Húszas éveim elejétől fogva, első munkahelyemtől kísér ez a kérdés, és utólag rájövök, sokkal előbb is bennem volt már, csak nem vettem észre. Elsőkönyves íróként pedig előjött most újra, más formában, mégis ugyanúgy.
Sokáig azt hittem, nem viselem jól a kritikát. Semmilyen kritikát. Aztán rájöttem, csak arról van szó, hogy nem tudom, mit jelent építő kritikát kapni, és mások sem tudják, hogyan kell ilyet adni. Hálás vagyok, hogy élet- és karrierutam bizonyos pontjain összefutottam olyan emberekkel, akik képesek voltak az építő kritikára, mert általuk tanultam meg, mit is jelent ez egyáltalán – és sokadszorra azt is, hogy nem, nem velem van a baj.
„Nem bírja a kritikát”
Mondják gyakran, és nem veszik észre, a ledorongolás nem kritika, a nyilvános ledorongolás meg főleg nem. Az pedig, hogy „szerintem ez uncsi”, vagy „nekem ez nem nagyon jött be”, nem kritika, hanem vélemény, amivel éppúgy nincs mit kezdeni, mint azzal, hogy valaki szereti-e a spenótot vagy a barackszínt (ami egyesek szerint nem is szín). Az, hogy „szép munka” meg „jól csináltad”, dicséret, és általában üres, bár jószándék van mögötte, és ez is valami (nem is kevés). Tanulni azonban nem lehet belőle.
Akkor milyen az igazi kritika? És mitől lesz építő?
A valódi kritika ott kezdődik, hogy támpontot ad, pontosan hogyan lehetne jobban. A valódi kritika nem személyeskedő. Egy adott elvégzett feladat konkrét elemeit, vagy éppen a hozzá fűződő cselekvésünk konkrét elemeit emeli ki. Ha mindez javító szándékkal, empátiával történik, akkor lesz építő. Amire, azt gondolom, mindenkinek szüksége van, mert építő kritika nélkül nem tudunk fejlődni.
Mégis olyan nehezen megy ez
Adni is, kapni is. Azt hiszem, épp azért, mert keveset tapasztaltuk, pedig ezt csak tapasztalatból lehet megtanulni. És mivel nem tudunk építő kritikát adni, ezért az, akit kritizálunk, nem is fogadja ezt jól, nem fejlődik általa, és ő sem tanul meg konstruktívan visszajelzést adni. Ördögi kör. Ja, mindezek mellett pedig az sem árt, ha tudunk ítéletmentesen, józanul gondolkodni, elemezni, vizsgálni.
A magyar oktatási rendszerből kinőve hogy is ne tudhatnám, hol van ennek a gyökere. Multis munkahelyeimet végigkísérő tapasztalat, hogy nemzetközi csapatokban valamiért általában a magyarok azok, akik se nem kérdeznek, se nem fogalmaznak meg véleményt. Korán leszoktatnak minket mindkettőről, azt hiszem. (Mielőtt pedig ezt valaki az összes tanár elleni kritikának venné, nem az. Ez egy rendszer kritikája, és én is találkoztam számos tanárral, akik sokat tettek érte, hogy ezt a rendszert kompenzálják. Hálával is gondolok rájuk.)
Egy évig az Egyesült Államokban élve viszont azt is láttam, milyen ennek a fonákja. „Positive feedback”, szendvicsmodell (építő kritikádat is két dicséret közé csomagold). Számomra ez gyógyító volt, de aki ezzel nő fel, és még túlzásba is viszik neki „biztos, ami biztos” alapon, az nagyon képtelen elvárásokkal léphet ki később az életbe. Nem beszélve arról, hogy a túlzás is vissza tud ütni. „Kisfiam, ez a legszebb ló, amit valaha láttam!” “De anya, én tehenet rajzoltam…”
Mi a megoldás?
Nem hinném, hogy van egy kizárólagos. Próbálkozni kell, alázatosnak lenni és fejlődni ebben is, mint minden másban. Csak hát, építő kritika nélkül nehéz fejlődni. 😛
Talán észrevettétek néhányan, hogy az Úton nem elérhető az Amazon boltjában egy ideje. Ez nem véletlen. Hogyan jutottam el onnan, hogy eleinte szinte kizárólag az Amazonon való terjesztésben gondolkodtam odáig, hogy most egyáltalán nem árulok Amazonon? Elmesélem. Úgyis tele van sikertörténetekkel az internet, hát színesítem kicsit a palettát.
Ha érdekel a magánkiadás, különösképpen magyar nyelvű könyv amazonos kiadása (ilyen nincs is, tudom…), akkor talán hasznosnak találod ezt a bejegyzést. Ha nem, akkor remélem, legalább viccesnek. Mert ismét bebizonyosodott, leghasznosabb fegyverem az életben a humor. Valamint ahogy a Disney tanította, let it go.
Miért is Amazon?
Hogy miért jutott eredetileg eszembe az Amazon, az talán nem olyan meglepő. A Kindle elég népszerű az e-könyvek piacán, és aki azon olvas, az Amazonon fog vásárolni. Az Amazon pedig amúgy is egy ismert és népszerű online bolt. Továbbá remek, egyszerű (khm, igen, ezt majd még kifejtem) magánkiadási lehetőséget kínálnak a szerzőknek a Kindle Direct Publishing program keretében. Sőt, nyomtatott könyv igény szerinti nyomtatását is felkínálják. Jól definiált, átlátható folyamat keretében. Hát nem tökéletes?
Egy probléma van, ami azért nem olyan csekély: a Kindle Direct Publishing nem támogatja a magyar nyelvet. Valamint a Kindle e-könyv olvasók sem. Az én regényem pedig magyarul íródott. De hát feladom én az első akadálynál? Persze, hogy nem!
Hogyan lehet tehát magyar nyelven publikálni?
Nem magyar nyelvű könyvként. Nem érthető? Pedig egyszerű. Amikor a kiadási folyamat során meg kell adni a könyv nyelvét, ott nem lehet magyart választani. És “egyéb” kategória sincs. Hát jó. Akkor hagyom az alapbeállításon, ami az angol.
Ezzel van néhány probléma. A rendszer automatikusan felcímkézi angol nyelvű könyvnek. A nyelv szerinti kereső is angol nyelvűként kezeli. Rendben, de aki a regényemet meg akarja majd venni, az valószínűleg nem a nyelvi keresőből akad rá, mondván “nézzük, milyen magyar nyelvű regények vannak Amazonon, mert venni akarok egyet”. A címke azért zavaró kissé.
A(z elfogulatlan véleményem szerint igazán szép, de mindenképpen magyar) borító
Ugyanakkor számos dolog miatt egyértelmű, hogy ez a regény bizony magyar, akármit is ír a címke. Elsőnek ott van a borító, ami magyar. Másodszor, bele lehet olvasni az elejébe, amiből szintén kitűnik, hogy magyarul van. Végül pedig a termékhez tartozó leírást is magyarul adtam meg, sőt, hogy biztosra menjek, bele is írtam szó szerint, hogy “a regény nyelve magyar”.
Összességében jobb ez, mint a semmi, ott van az Úton az Amazon katalógusában, meg lehet venni. Nem így álmodtam meg, de legalább működőképes. Vagyis annak tűnt.
Nyomtatott könyv szállítása Magyarországra
Mivel az olvasók többsége nyomtatott könyvet szeret kézbe venni, kulcskérdés volt, hogyan oldjam meg a nyomtatást és szállítást. Több külföldi cég kínál igény szerinti nyomtatást, az Amazon is. Ez is egyszerűnek tűnt. Tényleg az is. Az én dolgom a nyomdakész anyag előállítása (már a regény megírásán felül 😛 ), az Amazon intézi a nyomtatást, postázást. Amikor valaki rendel egy könyvet, nyomnak egyet, majd elküldik neki.
Hol a probléma? Az árral. A nyomtatás ára még nem is vészes, bár magyar nyomda tud olcsóbb ajánlatot adni, főleg nagy példányszámra. De a szállítás ára Magyarországra sajnos nagyon magas. Konkrétan többe kerül, mint maga a könyv. Nem valami életképes modell.
Ebből lett az, hogy kerestem egy magyar nyomdát, a postázást pedig magam intézem, csak belföldre. Az Amazon így maradt a Kindle olvasóknak, valamint azoknak a külföldön élő magyaroknak, akik olyan országban élnek, ahová kedvezőbb a szállítás ára. Akadtak ilyenek, nagy örömömre.
A saját példányaim, egy magyar nyomdától
És végül a hab a tortán: -300 forint szerzői jogdíj
Szóval volt pár megrendelésem az Amazonon, Kindle-könyvre és nyomtatott könyvre is. Havi néhány darab mindkét kategóriában. Nem is számítottam kifizetésre egyhamar, mivel az utánuk járó szerzői jogdíj finoman szólva sem egy magas összeg. Nem mintha nem becsülném meg, csak ekkora összeget nem éri meg utalgatni meg könyvelgetni. Egyelőre.
De sebaj, majd év végére vagy jövőre valamikor csak elérem a kifizetési küszöböt, és akkor megkapom egyben. Merthogy minden nagy cégnek van kifizetési küszöbe, igaz? Tíz- és harmincezer forint közötti összegek szoktak ezek lenni, éppen a fenti okból. Logikus. Meg is néztem az Amazon feltételeit, náluk ez 100 euró. Ez is logikus.
Na, ezután pedig megkaptam az első kifizetést júliusban, mely kb. 400 forint volt, és melyből a bankom a bankközi költségek miatt (nemzetközi utalás, ugyebár) levont kb. 700 forintot. Hát igen, most jön képbe a humor.
Oké, vissza azokhoz a bizonyos feltételekhez. A 100 eurós határ “wire transfer” tranzakciókra vonatkozik, míg “direct deposit” esetén nincsen semmilyen köszöb. Természetesen esetemben a kifizetés módja “direct deposit”. Értem én, hogy mi a különbség a két tranzakció között az Egyesült Államokon belül, de az én szempontomból mindkettő lényegében nemzetközi átutalás. Szóval keressünk megoldást. Vagy átállítom a kifizetést “wire transfer” típusúra, vagy beállítok egy küszöböt. Kitaláltad már, mi lett? Egyiket sem lehet. Magyarországról csak “direct deposit” típusú kifizetést lehet választani, küszöböt pedig egyáltalán nem lehet állítani. És havonta utalnak.
A probléma tehát: nem vagyok bestseller szerző
Ha ez havonta legalább pár ezer forintot, vagy netalán mondjuk tízet, jelentene, és abból vonná a bank a kb. 700 forint körüli díjat az átutalásért, akkor vállat vonnék, hogy ez van… De hogy mínuszban legyek minden hónapban? Vagyis nem, csak azokban a hónapokban, amikor épp volt eladásom az Amazonon? Oké, nevetek rajta, mert mást nem lehet ezzel kezdeni, de a regényemet innentől nem nagyon áll érdekemben Amazonon értékesíteni, tehát le is vettem.
Aki pedig Kindle olvasóra venné az Útont…
…az megveheti epub formátumban a Google Play vagy a Kobo boltjaiban, majd nagyon egyszerűen át tudja konvertálni a Kindle-nek megfelelő formátumba itt. Tudom, ez plusz munka nektek, de csak néhány perc, jobbat pedig sajnos nem tudok. Egyelőre. Aki pedig külföldre rendelne Útont, annak szintén az e-könyvet tudom jelenleg felkínálni.
Mi a tanulság?
Magyarországról könyvet árulni Amazonon induló szerzőként, havi néhány eladással nem nagyon életképes. Én roppant büszke voltam magamra, hogy ha nem is egyszerűen, de sikerült minden platformra megoldanom a terjesztést, ráadásul nyomtatott könyv még külföldön is rendelhető. Rendeltek is. És a baj ezután jött… 😀
Nem hiszem, hogy érdemes várni arra, hogy az Amazon támogassa a magyar nyelvet, csökkentse a szállítási költségeket Magyarországra, vagy bármi apró-cseprő dolgot változtasson a folyamataiban, amivel néhány szerzőnek könnyebb dolga lenne. Évek óta várják ezeket sokan, mégsem teszik. A magyar piac kicsi, az Amazon nagy és profitéhes. Nekik nem érdekük. Én ezzel elengedtem őket.
De remélem, akikhez eljutott a regényem így messzire, azok élvezték. 🙂
Frissítés (2021. febr.): időközben az is kiderült, hogy hosszú távon magyar nyelven a KDP platformon keresztül egyáltalán nem lehet könyvet kiadni. Bár jóváhagyják, ha formailag megfelel, a soron következő audit alkalmával (akár egy hét, akár több hónap múlva) kiveszik a katalógusból. Nem támogatott a magyar nyelvű könyvek magánkiadása Amazonon, ennyi.
Frissítés (2022. aug.): Az átutalási költségekre egyébként egyszerű megoldás van, amire egy ideje már rátaláltam, csak pont ennek a regénynek és az Amazonnak a kapcsán nem aktuális számomra. Wise, USD számla. Több nemzetközi platformtól is fogadtam az elmúlt évben kifizetéseket ilyen módon, teljesen ingyen.
Memoárt annak érdemes írni, akinek az élete is érdekes, és a személye is. Egy amerikai First Lady pont ilyen ember. Az első afroamerikai First Lady pedig különösképpen. Az általa írt memoár számtalan lehetőséget rejt magában, és Michelle Obama Így lettem című könyve ezeket mind remekül ki is aknázza.
Kit ne érdekelne, hogyan él egy First Lady? Hogyan lehet a magánéletet, a gyereknevelést, a házasságot összeegyeztetni azzal, hogy valaki az Amerikai Egyesült Államok elnökének a felesége? Különben is, ki ő? Kik ők? Mert bizony, az érdeklődés nemcsak Michelle-nek szól, a férjének is. Az emberek személyesebb képet szeretnének kapni Barack Obama elnökről.
Michelle Obama pedig úgy mesél magáról, hogy közben a legtermészetesebb módon magukról is mesél. A memoárja nemcsak arról szól, milyen First Lady-nek lenni, hanem arról is, milyen dolgozó nőnek, feleségnek, anyának és feketének lenni – Chicagóban, iskolapadban, multinál, nonprofit szervezetnél vagy a Fehér Házban. Pályaválasztástól család-munka egyensúlyon át közéleti szerepvállalásig számos elgondolkodtató témát felvet és körbejár, mellétéve azt a személyességet, ami közel hozza és értékes tapasztalatokkal tölti meg ezeket a témákat.
Szóval ki ez a nő?
Az Így lettem egy átlagos nőről szól, aki nyolc évre különleges szerepbe került. Egy fekete kislányról, aki Chicago kevésbé jó hírű környékén nő fel, nagynénje szerény családi házának felső szintjén, de olyan szülők gyerekeként, akik semmilyen áldozatot nem sajnálnak, hogy fiuk és lányuk többre vihessék az életben náluk.
A kis Michelle élete első zongorafellépésén nem találja a billentyűket, mert korábban csak egy ütött-kopott zongorán gyakorolt, melynek egyes billentyűit a kopások alapján különböztette meg, és nem tud mit kezdeni egy zongorával, melynek minden billentyűje egyforma. És bár később a Princetonon és a Harvardon végzi tanulmányait, sosem feledkezik meg arról, honnan jött.
A visszaemlékezésből egy törekvő kislány képe bontakozik ki előttünk, aki intelligens, sikeres nővé válik. Láthatjuk, ahogy szülei és tanárai támogatásának és saját erőfeszítéseinek köszönhetően megtalálja saját útját és hangját, azt a karriert, amit szívügyének is érez, és azt a férfit, akivel egyenlő társak.
Majd az a bizonyos férfi, Barack Obama politikai karrierje felforgat mindent, feleségének és gyerekeinek életét legelőször. Michelle-nek újra meg kell találnia, ki ő és milyen úton akar járni, ezúttal mint az Egyesült Államok első afroamerikai First Lady-je.
Ami legjobban tetszett: a dilemmák
Így lettem, részlet
Michelle nemcsak az életútját, hanem annak egyes állomásaihoz kötődő dilemmáit is megosztja velünk. Talán ezt szerettem a könyvben a legjobban, és ez érezteti leginkább azt is, hogy elsősorban emberek vagyunk – meg nők, barátok, anyák, társak -, csak az egyikünk First Lady, a többség nem, de attól még rengeteg kérdés mindannyiunkkal szembejön az életünk során.
Nem sorolom fel mindet, pedig nagy a kísértés, de csak a kíváncsiságotokat szeretném felpiszkálni. Szóval.
Mihez kezdjen egy lány, akinek a szülei rengeteg áldozatot hoztak azért, hogy elvégezhesse az egyetemet, de diplomázás után pár évvel rádöbben, hogy választott szakmája nem neki való, nem erre vágyott?
Társunk ambícióinak támogatásáért adjuk fel a karriert, amit szeretünk? Mihez kezdjen valaki, aki sikeres, saját életét kézben tartó nőből hirtelen reprezentatív feleségszerepbe kerül?
Hogyan lehet normális életre nevelni két kislányt, akik a Fehér Házban laknak, és minden lépésüket a titkosszolgálat emberei vigyázzák?
Megéri közügyekre áldozni az időt a család helyett? Kampányolni, távol lenni, más emberek ügyeivel törődni a saját gyerekeink napi gondjai helyett?
Hogyan lehet a mindennapos, gyakran túlzott és irritáló rivaldafényt jó ügyek előmozdítására használni? Hogyan lehet megóvni tőle a gyerekünket, aki ezt nem választotta, sőt, még fel sem fogja igazán?
Michelle Obama intelligensen, több oldalról járja körbe ezeket a kérdéseket, miközben számos szórakoztató, aranyos jelenetet is megoszt az életükből. Nem titkolja, mennyire ellenezte, hogy a férje politikai pályára lépjen, mennyire sok áldozatot jelentett ez neki és a gyerekeiknek, és mégis hogyan próbálta a férje erőfeszítéseit támogatni, miközben ő maga nem tudott a politika világával megbarátkozni sosem. (Ezt, mondjuk, nem csodálom.)
A személyiség ereje adja egy memoár erejét
Így lettem, részlet
Michelle Obama nem tipikus First Lady. Nemcsak azért, mert előtte minden First Lady fehér volt, hanem azért is, mert nem elégedett meg a protokolláris feladatokkal, értelmes munkát, saját projekteket keresett és talált is magának a férje elnöksége alatt. Úgy tett az emberek, különösen a gyerekek, a nők és a kisebbségek ügyeiért, hogy közben nem lépett politikai porondra.
Számomra pozitív volt, hogy a politikai események viszonylag háttérben maradtak a könyvben, másról, többről szólt. Ugyanakkor se meglepőnek, se túlzónak nem tartom, hogy Michelle szemében a férje a kivétel a politikusok közt, sem azt, hogy egy-két őszinte megjegyzést beszúr a végén az őket követő Donald Trumpról.
Memoárjában úgy tud mélyre menni, hogy közben nem tereget ki mindent. Nem azoknak való, akik pletykára éhesek, hanem azoknak, akik kíváncsiak egy tanulságos életútra, a mögötte megbúvó kétségekre és kérdésekre. Végül pedig, és nagyon nem utolsó sorban, Michelle Obama érdekes, erős és inspiráló nő, akire érdemes figyelni, nem a férje miatt, hanem önjogán. Ez nagyon átjön, és ettől lesz ez a memoár letehetetlen.
(Oké, én kénytelen voltam időnként letenni, egy 11 hónapos kis örökmozgó mellett, aki folyton akar tőlem valamit, ez nem megy másként. Igen, rákenem. Ezt is.)
A mostani tavaszon különös gyakorisággal jöttek szembe velem a “hogyan lásd meg a jót mindenben” és a “10 dolog, hogy jól érezd magad otthon” típusú cikkek. Hatásuk kétféle volt: idegesítettek, illetve felpiszkálták a bennem szunnyadó cinizmust.
Hadd szögezzem le már az elején, hogy nincs bajom az otthonommal, a benne élőket meg főleg imádom (amikor épp nem mászom falra tőlük), inkább introvertált alkat vagyok, nem igénylem a folyamatos nyüzsgést, tudok csendben lenni, elmélyülni tevékenységekben. De a mostani tavasz nem volt jó. Szívás volt, nekem is, és még sokaknak. Részletezzem, miért? Úgyis unnátok.
S ha nem lett volna még elég bajom, néhány optimista hangvételű cikkre is rákattintottam. Hát persze, én is látom a lehetőséget, emberiség kipusztul, természet kivirul, happy end, erre gondoltál? Ja, nem, hanem arra, hogy az emberek rádöbbennek, milyen fontos a család, hogy többet kellene törődniük a kapcsolataikkal, jobban figyelni egymásra, értékelni a lehetőségeiket? Bekapcsolt bennem a cinizmus, bocs. Szerintem a világot még egy világjárvány sem tudja megváltani. Valamint ide most nem optimizmus kell.
Az utóbbi években amúgy is elég kritikus lettem az optimista hozzáállással meg pozitív gondolkodással szemben. (Öregszem, vagy mi?) De talán helyesebb lenne azt mondanom, hogy azzal szemben vagyok egyre kritikusabb, amit optimizmus címén önt rám a világ. Miért is? A cselekvés hiánya miatt. Mert a szemléletváltás nem elég. A világ nem lesz olyan, amilyennek látod, csak a te buborékod lesz olyan, az pedig egyszer majd kipukkad, és akkor szembekerülsz a valósággal, és kezdened kell vele valamit.
“Lásd meg benne a jót!” Nem. Hozz ki belőle valami jót! “Bármit elérhetsz, ha megküzdesz érte.” Nem, bármit azért nem. Tudnod kell felmérni, mit igen. “Fogadd el magad!” Vagy nem. Tudnod kell azt is, mit nem akarsz elfogadni. “Mindenki különleges.” Ez a kedvencem. De ha igaz, akkor a különleges az új átlagos, és ott tartunk, mint korábban: mindenki átlagos, te is átlagos vagy. “Mosolyogj a tükörbe!” Ööö… ki csinál ilyet, most komolyan?
Az életképes optimizmus szerintem nem azt mondja, hogy “minden rendben, sikerülni fog”, hanem azt, hogy “semmi sincs rendben, ez nagyon küzdelmes lesz, de tanulni fogok belőle, és tudom kezelni azt is, ha nem jön össze”. Az életképes optimizmus pesszimistának álcázza magát. Azt feltételezi a világról, hogy bonyolult, hogy a dolgok félre tudnak menni, hogy ami elromolhat, az előbb-utóbb el is romlik. Neked pedig ezzel kell kezdened valamit.
Játszunk kirakóst? Mostanában sokat nosztalgiázom, nézegetem régi utazásaink képeit. Hát igen, valahogy utaznom kell, ha máshogy nem lehet most, akkor fejben. Ennek kapcsán hoztam nektek egy kis játékot: hat rövid történetet és hat helyszínt. A történetek töredékek, kiragadott pillanatai egy-egy utazásomnak, és szerintem sejted már, mi a játék: találd meg a történetekhez a hozzájuk illő helyszínt! Hoztam képeket is, de csak dísznek, és igyekeztem olyanokat választani, amik nem árulnak el sokat, a szövegre figyelj inkább. Kommentben vagy privátban várom a megfejtéseket. 🙂
Íme a történetek:
* 1 *
Bármilyen pici autót is béreltünk, az utak még ahhoz képest is keskenyek voltak. Türkiz és mélykék öblök alattunk, mediterrán ligetek mellettünk. Buszok velünk szemben, a beláthatatlan kanyarból érkezve. Legalább dudáltak közben. Ők szóltak. Becsuktam volna a szemem, ha nem lett volna olyan gyönyörű a kilátás minden kanyar után. Nem, nem én vezettem. Még szerencse, mert így is én készültem ki jobban. Még a tükröt is be kellett hajtani az egyik faluban, igaz, a mi hibánk volt, letértünk a főutcáról. Hamar visszataláltunk, arról lehetett felismerni, hogy ott tükröstől együtt is elfértünk. Idős urak ültek a házaik elé kitett padon, kedélyesen szemlélve minket, lábukat kényelmesen elnyújtva. A Kedves pedig óvatosan manőverezett köztük, hogy ha lehet, egy lábon se hajtson keresztül. Ők nem izgultak. Itt senki sem izgul. És senki sem fejezi be a háza felső szintjét, mert míg nincs kész a ház, nincs rá adó.
* 2 *
Akkoriban kezdődött az olcsó fapadosok korszaka. Melyeknek előnye, hogy olcsók, hátránya, hogy hajnalban vagy éjszaka, a városközponttól a lehető legtávolabb tesznek le, ahogy ez velünk is történt akkor. A városi tömegközlekedés odáig már nem ért el, így aztán maradt a transzferbusz, ami majdnem annyiba került, mint a repülőjegy maga. (A repjegy volt annyira olcsó…)
Fél óra alatt benn is voltunk a belvárosban, onnan már csak néhány metrómegállónyira volt a szállásunk. Éjfél elmúlt, a metró drága, mi egyetemisták voltunk, csórók, de fiatalok és energikusak, természetesen gyalog megyünk. Mit nekünk az a pár megálló? Több mint egy órás gyaloglás után, amikor még mindig csak az út felét gyűrtük le, kezdtünk rádöbbenni, hogy ezek a metrómegállók nem olyanok, mint a budapestiek. Ez a belváros sem olyan, mint Budapest belvárosa. Nagyobb, nem kicsit. Ami a térképen “majdnem itt van”, az valójában egy-két óra gyalog.
Azt hiszem, végül metróra szálltunk. Ahogy tettük azt a következő napokban is számtalanszor, gyorsan megszokva és megmosolyogva az udvarias figyelmeztetést, mely felszálláskor mindig elhangzik, és később néha a pesti metróra szállva is elismételtük egymásnak: “Please mind the gap”.
* 3 *
Ketten voltunk a strandon, kézenfogva sétáltunk a puha homokban. Addigra már nem volt meglepő – sem a homok puhasága, sem az emberek hiánya. Velünk szemben, messzebb, felbukkant egy másik sétáló pár, valami háziállat féle követte őket. Vagy talán nem is őket, és nem is háziállat? Madárnak tűnt, hattyúnak, pedig hát, itt nincsenek hattyúk. Közelebb érve a férfi és a nő mosolyogva köszöntek nekünk. Gondolom, viszonoztuk, mert utána beszélgetni kezdtünk, miközben leginkább a negyven körüli párt hűségesen totyogva kísérő madarat bámultuk. Kétségtelenül az övéké, és egyébként egy liba volt.
A nő és a férfi pedig hippik. Éreztem, mielőtt mondták volna. Olyan színesek voltak, és olyan lezseren sétáltak mezítláb a homokban, arcukat a nap felé fordítva. Ha el kell képzelnem két hippit, őket képzeltem volna el. Mesélték, hogy egy lakókocsiban laknak egész évben, változó helyeken, de főleg a part mentén. Időnként kirándulásokat szerveznek a turistáknak. Kérdeztem, nem kószál-e el a libájuk. Hiszen elég csak egyszer nekivágnia az óceánnak, többet talán vissza sem talál. A nő megrázta a fejét, mondta, hogy ez a liba nem úszik egyáltalán, az óceántól meg különösképpen fél. Ugyanis a testvérkéit annak idején egy krokodil ette meg, így maradt egyedül.
Szóval két hippi és egy traumatizált liba sétált velünk aznap, a puha aranyhomokon szétterülő fehér tajtékon.
* 4 *
Már órák óta kavicsos földúton zötykölődtünk. Tábla jelezte az egyik útszéli, poros kiállót. Az utolsó megállónk aznap. A kocsiban vettük át a fürdőruhát, majd sprinteltünk a vízig. Július vége, este 10 óra volt, ragyogó napsütés, körülbelül 10 fok és csípős szél.
Jólesően átjárt a meleg, ahogy belecsobbantunk a hőforrásba. Mint egy kis gőzölgő pocsolya, úgy bújt meg a sziklák közt, a semmi közepén. Nagyjából tíz ember férhetett el benne, de csak mi voltunk meg egy másik pár, akik hamarosan továbbálltak. Benne ülve éppen a fjordra lehetett látni, mi pedig csak áztunk és bámultunk, magunkba szívtuk a csendet, a szépséget. Hamarosan megjelent egy család, anya és apa két gyerekkel, helyiek. Könnyedén mellénk huppantak, beszédbe elegyedtünk. Valamelyikünk nevetve megjegyezte, hogy ez majdnem tökéletes, még csak egy sör kéne a kezünkbe, az volna a teljesség. Mire az apuka felugrott, hogy jaj, hát jó, hogy mondjuk, hoz a kocsiból gyorsan, jut mindenkinek.
* 5 *
Abban a hónapban annyit utaztunk, amennyit csak bírtunk. És ott spóroltunk, ahol csak lehetett. Például egy vendégéjszaka árát úgy, hogy éjszakai repülőjáratot foglaltunk. Elvégre repülőn is lehet aludni. Meg a váróban, merthogy hajnali egy körül volt egy átszállás. Azt már ne kérdezd, hogy az indulási, átszállási vagy érkezési idő szerint hajnali egy. De azt tudom, hogy hajnali négy körül szállt le végül a gép, és ültünk be a bérelt autóba.
Először egy Wallmartba mentünk el, feltankolni pár napra. (Igen, nyitva volt. Eszünkbe se jutott, miért ne lenne.) Hajnali fél öt körül végeztünk. Az aznapi szállásunkat délután négytől lehetett elfoglalni. Akkor tehát mi legyen? Egyértelmű. Fél óra múlva már a strandon feküdtünk. A hőmérséklet még éppen harminc fok alatti, de a levegő nehéz a vízpárától. Lehuppantunk a puha, langyos homokba, végigdőltünk egy-egy törölközőn. Délelőtt tíz körül ébredtünk, akkor végre közelebbről is megnéztük az óceánt. Kiderült, az is harminc fokos.
* 6 *
Meredeken lefelé vezetett a keskeny ösvény a vörös tájban. Ahogy a nap egyre magasabbra emelkedett, egyre többet ittunk. Körülöttünk sok szikla, kevés növény, azok is szívósak, szúrósak. Helyenként figyelmeztető táblák az út mellett: “Down is optional, up is mandatory.” Néhány táblán még azt is feltüntették, hányan haltak már bele fáradtságba, szomjúságba. Nem lepődtünk meg, ebben az országban ez, úgy tűnt, szokás. Mármint nem meghalni, hanem nemzeti parkokban különféle okból elhalálozott turistákat számon tartani, és e számokat a nyilvánossággal jól látható helyeken megosztani.
A háromórás ereszkedést egy csodás kilátónál fejeztük be, ahonnan már egész közelről látszott a szürkésen kanyargó folyó az égővörös kanyonfalak között. Tudtuk, visszafelé lesz majd nehéz, és ebben nem is tévedtünk. A több mint hatórás mászás végére lábaink remegtek a fáradtságtól. Este hét körül értünk fel oda, ahonnan aznap hajnali hatkor indultunk. Leroskadtunk egy padra, csak bámultuk az embereket, a tájat, a felhőtlen eget. A Kedves észrevett néhány túrázót, akik egy közeli kilátóplatform felé vették az irányt. “Megnézzük mi is?”, kérdezte tétován. Én pedig, aki általában félhulla állapotban is még elvonszolom magam a következő látványosságig, arra a további harminc méterre akkor nemet mondtam. Ültünk tovább, megkönnyebbülten.
* * *
Végül pedig a helyszínek, melyekből válogatni lehet (betűrendben vannak, mielőtt mintát keresnél):
Clearwater Beach, Florida Grand Canyon, Arizona London Nyugati fjordok, Izland Queensland, Ausztrália Zakynthos, Görögország
Amikor a regényem helyszínén gondolkodtam, és kellett egy hely, ami távoli, különleges és tökéletes helyszíne lehet az újrakezdésnek, nos, akkor nem kellett gondolkodnom. Egyértelmű volt, hogy Ausztrália. Mert rajongok Ausztráliáért, vonz a vad szépsége, mássága. Habár csak három hetet töltöttem ott, életre szóló élményekkel jöttem el, és a vággyal, hogy még visszatérjek. (Írós tipp: olyan helyszínt válassz a novelládnak, regényednek, ami szenvedélyesen érdekel. Mert írni csak szenvedélyből lehet igazán – vagy csak úgy érdemes?)
De maradjunk Ausztráliánál és Lilinél, aki a regényem hősnője, ha még nem ismernéd. Vannak bennünk közös vonások, például az utazás iránti szenvedélyünk. Neki azonban, velem ellentétben, két éve volt utazgatni Ausztráliában, így jóval több helyet kereshetett fel, mint én, aki megírtam őt.
Ha még nem olvastad az Útont, akkor itt a remek alkalom, hogy rendelj, mert július hónapban a szülinapom alkalmából kedvezményes áron adom a nyomtatott és az elektronikus példányokat is. Ha pedig olvastad, akkor ebben a bejegyzésben arra hívlak, járjuk végig a helyszíneit újra, közben elmesélem, mit jelentenek ezek a helyek nekem.
Sydney és Manly
Az ausztrál nagyvárosok közül, ahol megfordultam, Sydney ragadott magával a legjobban. Az öböl látképe az Operaházzal, a gigantikus botanikus kert, háttérben a felhőkarcolókkal, valamint azok a kristálytiszta, csodaszép, tágas strandok, amikről nem gondoltam volna, hogy bármely nagyvárosban fellelhetők. A Sydney iránti rajongásomnak köszönhető, hogy az Úton fő helyszíne is Sydney lett.
