Szerző: Bea

  • Három gyönyörűen szomorú őszi vers

    Három gyönyörűen szomorú őszi vers

    Az ősz nekem mindig szomorú. És minél szebb, napfényesebb, színesebb, annál szomorúbb. Az évnek az a szakasza, amikor jólesik a kanapéra kuporodni a meleg takaró alá, ábrándozni, nosztalgiázni, romantikus filmeket nézni számolatlanul. És verseket olvasni. Ez a három nagyon a szívemből szól.

    Áprily Lajos: Szeptemberi fák

    Bükkök smaragd színét erezve fent
    az első pár vörös folt megjelent.

    Állunk. Kezedben késő kék virág.
    Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.

    Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.
    Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.

    Amerre vitte buggyanó sebét,
    bíboros vére freccsent szerteszét.

    Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,
    hogy tékozolta, nézd, a drága vért.

    S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol,
    hörögve összeroskad valahol.

    Tudj meg többet első regényemről:

    Paul Verlaine: Őszi sanzon

    Ősz húrja zsong,
    Jajong, busong
    A tájon,
    S ont monoton
    Bút konokon
    És fájón.

    S én csüggeteg,
    Halvány beteg,
    Mig éjfél
    Kong, csak sirok,
    S elém a sok
    Tűnt kéj kél.

    Ó, múlni már,
    Ősz! hullni már
    Eresszél!
    Mint holt avart,
    Mit felkavart
    A rossz szél…

    Radnóti Miklós: Szeptember

    Ó hány szeptembert értem eddig ésszel!
    a fák alatt sok csilla, barna ékszer:
    vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,
    a perzselőt! a hűs esők előtt.
    Felhőn vet ágyat már az alkonyat
    s a fáradt fákra fátylas fény esőz.
    Kibomló konttyal jő az édes ősz.

    Olvass friss írásokat és könyvajánlókat tőlem hírlevél formában: iratkozz fel a Substack hírlevelemre itt.

  • Egy híján harminc

    Egy híján harminc

    A huszonkilencet töltöttem idén. Nem sokáig leszek már huszonéves. Ellentmondásos érzések kavarognak bennem.

    Szeretem a huszas éveimet. A szorongó, bizonytalan tizenéves korom után ez a következő évtized felszabadulást, örömet hozott. Élni kezdtem, és rájöttem, élni jó. Függetlenné váltam. Befejeztem az egyetemet. Társra és kalandra találtam.

    Éltem egy évet Kaliforniában, ami az örök napsütés és az álmok földjévé vált a szememben. Rengeteget utaztam, számtalan hegycsúcsot meghódítottam. Disneylandbe is eljutottam. Sosem voltam még ilyen bohó és gyerekes. Én túlérett és komoly voltam gyereknek, de az élet, úgy tűnik, nem tűri ezt a szabálytalanságot.

    Közben dolgozni kezdtem, meg számlákat fizetni, s nagyon is megtanultam felnőttként viselkedni. Valójában azonban nem érzem magam sem felnőttnek, sem megállapodottnak. Pedig évek óta Budapesten élek, van férjem, otthonom, munkahelyem. De mindenekelőtt kérdéseim.

    Kérdések, melyeket talán 10 éve kellett volna feltennem. Arról, hogy ki is vagyok én, miről szóljon az életem, merre induljak? Csakhogy 10 éve még azzal a hosszú-hosszú listával voltam elfoglalva, amiről azt mondták, hogy annak a végigpipálgatása az élet. Ezt a listát legalább már a sarokba vágtam. Még csak nem is én írtam. De a válaszaim még formálódnak.

    Nem tudom nem látni viszont, hogy bármennyire is ragyogó és színes huszas éveket hagyok magam mögött, az évek múlása áldást hozott. Jobban ismerem önmagam, több az önbizalmam, levetkőzöm lassan a nyomasztó elvárásokat. Egyre kevésbé érdekel mások véleménye, és egyre kiforrottabb a sajátom.

    Újra húszéves csak akkor lennék, ha a mostani eszemmel-lelkemmel lehetnék az. Persze, ettől a dilemmától megkímél az élet. Nincs viszont az én fejemben éles határ, hogy “Úristen, mindjárt harminc”. Az élet megy tovább, és nekem annyi tervem van még. Álmodom, konokul és minden szép szó ellenében is. Egy még boldogabb következő évtizedet álmodok magamnak.

  • Mire tanít az írás?

    Mire tanít az írás?

    Nem, nem az okok jönnek most, amik miatt írok. Az írás azon kevés tevékenységeim egyike, amit bármiféle külső ok nélkül csinálok. Csak úgy. Mert nem tudom nem csinálni. Fel sem merült bennem soha, hogy mi értelme írni. Hiszen az írás az értelme. Ezzel pedig éppenséggel az egyik legfontosabb dolgot tanította meg nekem: megtapasztaltam, mit jelent a valódi, belülről jövő motiváció.

    Ennek a motivációnak nem kell noszogatás, sem jutalom. Az írás oka és jutalma önmagának. “A madár nem azért dalol, mert valami mondanivalója van. Azért dalol, mert dala van.” (Anthony de Mello) Ki kell írnom magamból, nem azért, mert akarom, hanem mert kijön belőlem, feltartóztatni sem tudnám.

    Az írás elmélyíti bennem az élményeket, tapasztalatokat. Írás közben szűröm át őket magamon, és gyakran írás közben tanulom meg őket másképp is látni, mint korábban. Néha kifejezetten az a gyanúm támad, hogy én csak írva tudok alaposan, mélységében végiggondolni dolgokat. (Ezen írások java része sosem lesz publikus, önmagam és a köz nagy megkönnyebbülésére.)

    Némileg kapcsolódik az előbbihez, hogy az írás jobb megfigyelővé tesz. S ezt már a blogon is igyekszem kamatoztatni. Olyan ez, mint fotósként “fotós szemmel” nézni a világot (igen, a fotózás a másik nagy szenvedélyem). Felfigyelek helyzetekre, jelenségekre, reakciókra, és konkrét embereken és élethelyzeteken túlmutató, általános érvényű igazságokat keresek bennük. A személyes élményeket, érzéseket, tapasztalatokat is igyekszem kívülről nézni.

    Az írás jobb olvasóvá is tett. (Ennek a fordítottja is igaz egyébként, az olvasás pedig jobb íróvá.) A saját írásaimat visszaolvasva értettem meg először döbbenetesen pontosan, hogy az írás és az író nem ugyanaz. Az írás ugyanis az író gondolatainak és érzéseinek kivonata egy adott pillanatban, egy adott impulzus hatására.

    Az író sokkal több az írásainál, nem is lehet őt azokból megismerni és mint személyiséget összerakni, mert nagyon hamis képet adna. Annak ellenére, hogy az írások igazak, és őt tükrözik. Kissé másképp nézek azóta híres íróinkra, költőinkre is. Kevesebb áhítattal, de kevesebb ítélettel is. A műveik az emberfelettibe tudnak emelni (katarzis), de ők attól még emberek voltak.

    Végezetül az írás az én terápiám is. Nemcsak jobban megértem önmagam és másokat általa, de könnyít is rajtam, amit kiírok magamból. Néha pedig csak tömény, tiszta öröm, mely túlcsordul bennem, és szavakba formálódik. És bátorságot ad önmagam őszinte felvállalásához, hogy mindezt névvel teszem.

  • Az isten háta mögött – Izlandi-felföld

    Az isten háta mögött – Izlandi-felföld

    Megérkezel Izlandra. Érintetlen, varázslatos vadon. Azt hiszed, ezt már nem lehet fokozni. Sem a szépséget, sem a vadságot. Tévedsz. Ebben mindig tévedsz.

    Az Izlandi-felföld ennek a különc, zordon északi szigetnek a középső, legkülönösebb és legzordabb részét foglalja magába. A 400-500 méteren fekvő felföld nagy része vulkáni sivatag, ahol még a legigénytelenebb, legszívósabb növények sem élnek meg. A kietlen táj fekete, szürke, barna és narancs árnyalatokban pompázik. Mintha a Holdon lennél. Csak színesebb.

    A Felföldet átjárhatatlan, hatalmas gleccserek szabdalják – a Vatnajökull, a Langjökull és a Hofsjökull. Helyenként utak is. Ezek leginkább a nyár néhány hete alatt járhatóak, akkor is csak terepjáróknak. Hidakat nem építenek rájuk, úgyis lerombolná a tél – arra a pár hétre meg igazán minek. Aki akar, áthajt a folyón.

    Þjófafoss, Iceland

    A Kerlingarfjöll nyáron is havas hegyeit forró vizű patakok szabdalják. Geotermikus terület. Kopasz hegyei citrom- és narancssárgás árnyalatokban pompáznak, itt-ott hófoltok tarkítják őket. S alig hisszük, de zöldet is találunk. Kis mohacsomók.

    Landmannalaugar hőforrása fekete lávasziklákkal van körbevéve. A természet tökéletes, panorámás termálfürdője. Ahogy mélyebbre túrok az iszapban, egyre forróbb. Szemben a mocsaras mezőn zöldell a fű, kopár, havas csúcsok borulnak fölénk. Süvítő szélben, fél perc alatt öltözünk át. Ja, kérem, öltözőkabint nem épített a természet.

    Lávamező közepén vezet át az út. Zötykölődik a kocsi, a fejemet kis híján beverem a tetőbe. Azért buzgón forgolódok, legszívesebben egyszerre néznék minden irányba. Az emelkedő tetején megállunk, lenézünk a tó mozdulatlan tükrére. Egyik oldalában megkövült láva, amint ömlik bele. Pillanatfelvétel az örökkévalóságnak. Egyedül vagyunk, se autó, se ember rajtunk kívül. Csak a csend, és a színes, élettelen táj.

    Hveradalir, Kerlingarfjöll, Highlands

    Hirtelen feltűnik egy busz. Helyijárat! A kereke nagyobb, mint én. Ez átmegy árkon-bokron-folyón. Végállomása az előbb emlegetett Landmannalaugar, a kiejthetetlensége miatt is sejtelmesen hangzó, valóban varázsos hőforrás.

    Vízesést is találunk. Majd még egyet. Nem is lepődünk meg annyira. Izlandon még ott is van vízesés, ahol nincs semmi. A bárányokat azonban hiányoljuk. Ők is mindenütt ott vannak, csak a Felfödön nem látunk egyet sem. Valóban az isten háta mögött vagyunk.

  • Izland, egy ország, mely a vadon maga

    Izland, egy ország, mely a vadon maga

    Feketés-vöröses kopárság közepén száll le a gép. A reptéren rövid kóválygás után megtaláljuk a vigyorgó srácot, aki több más utassal együtt összeszed miket, hogy elvigyen az autókölcsönzőhöz, ahol a kocsit béreltük. Ott egy másik, szőke srác vesz át minket, a kocsihoz vezet. Figyelmeztet, hogy óvatosak legyünk, nagyon rosszak az utak, valamint mindig széllel szemben parkoljunk, nehogy letépje az ajtót. Ja, meg figyeljük azért az előrejelzéseket, hogy tudjuk, ha esetleg olyan nagy szél lesz, hogy lefújna az útról, akkor ne induljunk útnak. De azért ez nem valószínű ilyenkor. Köszi. Akkor hát kalandra fel!

    Bele az izlandi nyárba. Ami főként attól nyár, mert ilyenkor rövid időre kizöldül a táj, az ország szinte minden útja járható, valamint nem megy le a nap. Én, aki mindennél jobban irtózom a hidegtől, már akkor beleszerettem ebbe a különös, zord északi országba, mikor még csak a repülő kicsi ablakán át láttam. S beleszerettem még ezerszer a következő két hétben.

    Dettifoss, Northern Iceland

    Izland olyan, mint egy kócos, szeszélyes kis tündérlány. Hogy is ne lenne kócos, hisz mindig fúj a szél. Mindig. Ez az időjárás egyetlen állandó vonása, minden egyéb – derű-ború, zápor, köd – akár percek alatt változik. De bármily szeszélyes is, Izland mégiscsak igazi tündérlány. Varázslatos színeit, lenyűgöző csodáit két kézzel szórta lábaink elé, alig győztük befogadni.

