Játszunk kirakóst? Mostanában sokat nosztalgiázom, nézegetem régi utazásaink képeit. Hát igen, valahogy utaznom kell, ha máshogy nem lehet most, akkor fejben. Ennek kapcsán hoztam nektek egy kis játékot: hat rövid történetet és hat helyszínt. A történetek töredékek, kiragadott pillanatai egy-egy utazásomnak, és szerintem sejted már, mi a játék: találd meg a történetekhez a hozzájuk illő helyszínt! Hoztam képeket is, de csak dísznek, és igyekeztem olyanokat választani, amik nem árulnak el sokat, a szövegre figyelj inkább. Kommentben vagy privátban várom a megfejtéseket. 🙂
Íme a történetek:
* 1 *
Bármilyen pici autót is béreltünk, az utak még ahhoz képest is keskenyek voltak. Türkiz és mélykék öblök alattunk, mediterrán ligetek mellettünk. Buszok velünk szemben, a beláthatatlan kanyarból érkezve. Legalább dudáltak közben. Ők szóltak. Becsuktam volna a szemem, ha nem lett volna olyan gyönyörű a kilátás minden kanyar után. Nem, nem én vezettem. Még szerencse, mert így is én készültem ki jobban. Még a tükröt is be kellett hajtani az egyik faluban, igaz, a mi hibánk volt, letértünk a főutcáról. Hamar visszataláltunk, arról lehetett felismerni, hogy ott tükröstől együtt is elfértünk. Idős urak ültek a házaik elé kitett padon, kedélyesen szemlélve minket, lábukat kényelmesen elnyújtva. A Kedves pedig óvatosan manőverezett köztük, hogy ha lehet, egy lábon se hajtson keresztül. Ők nem izgultak. Itt senki sem izgul. És senki sem fejezi be a háza felső szintjét, mert míg nincs kész a ház, nincs rá adó.
* 2 *
Akkoriban kezdődött az olcsó fapadosok korszaka. Melyeknek előnye, hogy olcsók, hátránya, hogy hajnalban vagy éjszaka, a városközponttól a lehető legtávolabb tesznek le, ahogy ez velünk is történt akkor. A városi tömegközlekedés odáig már nem ért el, így aztán maradt a transzferbusz, ami majdnem annyiba került, mint a repülőjegy maga. (A repjegy volt annyira olcsó…)
Fél óra alatt benn is voltunk a belvárosban, onnan már csak néhány metrómegállónyira volt a szállásunk. Éjfél elmúlt, a metró drága, mi egyetemisták voltunk, csórók, de fiatalok és energikusak, természetesen gyalog megyünk. Mit nekünk az a pár megálló? Több mint egy órás gyaloglás után, amikor még mindig csak az út felét gyűrtük le, kezdtünk rádöbbenni, hogy ezek a metrómegállók nem olyanok, mint a budapestiek. Ez a belváros sem olyan, mint Budapest belvárosa. Nagyobb, nem kicsit. Ami a térképen “majdnem itt van”, az valójában egy-két óra gyalog.
Azt hiszem, végül metróra szálltunk. Ahogy tettük azt a következő napokban is számtalanszor, gyorsan megszokva és megmosolyogva az udvarias figyelmeztetést, mely felszálláskor mindig elhangzik, és később néha a pesti metróra szállva is elismételtük egymásnak: “Please mind the gap”.
* 3 *
Ketten voltunk a strandon, kézenfogva sétáltunk a puha homokban. Addigra már nem volt meglepő – sem a homok puhasága, sem az emberek hiánya. Velünk szemben, messzebb, felbukkant egy másik sétáló pár, valami háziállat féle követte őket. Vagy talán nem is őket, és nem is háziállat? Madárnak tűnt, hattyúnak, pedig hát, itt nincsenek hattyúk. Közelebb érve a férfi és a nő mosolyogva köszöntek nekünk. Gondolom, viszonoztuk, mert utána beszélgetni kezdtünk, miközben leginkább a negyven körüli párt hűségesen totyogva kísérő madarat bámultuk. Kétségtelenül az övéké, és egyébként egy liba volt.
A nő és a férfi pedig hippik. Éreztem, mielőtt mondták volna. Olyan színesek voltak, és olyan lezseren sétáltak mezítláb a homokban, arcukat a nap felé fordítva. Ha el kell képzelnem két hippit, őket képzeltem volna el. Mesélték, hogy egy lakókocsiban laknak egész évben, változó helyeken, de főleg a part mentén. Időnként kirándulásokat szerveznek a turistáknak. Kérdeztem, nem kószál-e el a libájuk. Hiszen elég csak egyszer nekivágnia az óceánnak, többet talán vissza sem talál. A nő megrázta a fejét, mondta, hogy ez a liba nem úszik egyáltalán, az óceántól meg különösképpen fél. Ugyanis a testvérkéit annak idején egy krokodil ette meg, így maradt egyedül.
Szóval két hippi és egy traumatizált liba sétált velünk aznap, a puha aranyhomokon szétterülő fehér tajtékon.
* 4 *
Már órák óta kavicsos földúton zötykölődtünk. Tábla jelezte az egyik útszéli, poros kiállót. Az utolsó megállónk aznap. A kocsiban vettük át a fürdőruhát, majd sprinteltünk a vízig. Július vége, este 10 óra volt, ragyogó napsütés, körülbelül 10 fok és csípős szél.
Jólesően átjárt a meleg, ahogy belecsobbantunk a hőforrásba. Mint egy kis gőzölgő pocsolya, úgy bújt meg a sziklák közt, a semmi közepén. Nagyjából tíz ember férhetett el benne, de csak mi voltunk meg egy másik pár, akik hamarosan továbbálltak. Benne ülve éppen a fjordra lehetett látni, mi pedig csak áztunk és bámultunk, magunkba szívtuk a csendet, a szépséget. Hamarosan megjelent egy család, anya és apa két gyerekkel, helyiek. Könnyedén mellénk huppantak, beszédbe elegyedtünk. Valamelyikünk nevetve megjegyezte, hogy ez majdnem tökéletes, még csak egy sör kéne a kezünkbe, az volna a teljesség. Mire az apuka felugrott, hogy jaj, hát jó, hogy mondjuk, hoz a kocsiból gyorsan, jut mindenkinek.
* 5 *
Abban a hónapban annyit utaztunk, amennyit csak bírtunk. És ott spóroltunk, ahol csak lehetett. Például egy vendégéjszaka árát úgy, hogy éjszakai repülőjáratot foglaltunk. Elvégre repülőn is lehet aludni. Meg a váróban, merthogy hajnali egy körül volt egy átszállás. Azt már ne kérdezd, hogy az indulási, átszállási vagy érkezési idő szerint hajnali egy. De azt tudom, hogy hajnali négy körül szállt le végül a gép, és ültünk be a bérelt autóba.
Először egy Wallmartba mentünk el, feltankolni pár napra. (Igen, nyitva volt. Eszünkbe se jutott, miért ne lenne.) Hajnali fél öt körül végeztünk. Az aznapi szállásunkat délután négytől lehetett elfoglalni. Akkor tehát mi legyen? Egyértelmű. Fél óra múlva már a strandon feküdtünk. A hőmérséklet még éppen harminc fok alatti, de a levegő nehéz a vízpárától. Lehuppantunk a puha, langyos homokba, végigdőltünk egy-egy törölközőn. Délelőtt tíz körül ébredtünk, akkor végre közelebbről is megnéztük az óceánt. Kiderült, az is harminc fokos.
* 6 *
Meredeken lefelé vezetett a keskeny ösvény a vörös tájban. Ahogy a nap egyre magasabbra emelkedett, egyre többet ittunk. Körülöttünk sok szikla, kevés növény, azok is szívósak, szúrósak. Helyenként figyelmeztető táblák az út mellett: “Down is optional, up is mandatory.” Néhány táblán még azt is feltüntették, hányan haltak már bele fáradtságba, szomjúságba. Nem lepődtünk meg, ebben az országban ez, úgy tűnt, szokás. Mármint nem meghalni, hanem nemzeti parkokban különféle okból elhalálozott turistákat számon tartani, és e számokat a nyilvánossággal jól látható helyeken megosztani.
A háromórás ereszkedést egy csodás kilátónál fejeztük be, ahonnan már egész közelről látszott a szürkésen kanyargó folyó az égővörös kanyonfalak között. Tudtuk, visszafelé lesz majd nehéz, és ebben nem is tévedtünk. A több mint hatórás mászás végére lábaink remegtek a fáradtságtól. Este hét körül értünk fel oda, ahonnan aznap hajnali hatkor indultunk. Leroskadtunk egy padra, csak bámultuk az embereket, a tájat, a felhőtlen eget. A Kedves észrevett néhány túrázót, akik egy közeli kilátóplatform felé vették az irányt. “Megnézzük mi is?”, kérdezte tétován. Én pedig, aki általában félhulla állapotban is még elvonszolom magam a következő látványosságig, arra a további harminc méterre akkor nemet mondtam. Ültünk tovább, megkönnyebbülten.
* * *
Végül pedig a helyszínek, melyekből válogatni lehet (betűrendben vannak, mielőtt mintát keresnél):
Clearwater Beach, Florida
Grand Canyon, Arizona
London
Nyugati fjordok, Izland
Queensland, Ausztrália
Zakynthos, Görögország
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
