Címke: babaszemmel

Amikor reggeli után anya mondta, hogy készülünk, és indulunk, lelkesen rohantam a cipőmért. Persze, ő még szokása szerint szöszmötölt mindenfélével, vizet töltött, meg mindenféle csörgő zacskókat pakolt a hátizsákba, kereste a napellenzős sapkámat, de én azért kitartóan követtem mindenhová, kezemben a cipőmmel, hogy végre adja már rám, és menjünk akkor. Erre kitalálta, hogy még pelust is cseréljünk. Ezt aztán már igazán nem viselhettem el szó nélkül, de mikor láttam, hogy végre tényleg a cipőm következik, abbahagytam a sírást.

Az ajtón kilépve nem találtam a szokott helyén a kis motoromat. Néha érthetetlen módon eltűnik, főleg olyankor, amikor autóval megyünk valahova. Ez történt aznap is. Az állatkertbe mentünk! Persze, akkor még nem tudtam, mi az, csak anya mondta, hogy nagyon jó móka lesz. Ez nem volt újdonság, mert lássuk be, az öltöztetést leszámítva van olyan dolog a világon, ami nem jó móka?

Az állatkert is annak bizonyult. Tele volt gyerekekkel, meg rengeteg olyan dologgal, amire fel lehet mászni! Lépcsők, padok, fából faragott figurák. Lyukakon is lehetett kukucskálni, és voltak olyan lejtős részek, amilyeneken a házak előtt szokták letolni a babakocsit, csak ezek sokkal hosszabbak, még nagyobb élvezet volt végigszaladni rajtuk! Anya is szaladt utánam, és a végén felkapott, odavitt valami nagy üveghez, és mutatta, hogy fóka. Tetszett, ahogy elúszott előttem, ezért mondtam én is, hogy “kóka”, de utána követeltem, hogy tegyen le, mert megint futni akartam, most felfelé. Aztán megint lefelé.

Más gyerekek is csinálták, és együtt sikongattunk közben. Anya pedig átadott apának, és mondta, hogy ő azért szeretné rendesen megnézni a fókát. Mind a ketten végig ezt csinálták, anya meg apa. Nézték az állatokat. Nekem is próbálták felhívni a figyelmem egy-egyre, és néha oda is néztem, csak hogy örüljenek, de aztán mentem tovább felfedezni az állatkertet.

Rengeteg táblát találtam, és mindegyiket végig is tapogattam. Imádom a táblákat! Az egyik különösen tetszett, mert kupakok voltak rajta, anya legalábbis azt mondta, amikor piszkálni kezdtem. A nap folyamán ez sokszor eszembe jutott, ilyenkor boldogan mondtam, hogy “kupak”, hogy anyáéknak is eszébe juttassam, milyen érdekes dolgot találtam én az állatkertben.

Később aztán elfáradtam, először apa a nyakába vett, aztán beültetett a hátiba. Valószínűleg szundíthattam egyet, mert amikor felébredtem, anya és apa olyan állatokat néztek, amilyeneket még nem láttam. Majmok, azt mondták, és ők is, meg a körülöttük álló sok ember is elérzékenyedve mutogatott egy kicsi majomra, aki a mamája hátára kapaszkodva aludt. Nem tudom, ez miért olyan különleges dolog, én is gyakran szoktam apa hátán aludni. De mivel addigra kipihentem magam, lekéredzkedtem, és rögtön észrevettem, hogy a közelben van egy lépcső, amire feltétlenül fel kell másznom.

Még csak háromszor másztam meg le- és felfelé, amikor anya már unszolt, hogy menjünk, nézzük meg a kengurukat is. De beláthatta, hogy nem fogom otthagyni ezt a remek helyet holmi kengurukért, ezért megint apát kérte meg, hogy maradjon kicsit velem, míg elmegy megnézni őket. Ezután már hagyták, hogy rendesen kiélvezzem a sok látnivalót az állatkertben, nem zavartak meg folyton holmi kengurukra, vagy más, ketrecben fekvő szőrös izére hivatkozva, csak időnként egyikük elszaladgált valamerre, de aztán mindig visszajött hozzám.

Hogy az örömöm teljes legyen, végül elkapott minket egy zápor is. Mindenfelé tele lett pocsolyával, és utolsó erőmet összeszedve végigszaladtam rajtuk. Igazán élvezetes nap volt, remélem, megyünk még máskor is állatkertbe.

Amikor anya levette a cipőmet, zoknimat, és lerakott a homokra, először sírva fakadtam. Olyan puha és süppedős volt, nem hasonlított semmire, amit fel tudtam idézni magamban. Anya is hamar levette a saját cipőjét, és mondta, hogy menjünk együtt, nem kell félni. De addigra már én is rájöttem, hogy nem fogok elsüllyedni, sőt, ez a langyos puhaság nagyon jó. Meg is fogtam, markoltam belőle, és akkor rájöttem, hogy ezt én már ismerem, hiszen ez homok, csak azt nem tudtam, hogy mezítláb is lehet járni rajta. Naná, még szaladni is!

Nagyon sok homok volt ott, sokkal több, mint egy homokozóban. Anya úgy hívta, strand, és hamar rájöttem, a strandok milyen jó helyek. Akármennyit lehet szaladgálni, kiabálni, ásni a homokban a lapátommal és a kezemmel, beletúrni a fejemet, sőt, még kavicsokat is találtam, amiket a vízbe lehetett dobálni.

A víz! Már a homok is nagyszerű volt, de hogy még víz is legyen! Igazán nem gondoltam korábban, hogy ennyire jó helyek is léteznek a világon. Kicsit féltem tőle az elején, mert olyan nagy és hangos volt, anya úgy hívta, hullám. De később rájöttem, nem mindegyik olyan félelmetes, sőt, nagyon jó móka beleszaladni ezekbe a hullámokba anyával meg apával.

A következő reggel, miután anya felöltöztetett és megetetett, vittem is oda neki a szandálomat, hogy adja rám, és menjünk már a strandra, a homokhoz és a vízhez. De anya leintett, hogy várjak, ő még pizsamában van, és éhes is. Így kénytelen voltam azzal elfoglalni magam, hogy kipakolom a lábasokat és a fedőket a konyhaszekrényből, míg anya meg apa végre összeszedték magukat, és indulhattunk.

Csakhogy aznap nem strandra mentünk. Az autóban szundítottam egyet, és mire felébredtem, megint egy furcsa táj fogadott, amilyet még sose láttam. Nem voltak hullámok meg homok, fák sem, és bokorból is csak kevés, de hamar észrevettem, hogy kavicsból és nagyobb kőből rengeteg van! Volt ott egy nagy hegy is, anya azt mondta, vulkán, és valami érthetetlen okból apával iszonyatosan lelkesedtek érte. Engem nem nagyon érdekelt, mert túl messze volt ahhoz, hogy megfoghattam vagy a számba vehettem volna.

Bezzeg a kavicsok! Csakhogy hamar rájöttem, ezek sem jobb ízűek, mint az otthoniak, hiába van olyan különleges fekete meg vörös színük. Viszont nemcsak dobálni lehetett őket, hanem mindenféle lyukakba be is dugdosni. A lábam alatt pedig valami homokhoz hasonló dolog volt, csak nem olyan mély és puha, de azért jól lehetett porolni vele, ha ügyesen léptem. (A szót meg onnan tanultam, hogy anya mondta, “Jó, jó, nem kell azért mindig így porolni.”)

Sokat gyalogoltam aznap, fogtam anya vagy apa kezét, és nagyon élveztem, hogy nagy kövekre kellett felfelé lépkedni. Amikor elfáradtam, akkor leültem a porba, ebből tudta apa, hogy most már szeretném, ha vinne. Igaz, amikor a hátizsákba beültetett, és kezdte becsatolni a pántokat, akkor kapálózva sírtam, mert nem szeretem, ha nyúlkálnak körülöttem, nem értem, miért nem lehetne ezt kihagyni. Mert amikor már apa hátizsákjában ülök, az nagyon jó. Sok mindent látok, ha éhes vagyok, akkor eszegethetek is közben, vagy szundíthatok.

Élveztem ezeket a napokat. Kint voltunk mindig vagy a strandon, vagy valamilyen hegyen, ha éppen szaladgálni akartam, akkor szaladgáltam, ha nem, akkor apa vitt a nyakában vagy a hátizsákban. Sokat pancsikoltam a vízben is, és a kedvenceim azok a meleg pocsolyák voltak, amikben néha még pici halak is úsztak. Sajnos megfogni nem tudtam őket, mindig elmenekültek előlem. De úgy látszik, ezek az állatok már csak ilyenek, a macskák meg a gyíkok is rendszeresen ezt csinálják, pedig én barátkoznék velük.

