Három gyönyörű szerelmes vers Szabó Lőrinctől

Created with Sketch.

Szabó Lőrinc verseit újra és újra előveszem, különösen a szerelmes verseit. Annyifélék, mintha nem is ugyanaz az ember írta volna őket. És hihetetlen, hogy az egyik legkegyetlenebb szerelmes vers, a Semmiért egészen szerzője mélységes, szenvedélyes, gyönyörű verseket is tudott a szerelemről írni. Melyek a legszebbek közül valók a magyar irodalomban. Szerintem.

(Más kérdés, hogy soha, soha egyetlen pillanatra sem lettem volna szívesen a múzsája helyében – aki egyébként öngyilkos lett.)

Ahol élőbb a Föld

Vannak helyek, ahol élőbb a föld,
útak; melyek lángolnak, vagy sajognak
s akárhol leszel, mindig visszahoznak,
tájak, melyek már tulvilági kört
zárnak körénk, itt a kék, ott a zöld:
a gyöngyös Tejút könnyeiddel oktat
s annál a fánál erősebben ott vagy,
mint bárki, bárhol: delet és gyönyört
őrzöl, s az téged. Igy szövődsz bele
a Mindenségbe, élet és mese:
nem is hiányzol sehol sohase.
Mindez sok, s kevés: ez ébreszt, ez altat:
örökjelenlét, noha képzelet csak…
Hogy szerezhet szív szíven ily hatalmat?!

A huszonhatodik év

Búcsúzunk, édes kétségbeesésem?
Mindig búcsúzunk! Valami selyem,
valami hűvösség a szívemen,
valami béke vagy már: alig érzem
fájónak ezt a fájdalmat: becézem,
hisz már rég csak általa vagy velem,
s szomorúan bár, mégis édesen
meg-megismétled, amit veled éltem
e tündér földön: teleröpködöd
multunk éveit, a huszonötöt,
s ezt, a huszonhatodikat, örök
búcsúm, te társam, halott útitárs:
tárt szivemben mindig itthon találsz,
és akárhogy fáj, vígasz, hogy te fájsz.

Káprázat

Először a szem csókol, aztán a kezem,
mint tenger ömölsz el érzékeimen,
mint tenger ömöllek én is körül,
aztán part, s tenger összevegyül,

s együtt, egymás partján heverünk; –
vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
s a lepkék bennünk párzanak; –

vagy felhők vagyunk ott az égen: igen,
azok is oly tengerszerűen
lüktetnek, és hullámzanak,
egymáson átáramlanak; –

vagy mit tudom én!… Részeg vagyok,
hunyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,

s a mondhatatlant mondanám,
de összevissza dadog a szám,
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
s szikrát vet a test és fellobban a perc –

óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –
Villámok vad deltája szakad
lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,
érzékeink káprázó tengerén.

Olvastad már az én regényemet?

Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.

Ha tetszett, oszd meg:

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük