Nagy levegő. Kezdjük. Ráadom a vastag, kapucnis pulcsit. Erre ő sírni kezd. Nem szereti, ha öltöztetem. Pedig ha nem üvöltené végig rendszeresen, én szívesen bújtatgatnám ki és be ezekbe az édes, puha, színes babaruhákba. Persze, értem én, melege is van. Itt bent nem kellene pulcsi. De kint nagyon is kelleni fog, ehhez pedig bent kell feladnom rá. Amit ő még nem ért. Tiszta sor. Üvölt.
Türelem, Törpikém, mindjárt megyünk ki, a hidegbe. Nem, még egy nadrág nem kell, nem akarom túlöltöztetni. De a kis zoknijára egy bélelt cipőcske jó lesz, azt is ráadom. Már vörös a feje, kezd kimelegedni. Pedig a megkötős kis sapkát könnyebb most ráadnom, arra húzom majd a pulcsi kapucniját. Jó. Mármint nem jó, mert üvölt, és teljesen le fog így izzadni. De egyelőre ő kész. Vagyis félkész, de jobban nem öltöztetem fel még, mert most jövök én. A magas nyakú, kötött pulcsimat már előbb felvettem, rám is melegedett, míg vele idáig jutottam, én is szívesen üvöltenék. De inkább felveszek még egy zoknit, amíg még eszemben van. Ezután a cipőt. Ja, nem, előtte a Picurt a kanapéról a szőnyegre költöztetem, az előszoba közelébe. Most veszem fel a cipőt. Most jöhet a kendő. Magamra kötöm a Picurt, aki rendületlenül üvölt azóta is. Érthető, melege is van, karba se vettem eddig.
Szerencsére van már némi gyakorlatom, hogyan kössem az üvöltve rúgkapáló babát is szépen a hordozókendőbe. Szerencsére? Na, mindegy. Lenyugszik majd, ha elkezdek sétálni vele kint. Kendő megszorítva, megvagyunk. Sapka, sál nekem. Bakker, a pelenkázós táska meg bent maradt az asztalon. Mindegy, bemegyek cipőben. Hol a kesztyűm? Jó, egyelőre a kabátom zsebébe rakom. Azt pedig nem veszem még fel, mert a lépcsőházban is meleg van – szerencsére. Vagy nem? Nem tudom.
Kezemben a kabáttal és a dupla polár bélésű, lábzsákos, télire való hordozótakaróval megindulok le a lépcsőn. Ja, meg a pelenkázós táskával. A lépcsőház bejáratánál fogjuk befejezni az öltözködést. Ahogy a lépcsőn lefelé megindulok vele, csillapodik az üvöltés. Szeret lépcsőzni. Csakhogy a hordozótakarót gyorsan át kell bújtatnom a fejemen. Nagyon gyorsan, mert ezt a műveletet sem szereti. Ezután a sapijára húzom a kapucnit, rá a hordozótakaró kapucnis részét. Ezután magamra veszem a kabátot, a sajátomat. Zsebében a kesztyűm, felveszem, amint kilépek az utcára.
A Picur még sírdogál, de én büszkén lépdelek előre. Mint aki csatát nyert. Mint aki egy szál jégcsákánnyal meghódította az Alpok csúcsait. Hős vagyok. Basszus, elfelejtettem betenni a popsitörlőt! Áh, én vissza nem megyek, jó lesz a zsepi is, ha úgy adódik. Ööö… ezt a kabátot most vettem fel idén először, nincs a zsebében zsepi. Se tiszta, se enyhén koszos, se nagyon koszos. Azért reménykedve belemélyesztem a kezem a zsebekbe. Hátha mégis benne felejtettem tavaly egy koszos zsepit legalább, ami túlélte a mosást. Nem. Közben már négy sarkot haladtunk, a Picur édesdeden elszundított, még öt sarok, és ott is vagyunk a doktor néninél. Épp időben. Ha el nem vágódok a jégen, mert egy-két szakaszon elmaradt a járdatakarítás, mióta tegnap leesett a hó. Az első idei hó. Nem, nem fordulok vissza. Fenébe… folyik az orrom. Mindig folyik az orrom, ha télen kint sétálok. Mindegy, szipogok.
A park hófehér. A hó is el van hányva a rajta átvezető útról. Na, nem végig, de félig. Az is valami, értékeljük a jó dolgokat is az életben. Figyelni kell a pozitívumokra. A hideg csípős frissessége keveredik a fűtés bűzével. A hó a parkban még fehéren izzik.
Megérkezünk az orvosi rendelő várójába. Egy kedves anyukatárs megszán egy tiszta zsepivel. Én pedig kezdem vetkőztetni a Picurt, mert itt meleg van, meg fog izzadni…
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