Azért jó hely volt nagyon ez a Tenerife. Kár, hogy mire megszoktam, haza kellett jönnünk. A repülőtér ugyan ismét nagyon tetszett, de itthon a szobámban sajnos nincsenek kavicsok, így kénytelen vagyok az építőkockákat, ruhacsipeszeket, plüssállatokat, labdákat, flakonokat, kisautókat dobálni – ami éppen akad. Anya nincs elragadtatva tőle, folyton azt mondogatja, hogy bár lennénk még mindig ott a strandon. Ezzel én is egyetértek, csak azt nem értem, hogy minek jöttünk akkor haza.

Azzal kezdődött, hogy anya elővette azt a nagy bőröndöt a sarokból, és mindenfélét pakolt bele. Én az utóbbi időben már igen ügyesen bánok a cipzárral, és egy alkalmas pillanatban a bőrönddel is tettem egy próbát. Siker koronázta, így egyik kedvenc tevékenységembe vethettem bele magam: pakolni kezdtem! Anya mégsem nagyon örült neki, mikor meglátta, mit csinálok, és azt mondta, hogy ide most befelé kell pakolni, nem ki. Szerintem ennek semmi értelme, mert kifelé pakolni ugyanolyan jó móka, mint befelé, anya mégis elvitte a bőröndöt máshová, ahol nem férhettem hozzá.

Hamarosan azonban újra előkerült, és anya azt magyarázta, hogy egy időre most el fogunk repülni messzire. Nem tudtam, mi az, hogy repülni, de a nagy épület, ahova megérkeztünk, érdekesnek tűnt, mindenféle szalagok voltak benne kihúzva, meg sok ember állt sorba különböző helyeken. Mivel hordozókendőben voltam apa hátán, nem tudtam olyan tüzetesen felfedezni a terepet, ahogy szerettem volna, meg kellett elégednem néhány olvadó mosollyal, amit a közelünkben várakozó néniktől és bácsiktól kaptam.

De később, egy másik sorban állva, ahol egy mozgó asztalra kellett tenni a hátizsákokat, az egyik bácsi mondta apának, hogy a cipőjét és engem is le kell vennie. Végre! Apa gyorsan át akart menni valami kapun, de az csippant egyet, és egy bácsi ment oda hozzá, aki elterelte a figyelmét, így nekem szabad volt az út. Túl sokáig mégsem tudtam szaladni, mert anya utolért.

Nem kellett soká várnom, hogy kiderüljön, mi az a repülő. Szuper jó dolog, mondhatom! Sok ülés van, és ugyanolyan sok ember meg ablak. A miénkből látszott a repülőgép nagy szárnya, amire minden adandó alkalommal fel is hívtam anya figyelmét, mert nekem nagyon tetszett, főleg sötétben, amikor egy pici lámpa villogott rajta folyamatosan. A felhőket is szerettem, aminek lelkes sikollyal adtam hangot, ezt páran megmosolyogták.

De nemcsak kint lehetett érdekes dolgokat látni, hanem bent is. Előttem egy kislány ült, aki többször hátrafordult hozzám, ilyenkor integettem neki. A szép hosszú haját is sikerült volna meghúznom, ha anya nem akadékoskodik folyton. De az ülésem előtti kis asztalkát legalább zavartalanul hajthattam le és fel, ahányszor csak akartam, és még arra is rájöttem, milyen érdekesen csattan, ha ezt elég nagy erővel csinálom. Az alatta levő hálós tokból pedig mindenféle érdekes dolgot pakoltam ki, amiket aztán az ülés alá dobáltam.

Később apával sétálni indultunk a széksorok között, ez volt a legjobb rész! Integettem mindenkinek, közben mondtam, hogy “pápá”, mert ezt nemrég tanultam, büszke is vagyok rá, és több kollégával találkoztam útközben, akikkel aztán rendszeresen bandáztunk. Anya idővel bepróbálkozott, hogy elaltasson, de még mit nem, mikor ilyen élmények vannak?!

Ébred is maradtam végig, és leszálláskor integettem a repülőknek, autóknak, székeknek, néniknek, bácsiknak. De amikor ezután egy idegen helyre érkeztünk, akkor nekem már elég volt a mókából aznapra, hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam, és aludni akartam. Bömbölve le is dobtam magam a földre, hogy ezt anyáéknak is haladéktalanul a tudomására hozzam. Hatott. Nem teketóriáztak sokat, és hamarosan anyához bújva kortyolhattam a langyos tejecskét, és csak reggel döbbentem rá, hogy nem is a megszokott helyemen…

…hanem Tenerifén.

(A történet hamarosan folytatódik.)