arca van.

A Halál völgye igen sokat megmutat ebből: a Zabriskie Point színes, holdbéli tájra emlékeztető dombjai, a Mesquite Flat homokdűnéi és a Badwater Basin sósivataga örökre az emlékezetembe vésődtek, és a maguk nemében páratlanok a világon. Egyébként a Badwater Basin a legalacsonyabb és a legforróbb pontja a Halál völgyének. 85 méterrel van a tengerszint alatt, és csak azért nem tölti fel víz, mert itt nincs víz. Sehol.

De bármily hihetetlen, néhány kiadós téli eső után még ez a kietlen, kegyetlen hely is ki tud virágozni egy rövid időre. Ezt még nagyon szeretném látni egyszer.

Kalifornia nemcsak az örök napsütés, de a változatos természeti csodák és rekordok földje is. Ott van mindjárt a Yosemite Nemzeti Park, az egész Egyesült Államok egyik legnépszerűbb és legikonikusabb nemzeti parkja, mely a világ ötödik legmagasabb vízesésének ad otthont. Már amikor az éppen méltóztatik létezni.

A három részből álló, 739 méter magas Yosemite-vízesés ugyanis egy időszakos csoda. Mivel vizét a hóolvadás táplálja, így május-júniusban van ereje és szépsége teljében, augusztusra pedig szinte teljesen eltűnik. Én először egy augusztusi napon pillantottam meg – vagyis pillantottam volna meg, ha lett volna mit. A nedves sziklafalon csordogáló néhány erecske ugyanis a legnagyobb jóakarattal sem volt vízesésnek nevezhető.

Persze, tudtam én, hogy az augusztus nem a legideálisabb időszak a látogatásra, de mégsem gondoltam, hogy egy ekkora vízesés csak úgy eltűnhet teljesen. Hát, márpedig de. Még szerencse, hogy egy teljes évet töltöttem Kaliforniában, mert ezek után természetesen újból felkerestem a Yosemite-vízesést május végén. Ekkor már nagyon is létezett. Dübörgő hangja betöltötte az egész völgyet, és nehezen lehetett a Yosemite-völgyben olyan pontra tévedni, ahonnan ne lett volna látható.

Íme a különbség – augusztus és május:

Megtaláltam az óriást, amit kerestem. De közel sem ő az egyetlen szépség a vidéken. A Yosemite-völgy ugyanis nyolc hatalmas, gyönyörű vízesésnek ad otthont. Legmagasabb köztük az előbb említett, a legkisebb pedig a 96 méteres Vernal Fall. Szegény. 🙂

Ezt a helyet nem felejti el egyhamar, aki valaha látta. Aki pedig olyan szerelmes a vízesésekbe, mint én, az örökre bolondja lesz.