Ürmös Beáta

Címke: kortárs

  • Vérszívás és útkeresés

    Vérszívás és útkeresés

    Alig egy hónapja olvastam Szécsi Noémitől először, és már akkor lenyűgözött a stílusa. Nekem nagyon bejön a szarkasztikus humor, és ő ebben remekel. A Finnugor vámpír ennek újabb bizonyítéka, és örökre megszerettette velem az írónőt. Már alapból a cím is… hát lehet ezt a könyvet nem kézbe venni ilyen címmel?

    De mi is ez? És miről szól?

    Vámpírparódia. Afféle. Nem, mégsem igazán. A vámpír inkább csak egy szimbólum, ez nem egy vámpírregény. Sokkal inkább egy regény az útkeresésről. Nem, nem én magyarázom bele, csak azért, mert én is írtam útkeresős regényt. De ha mégis, akkor is minden klappol, és végül is a regényt az olvasó fejezi be.

    Szóval ez egy útkeresős regény, de egy nagyon különös, fordított útkeresésről szól, melynek végén a főhős még elveszettebb, mint az elején. Nemhogy nem talál célokat, végül már nem is keresi őket, sőt, már egy olyan egyszerű dolog, mint a saját nemi identitása sem világos számára a regény második felére.

    Minek a szimbóluma a vámpír?

    A Finnugor vámpír leginkább egy szatíra, tele szimbólumokkal. Ott van például maga a főhős, aki vámpír és bölcsész. Csetlik-botlik a magyar valóságban, kihívásokra nem vágyik, látszatmunkát végez, sodródik, próbál megfelelni mások elvárásainak, hozzáigazítani azokat a saját vágyaihoz (mily meglepő, ez nem megy, semennyire), és halvány fogalma sincs, mit akar az élettől. Végül pedig már ez sem érdekli.

    Finnugor vámpír, részlet

    Vámpír. Egy magyar fiatal, aki szívja a családja és a társadalom vérét, nem tud önálló életet kezdeni, nem tud felelősséget vállalni még önmagáért sem. De a vámpír keserű szimbóluma a bölcsésznek is, aki szintén nem csinál semmi hasznosat, nem jut előre, teng-leng a kilátástalanságban.

    Mit szerettem benne? Mit nem?

    Imádtam a szarkasztikus humort. Akármiről is szólhatott volna ez a regény, a stílusa miatt mindenképp végigolvasom. Nagyon szerettem a dialógusokat is, például az efféléket:

    „– Már akkor sejtettem, hogy lesz belőled valaki.
    – Pedig nem lett belőlem senki.
    – De lesz. Külföldön jártál iskolába, írogatsz, meg minden.”

    „– Te a fiúkat szereted vagy a lányokat?
    – Nem is tudom – tűnődtem. – Se a fiúkat, se a lányokat. Nem nagyon szeretem az embereket.”

    Élvezettel bontogattam a történet különféle rétegeit is, keresgéltem a szimbólumokat. Mi van mögötte, és még, és még? Kétlem, hogy mindenre rájöttem, majd legközelebb, néhány év múlva. Mert újra fogom olvasni, ez biztos.

    Tudok-e felhozni bármit ellene? Néha nagyon egy helyben toporgott a történet. Tudom, alapból ironikus ezt mondani egy regényre, amiben alig is történik valami, de mégis. Általában sodort magával, időnként meg nem. De a stílus még olyankor is megmentette.

    Való ez neked?

    Ha szereted a szatírákat, a szarkazmust, akkor mindenképpen!

    Ha szeretsz a dolgok mögé nézni, töprengeni, el tudod viselni a fájdalmas szembenézéseket, akkor is.

    Továbbá, ha magyar vagy, fiatal vagy, elveszett vagy, vámpír vagy, vagy sohasem olvastál még Szécsi Noémitől.

  • Egy majdnem kedvenc: Férfiidők lányregénye

    Egy majdnem kedvenc: Férfiidők lányregénye

    F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus. Számtalan könyve is ilyen témájú: laikusoknak szóló könyvek kapcsolatokról, sérülésekről, gyógyulásról, fejlődésről. Én mégis az (eddigi) egyetlen regényét olvastam először. A Férfiidők lányregénye a második világháború után játszódik, és azokról szól, akik túlélték a holokausztot.

    Sok könyv és film próbálta már feldolgozni ezt a témát sokféleképpen, de F. Várkonyi Zsuzsa mégis új szemszöget talált, a túlélők szemszögét. Hogyan lehet ezek után tovább élni? Sőt, hogyan lehet tovább élni úgy, hogy közben bontakozik ki egy újabb diktatúra, melyben már nemcsak a zsidók félnek, hanem mindenki?

    Bevallom, nagyon meggondolom, mielőtt holokauszttal foglalkozó könyvet veszek a kezembe. Tudom, hogy fontos, és tudom, hogy tudnunk kell róla, de annyira rá tudnak nehezedni ezek a könyvek a lelkemre, hogy óvatos vagyok velük. F. Várkonyi Zsuzsa regénye azonban nem ilyen.

    Miről szól?

    A Férfiidők lányregénye egy kamaszlány, Klára (Süni) és egy negyvenes éveiben járó orvos, Körner doktor (Aldó) kapcsolatának története, mely a benne felbukkanó tragédiák ellenére is meghitt és meleg hangulatú. A különleges apa-lány kapcsolat mind Sünit, mind Aldót gyógyítja, hiszen eredeti családjukat mindketten elvesztették, és egymásban találnak valakit, akivel érdemes törődni, akiért érdemes talpra állni.

    Mit szerettem benne? Mit nem?

    A regény első fele, mely Süni és Aldó megismerkedéséről, kapcsolatuk kialakulásáról szól, nagyon tetszett. Valóban érződik, hogy pszichológus írta, hiteles és életszerű, ahogy a tüskés Klára (aki ezért Süni) egyre inkább hozzászelídül pótapukájához, miközben Aldó is rádöbben, hogy Klára boldogulása újra értelmet ad az életének, visszarángatja a rég elfeledett hétköznapokba, mivel újra és újra az apaság kihívásaival szembesíti.

    Klára karakterét nagyon megszerettem, a kérdéseivel együtt. Erős, határozott egyéniség, amint épp bontogatja szárnyait. Maga a történet is izgalmas volt, alig tudtam letenni. De talán érzed, hogy közeledünk itt egy nagy “de” felé.

    A regény második fele ugyanis csalódás volt az első után. Egyrészt elkezdett rohanni előre az időben a történet. Hiányoltam, hogy többet megtudjak az egyetemista Klára és Aldó kapcsolatának alakulásáról, Klára szerelmeinek alakulása meg végképp össze lett csapva. Értem én, hogy a központban Klára és Aldó kapcsolata volt, de ha már előkerül más is, akkor legyen jobban kifejtve.

    A másik csalódásom egy jelenet, amit nem szeretnék lelőni, de ha elolvasod a regényt, biztosan rájössz, melyikre gondolok. Én fennakadtam rajta, nem is kicsit, és persze, ez egy regény, ráadásul mégiscsak súlyosan traumatizált szereplőkkel, miért ne történhetne meg éppen ez is. Csakhogy szerintem ez a jelenet nem illik Aldó és Klára kapcsolatába, nem logikus sem az előzmények, sem az utólagos dolgok fényében, és amúgy éppen azt teszi tönkre, ami olyan szép a kettejük viszonyában. Szóval sajnáltam, hogy belekerült, főleg azért, mert akár ki is maradhatott volna. Persze, így meg piszkál a dolog, hogy vajon nem pont ez volt a cél, hogy ez piszkáljon? Reális vajon egy felnőtt férfi és egy kamaszodó, később egyetemista lány kapcsolatában, hogy valóban ne történjen semmi, ami hökkenetre adna okot?

    Való ez neked?

    Ha szereted a lélektani regényeket, akkor igen. Ez a regény egy nagyon különleges kapcsolatról szól, két magányos emberről, egy idősebbről és egy fiatalabbról, akik egymásban találják meg a családot.

    Ha nem ijeszt el a holokauszt témája, akkor is igen. Ráadásul a Férfiidők lányregénye nem nyomasztó hangulatú könyv, annak ellenére, hogy sötét korszakban játszódik. A túlélésről és az újrakezdésről szól.

    Te olvastál már hasonló témájú könyvet? Mesélj!

  • Harmonia Caelestis 12 kedvenc idézetben

    Harmonia Caelestis 12 kedvenc idézetben

    Harmonia Caelestis. Esterházy Péter. Nehéz erről a könyvről írni, de nehéz róla nem írni is. Hónapokig olvastam úgy, hogy pár napnál több időre nem tettem félre, és ez nem egy negatív megjegyzés, csak egy tény. Nehéz olvasni, mert tömény, és mert nincs a cselekménynek egy központi szála, ami sodorna magával. Inkább mint az Örkény-egyperceseket, úgy olvastam.
    Nem is áltatom magam, hogy az egészet megértettem, hogy minden utalást felismertem. De nagy aha-élmény volt, amiket igen.

    És a szöveg… A szöveg nagyon erős. Esterházy mesterien bánik a magyar nyelvvel, játszik vele, csűri-csavarja, kifordítja, befordítja, és annyira találó egy-egy félmondat is, hogy folyamatosan elképesztett. Erre mondják, hogy ütős szöveg, azt hiszem.

    Szóval én erről a könyvről nem merek írni. Valahogy úgy érzem, felette áll az én véleményemnek, ez nem egy olyan mű, amit csak úgy véleményezgetünk. Inkább hozok nektek idézeteket, amik engem megfogtak – erejükkel, tömörségükkel vagy játékosságukkal, vagy mindezzel egyszerre. Tehát:

    „… nem csinált semmit 56-ban, igaz, gondolni gondolt, ami egy forradalomban túl kevés, forradalom után pedig túl sok.”

    „Ám apám nem ismert lehetetlent, nagyon szerette ezt a szeretőjét, mindenestül szerette, még beszélgetett is vele. És az is így érzett apám iránt. Ő is beszélgetett.”

    „Édesapám családi szentélyébe is benyomultak, bár ő, láttuk, sokat tett azért, hogy ne lehessen szentélynek nevezni, ahová benyomultak.”

    „… anyám, ha lett volna élete, életében jól eligazodott volna az emberek közt.”

    „Az a probléma, hogy a problémáidat se megoldani, se szőnyeg alá seperni nem vagy képes, mert azok nagyobbak, mint te. Meg a szőnyeg.”

    „Már az inkvizíció is így csinálta. Eszméket kizárólag gerinccel együtt lehet törni.”

    „… nem láttuk mi ezt a szegénységet, részint eltakartatott előlünk, anyánk eltakarta, részint meg megvolt mindenünk, ami nyilván azt jelentette, hogy ami megvolt, azt véltük mindennek.”

    „… fenyegetés plusz félelem, ez a diktatúra, de nem úgy, hogy az ország egyik fele fenyegeti a másikat, vagy az úgynevezett hatalom fenyeget mindenkit, hanem mindezekhez tartozik még valami ordító, rémületes bizonytalanság is, a fenyegető is fél, és a fenyegetett is fenyeget…”

    „Négy gyerek anyjának lenni, ehhez nem elegendő annyi erő, amennyi van, kicsit több kell.”

    „Vagy nem féltem? Ha az ember nem tudja, félt vagy nem félt, akkor félt.”

    „Általában beszéd helyett hallgattam, amire apám hallgatással válaszolt, amit én indulatos csönddel vettem tudomásul.”

    „Abból se lett semmi, amikor valahová be kellett írni a szülők, nagyszülők foglalkozását. Földbirtokos, vallottam be, de konkretizálni kellett, hogy akkor hány hold föld, s láttam a nyomtatványon, a rubrikán, hogy kicsi lesz, oda annyi nulla nem fér be. Ezt megmondtam. Ekkor kicsit üvöltöztek, pedig jóból mondtam.”

    Ti olvastatok már Esterházytól? Van kedvencetek?

  • Ha tetszett a Tövismadarak, olvasd el a Vadvirágok lányait

    Ha tetszett a Tövismadarak, olvasd el a Vadvirágok lányait

    Az 1966-os születésű ausztrál írónő, Kimberley Freeman nagyon sokféle regényt ír, sok különböző stílusban. A Kimberley Freeman tulajdonképpen a női témákról szóló regényeihez választott írói álneve. Horror és fantasy regényei Kim Wilkins névvel jelentek meg, ez egyébként az írónő eredeti neve. A Vadvirágok ​lányai pedig igazi Kimberley Freeman-regény, két nő sorsával a középpontban.

    Miről szól?

    A nagyrészt Ausztráliában, időnként Angliában játszódó családregény a nagymama, Beattie és az unoka, Emma életének egy-egy meghatározó szakaszát meséli el. Az egyik szál 1929-ben indul Glasgow-ban, a másik 2009-ben Londonban – és mindkettő hamarosan Ausztráliában köt ki.

    Beattie egy naiv fiatal lány, akit szeretőjévé tesz, majd teherbe ejt egy házas férfi, aki utóbb úgy dönt, elhagyja érte a feleségét. Beattie és Henry így Ausztráliába mennek, hogy ott férj-feleségként nevelhessék közös gyermeküket. A dolgok azonban nem mennek ilyen egyszerűen, és Beattie-re még nagyon sok megpróbáltatás vár új hazájában.

    Emma, az unokája egy sérülés után tér haza Ausztráliába, mely sikeres balerinakarrierje végét jelenti. Üres és boldogtalan, nem tudja, hogyan folytassa az életét most, hogy legnagyobb álmát fel kellett adnia.

    Családregény, Ausztrália, női sorsok – nem ismerős ez valahonnan? Ha a Tövismadarak jutott eszedbe, az nem véletlen. Colleen McCullough világsikerű, megfilmesített regénye is hasonlóan foglalható össze, és mindkettő elolvasása után elmondhatom, nekem a hangulatuk is nagyon hasonlított.

    Az én Ausztráliám… 2018

    Mit szerettem benne? Mit nem?

    A Tövismadarakhoz hasonlóan ebben a regényben is nagyon tetszett maga a helyszín: Ausztrália – a messzi, vad, szeszélyes és rabul ejtő. Az újrakezdés földje. Bevallom, alapból azért vettem kézbe ezt a regényt, mert szerettem volna valami olyat olvasni, ami ismét elrepít Ausztráliába.

    Tetszett a két párhuzamos szál ötlete, mely nagymama és unoka történetét felváltva meséli el, ugrálva a két idősík közt. A megvalósítás viszont már nem lett olyan jó. Beattie története ugyanis sokkal érdekesebb, mint Emmáé, sokkal részletgazdagabban, átélhetőbben lett megírva. Emma szálát felszínesnek éreztem, maga a karakter sem kelt életre, nem nagyon tudtam azonosulni vele, beleérezni a helyzetébe.

    Emellett az is visszaköszönt számomra, amit már a Tövismadarakban sem szerettem: az érzelgősség. Valószínűleg van, aki úgy fogalmazná meg, hogy ezek szép, érzelmekkel teli történetek. Nálam azon a határon már kissé túlmennek, inkább érzelgősnek mondanám.

    Való ez neked?

    Ha a Tövismadarakat szeretted, akkor ezt is szeretni fogod. Ha szereted Ausztráliát, a női sorsokat kiemelő családregényeket és a románcokat, akkor is.

    Van olyan regény, amit a helyszíne miatt olvastál el?

    Még több könyvajánlót olvasnál?

    Iratkozz fel a havi hírlevelemre itt – minden hónapban írok egy könyvről, mely közel áll hozzám.

  • Görbe tükörben a női sors

    Görbe tükörben a női sors

    Az Egyformák vagytok az első regény, amit Szécsi Noémitől olvastam. Cseppet sem zavart, hogy ez egy trilógia harmadik darabja, egy regény álljon meg magában. Megállt. Mondanám, hogy tetszett is, de lehet ilyet mondani egy könyvre, aminek az olvasása olyan, mintha valaki jó erősen gyomorszájon vágott volna?

    Miről szól?

    Két cinikus, klimax felé közeledő, a társadalom szemében egyre inkább láthatatlanná váló nőről, két kisiklott életről. Elza egy Angliából hazatért, szabadszájú könyvkiadói jogásznő, barátnője és egykori sógornője, Em történésznő és idegroncs. Felvillannak családi traumák, az egyetemi-akadémiai világ, egy filmforgatás részletei, luxusházibuli egy lakásétteremben, részeges tivornya egy romkocsmában. A regény egy este történetét meséli el, melyből visszanyúl a múlt emlékeibe, és kezdődhet a kirakózás…

    És hogy kik az egyformák? Például Elza és Em, a két barátnő. Elza laza, Em parázós. Elza berúg, majd olyasmiket tesz, melyekre jobb is, hogy nem emlékszik reggel. Em nem iszik, és Elza éjszakai üzeneteiből másnap reggelre jobban tudja, mit művelt barátnője, mint Elza maga. Elzának nincs gyereke, Emnek van egy kamasz lánya. Elza nem is akar gyereket, Em kétségbeesetten próbálkozik kihordani egy második babát. De barátnők, félszavakból megértik egymást, és egyformák is. Elsőre mindkettőjükről úgy tűnik, hogy erős nők, akik a maguk lábán állnak, de mindkét esetben kiderül, ez csak illúzió.

    Mit szerettem benne? Mit nem?

    Nagyon tetszett a történetet átszövő szarkasztikus humor. Ha van mód, ahogyan érdemes ezt a lelombozó képet megfesteni a két nő életéről, valamint a budapesti kulturális elit látszatvilágáról, akkor ez az.

    „Korábban sosem vágytam Velencébe. Mindeddig nem értem el abba az életkorba, hogy nagyvonalúan szépnek nyilvánítsam, amit mindenki más is szépnek tart. Még mindig élt bennem a kívánság, hogy másnak mutatkozzam, mint a hétköznapi emberek, bár ez évről évre gyengült, mert egyre kevesebb figyelmem maradt annak felmérésére, mihez képest kellene másnak lennem.” Elza és Em hangjában is tapintható a cinizmus, és ezzel számomra élessé válik az a görbe tükör, amiben annyira pontosan látszik az az bizonyos “egyformák vagytok”. Kik? Ők? Mi? A nő mindig kiszolgáltatott? Akkor is, ha szép és fiatal, akkor is, ha már elkelt, akkor is, ha csúnya?

    A történetvezetés ugrál a jelen és a különféle múltak között, ami kissé kaotikus érzést keltett bennem, de az az igazság, hogy ehhez a regényhez pont ez illik. Ráerősít a szétesett életekre, melyeket bemutat. Bár az időugrások miatt nehezebben olvasható a könyv, játékosságot visz az egészbe az, hogy menet közben össze kell raknunk a kirakóst.

    És ami nem tetszett? Hogy olyan, mintha valaki jó erősen gyomorszájon vágott volna. De felróható ez egy regénynek, ami pont ezt akarja tenni?

    Egyformák vagytok, részlet

    Kinek való akkor?

    Aki szereti a szarkasztikus humort és a görbe tükröt.

    Aki nem könnyed szórakozást keres, hanem erős szöveget és érdekes történetvezetést, olyan regényt, amit sokáig kell emészteni.

    Aki elbírja a kognitív disszonanciát.

    Aki jogász, történész, blogger, színész, művész, wannabe értelmiségi.

    Aki budapesti.

    És aki szereti az ilyesfajta mondatokat: „Ha mártírarcot vágtam, az csak azért lehetett, mert alaphelyzetben ezt a kifejezést veszi fel az arcom. Trianon lehet ennek is az oka, esetleg a magyar parasztba beivódott ezredévnyi szenvedés.” Ja, a stílusról már volt szó.

    Te olvastál már döbbenetes regényt női sorsról?

  • New York-hangulat és egy feminista memoár

    New York-hangulat és egy feminista memoár

    Elizabeth Gilbert legfrissebb regényét, a New York lányait olvastam. Tulajdonképpen New York maga elég ok volt arra, hogy ezt a regényt elkezdjem. Öt éve jártam ott, de sem öt év, sem sokszor annyi nem lenne elég, hogy New York hangulatát feledni tudjam. Idén tavasszal pedig különösen hiányzott, és különösen féltem, New York sem marad a régi. Ami egyértelmű, hiszen miért éppen New York ne változna, mikor az egész világ igen?

    Ez a regény a 40-es évek New Yorkjába visz vissza, amit eddig nem ismertem, de olvasás közben benne éltem, és nagyon élveztem. Fájt is meg nem is elengedni, és átlépni a könyvvel együtt az 50-es és 60-as évekbe. Azon felül, hogy a New York lányai kielégítette a város hangulata iránti vágyamat, sokkal többet is adott.

    Miről szól?

    A történet röviden összefoglalható: egy memoár, melyben a nyolcvankilenc éves Vivian Morris emlékszik vissza ifjúságára, majd későbbi életének fontos eseményeire és szereplőire. Egy élvhajhász fiatal lányt kísérünk végig a felnőtté válás és a kiteljesedés útján. New York lányai pedig lényegében az első feministák, élükön Viviannel – mielőtt még egyáltalán ismerte volna ezt a szót bárki.

    Akkor ez most egy feminista regény? Igen, az is. Meg egy nagyszerű fejlődésregény. Főszereplője egy nő, akinek életútja nem fér be a hagyományos keretek közé. Rajta keresztül gondolkodtat el a könyv barátságról és szerelemről, elégedettségről és boldogságról, női szexualitásról, és arról, hogyan maradhat az ember hű önmagához, miközben keresi a helyét a világban.

    Mit szerettem benne? Mit nem?

    Szerettem a memoár formát. Nemcsak megismerjük Vivian életének eseményeit szép sorban, hanem ezeket az idős Vivian szemével látjuk, önkritikával és öniróniával visszanézve a korábbi eseményekre.

    Hogy ki az a bizonyos Angela, akinek a memoár íródik, és ki Angela apja, aki összeköti őket Viviannel, arra csak a végén derül fény. Ez is tetszett, mert a kérdés végig ott lappangott bennem olvasás közben, fenntartva a várakozást, az utolsó fejezetekben pedig szépen helyükre kerültek a dolgok.

    Az én New Yorkom, 2015

    És mondtam már a hangulatot? „1940 New Yorkja! New York sosem lesz még egyszer ugyanolyan. Nem szeretném leszólni az 1940 előtti vagy utáni New Yorkot sem; a maga módján mindegyik figyelemre méltó lehetett. Ám ez olyan nagyváros, amely folyamatosan újjászületik minden egyes fiatal szemében, aki életében először érkezik ide. Így az a város, az a hely – amely abban a pillanatban csak nekem született újjá – sosem fog újra létezni. Örökké őrzi az emlékezetem, akárcsak az idő egy papírnehezékbe zárt orchideát. Az a város mindörökké az én tökéletes New Yorkom marad.” Beszippantott, na.

    A nemszeretem dolgoknak nem is nyitok új szakaszt, annyira rövid a lista. Nekem már túlságosan szájbarágósnak hatott helyenként, hogy annyi feminista klisé bukkan fel a történetben. Valamint nem igazán lett eltalálva a borító…

    Való ez neked?

    A borítójára nézve a New York lányai sokkal komolytalanabb regénynek tűnik, mint amilyen valójában. Igaz, hogy szórakoztató könyv és olvastatja magát, de közben szerintem nagyon is komoly kérdésekről gondolkodtat el, és egy nagyon tanulságos személyiségfejlődést mutat be. Ha emellett még New York hangulata is vonz, akkor szeretni fogod.

    Még több könyvajánlót olvasnál?

    Iratkozz fel a havi hírlevelemre itt – minden hónapban írok egy könyvről, mely közel áll hozzám.

