Apró dolgok, ha a nagyok elviselhetetlenek – egy regény Indiából

Created with Sketch.

Egy társadalom, ami szigorúan megszabja, hogy kit kell szeretni. És mennyire. És hogyan. Valamint néhány ember, akik ezeket a törvényeket áthágják. Akiknek csak az apró dolgok számítanak, mert a teljes képet úgysem tudnák elviselni.

Az Apró Dolgok Istene az első könyvem kortárs indiai szerzőtől, Arundhati Roy pedig szerencsés első választás volt, mert remekül ír. Sodróan, feszültségtől vibrálóan. Tömény, mint a jó minőségű csokoládé. Az Apró Dolgok Istenének pedig a cselekményvezetése is mesteri. A két párhuzamos szál huszonhárom év különbséggel fut, az egyik visszafojtott feszültséggel halad a tragédia felé, a másik, huszonhárom évvel későbbi a következményeket mutatja, a csúcspont pedig, ahol a kettő találkozik: maga a tragédia, melynek részleteire csak a regény legvégén derül fény.

A tragédia, mely egyrészt egy egyszerű baleset, másrészt összegabalyodik egy másik üggyel, ami a maga nemében szintén roppant egyszerű és természetes Indiában: a kasztrendszerrel. Mely olyan mélységig hatja át a társadalmat, hogy beépül az egyenlőséget hirdető keresztény vallásba, a szintén egyenlőséget hirdető kommunista mozgalmakba, valamint felülír tehetséget, képességet, de még a szülő gyermeke iránti szeretetét is.

Bár a regény nagy részében legtöbbször a huszonhárom évvel ezelőtti ikrek, Ráhel és Eszta szemszögéből látjuk a dolgokat (és nagyon hihető és tűpontos ez a gyerekszemszög!), hozzám mégis az édesanyjuk, Ammu került a legközelebb. A nő, aki képtelen elfogadni, hogy a szerep számára előre meg van írva. “Harmincegy éves. Nem öreg. Nem fiatal. Hanem életképes, halálképes korú.” A nő, aki családja elől házasságba menekült, később mégis elvált részeges férjétől, és aki “duplán szereti” a gyerekeit, az ikreket, akik rajonganak érte. És a nő, aki átlép azokon a bizonyos törvényeken, melyek előírják, hogy kit kell szeretni. És mennyire. És hogyan. A nő, akinek ezt nem bocsátják meg.

Te olvastál már Indiában játszódó regényt? Mesélj!

Olvastad már az én regényemet?

Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.

Ha tetszett, oszd meg:

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük