Megérkezel Izlandra. Érintetlen, varázslatos vadon. Azt hiszed, ezt már nem lehet fokozni. Sem a szépséget, sem a vadságot. Tévedsz. Ebben mindig tévedsz.
Az Izlandi-felföld ennek a különc, zordon északi szigetnek a középső, legkülönösebb és legzordabb részét foglalja magába. A 400-500 méteren fekvő felföld nagy része vulkáni sivatag, ahol még a legigénytelenebb, legszívósabb növények sem élnek meg. A kietlen táj fekete, szürke, barna és narancs árnyalatokban pompázik. Mintha a Holdon lennél. Csak színesebb.
A Felföldet átjárhatatlan, hatalmas gleccserek szabdalják – a Vatnajökull, a Langjökull és a Hofsjökull. Helyenként utak is. Ezek leginkább a nyár néhány hete alatt járhatóak, akkor is csak terepjáróknak. Hidakat nem építenek rájuk, úgyis lerombolná a tél – arra a pár hétre meg igazán minek. Aki akar, áthajt a folyón.
A Kerlingarfjöll nyáron is havas hegyeit forró vizű patakok szabdalják. Geotermikus terület. Kopasz hegyei citrom- és narancssárgás árnyalatokban pompáznak, itt-ott hófoltok tarkítják őket. S alig hisszük, de zöldet is találunk. Kis mohacsomók.
Landmannalaugar hőforrása fekete lávasziklákkal van körbevéve. A természet tökéletes, panorámás termálfürdője. Ahogy mélyebbre túrok az iszapban, egyre forróbb. Szemben a mocsaras mezőn zöldell a fű, kopár, havas csúcsok borulnak fölénk. Süvítő szélben, fél perc alatt öltözünk át. Ja, kérem, öltözőkabint nem épített a természet.
Lávamező közepén vezet át az út. Zötykölődik a kocsi, a fejemet kis híján beverem a tetőbe. Azért buzgón forgolódok, legszívesebben egyszerre néznék minden irányba. Az emelkedő tetején megállunk, lenézünk a tó mozdulatlan tükrére. Egyik oldalában megkövült láva, amint ömlik bele. Pillanatfelvétel az örökkévalóságnak. Egyedül vagyunk, se autó, se ember rajtunk kívül. Csak a csend, és a színes, élettelen táj.
Hirtelen feltűnik egy busz. Helyijárat! A kereke nagyobb, mint én. Ez átmegy árkon-bokron-folyón. Végállomása az előbb emlegetett Landmannalaugar, a kiejthetetlensége miatt is sejtelmesen hangzó, valóban varázsos hőforrás.
Vízesést is találunk. Majd még egyet. Nem is lepődünk meg annyira. Izlandon még ott is van vízesés, ahol nincs semmi. A bárányokat azonban hiányoljuk. Ők is mindenütt ott vannak, csak a Felfödön nem látunk egyet sem. Valóban az isten háta mögött vagyunk.
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