  • Álmodozás a tengerparton Alessandro Bariccóval

    Álmodozás a tengerparton Alessandro Bariccóval

    “Mert senki sem feledheti, milyen szép, ha minden tengerhez, mely ránk vár, van egy folyó a számunkra. És valaki – egy apa, egy szerető, valaki – aki képes kézen fogni és keresni egy folyót – elképzelni, kitalálni -, és rábízni a sodrására, egyetlen könnyed szóval, isten veled. Ez csakugyan csodálatos volna. Gyönyörűség lenne az élet, minden élet.”
    (Alessandro Baricco: Tengeróceán)

    Az első könyvem Alessandro Bariccótól, és amint végeztem vele, már kerestem is, mi legyen a következő (a Selyem lesz). Baricco ugyanis annyira szépen ír, hogy ehhez képest szinte nem is számít, hogy miről. Merész kijelentés, alig mertem leírni, de ez az érzés kísért végig a regényen – és nem azért, mert a tartalom ne ragadott volna magával.

    Tengeróceán. Amikor először hallottam ezt a címet, már akkor tudtam, hogy el fogom olvasni a könyvet. Imádom a tengert! Meg az óceánt! Víz. Az élet vize. Az óceán – szabadság, erő, végtelenség. Sós víz – sós könny. Kiszámíthatatlanság és állandóság. Gyönyörűség és kegyetlenség. Baricco regénye épp erről szól, erről a csodálatos, misztikus, kiismerhetetlen óceánról – hogy mit tesz velünk. Az életről.

    Előrebocsátom azonban, ehhez a regényhez kell egy hangulat. Tudni kell elengedni dolgokat. A valóságot, például. A kohézió iránti igényünket. A Tengeróceán ugyanis olyasfajta finom szálakból szövődik, mint az álmok. Ne kérjünk rajta számon rideg logikát, központi vezérfonalat, mert ezt a könyvet érezni kell. A szívhez szól, nem az észhez. Néha mintha mesében járnánk. A szereplők némelyikének is vannak mesebeli képességei. Máskor viszont durván naturalisztikus jelenetbe csöppenünk, például a hajótörés utáni hánykolódás a tutajon. Gyönyörű és kegyetlen. Az óceán. Az élet.

    Vannak szereplői a regénynek, de épp csak néhány mozzanatot tudunk meg róluk. Érdekes mozzanatokat – de fontosakat? Minden fontos. Valójában a szereplőket is a tenger köti össze, nemcsak azért, mert mindannyian a tengerparton álló Almayer fogadó vendégei vagy dolgozói, hanem mert sorsukat is meghatározza a tenger. Különcök – de ki nem az? Imádtam a párbeszédeket!

    Végezetül pedig… érzések maradnak. Hangulatok. Mélázások. Mintha tennénk egy hosszú, ráérős sétát a kietlen tengerparton. A tenger. “Elmondunk mindent egyetlen szóval, vagy mindent elrejtünk egyetlen szóban?”

  • Apró dolgok, ha a nagyok elviselhetetlenek – egy regény Indiából

    Apró dolgok, ha a nagyok elviselhetetlenek – egy regény Indiából

    Egy társadalom, ami szigorúan megszabja, hogy kit kell szeretni. És mennyire. És hogyan. Valamint néhány ember, akik ezeket a törvényeket áthágják. Akiknek csak az apró dolgok számítanak, mert a teljes képet úgysem tudnák elviselni.

    Az Apró Dolgok Istene az első könyvem kortárs indiai szerzőtől, Arundhati Roy pedig szerencsés első választás volt, mert remekül ír. Sodróan, feszültségtől vibrálóan. Tömény, mint a jó minőségű csokoládé. Az Apró Dolgok Istenének pedig a cselekményvezetése is mesteri. A két párhuzamos szál huszonhárom év különbséggel fut, az egyik visszafojtott feszültséggel halad a tragédia felé, a másik, huszonhárom évvel későbbi a következményeket mutatja, a csúcspont pedig, ahol a kettő találkozik: maga a tragédia, melynek részleteire csak a regény legvégén derül fény.

    A tragédia, mely egyrészt egy egyszerű baleset, másrészt összegabalyodik egy másik üggyel, ami a maga nemében szintén roppant egyszerű és természetes Indiában: a kasztrendszerrel. Mely olyan mélységig hatja át a társadalmat, hogy beépül az egyenlőséget hirdető keresztény vallásba, a szintén egyenlőséget hirdető kommunista mozgalmakba, valamint felülír tehetséget, képességet, de még a szülő gyermeke iránti szeretetét is.

    Bár a regény nagy részében legtöbbször a huszonhárom évvel ezelőtti ikrek, Ráhel és Eszta szemszögéből látjuk a dolgokat (és nagyon hihető és tűpontos ez a gyerekszemszög!), hozzám mégis az édesanyjuk, Ammu került a legközelebb. A nő, aki képtelen elfogadni, hogy a szerep számára előre meg van írva. “Harmincegy éves. Nem öreg. Nem fiatal. Hanem életképes, halálképes korú.” A nő, aki családja elől házasságba menekült, később mégis elvált részeges férjétől, és aki “duplán szereti” a gyerekeit, az ikreket, akik rajonganak érte. És a nő, aki átlép azokon a bizonyos törvényeken, melyek előírják, hogy kit kell szeretni. És mennyire. És hogyan. A nő, akinek ezt nem bocsátják meg.

    Te olvastál már Indiában játszódó regényt? Mesélj!

  • A Hold a hetedik házban

    A Hold a hetedik házban

    Rakovszky Zsuzsa két korábbi regényének, A kígyó árnyékának és A hullócsillag évének olvasása után vettem a kezembe ezt a gyönyörűen alliteráló című novelláskötetet, ezúttal már igen magas elvárásokkal. Megszerettem Rakovszky Zsuzsát, az írásai mélységét és szépségét. Olyan tömörek és kifejezőek a képei, mintha a költészetet emelné be kicsit a próza világába. Olyan érzékenyen nyúl a témákhoz, olyan gondos finomsággal bontja ki a történeteket, hogy lenyűgözővé és döbbenetessé teszi a hétköznapit, a mindannyiunk számára ismerőset. Ilyen volt a két regény, és ilyen ez a novelláskötet is.

    Hétköznapi témák és emberek, a Kádár-korszakból és napjainkból. Épp attól erőteljesek, hogy olyan ismerősek. Kapcsolatokból látunk mozzanatokat, napokat, éveket: házasságok, szülő-gyerek kapcsolatok, barátságok, szerelmek. Függések.

    Az anya, aki szeretetével megfojtja kamasz lányát. A kamaszlány, aki gyűlöli önmagát, nem tud mihez kezdeni testével, vágyaival, és úgy érzi, ha egyszer felment tévézni a szomszéd fiúhoz, akkor másra sincs joga nemet mondani. Elvégre, egy ilyen lány örüljön, hogy bárki is akar tőle valamit. A feleség, aki idős apja és férje kimondott és kimondatlan szemrehányásai között vergődik. A házastársak, akik szenvedélyes szerelemből lassú kihűlésbe és kölcsönös megcsalásokba sodródnak, végül teljesen külön utakra, de a meleg érzésekből mintha maradna annyi, ami elég egy barátsághoz, vagy talán többhöz is…

    A függetlenség és a valakihez tartozás vágya egyaránt erős a szereplőkben. Keresik azt, amiért vagy akiért érdemes, változtatni akarnak az életükön, hogy érdemes legyen. Mint A zebrapinty című novella Reginája, aki szenvedéllyel, lángolva akar csak létezni a kapcsolataiban, mert különben mi értelme az egésznek. Csakhogy az életben vannak hétköznapok is, sőt, főleg csak azok vannak.

    A zebrapinty az egyik kedvencem a novellák közül egyébként. A másik a Mája fátyla, mely finom iróniával három nőt kísér éveken át, akik meditációtól kezdve költözködésen át sok mindennel próbálkoznak, hogy új úton folytassák az életüket, mégis mindig az unalomig járt úton lyukadnak ki, melybe már előzőleg is belekeseredtek.

    Miért? Miért nem tudnak az emberek változtatni az életükön? Miért, hogy bármerre indulnak, mindig ugyanoda jutnak? Miért buknak bele a próbálkozásokba? Számomra ezek a kérdések fogják össze a kötetben szereplő összes novellát. “Muszáj mindig annak történnie, amire az előzmények alapján számítunk? Nem történhetne egyszer, véletlenül, valami más? De hát nem történik.”