Szabó Magda: Az őz – a mindent felemésztő hiány regénye

Created with Sketch.

Szabó Magda: Az őz

„Arra is kíváncsi vagyok, milyen visszhangja lesz a regény mondanivalójának, hogy a felnőtt életének alakulását, jelleme formálódását döntően befolyásolja a gyermekkor derűje vagy iszonyata, és jaj annak a felnőttnek, aki mellett ifjú éveiben nem állt sem család, sem társadalom” – írja Szabó Magda. És ez egy nagyon szabatos, tárgyilagos megfogalmazása annak, honnan jött és milyenné vált Encsy Eszter, a regény főhőse. Maga a történet pedig egy belső monológ, ami beránt, fogva tart, összezúz.

Egy szerelmi háromszög és egy élethosszig tartó, engesztelhetetlen bosszú története. De egy olyan lány története is, akinek lelkéből az élet már nagyon korán kipusztított hitet, bizalmat, örülni tudást, akire már gyerekként sem vigyázott senki, aki korán megtanulta, hogy mindenért meg kell fizetni. „Ha egyszer, valaki, akárki, elviselt volna olyannak, amilyen vagyok, fenntartás nélkül, kikötések nélkül… Nem tudom. Soha, soha nem segített senki” – mondja Eszter, és szívszorító olvasni a visszaemlékezését, ugyanakkor döbbenetes és ijesztő az a fekete, emésztő gyűlölet, ami lobog benne. És érthető is, amitől csak még fájdalmasabb olvasni.

Eszter egykori kedvese sírja mellett emlékszik vissza, emlékei ugrálnak a régmúlt és a közelmúlt között, és lassan élesedik a kép számunkra. „Apáról azért nem beszéltem, mert ha elkerülhettem, én nem beszéltem soha semmiről, se neked, se másnak. Gyerekkoromban oly sok esztendeig hallgattam, hogy később sose tanultam meg beszélni; én vagy hazudni tudok, vagy hallgatni” – mondja, de szeretője halála után mégis beszélni kezd, neki, akinek most már késő elmondani mindezt.

Késő. Későn kap Eszter mindent: pénzt, elismerést, szerelmet. Addigra már nem segít rajta egyik sem, fekete lyukként tátong benne az ordító hiány, miközben ő magába zárult, szíve kemény, és a páncélon már nem tud áthatolni semmi, senki. Nem tud szeretni, még ha akar, akkor sem, és nem tudja elhinni azt sem, hogy őt szeretik. Sikeres színésznő, és bárkit, bármit könnyedén el tud játszani, csak éppen önmagát nem tudja kifejezni, megmutatni.

A szülők

A legellenszenvesebb szereplők számomra ebben a regényben a szülők. Az apa, aki passzív és rezignált, és akinek erkölcsi elveivel oly sok minden nem fér össze, hogy végül nem vállal el semmilyen munkát, de azt a kompromisszumot, hogy a lányának ne legyen rendes ruhája, mindig éhes legyen és végigdolgozza a gyerekkorát, azt elfogadhatónak tartja. Az anya, aki teljesen alárendelődik a férjének, akiért bármilyen áldozatot vállal, de akinek a büszkesége és nemesi származása fontosabb, mint a lánya boldogulása, és aki a férje szeszélyeit mindig a lánya igényei elé helyezi.

„Mikor apa meghalt, még csak gyanakodtam, mikor aztán anyám is, akkor már bizonyosan tudtam, hogy teljesen jelentéktelen voltam a számukra, s csak ők ketten voltak fontosak egymásnak. Akárhogy énekeltem és szavaltam nekik, akármilyen kétségbeesett mesterkedéssel próbáltam felhívni magamra a figyelmet, mindig csak egy pillanatra sikerült, mert tulajdonképpen csak egymás iránt érdeklődtek, és nem tudták megosztani érzelmeiket senki idegennel, velem sem.” Döbbenetes olvasni Eszter tárgyilagos hangú visszaemlékezését, hogy mennyire tisztába volt azzal, hogy őt a szülei nem szerették, nem gondoskodtak róla, nem vigyáztak rá, hagyták, hogy az élet belekényszerítse a felnőtt szerepébe, hogy inkább ő vigyázzon rájuk és gondoskodjon a családról.

Fizikailag a szülők sosem bántották Esztert, sőt, halk szavú, finom, illedelmes emberek voltak. Csak éppen prédául hagyták kislányukat az életnek, elmulasztották megadni azt a gondoskodást, amire egy gyermeknek fizikailag és lelkileg szüksége van, és nem volt sem rokon, sem szomszéd, sem tanár, senki, aki akár csak részben is pótolta volna a mulasztásaikat. Az ebből fakadó hiány aztán végigkíséri Eszter életét, és soha nem tudja betölteni semmivel. „…mert én tudom, hogy az ember nem felejt el semmit, Ince bácsi vagy Ambrus, a disznók vagy Angéla megmarad valahol, és az emlék szétterjed az emberben az évek folyamán, mint a rák.”

Még ami segítségnek tűnt, az sem volt az, Eszter megfizette az árát mindennek, amit kapott, korrepetált, etette a disznókat, vagy hagyta magát babusgatni a cipőkért cserébe, amik nem is voltak jók a lábára. Csak úgy, ingyen nem volt hozzá jó senki.

Angéla

Eszter azonban nem a szüleit gyűlöli, hanem Angélát. Mert Angéla megkapja mindazt, amit ő nem: gondoskodnak róla, vigyáznak rá, sőt, túlféltik és elkényeztetik. Angéla gyermek, igazi naiv, mit sem sejtő gyermek, amilyen Eszter sohasem lehet. És Angéla megmarad ebben a szerepben felnőttként is.

Angéla nem éppen szimpatikus szereplő, de Eszter valójában nem Angélát gyűlöli, hanem azt, amire Angéla emlékezteti: hogy őt nem óvja senki, róla senki nem veszi le a terheket, neki még egy rendes cipője sincs, miközben Angélának mindene megvan, és még szerencse is kíséri, hiszen mind a kommunizmus előtt, mind a kommunizmusban kiváltságos. Eszter az első pillanatban, amikor meglátja a lakásuk ajtajában ártatlanul ácsorgó, gondosan felöltöztetett Angélát, meggyűlöli, mert őt már rég megfosztották ettől a gyermeki ártatlanságtól.

Angéla jósága szintén Eszter gyűlöletét erősíti. „… ilyen volt valóban, mindig valaki másnak az ügyében szaladgált, elvállalt mindenféle értelmetlen terheket, és megint elöntött a méreg, mert hiszen volt módja meg ideje erre, egyéb kötelessége se volt, csak hogy az emberiség jótevője legyen” – emlékszik vissza Eszter Angélára, és dühös, mert neki a túlélés mellett nem marad semmire ereje.

Angéla férje, Lőrinc, aki Eszter későbbi szeretője lesz, szinte mellékszereplő, csak egy eszköz az Angéla elleni bosszúban.

Lőrinc

Lőrincet, mint mindenki mást ebben a regényben, Eszter szemével látjuk, így aztán éppúgy nem értjük, ahogy Eszter sem értette, miért szereti őt a férfi. De az kiderül, hogy Lőrinc valójában nem ismerte Esztert, mert az nem hagyta magát megismerni, nem mesélt a férfinak a múltjáról, családjáról. Így aztán Lőrinc nem értette, nem is érthette, hogy Eszter nem féltékeny Angélára, hanem bosszúra szomjasan várja, mikor tesz igazságot az élet végre, mikor kell már Angélának is egyedül helytállnia, szembesülnie az élet keménységével és kegyetlenségével.

Eszter “semmiért egészen” szerelmet várt Lőrinctől, de közben a benne levő hiány betöltéséhez a minden is kevés lett volna. Mert az életben nem lehet igazságot tenni. Eszter pedig talán maga sem tudta eldönteni, hogy azért akarja jobban magának Lőrincet, mert szereti, vagy azért, hogy ne Angéláé legyen.

Az őz

Azt mondják, Az őz a gyűlölet és a bosszú regénye. Szerintem a mindent felemésztő, pusztító hiány regénye – és az egyik legjobb Szabó Magda-regény. Azon, aki képtelen szeretetet adni és elfogadni, a szeretet nem segít. Aki nemcsak segítséget kérni nem tud, de elfogadni sem tudja azt, annak a számára nincs segítség. Eszterben ordít a hiány, és akármivel tömi be, elnyel mindent, mint egy fekete lyuk, és csak az üresség marad megint.

Az őz, Angéla szelídített őze jelkép, és számomra kissé erőltetett jelkép, különösen így, hogy még a cím is ez lett. De értem, persze, a párhuzamot, az őzt éppúgy elveszi Eszter Angélától, ahogy később elveszi a férjét, és mind az őz, mind Lőrinc sorsa tragikus. Ahogy Eszteré is.

Olvastad már a regényemet?

Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.

Ha tetszett, oszd meg:

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük