Ürmös Beáta

Kategória: Írás

  • Miért választottam a magánkiadást?

    Miért választottam a magánkiadást?

    Hamarosan megjelenik az Úton. Magánkiadásban. Kicsit félve mondom ki. Előítéletektől félve. Egy igazi könyv mögött kiadó áll. És a Libriben nem is kapható? Manapság bárki kiadhat bármit. Mondják – rosszallóan.

    Valóban, ha bármit nem is, sok mindent ki lehet adni, ha valakinek megvan hozzá az elszántsága. Ez baj? Hogy az író közvetlenül is elérheti az olvasókat? Hogy nem kell mindenkinek a hagyományos könyvkiadás gépezetén keresztülmenni? Hogy egy író kezébe veheti a saját regénye sorsát, ha úgy dönt? Én ezt inkább lehetőségnek látom. Hogy ez-e a könnyebbik lehetőség? Ha azt nézzük, hogy a kiadókhoz nehéz bekerülni, elsőkönyves szerzőként főleg, akkor talán. De ha azt, hogy a magánkiadásnál az író dolga és felelőssége sok minden, amiről egyébként a kiadó gondoskodna, akkor egyáltalán nem.

    Én a magánkiadást választottam, gyakorlati és érzelmi megfontolásból is. A hagyományos könyvkiadás folyamatában részt venni ugyanis főleg két szereplőnek nem éri meg: az írónak és az olvasónak. A könyvek drágák, mire a folyamat végén az olvasók kezébe kerülnek. Az íróknak kevés a beleszólásuk a saját könyvüket illető kérdésekbe, kevés a részesedésük a haszonból is. A kiadók általában magas példányszámokkal dolgoznak, amik egy olyan szerző esetén, aki nem rendelkezik már eleve stabil, nagy rajongói bázissal, garantált veszteséget jelentenek. Nagyon sok kiadó emiatt alapból nem is foglalkozik elsőkönyves szerzőkkel.

    Majdnem öt évre visszatekintő blogger múltam szintén a magánkiadás melletti érv lett. Megszoktam és megszerettem a függetlenséget. Hiszek a jó szöveg erejében. Blogok olvasójaként pedig úgy látom, az írói függetlenség olyan érték, ami a hagyományos médiából annak lényegéből fakadóan hiányzik. (És a bloggerek közül sem őrzi meg mindenki, de ebbe a témába most nem másznék bele.)

    Azt szeretném, ha az Úton elérhető áron sok emberhez eljuthatna. Ezért lesz kapható e-könyv formátumban is, a nyomtatott könyv pedig kis példányszámban fog készülni. Az értékesítés online: e-könyv platformokon és a honlapomon keresztül közvetlenül tőlem is rendelhető lesz.

    Iratkozz fel a hírlevélre, hogy először értesülj róla, ha megjelenik, és ne maradj le a kedvezményekről!

    [hfe_template id=’4184′]

  • Írj kávézóban, ha igazi író akarsz lenni! Vagy nem?

    Írj kávézóban, ha igazi író akarsz lenni! Vagy nem?

    Szívesen olvasgatok interjúkat híres írókkal, és van pár dolog, ami újra meg újra szembejön. Legtöbbször a tanács, miszerint írj kávézóban. Mert akkor inspirálnak a körülötted levő emberek, nem támad ingered írás helyett takarítani (van olyan ember, akinek igen?!), és különben is, a külső zaj a belső csöndet… (bennem mindig zaj van, akkor mi van?) Hiszen már Petőfi és barátai is a Pilvaxban alkottak. Igaz, ott nemcsak versek és novellák készültek, hanem egy forradalom is. Ám tárgyunk szempontjából ez most mellékes.

    Ha van olyan írással kapcsolatos tanács, amit képtelen vagyok megfogadni, és még csak nem is törekszem rá, az pont ez: írj kávézóban! Ja. Meg a reptéri váró közepén. BKV-n. Meg rokonlátogatás alatt, amint anyósod a halászlé egyetlen helyes elkészítési módját magyarázza neked, miközben sógornőd üvölt a két gyerekével, mert lerántották az abroszt, és tökéletes recept szerint készült halászlével forrázták le magukat. Megkockáztatom, hogy van olyan, akinek ez nem jön be.

    Én itthon szeretek írni, csendben, nyugalomban. (Aha. Családunkban jelenleg az egyetlen halászlére veszélyes kisgyerek az enyém. De szerencsére nem szoktam halászlét főzni, nem kaptam receptet az anyósomtól.) Jó, jó, mondhatod, én nem vagyok igazi író. Kijavítanálak. Mivel az írásaim kétségkívül léteznek, így mégiscsak igazinak kell tekinteni engem is. Mint írót. Is. Bár nem írok soha kávézóban. Igaz, híres nem is vagyok. Ellenben szeretek tanácsokat osztogatni. Leginkább írásban.

    Különben meg, nem gondolom, hogy írni csak annak van joga, aki híres író, vagy egyáltalán, bármit el kellene érni az írással azon kívül, hogy örömet okoz és lelket gyógyít, leginkább a magadét. Eldöntheted, írsz-e, és ha igen, miért. Azt meg főleg, hogy hol. És mindezektől függetlenül lehetsz jó író. Vagy rossz. Vagy először rossz, idővel jobb.

    Én például mindig ugyanannál az asztalnál, ugyanabban a székben írok, néha kézzel, de leginkább gépen pötyögve. Mert blogger is volnék még az írón felül, és abból is igazi, bár kissé unalmas, a mindig ugyanúgy kinéző írósarkommal meg a több éve ugyanolyan laptopommal. De ha engem az unalom inspirál? Meg az, hogy még későbbre halasszam a mosogatást? (Viccelek, nyugi. Nem is szoktam mosogatni.) Az unalom a kreativitás szülőanyja, elvégre is.

    Továbbá tisztában vagyok vele, hogy a dilemma jelenleg teljességgel elméleti. Ettől még nem teljességgel haszontalan. Mert hát mit kezdenek magukkal most a kávézóban inspirálódó írók?

    Te szoktál írni? Van olyan írással kapcsolatos tanács, amit nem akarsz vagy nem tudsz megfogadni?

    [hfe_template id=’4184′]

  • Amiből és amiért élsz

    Amiből és amiért élsz

    Utazás és olvasás. Két szenvedély, melyek gyerekkorom óta elkísérnek. Többek ezek pusztán hobbinál, az életem részei, belőlük nőtt ki sok minden más is az évek során. Beépültek a személyiségembe, és mára elválaszthatatlanok tőlem. Ők képesek újra meg újra fellobbantani azt a belső lángot, ami éppoly erős, mint amennyire szeszélyes és múlékony. Ami az élet szeretetét táplálja bennem.

    Elsőre talán úgy tűnhet, az utazás és az olvasás szinte ellentétei egymásnak, az egyik nyughatatlan kalandoroknak való, az élet színes forgatagába vezet, a másik otthonülő, magányos tevékenység, ami elzár a külvilágtól. Számomra azonban a kettő ugyanazon dolognak a két oldala. Mindkettő kaland, mindkettő ablakot nyit a világra, olyan ösvényekre vezet, melyek lenyűgöznek, összezavarnak, elgondolkodtatnak. Mindkettőhöz ugyanaz a nyitottság szükséges, és mindkettő képes magába szippantani, tanítani, megváltoztatni.

    Én mindig szerettem olvasni. Amíg kicsi voltam hozzá, addig is a napom egyik legjobb része volt a lefekvés előtti mese, amit általában apukám olvasott fel nekünk. Később ő adott a kezembe nekem való könyveket, idővel pedig már magamtól vettem le őket a polcról, és amikor az otthoni könyvespolcot kinőttem, beiratkoztam a könyvtárba.

    Olyan hévvel vetettem bele magam az olvasásba, hogy az már kiváltott pár gyanakvóan felhúzott szemöldököt. “Nem normális az, hogy egész nap itthon ülsz, nem mész sehova, csak gubbasztasz a szobádban és olvasol. Menj, és játssz kicsit más gyerekekkel!” Csakhogy én szívesebben olvastam egyedül a szobámban. Akkor még nem ismertem azt a szót, hogy introvertált, csak tehernek éltem meg a folytonos “barátkozásokat”, amiket elvár tőlem a család és a társadalom. A más gyerekekkel ellentétben a könyvek sosem okoztak csalódást, sőt megmutatták a képzelet csodás és végtelen világát, mely átsegített a kamaszkorom legnehezebb évein is.

    Az olvasásból nőtt ki az írás szeretete is. Az irodalom vezetett el az emberi lélekhez, a sajátomhoz is, és az érdek nélküli, tiszta szépséghez. Érzékenyebbé tett, megtanított mélyre nézni. Felkeltette az érdeklődésemet a pszichológia, filozófia, szociológia iránt. Nem utolsósorban pedig, elvezetett oda is, hogy elkezdjem írni ezt a blogot.

    A másik nagy szerelem, az utazás gyökerei is régre nyúlnak vissza, szintén a gyerekkori meséimhez. Ezeket a meséket a nagymamám mondta, és a saját utazásairól mesélt. Arról, hogy tanárként a nagyapámmal, később pedig a két gyerekükkel minden nyári szünetet végigkempingeztek. A sarkkörtől kezdve a Gibraltári-szorosig bejárták egész Európát.

    Elbűvölten hallgattam mindig ezeket a történeteket, és bennem is ott motoszkált a vágy, hogy bejárjam az egész világot. Igen, én nem ragadtam le Európánál, az olvasás addigra már álmodni is megtanított. 😛

    Az utazás pedig hozta magával a természet szeretetét, az állatszeretetet, érdeklődést a történelem, más kultúrák, nyelvek, az építészet iránt. Kipróbáltam és megszerettem a fotózást. Éppúgy, mint az olvasás, az utazás is tágította a világomat, tanított, saját magammal szembesített. Nyitottabbá és elfogadóbbá tett. Ja, az is elvezetett egy blog írásához.

    Végül pedig, és nyilvánvalóan nem véletlenül, ez a két szenvedély a férjemmel is szorosan összeköt minket. Az utazásaink legalább annyira szólnak kettőnkről, a kapcsolatunkról, egymás mélyebb megismeréséről, mint a világról, a közösen átélt új élményekről és felfedezésekről.

    Olvasni szintén szeretünk együtt. Bár az ízlésünk különbözik, mindig van olyan könyv, amit éppen együtt olvasunk, egyszer én választok, máskor ő. Mivel ugyanazon az útvonalon és ugyanakkor járunk dolgozni reggelente, így közösen olvasunk a metrón, máskor repülőn, vonaton együtt utazva, vagy csak otthon, a fotelba kuporodva.

    Két nagy szenvedélyem így még értékesebbé vált, nemcsak engem gazdagít, hanem kettőnket is erősít, valóban elválaszthatatlanul részemmé, részünkké lett. Különben pedig, kell annál szebb szerelmi vallomás, minthogy a férfi veled együtt olvassa újra kamaszkorod egyik legkedvesebb Jane Austen regényét? 😀

  • Mire tanít az írás?

    Mire tanít az írás?

    Nem, nem az okok jönnek most, amik miatt írok. Az írás azon kevés tevékenységeim egyike, amit bármiféle külső ok nélkül csinálok. Csak úgy. Mert nem tudom nem csinálni. Fel sem merült bennem soha, hogy mi értelme írni. Hiszen az írás az értelme. Ezzel pedig éppenséggel az egyik legfontosabb dolgot tanította meg nekem: megtapasztaltam, mit jelent a valódi, belülről jövő motiváció.

    Ennek a motivációnak nem kell noszogatás, sem jutalom. Az írás oka és jutalma önmagának. “A madár nem azért dalol, mert valami mondanivalója van. Azért dalol, mert dala van.” (Anthony de Mello) Ki kell írnom magamból, nem azért, mert akarom, hanem mert kijön belőlem, feltartóztatni sem tudnám.

    Az írás elmélyíti bennem az élményeket, tapasztalatokat. Írás közben szűröm át őket magamon, és gyakran írás közben tanulom meg őket másképp is látni, mint korábban. Néha kifejezetten az a gyanúm támad, hogy én csak írva tudok alaposan, mélységében végiggondolni dolgokat. (Ezen írások java része sosem lesz publikus, önmagam és a köz nagy megkönnyebbülésére.)

    Némileg kapcsolódik az előbbihez, hogy az írás jobb megfigyelővé tesz. S ezt már a blogon is igyekszem kamatoztatni. Olyan ez, mint fotósként “fotós szemmel” nézni a világot (igen, a fotózás a másik nagy szenvedélyem). Felfigyelek helyzetekre, jelenségekre, reakciókra, és konkrét embereken és élethelyzeteken túlmutató, általános érvényű igazságokat keresek bennük. A személyes élményeket, érzéseket, tapasztalatokat is igyekszem kívülről nézni.

    Az írás jobb olvasóvá is tett. (Ennek a fordítottja is igaz egyébként, az olvasás pedig jobb íróvá.) A saját írásaimat visszaolvasva értettem meg először döbbenetesen pontosan, hogy az írás és az író nem ugyanaz. Az írás ugyanis az író gondolatainak és érzéseinek kivonata egy adott pillanatban, egy adott impulzus hatására.

    Az író sokkal több az írásainál, nem is lehet őt azokból megismerni és mint személyiséget összerakni, mert nagyon hamis képet adna. Annak ellenére, hogy az írások igazak, és őt tükrözik. Kissé másképp nézek azóta híres íróinkra, költőinkre is. Kevesebb áhítattal, de kevesebb ítélettel is. A műveik az emberfelettibe tudnak emelni (katarzis), de ők attól még emberek voltak.

    Végezetül az írás az én terápiám is. Nemcsak jobban megértem önmagam és másokat általa, de könnyít is rajtam, amit kiírok magamból. Néha pedig csak tömény, tiszta öröm, mely túlcsordul bennem, és szavakba formálódik. És bátorságot ad önmagam őszinte felvállalásához, hogy mindezt névvel teszem.