    Dübörgő vízesések tucatjai, vulkánok hósipkás kúpjai, mélykék fjordok, gleccserek, mohával benőtt, koromfekete lávamezők, tajtékzó óceán. Hófehér, aranyhomokos és híresen fekete strandok. Hőforrások, fortyogó sárkatlanok, talajból feltörő forró gőz, vulkáni kráterben kialakult kristálytiszta tó. Gejzír. Nem tudunk olyan útra tévedni, mely ne vezetne csodákhoz. Csodákhoz, melyek más országnak világhírű, büszkén emlegetett kincsei lennének, itt pedig még csak nevük sincs. Bezzeg egyetlen természetes erdejüket oly nagy becsben tartják!

    Itt nem tolong senki. Fővárosuk nagyjából Szeged méretű. Még a szigetet körbefutó főút sincs mindenütt lebetonozva, néhol bárányok kérődznek békésen a kellős közepén. Bizony, ekkora a forgalom. Bárányok pedig mindenütt vannak. Mindenütt. Egyébként aki kalandozott már Közép- és Kelet-Európa mellékútjain, hajjaj, annak eszébe nem jut egyetlen panaszszó az utakról. Még a több száz kilométeres kavicsos földutak is meglepően jó minőségűek.

    Westfjords, Iceland

    Magányos vendégházakban alszunk néha, ahol 50 kilométeres körzetünkben nincsen semmi. De az internet gyors és megbízható, ott is. Némely zuhanyzóban termálvíz jön, amikor a meleg csapot nyitjuk. Van bőven, fűtésre is használják. Igen, fűtünk is, még az augusztusi éjszakák is fagypont alá tudnak hűlni.

    Észak érintetlen vadonja, tündérek, törpék, óriások, trollok, vikingek földje! Valóban varázslatos és veszélyes vagy, behálózod és rabságba ejted a mit sem sejtő utazót. Örök rabságba.

  • Nem az a baj, hogy nem vagy elég pozitív

    Nem az a baj, hogy nem vagy elég pozitív

    Mondják, hogy nézd a jó oldalát. Mosolyogj a tükörbe reggel. Optimista szemmel tekints az életbe. Legyél pozitív! Nem megy. És a baj nem ez.

    Ha mélyen benned nincs rendben valami, azt nem lehet egy mosollyal elkenni. Ha a lelked gyökereit támadta meg a baj, leöntheted a pozitív életszemlélet cukormázával, de alatta attól még elindul a rothadás. Kicsit olyan ez, mint amikor az elmérgesedett, megromlott kapcsolatokat kommunikációs technikák elsajátításával és alkalmazásával próbálják újraéleszteni. Pedig a kommunikáció csak a felszín. Alatta mi van? Valóban fontos még a másik, a kapcsolat? Él még szikrája az összetartozásnak?

    A pozitív életszemléletről gyakran az az érzésem, hogy csak vakká tesz a lényeges kérdésekre. Persze, kedvesen köszönt neked az eladó a boltban, a férjed nem felejtkezett el a névnapodról és ma kivételesen szépen süt a nap. De merre tart az életed? Szembe mersz egyáltalán nézni azzal, ki vagy te és hol tartasz? Vagy annyira félsz ezekre választ keresni, hogy inkább minden nap felírsz a hálafüzetedbe öt jó dolgot, és győzögeted magad, hogy minden okod megvan boldognak lenni?

    Nem a hálával van baj. A hála fontos. Ahogy az is, hogy apró dolgoknak örülni tudjunk. A baj inkább az, ha makacsul behunyjuk a szemünket akkor, amikor negatív dolgokkal találkozunk. Ez nem optimizmus, ez csak gyengeség. Nincs erőnk elviselni a rosszat – magunkban, másokban, a világban. Pedig ha nem látjuk meg a problémákat, ha nem ismerjük el bennük a saját felelősségünket, akkor változni sem tudunk.

    Vannak helyzetek, amikor nem mosolyognod kellene, hanem kiállni magadért. Vannak döntések, melyekről be kellene ismerned, hogy elhibázottak, különben nem tudsz továbblépni. Vannak kapcsolatok, melyeket el kellene engedned, különben nem tudsz meggyógyulni. A jót meglátni nem mindig elég, a rosszat is látni kell. Mert a világ nemcsak jó.

    A kétszínűségre, az alattomosságra, a manipulációra, a kirekesztésre hogyan reagálsz? Ezekben nem a jót kell keresni. Lelked mély sebeivel mihez kezdesz? A fájdalmat nevén kell nevezni, el kell gyászolni, különben nincsen gyógyulás. A kognitív disszonancia igen merekeden meg tudja borítani a lelki egyensúlyt, de felismerésével, vállalásával tudjuk csak meghaladni önmagunkat.

    A világban sok jó is van. De ennek akkor tudsz valóban, szívből örülni, ha a lelked, az életed alapjaiban rendben van. Akkor nem kell görcsösen kutatnod a jót, az örömöt. Nem attól leszel jó- vagy rosszkedvű, hogy mennyire köszönt kedvesen, köszönt-e egyáltalán a postás, és bocsánatot kért-e, aki lábadra lépett a villamoson. Mélyebbről jön a derű, a felszínen a kis karcolásokat szinte meg sem érzed.

    Én nem akarom, hogy pozitív életszemléletem legyen. Pozitív életem legyen inkább.

  • Volt egyszer 5 különös szerelmes regény…

    Volt egyszer 5 különös szerelmes regény…

    Annyi szép és megható – és általában boldogan végződő – szerelmes regényt olvastam már. Jane Austen kamaszkoromtól nagy kedvencem e téren. De most nem ilyen gyűjteményt hoztam nektek. Hanem néhány egészen különös szerelmes darabot. Mert az utóbbi években másfajta szerelmes történetek is felbukkantak az olvasmányaim közt, s néhány közülük nagy hatással volt rám, sokáig foglalkoztatta a gondolataimat elolvasás után is, s végső soron belém épült egy darab belőle.

    Ezeket a regényeket szeretném most bemutatni nektek, melyek azon kívül, hogy igen mély benyomást tettek rám, még egy közös jellegzetességgel bírnak: a lehető legkevésbé megszokott módon mutatják be a szerelmet – úgy, mint előttük más még sosem. Íme:

    Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején

    Fülledt karibi esték. Egy varázslatos világ buja dzsungelekkel, színes madarakkal, tengeri tehenekkel. Egyszercsak lepottyan a madárszar. Felcsattan egy durva káromkodás. García Márquez világa egyedi és magával ragadó, ez a regény pedig számomra arról szólt, hogy soha, nagybetűvel SOHA nincs túl késő. A szerelemre sem.

    Kedvenc idézetem:
    “– És mit gondol, meddig fogunk még így föl-alá hajókázni ezen a kurva folyón? – kérdezte. Florentino Arizának ötvenhárom éve, hét hónapja és tizenegy napja megvolt rá a válasza.
    – Amíg csak élünk – mondta.”

    Emily Brontë: Üvöltő szelek

    Egy regény, melynek korabeli közönsége el sem hitte, hogy nő ilyet írhat. A regényen mindent elsöprően száguld végig az őrült szenvedély, és olvasás közben is érezni szinte a kopár fennsíkon süvítő, sosem szűnő jeges szelet. Gyűlölet és szerelem heves, eltéphetetlen összefonódása áll Emily Brontë egyetlen regényének középpontjában. Két vad, szenvedélyes lélek beteljesületlen szerelme, amit mégsem pusztíthat el semmi, ám ez a szerelem végül mindkettőjüket elpusztítja.

    Kedvenc idézetem:
    “…van vagy kell még lennie valakinek rajtad kívül, akiben te is benne vagy még.”

    Charlotte Brontë: Villette

    A másik Brontë-nővér szintén briliáns alkotása, lehelletfinom részletekig kidolgozott jellem- és szerelemábrázolásokkal. Két, látszólag ellentétes természetű, de lényük legmélyén egyformán szenvedélyes ember hosszú, lassú egymásra találása. Ennek a szerelemnek a szokatlanságát szinte kiemeli egy másik szerelmi szál, a kor nő- és férfiideáljának mézédes egymásra találása, mely mégis elhomályosul a főhős, Lucy szerelmének ereje és mélyen gyökerező szenvedélye mellett.

    Kedvenc idézetem:
    “Az én szerelmem nem szépségből született. Ilyesmihez nekem semmi közöm sincs, hogyan is keveredhetnék ilyesmibe. Csakhogy van egy másféle szerelem, mely bátortalanul, hosszú ismeretség után, a szenvedések kohójában jött létre, az állhatatosság kovácsolta ki, a tiszta szeretet révén vált tartós ötvözetté, kiállta az értelem próbáját, és a végén magától bontakozott ki hibátlan teljességében.”

    Füst Milán: A feleségem története

    A regény Störr kapitány és feleségének története a faragatlan, durva kapitány szemszögéből, aki vágyik a szépség és szellem finomságára, kecsességére, ám azok minduntalan kicsúsznak otromba kezei közül. A rejtélyes nőalakot, a feleséget ezen a durva, kiábrándult és betegesen féltékeny természeten keresztül látjuk csak, s nem kapunk képet arról, milyen is valójában. Egy nézőpont van csak, a kapitányé, s a könyv nem adja az olvasó kezébe a kulcsot. Kalandos, feszültségtől vibráló történet az első oldaltól az utolsóig.

    Kedvenc idézetem:
    “Végül is mi a boldogság? Lábadozásféle, valószínűleg. Egy kis világosság a ködök és homály tömkelege után. Egy kis tisztaság a zűrzavar után.”

    Jókai Anna: Jákob lajtorjája

    Sokszor hangoztatott mondat, hogy bármely kapcsolatot meg lehet javítani, csak szándék és kitartás szükséges hozzá. Ez a regény a cáfolatok egyike. Egy javíthatatlanul tönkremenő kapcsolatról szól, melyben két ember is javíthatatlanul tönkremegy. Van, ami menthető még belőle, de van, ami elveszett örökre. Az írónő finom érzékkel nyúl a témához, a szereplők árnyaltak, esendőségükben is megérthetők, szerethetők.

    Kedvenc idézetem:
    “Van, aki a tükörbe néz és kibírja. Van, aki a tükröt töri össze. Van, aki a látványtól önmagát. És akad, akinek tükrét az Ő irgalma letakarja …”

  • Évszakok, Bécs, te

    Évszakok, Bécs, te

    Az első külföldi utunk kettesben, emlékszel? A koszos Keletiben szálltunk fel a csillogó, piros vonatra. Hátizsákokkal, sátorral megpakolva. Sátorral Bécsben, csóró egyetemistaként, azon a hideg, esős júliusi hosszú hétvégén. Amikor megkérted a kezem a szakadó esőben, a Gloriette tetején.

    Nem romantikus eső volt, mint a filmekben, fáztam is, végigduzzogtam miatta a délelőttöt. Rám adtad a pulcsidat. Beültünk forró csokizni. Tudod, mennyire fagyos vagyok, s mennyire ki nem állhatom a hideget. Mindig mondom neked olyankor csipkelődve: ha szeretnél, megtennéd, hogy süssön a nap, süssön a kedvemért. Te a világot is megváltoztatnád a kedvemért. Nem a te hibád, hogy csak ember vagy. Mégis, melletted napfényben élek.

    Néhány év múlva, Amerikából visszatérve, az egyik első utunk ismét Bécsbe vezetett, emlékszel? Akkor sütött a nap. Piroslottak a rózsák a Volksgarten kertjében, mókusok kergetőztek Schönbrunn hatalmas parkjában. A Gloriette kecses kis épülete visszatükröződött a nagy vízmedencében, apró bárányfelhők pamacsai felette. Fénylett a Ring a tavaszi napfényben. Úgy éreztem, minden minket ünnepel. A városháza parkjában ültünk a padon, a sárga tulipánok előtt.

    Napos, kellemes decemberi hétvége volt. Díszes kis fabódék sorakoztak a tágas tereken. Sült gesztenye és puncs illata szállt. A Schönbrunn-kastély épülete előtt hatalmas karácsonyfa. A városháza tornya büszkén emelkedett a kopár fák fölé. Kigyulladtak a fények. A korai sötéttel együtt megérkezett a csípős hideg is. Nem éreztem a kezed a vastag kesztyűmben, s alig látszott a mosolyom a kötött sál mögött. A te kabátod alá bújtam melegedni. A fákon színes füzérek, a villamoson is. Ódon hangulatú utcai lámpák a klasszikus, fenséges épületek között. Bécsnek méltósága van. Bécsben a legszebb a karácsony.

    Badenben sétáltunk kézenfogva, egy rózsafesztivál közepébe csöppenve. Picike kis ékszerdoboz ez a városka a nagy, ragyogó Bécs mellett. Bécsben a nyári nap végigperzselte a parkok színes virágágyásait. A hűs kőlépcsőn ülve néztük a Hofburg ismerős, mégis mindig lenyűgöző épületegyüttesét. A Volksgarten szökőkútjaiban kacsák úsztak. Ültünk a padon csendben, a Mozart golyó szétolvadt a szánkban, s csak néztük az alattunk elterülő Schönbrunn parkját, háttérben a kastéllyal. Bécs a mi városunk. Senki másé se ennyire.

    A nyári nap utolsó sugaraiban sétálunk ki Schönbrunn birodalmi sasok által őrzött főkapuján. Még visszanézek, búcsúzni. Ez a nap is emlékké olvad – s ezzel fennmarad az időben örökre. Bécs ezért ragyog. Nekünk ragyog.

    Hét éve húztad az ujjamra a gyűrűt. Hét – mese és teljesség. Ideje most már meglátogatnunk Schönbrunn parkját őszi sárgába öltözve is.

  • Ne mondd nekem, hogy most éljek

    Ne mondd nekem, hogy most éljek

    Ne mondd nekem, hogy majd megtudom. Hogy évekig kialvatlan leszek. Hogy nem lesz többé szabadidőm, nem lesznek a szerelmemmel kettesben töltött csendes percek, nagy túrák. Hogy a következő húsz évem arról fog szólni, hogy kire hagyjam a kölköt csak egyetlen délutánra. Hogy az óvoda, iskola, a társadalom gépezete engem vele együtt fog felőrölni. Hogy most menjek kirándulni, utazni, utána úgysem fogok jó ideig. Ne mondd nekem, hogy még most éljek.

    Te jó ég, nem meghalni készülök, hanem életet adni. Részben talán igazad van. De nem is az a baj, hogy mondod. Hanem ahogy mondod. Azt érzem belőle, hogy ez nettó szívás szerinted, de alig várod, hogy szívjon más is. Ha ezt elhinném, akkor akarna a franc gyereket amúgy.

    Mielőtt férjhez mentem, akkor volt ilyen legutóbb. Komolykodó figyelmeztetések. De hát olyan fiatal vagy még… Nem fejezte be a mondatot, de éreztem a végét. Fiatal vagy, élhetnél még. Akkor nevettem. Nagyon is tudtam, kire mondok igent, s hogy annál teljesebb élet aligha várhatna rám. Hat év házasság után is így gondolom. A mostani riogatást azért nehéz kinevetnem, mert több az ismeretlen benne.

    Az a valaki még nem létezik, a létezésére kell először igent mondanom. S onnantól nem vethető le a felelősség. Nem két szabad ember szabadon választott kapcsolata lesz ez, hanem egy erősen függő viszony, amiben a szülő van fent, övé a felelősség. Nem leszek egyedül, az igaz. Akkor nem is vállalnám. Ez nem egyemberes munka. Tudom, sokan csinálják úgy, de jobbára ők sem úgy tervezték annak idején, s az ő munkájuk emberfeletti.

    S tudom, a sok “majd megtudod, milyen az” közt közbevetitek azért, hogy van ebben öröm is. Hogy megéri azért. Fura nekem ez is. Nekem mondjátok, vagy magatoknak? Általában nehéz eldöntenem. S ez nem annyira biztató.

    Ugyanakkor ez rólatok szól, az én történetemnek ez a része még a jövő. S én más jövőt képzelek el. Bátor jövőt. Kicsit azértis, meg azértse. Nem beletörve, a saját utunkat járva. Hordozóban vinni fel őt is magunkkal a Tátra csúcsaira. Ne arról győzködj, hogy ne álmodozzak. Kívánd inkább, hogy legyen erőm úgy élni, az álmomat élni. S ha nem megy majd, akkor segíts, ha tudsz. De legalább ne mondd, hogy “én megmondtam”. Arra emlékezni fogok úgyis.