Noha annyit még hozzátennék, Ausztráliában nem a városokért rajongtam elsősorban, bár nagyon klassz és szerethető városai vannak. Ezek mégis eltörpülnek a természet csodái mellett. Viszont a regény fő helyszínének egy várost kerestem.
Na, és ott van még Manly, ami Lili lakhelye lesz egy időre. A Sydney-ben töltött idő alatt én is Manly-ben szálltam meg, és ez az óceán által ölelt, Sydney-ből kicsit kilógó városrész, mely pont szembenéz a híres öböllel, azonnal a szívemhez nőtt. Azt képzeltem, ha Sydney-ben élnék, itt élnék. Imádtam a hangulatát, és csak remélni merem, sikerült belőle valamit átadnom a regényben is.
Royal Nemzeti Park
A regényben hétvégi kirándulásnak, barátság és szerelem szövődésének helyszíne a Sydney-hez közeli Royal Nemzeti Park, ahol történetesen én is túráztam. Sőt, történetesen éppen a kedvesemmel (oké, vele voltam Ausztráliában amúgy is), és pont azon a részen, ahol Lili, csak nekünk egyetlen napunk jutott a túrára, így nem jártuk teljesen végig. De Sydney-be látogatóknak szívből tudom ajánlani ezt a parkot és a magas sziklafal tetején futó, panorámás ösvényt, akár olvasták az Útont, akár nem. 🙂
Jervis Bay strandjai
Jervis Bay háromszor is felbukkan a regényben, és mindháromszor a boldogság színhelye, bár minden alkalommal másféle boldogságé. És ez nem is lehet másképp, mert Jervis Bay azon mesebeli helyek egyike, melyek véletlenül a valóságban is felbukkantak.
Sejthető, hogy imádtam ezt a strandot, számomra nem nagyon akad párja a világon. A homok itt nagyon finom szemcséjű, puha és teljesen fehér. Nem halványsárga vagy majdnem fehér, hanem tökéletesen fehér. Ilyet itt láttam életemben először. A magas szilikáttartalma miatt pedig nem melegszik fel, vagyis az ausztrál forróságban is kényelmesen lehet lépdelni mezítláb a pihe-puha homokban, a fehér színű aljzat miatt a türkizkék árnyalataiban játszó víz partján. Mondtam én, hogy mesebeli.
Jó, jó, tudom, kezdek túl érzelgős lenni. Gyorsan leírom akkor azt is, mert az igazsághoz tartozik, hogy a hullámok nagyok és erősek, mint az ausztrál strandokon általában, és ahogy gyanútlanul sétálsz bele a mesés színű vízbe, seperc alatt földhöz vágnak. Utána pedig szemedből-szádból meg minden egyebedből seperheted ki a homokot, ami fehérsége és puhasága mellett kifejezetten tapadós fajta is.
Great Ocean Road és az Otway koalái
Ausztrália legismertebb “kötelező” látnivalója a Great Ocean Road, mely többek között a híres Tizenkét Apostol sziklaformáció otthona. De pont azért, mert valószínűleg mindenkinek ez jut eszébe Ausztráliáról, csak futólag kerül elő a regényben. Ahogy az Otway Nemzeti Park vadon élő koalái is, akiknek a felkeresése a legkedvesebb ausztrál élményeim közé tartozik egyébként.
Mielőtt kérdeznéd, nem direkt ezért írtam róluk a regényemben, de a szenvedélyből írás már csak így működik. Utólag látom én is, hogy mennyire könnyen jutnak eszembe olyan helyszínek, melyekhez erős érzelmek fűznek.
Brisbane
Lili az utazása során keresi fel Brisbane-t, és tölt el itt egy kis időt. Ezzel mi is pont így voltunk. Bár Brisbane városa nem közvetlenül az óceánparton van, a Sunshine Coast közelsége, az egész évben kellemes éghajlat és a város pezsgő légköre, színei és élhetősége a szememben mégis elég nagy vonzerőt adnak neki. South Bank Parklands hatalmas nyilvános parkja pedig az egyik legkülönlegesebb, átgondoltan és kreatívan tervezett városi park, amit valaha láttam.
Nagy-korallzátony
Bakancslistás élmény a búvárkodás a Nagy-korallzátonynál, ha már valaki eljut Ausztráliába. Ezt mi sem hagyhattuk ki, és Lili sem a regényben. Vele ellentétben én azonban nem lettem “igazi” búvár, próbamerülést csináltam, szakfelügyelet mellett. Utána pedig több óra hosszát töltöttem még a 29 fokos vízben, a felszín közelében, búvárszemüveggel és békatalppal, és néhol mindössze 10-20 centivel a korallok felett úszva. Hát, ilyen élményekkel rabolta el a szívemet Ausztrália…
Daintree
A Daintree a világ legrégebbi, folyamatosan létező esőerdeje. Igen, régebbi, mint az Amazonas esőerdeje, korát 180 millió évre becsülik. Csak mivel Ausztráliában, a világ végén van, így aztán senki sem hallott még róla. Na, de mi felkerestük, és Lili is a regényben, bár lényeges jelenet nem játszódik itt.
A Daintree olyan, mint a múlt egy darabja. Mivel a múlt egy darabja. Olyan növények élnek itt, melyek a dínók ideje óta szinte változatlanok. Vártam is, mikor bukkant fel egy dínó, de csak a repülő kutyák hangoskodtak a fákon.
És a többi?
Mert ott vannak azok a helyszínek, ahol jártam, és amiket nem írtam bele a regénybe. Majd a következőbe. Valamint azok a helyszínek is, ahol nem jártam, a hősnőm viszont igen. Ezekhez más utazók történetei, az Instagram és a képzeletem szolgáltattak anyagot.
Arra azért kíváncsi lennék, olvasóként kitalálható-e, mely helyszíneken jártam és melyeken nem? Ha van kedved, írd meg nekem.
Az 1966-os születésű ausztrál írónő, Kimberley Freeman nagyon sokféle regényt ír, sok különböző stílusban. A Kimberley Freeman tulajdonképpen a női témákról szóló regényeihez választott írói álneve. Horror és fantasy regényei Kim Wilkins névvel jelentek meg, ez egyébként az írónő eredeti neve. A Vadvirágok lányai pedig igazi Kimberley Freeman-regény, két nő sorsával a középpontban.
Miről szól?
A nagyrészt Ausztráliában, időnként Angliában játszódó családregény a nagymama, Beattie és az unoka, Emma életének egy-egy meghatározó szakaszát meséli el. Az egyik szál 1929-ben indul Glasgow-ban, a másik 2009-ben Londonban – és mindkettő hamarosan Ausztráliában köt ki.
Beattie egy naiv fiatal lány, akit szeretőjévé tesz, majd teherbe ejt egy házas férfi, aki utóbb úgy dönt, elhagyja érte a feleségét. Beattie és Henry így Ausztráliába mennek, hogy ott férj-feleségként nevelhessék közös gyermeküket. A dolgok azonban nem mennek ilyen egyszerűen, és Beattie-re még nagyon sok megpróbáltatás vár új hazájában.
Emma, az unokája egy sérülés után tér haza Ausztráliába, mely sikeres balerinakarrierje végét jelenti. Üres és boldogtalan, nem tudja, hogyan folytassa az életét most, hogy legnagyobb álmát fel kellett adnia.
Családregény, Ausztrália, női sorsok – nem ismerős ez valahonnan? Ha a Tövismadarak jutott eszedbe, az nem véletlen. Colleen McCullough világsikerű, megfilmesített regénye is hasonlóan foglalható össze, és mindkettő elolvasása után elmondhatom, nekem a hangulatuk is nagyon hasonlított.
Az én Ausztráliám… 2018
Mit szerettem benne? Mit nem?
A Tövismadarakhoz hasonlóan ebben a regényben is nagyon tetszett maga a helyszín: Ausztrália – a messzi, vad, szeszélyes és rabul ejtő. Az újrakezdés földje. Bevallom, alapból azért vettem kézbe ezt a regényt, mert szerettem volna valami olyat olvasni, ami ismét elrepít Ausztráliába.
Tetszett a két párhuzamos szál ötlete, mely nagymama és unoka történetét felváltva meséli el, ugrálva a két idősík közt. A megvalósítás viszont már nem lett olyan jó. Beattie története ugyanis sokkal érdekesebb, mint Emmáé, sokkal részletgazdagabban, átélhetőbben lett megírva. Emma szálát felszínesnek éreztem, maga a karakter sem kelt életre, nem nagyon tudtam azonosulni vele, beleérezni a helyzetébe.
Emellett az is visszaköszönt számomra, amit már a Tövismadarakban sem szerettem: az érzelgősség. Valószínűleg van, aki úgy fogalmazná meg, hogy ezek szép, érzelmekkel teli történetek. Nálam azon a határon már kissé túlmennek, inkább érzelgősnek mondanám.
Való ez neked?
Ha a Tövismadarakat szeretted, akkor ezt is szeretni fogod. Ha szereted Ausztráliát, a női sorsokat kiemelő családregényeket és a románcokat, akkor is.
Van olyan regény, amit a helyszíne miatt olvastál el?
Még több könyvajánlót olvasnál?
Iratkozz fel a havi hírlevelemre itt – minden hónapban írok egy könyvről, mely közel áll hozzám.
Mert Ausztrália távoli, mesés-csodás, gyönyörű világ! Engem rabul ejtett, és életem egyik legkülönlegesebb utazós élménye lett az a három hét, amikor lakóautóval fedeztük fel a keleti partját. Legszívesebben most is azonnal összepakolnék, és rohannék egy újabb lakókocsis kalandra a nyugati parton… Vagy a nagy vörös sivatagban.
De Ausztrália nemcsak utazásra inspirál, hanem olvasásra, sőt, írásra is. Bevallom, a Tövismadarak című világhírű regényt elsősorban azért vettem kézbe, mert Ausztráliában játszódik. Ezt aztán más regényekkel is megismételtem. Sőt, írtam is egyet, ami nagyrészt Ausztráliában játszódik.
Ha regényeket keresel, melyek hangulatukkal, történetükkel magukba szippantanak, és még Ausztrália varázsából is átadnak valamit, akkor ajánlom figyelmedbe… na, nézzük, mit is:
Colleen McCullough: Tövismadarak
“Ez a baj, ha az ember sziget; elfelejti, hogy a partjain túl is van valami.”
Nagy lelkesedéssel estem neki ennek a könyvnek, és számomra megbocsáthatatlan hibái ellenére szívesen gondolok vissza rá. A Tövismadarak családregény és romantikus regény. Három generáción végigvonuló története magával ragadó, és mindhárom generációból egy-egy nőalak emelkedik ki főszereplőként – Fee, Meggie és Justine Cleary. Mindhárman erős és büszke jellemek, akik küzdelmes utat járnak végig, de lehetőségeik nagyban különböznek. Sorsuk összefüggései és egymással való kapcsolatuk végig nagy hangsúlyt kap a regényben.
Nagyon tetszett még az ausztrál táj ábrázolása, melynek egyedi szépségét, vadságát is megmutatja a könyv. Egyszer kenguruk százai vonulnak végig a tájon, máskor a megállíthatatlan, pusztító bozóttűz. A trópusokon mesebeli szigetekre lehet szökni, de ezzel szemben ott van a kegyetlen forróság és pára, az elszigeteltség.
És amit nem tudok megbocsátani ennek a regénynek? A túlzott érzelgősség és a felmagasztalt önsorsrontás. Erre a legjobb példa a tövismadaras hasonlat maga, valamint Ralph és Meggie szerelmi szála, melynek reális alapja nem nagyon van. Adott egy szeretethiányos kislány, aki hosszú évekig epekedik egy álomkép után, melyet a hiányaiból épített fel. Meggie azonban nem is ismeri felnőttként Ralphot, és nemcsak fiatalon, de érett felnőtt nőként is meglepő passzivitással nyugszik bele a boldogtalanságába. Én ezt nem tudom szép szerelm történetnek látni, és kitalálhatod, Fee és Justin karaktere sokkal közelebb állnak hozzám Meggie-nél.
Kimberley Freeman: Vadvirágok lányai
“…a szerelem nem olyasmi, ami vezényszóra jön, és én magam sem vagyok olyan ember, akinek vezényelni lehet, hogy mit tegyen.”
Ausztrália, családregény, különböző generációk női sorsai. Nem, már nem a Tövismadarakról van szó, hanem a Vadvirágok lányairól, de a hangulat és a téma épp eléggé hasonlít ahhoz, hogy ha a Tövismadarak tetszett, akkor ez a regény is fog.
Két szál fut párhuzamosan, az egyik 1929-ben indul Glasgow-ban, a másik 2009-ben Londonban, és mindkettő hamarosan Ausztráliában köt ki. A régebbi szál a nagymama, Beattie történetét meséli el, aki szegény pincérnőből lesz egy tazmániai birtok tulajdonosa, majd híres divattervező. Egyedülálló anyaként küzd egy korban, mely ezt egy nőnek nem bocsátja meg, ráadásul még szerelmes sem olyasvalakibe lesz, akibe szabadna…
A másik szál az unoka, Emma története, aki híres balerina, de egy sérülés véget vet karrierjének. Őszintén szólva, Emma karaktere sokkal kevésbé volt élő és szerethető számomra, mint a nagyanyjáé. Belső vívódásai, kapcsolatainak alakulása nincs túl részletesen kifejtve, így az ő történetét sokkal kevésbé találtam érdekesnek, mint Beattie-ét. Kár, mert szerintem ki lehetett volna hozni többet belőle.
Ugyanakkor Ausztrália, a messzi, vad, rabul ejtő világ, az újrakezdés földje itt is magával ragadott, és érzelgőssége meg hiányosságai ellenére Ausztrália és Beattie sorsa megszerettette velem a Vadvirágok lányait.
És az enyém: Úton
“Tulajdonképpen nagyon régóta voltam már magányos. Attól, hogy nem egyedül éltem, csak rosszabb volt. Az igazi magány legalább… olyan egyértelmű. Valakivel magányban élni, az viszont nem tiszta ügy.”
A harmadik regény kakukktojás, és ezt nem is fogom értékelni, ez nem az én feladatom. Mert ez az én regényem, mely idén májusban jelent meg. Tulajdonképpen női sors, újrakezdés és Ausztrália itt is szépen összejön, csak az Úton főhőse egy magyar lány, aki Budapestről indul.
Lili a regény kezdetén harmincadik születésnapja felé közelít, belefásult a kényelmes és elég jól fizető munkájába egy budapesti multinál, valamint szakít vőlegényével, Gergővel, akivel már nagyban szervezik az esküvőjüket. Bár úgy tűnik, Lili élete rendezett, minden a helyén van benne, ő önmagát nem érzi a helyén az egészben. Boldognak kellene lennie, de ürességgel és kétségekkel van tele, és úgy érzi, mintha valaki más életét élné. Képtelen ebbe beletörődni, elvágyódik, bár maga se tudja pontosan, hová.
Egy véletlennek meg egy hirtelen jött, őrültnek tűnő elhatározásnak köszönhetően hamarosan Ausztráliában köt ki, ahol új munka, mesés utazások, barátok és szerelem várnak rá – meg a kérdések, melyeket még otthonról hozott magával. Ha érdekel, most megveheted nyomtatott vagy e-könyv formában is – részletek itt. És miért pont most mondom? Mert júliusban akciós, mivel ebben a hónapban van a szülinapom, és most én adok ajándékot. 🙂
Te hová utazol szívesen olvasás közben, és milyen regények visznek oda?
Egyszerolvasós vagy többször olvasható, mindig újat adó, sosem feledhető regények? Mitől kerül vajon egy könyv egyik vagy másik kategóriába? Ezen gondolkoztam a napokban, és mielőtt belemélyednék a témába, azzal kezdem, hogy szerintem mindkét fajta könyvnek megvan a helye az irodalomban és a könyvespolcokon. Attól, hogy egy regényt egyszer elolvasok, majd továbbadom, vagy visszaviszem a könyvtárba, még lehet az izgalmas és szórakoztató. Mert ha nem lenne, nem olvasnám el egyszer sem. Ugyanakkor ott vannak azok, melyeket újra és újra előveszek, gyakran évekkel később, és újraolvasva megint igazi élményt adnak. Mást, mint előzőleg.
Szépirodalomról és ponyváról beszélek? Ezek sarkítások. Nem ilyen egyszerű ez a vagy-vagy. Sőt, nem is vagy-vagy. Vagy a szépirodalom nem szórakoztathat, a szórakoztató irodalom pedig nem gondolkodtathat el, érinthet meg valamit mélyebben bennünk? Szerintem a legtöbb jó regény ezeket egyszerre teszi. Akkor miért ragaszkodunk a besoroláshoz, hogy mi szépirodalom, mi “csak” szórakoztató? Most arra hívlak titeket, hogy lépjünk ki ezekből a kategóriákból, közelítsünk máshogy afelé, mitől lesz egy regény örök érték.
Miért olvasunk újra egy regényt?
Milyen regényeket olvastam újra, vagy tervezek újraolvasni? És melyek azok, melyeket biztosan nem fogok? Tágítva az időt, melyek azok a regények, melyek 20 év múlva is adni fognak valamit, ha újraolvasom őket? Túllépve önmagamon, melyek azok a regények, melyeket az emberek 30 éve is olvastak, ma is olvasnak és olvasni fognak 30 vagy 100 év múlva is?
A klasszikusokat az idő teszi klasszikussá, de közös bennük, hogy olyat adnak, ami örök érvényű. Ez az örök érvényű pedig tud szólni a húszévesekhez éppúgy, mint a hatvanévesekhez, a mai emberhez éppúgy, mint a következő évszázadban élőhöz.
De mi az, ami örök érvényű?
Az ember. Az emberi sors és az emberi kapcsolatok körüli kérdések azok, melyek kétezer éve is aktuálisak voltak, ma is azok, és azok lesznek évszázadok múlva is, és örökké. 🙂 Szerelem, szeretet, vágy, gyűlölet, bosszú, függés, önfeláldozás. Bűn és megbocsátás. Szülők és gyerekek, férfi és nő, ember és ember közti viszonyok. A sors alakíthatósága, az élet értelme, szenvedés és boldogság, sebek és gyógyulás, hiányok és kiteljesedés. Egyensúlykeresés.
Ha egy regény ilyesféle problémákat feszeget, akkor nem tud elévülni. És mivel az emberi kapcsolatokról, az emberi lét kérdéseiről mást gondolunk fiatalon, mint idősen, így ezek a könyvek minden életkorban mást indítanak el bennünk. Mivel a regényt az olvasó fejezi be. Milyen szerencse, hogy az emberi problémák száma végtelen, megoldani pedig nem lehet őket, igaz?
Írószemmel pedig…
Nem, nem a szuperizgalmas cselekmény teszi a regényt halhatatlanná. Élvezetessé igen. De halhatatlanná a jól kidolgozott szereplők teszik.
Olyan szereplők, akik valódiak, jellemük van, szokásaik, kapcsolataik, problémáik. Olyan szereplők, akikkel azonosulni lehet, mert nők vagy férfiak, anyák vagy testvérek, barátok vagy sorstársak, haragtartók vagy megbocsátók, nyughatatlanok vagy fásultak, gyengék, erősek, kicsik, nagyok, álmodozók, sorskovácsok, áldozatok, útkeresők. Kapcsolataikban vitákkal, kétségekkel, sérelmekkel küzdenek, maguk is törékenyek és tökéletlenek, ahogy a közösségek is, melyekben élnek. Ezek a szereplők válaszokat keresnek, vagy éppen kérdéseket. Mint az olvasó emberek.
Te mit gondolsz, mitől lesznek klasszikusok a klasszikusok?
A weboldalon cookie-kat használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalunk további használatával jóváhagyja, hogy cookie-kat használjunk.
Privacy settings
Privacy Settings
A weboldalon cookie-kat használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalunk további használatával jóváhagyja, hogy cookie-kat használjunk.
NOTE: These settings will only apply to the browser and device you are currently using.
Sütik használata
A weboldalon cookie-kat használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalunk további használatával jóváhagyja, hogy cookie-kat használjunk.
