Sötét volt. Nem így terveztük megérkezni, de lerobbant az autónk, emiatt hosszú órákat elvesztettünk. Tudtuk, hogy a part mellett fut az út, de alig láttunk valamit, az autó fényszórójának sugarait mintha elnyelte volna körülöttünk a sűrű sötét. A sötét, melyből percenként újabb és újabb mozgó alakok váltak ki. Rájuk koncentráltam minden erőmmel, hogy még időben észrevegyem a mozgást, nehogy elüssem őket.
Ausztrália állatai éjszaka aktívak. Kenguruk, wallaby-k, vombatok ugráltak elénk, érdekelte őket az egyetlen fényforrás az éjszakában. Erőt kellett vennem magamon, hogy ne álljak meg és szálljak ki ott az út közepén, mert nem láttunk még ennyit! Végül megérkeztünk a szintén teljesen sötét kempingbe. Leállítottam a kocsit, elővettük a fejlámpákat, hogy elkezdjünk megágyazni. A kocsi volt az ágyunk. Nem éppen lakóautó, mert annak kicsi, de a hátsó része át volt alakítva úgy, hogy lehessen aludni benne.
Ekkor megéreztem, hogy néznek. Megpördültem, és megláttam a nagy, rám szegezett szempárt a fán. Már majdnem felsikoltottam, de a fejlámpám kis fénykörében közben kivettem a körvonalait. Pici volt, és megszeppenten, mozdulatlanul csücsült a faágon. Egy posszum, egy mókus méretű kis erszényes. Elmosolyodtam, óvatosan közelebb mentem, de csak pár lépést, nehogy elijesszem. Nem ő volt az egyetlen, többen is leskelődtek a környező fákról.
Megint eszembe jutott, hogyan reagált majdnem mindenki, akinek a közelgő ausztrál utunkról meséltünk. Hogy juj, a mérges kígyók, mérges pókok, a világ összes mérgező, veszélyes állata ott fog ránk leselkedni. Miközben akárhányszor meglepett minket egy állat a vadonban, az annyira eszméletlenül cuki volt, hogy gondolatban rá kellett szólnom magamra, hogy nem, nem vihetem magammal a kocsiba plüssállatnak éjszakára.
Könnyek szöktek a szemembe, csupán azért, mert annyira fáradt voltam már, és annyira boldog. Azon a reggelen még dühömben sírtam, amiért lerobbant az autónk, és ki tudja, hogyan oldjuk ezt meg. Most pedig ott voltunk a sűrű sötétben, Jervis Bay part menti kempingjében, posszumok vigyázó tekintete mellett. Belezuhantam az álomba.
Hajnalban ébredtem, a fényre. Bájos zöld erdő vett minket körül, mögötte kékség sejlett, az óceán. Elindultam arra, amerre emlékeim szerint a mosdót megtaláltuk előző éjjel. Majdnem átestem egy kengurun. Na, erre felébredtem. Rohantam vissza, feltéptem a kocsi ajtaját, és nem túl gyengéden, majdnem ordítva ébresztettem a Kedvest is, mert jönnie kell, most! Jött. Együtt néztük a füvön legelésző kengurukat, akik nem sokat törődtek velünk. A fényképezőgépet is elővettem. Egy félóra elteltével eszembe jutott, tulajdonképpen mosdóba indultam.
A reggeli készülődés része volt az is, hogy a két nagy bőröndünket kitettük a fűre, hogy ott túrjuk át őket. Ezek voltak most a szekrényeink és fiókjaink egyben, és ami épp kellett, az biztosan legalul volt. Szóval túrtunk, fáradhatatlanul, hetekig. De azon a reggelen egy kíváncsi wallaby is végignézte, mit művelünk. Nem jött túl közel, néhány méterről figyelt minket kitartóan. Már az se bosszantott, hogy megint nem találom a naptejet. Majd veszünk egyet valahol. (A hazaérkezésünk után három flakon naptej került elő a bőröndök leglehetetlenebb zugaiból.)
Cipőt nem is kerestem, mert nem kellett. Mezítláb sétáltunk ki a strand vakítóan fehér, puha homokjára, hogy elfogyasszuk a hideg reggelinket, egy farönkön ülve, de egy olyan gyönyörű helyen, amit elképzelni sem tudtunk. Minden nem lehet tökéletes, de az az éjszaka, és az a reggel még most, évekkel később is álomszerű (és egyre álomszerűbb) tökéletességben lebeg előttem.
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
