Amikor anya levette a cipőmet, zoknimat, és lerakott a homokra, először sírva fakadtam. Olyan puha és süppedős volt, nem hasonlított semmire, amit fel tudtam idézni magamban. Anya is hamar levette a saját cipőjét, és mondta, hogy menjünk együtt, nem kell félni. De addigra már én is rájöttem, hogy nem fogok elsüllyedni, sőt, ez a langyos puhaság nagyon jó. Meg is fogtam, markoltam belőle, és akkor rájöttem, hogy ezt én már ismerem, hiszen ez homok, csak azt nem tudtam, hogy mezítláb is lehet járni rajta. Naná, még szaladni is!
Nagyon sok homok volt ott, sokkal több, mint egy homokozóban. Anya úgy hívta, strand, és hamar rájöttem, a strandok milyen jó helyek. Akármennyit lehet szaladgálni, kiabálni, ásni a homokban a lapátommal és a kezemmel, beletúrni a fejemet, sőt, még kavicsokat is találtam, amiket a vízbe lehetett dobálni.
A víz! Már a homok is nagyszerű volt, de hogy még víz is legyen! Igazán nem gondoltam korábban, hogy ennyire jó helyek is léteznek a világon. Kicsit féltem tőle az elején, mert olyan nagy és hangos volt, anya úgy hívta, hullám. De később rájöttem, nem mindegyik olyan félelmetes, sőt, nagyon jó móka beleszaladni ezekbe a hullámokba anyával meg apával.
A következő reggel, miután anya felöltöztetett és megetetett, vittem is oda neki a szandálomat, hogy adja rám, és menjünk már a strandra, a homokhoz és a vízhez. De anya leintett, hogy várjak, ő még pizsamában van, és éhes is. Így kénytelen voltam azzal elfoglalni magam, hogy kipakolom a lábasokat és a fedőket a konyhaszekrényből, míg anya meg apa végre összeszedték magukat, és indulhattunk.
Csakhogy aznap nem strandra mentünk. Az autóban szundítottam egyet, és mire felébredtem, megint egy furcsa táj fogadott, amilyet még sose láttam. Nem voltak hullámok meg homok, fák sem, és bokorból is csak kevés, de hamar észrevettem, hogy kavicsból és nagyobb kőből rengeteg van! Volt ott egy nagy hegy is, anya azt mondta, vulkán, és valami érthetetlen okból apával iszonyatosan lelkesedtek érte. Engem nem nagyon érdekelt, mert túl messze volt ahhoz, hogy megfoghattam vagy a számba vehettem volna.
Bezzeg a kavicsok! Csakhogy hamar rájöttem, ezek sem jobb ízűek, mint az otthoniak, hiába van olyan különleges fekete meg vörös színük. Viszont nemcsak dobálni lehetett őket, hanem mindenféle lyukakba be is dugdosni. A lábam alatt pedig valami homokhoz hasonló dolog volt, csak nem olyan mély és puha, de azért jól lehetett porolni vele, ha ügyesen léptem. (A szót meg onnan tanultam, hogy anya mondta, “Jó, jó, nem kell azért mindig így porolni.”)
Sokat gyalogoltam aznap, fogtam anya vagy apa kezét, és nagyon élveztem, hogy nagy kövekre kellett felfelé lépkedni. Amikor elfáradtam, akkor leültem a porba, ebből tudta apa, hogy most már szeretném, ha vinne. Igaz, amikor a hátizsákba beültetett, és kezdte becsatolni a pántokat, akkor kapálózva sírtam, mert nem szeretem, ha nyúlkálnak körülöttem, nem értem, miért nem lehetne ezt kihagyni. Mert amikor már apa hátizsákjában ülök, az nagyon jó. Sok mindent látok, ha éhes vagyok, akkor eszegethetek is közben, vagy szundíthatok.
Élveztem ezeket a napokat. Kint voltunk mindig vagy a strandon, vagy valamilyen hegyen, ha éppen szaladgálni akartam, akkor szaladgáltam, ha nem, akkor apa vitt a nyakában vagy a hátizsákban. Sokat pancsikoltam a vízben is, és a kedvenceim azok a meleg pocsolyák voltak, amikben néha még pici halak is úsztak. Sajnos megfogni nem tudtam őket, mindig elmenekültek előlem. De úgy látszik, ezek az állatok már csak ilyenek, a macskák meg a gyíkok is rendszeresen ezt csinálják, pedig én barátkoznék velük.
Azért jó hely volt nagyon ez a Tenerife. Kár, hogy mire megszoktam, haza kellett jönnünk. A repülőtér ugyan ismét nagyon tetszett, de itthon a szobámban sajnos nincsenek kavicsok, így kénytelen vagyok az építőkockákat, ruhacsipeszeket, plüssállatokat, labdákat, flakonokat, kisautókat dobálni – ami éppen akad. Anya nincs elragadtatva tőle, folyton azt mondogatja, hogy bár lennénk még mindig ott a strandon. Ezzel én is egyetértek, csak azt nem értem, hogy minek jöttünk akkor haza.
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
