Címke: tél

Az utóbbi időben igencsak könyves blog lett ebből az én személyes blogomból, aminek fő oka, hogy az elmúlt hónapokban nagyjából az történik csak velem, amit olvasok. (Meg a kisfiam, akiről megfogadtam, hogy nem rakom tele vele és apró-cseprő ügyeivel a világhálót. Majd egyszer ő is megteszi, ha lesz blogja…) A természet, ami a tavalyi évben annyi örömet okozott, télen kevésbé dob fel. Ha kimegyek, arra panaszkodom, mennyire utálom a hideget, és ezt a szürke, kopár, csúnya tájat, ha itthon maradok, akkor arra, hogy sosem megyünk sehova… Ezt megelégelve igenis lelkesedni akartam végre valamiért, és nem is sokat kellett várnom januárban az okra: leesett a hó!

Na, jó, pontosítok: volt olyan reggel, amikor az ablakon kinézve fehérség fogadott, ami aztán már délelőttre szinte teljesen el is tűnt a pesti utcákról. De hát a hegyek! Hiszen a közelünkben annyi hegy van, mire várunk?! Nem kétséges, hogy mások is hozzám hasonlóan alig várták, legyen végre valami jó a télben, amiért érdemes kimozdulni, aminek eredményeképpen fél Magyarország a Mátra, Börzsöny és Pilis magasabb részein tolongott azon a nevezetes hétvégén.

Amikor megérkeztünk a Börzsönybe, a királyréti parkolóba, eléggé lelombozódtam. A vártnál sokkal több embert, és sokkal nagyobb sarat találtunk, hónak viszont nyomát sem. Hogy feljebb van, abban nem kételkedtem, mivel aznap reggel néztem végig minden egyes webkamera felvételét a közelünkben lévő hegyek csúcsairól, csak azt nem tudtam, mennyit kell a hóig mennünk. De azt igen, hogy menni fogunk, ha már odáig elautóztunk.

Így aztán beálltunk a hegyre tartó menetbe, számtalan más családdal együtt, és nem egy kisgyerekkel találkoztunk útközben, aki a Picurnál hevesebben és hangosabban hisztizett, ha épp nem engedték szeszélyei (meg a meredek részek) felé menni. Tudom, nem kéne, de titkos megkönnyebbülést érzek, amikor épp nem az én gyerekem sírása veri fel az erdőt. Sőt, a Picur ilyenkor ártatlanul és kíváncsi arccal igyekszik minél közelebb kerülni a másik gyerekhez, hogy csendes csodálkozással megnézhesse magának. „Hogy egyesek mit meg nem engednek” – mondaná, ha tudna már beszélni. De sajnos hamar feledi a másik kisgyerekkel kapcsolatos döbbenetét, és igen rossz névem veszi tőlem és apjától, ha megpróbálunk beleszólni abba, merre menjen és mit (ne) vegyen a szájába.

Azért sírva-kacagva, nyakban, háti hordozóban és totyogva csak megpillantottuk az első hókupacokat, és a Nagy-Hideg-hegyhez közeledve egyre fehéredett a táj. A legfelső szakaszon olyan havas csodaország fogadott, hogy már nem is emlékeztem a sár miatti bosszúságomra. A fák ágain vastagon állt a hó, a szél és a fagy együtt csodásan rögzítette fehér ruháikat.

Lelkesen mutogattam a Picurnak, aki még sosem látott előtte havat. Sőt, annak is örültem, hogy végre valamit megengedhetek neki: a szűz hóból a kezébe, sőt, akár a szájába is tehet egy picit, ha kíváncsi rá, milyen. De nem volt kíváncsi. Érdeklődését nagyrészt a mellettünk kutyástól elhaladók köttötték le, minden kutyának lelkesen utánaszaladt. Bátor lelkesedése odáig tartott, míg a gazdi meg nem állt, és fel nem ajánlotta neki, hogy simogassa meg a kutyust, akkor félénken hátrált vissza hozzánk. Mindenesetre, családilag jól elvoltunk, minket a szép havas fák, a Picurt a sok ember és kutya nyűgözte le. A pelusba érkező csomagot is épp jókor időzítette, közel volt a turistaház, a mosdói nyitva.

Bár pelenkázásra kifejezetten alkalmas helyet nem találunk – én, mondjuk, nem is láttam semmit, mert maszk nélkül is bepárásodik a szemüvegem, ha télen bárhová bemegyek, hát még így -, de azért professzionális csapatmunkával megoldottuk a dolgot a folyosón is, a mosdóba igyekvő emberek pedig elnézően átléptek rajtunk. Remélem, elnézően, de nem volt energiám és merszem ezt ellenőrizni.

Szóval a kiruccanás jól sikerült, a havat megtaláltuk. Megkíséreltük a következő hétvégén is megismételni, és nem a hó hiányán buktuk el, más problémánk akadt. Mióta ugyanis a Picur megszületett, akárhová megyünk, törvényszerűen elfelejtünk valamit vinni – kesztyűt vagy sapkát nekem, uzsonnát a Kedvesnek, extra pulóvert, esőkabátot, pokrócot, pelenkázó alátétet, popsitörlőt. Olyan nincs, hogy minden ott legyen, ami kell, csak az a kérdés, mekkora kellemetlenséget okoz majd, ami épp hiányzik.

Egy kis leleményességgel sok mindent lehet pótolni, mi meg végül is egy fél napot kibírunk éhen, ezúttal azonban sikerült a Picur téli overallját otthon hagyni, amire természetesen csak a helyszínen, egy órás kocsikázás után derült fény… Nem tartott sokáig a túra.

Mikor végre képes voltam kicsit humorosan látni aznapi baklövésünket, és megjegyeztem, milyen kár, hogy nem inkább a Kedves szendvicseit felejtettem el berakni, elég szemrehányó tekintetet kaptam válaszul. Azóta nem voltunk hóvadászaton.

Nagy levegő. Kezdjük. Ráadom a vastag, kapucnis pulcsit. Erre ő sírni kezd. Nem szereti, ha öltöztetem. Pedig ha nem üvöltené végig rendszeresen, én szívesen bújtatgatnám ki és be ezekbe az édes, puha, színes babaruhákba. Persze, értem én, melege is van. Itt bent nem kellene pulcsi. De kint nagyon is kelleni fog, ehhez pedig bent kell feladnom rá. Amit ő még nem ért. Tiszta sor. Üvölt.

Türelem, Törpikém, mindjárt megyünk ki, a hidegbe. Nem, még egy nadrág nem kell, nem akarom túlöltöztetni. De a kis zoknijára egy bélelt cipőcske jó lesz, azt is ráadom. Már vörös a feje, kezd kimelegedni. Pedig a megkötős kis sapkát könnyebb most ráadnom, arra húzom majd a pulcsi kapucniját. Jó. Mármint nem jó, mert üvölt, és teljesen le fog így izzadni. De egyelőre ő kész. Vagyis félkész, de jobban nem öltöztetem fel még, mert most jövök én. A magas nyakú, kötött pulcsimat már előbb felvettem, rám is melegedett, míg vele idáig jutottam, én is szívesen üvöltenék. De inkább felveszek még egy zoknit, amíg még eszemben van. Ezután a cipőt. Ja, nem, előtte a Picurt a kanapéról a szőnyegre költöztetem, az előszoba közelébe. Most veszem fel a cipőt. Most jöhet a kendő. Magamra kötöm a Picurt, aki rendületlenül üvölt azóta is. Érthető, melege is van, karba se vettem eddig.

Szerencsére van már némi gyakorlatom, hogyan kössem az üvöltve rúgkapáló babát is szépen a hordozókendőbe. Szerencsére? Na, mindegy. Lenyugszik majd, ha elkezdek sétálni vele kint. Kendő megszorítva, megvagyunk. Sapka, sál nekem. Bakker, a pelenkázós táska meg bent maradt az asztalon. Mindegy, bemegyek cipőben. Hol a kesztyűm? Jó, egyelőre a kabátom zsebébe rakom. Azt pedig nem veszem még fel, mert a lépcsőházban is meleg van – szerencsére. Vagy nem? Nem tudom.

Kezemben a kabáttal és a dupla polár bélésű, lábzsákos, télire való hordozótakaróval megindulok le a lépcsőn. Ja, meg a pelenkázós táskával. A lépcsőház bejáratánál fogjuk befejezni az öltözködést. Ahogy a lépcsőn lefelé megindulok vele, csillapodik az üvöltés. Szeret lépcsőzni. Csakhogy a hordozótakarót gyorsan át kell bújtatnom a fejemen. Nagyon gyorsan, mert ezt a műveletet sem szereti. Ezután a sapijára húzom a kapucnit, rá a hordozótakaró kapucnis részét. Ezután magamra veszem a kabátot, a sajátomat. Zsebében a kesztyűm, felveszem, amint kilépek az utcára.

A Picur még sírdogál, de én büszkén lépdelek előre. Mint aki csatát nyert. Mint aki egy szál jégcsákánnyal meghódította az Alpok csúcsait. Hős vagyok. Basszus, elfelejtettem betenni a popsitörlőt! Áh, én vissza nem megyek, jó lesz a zsepi is, ha úgy adódik. Ööö… ezt a kabátot most vettem fel idén először, nincs a zsebében zsepi. Se tiszta, se enyhén koszos, se nagyon koszos. Azért reménykedve belemélyesztem a kezem a zsebekbe. Hátha mégis benne felejtettem tavaly egy koszos zsepit legalább, ami túlélte a mosást. Nem. Közben már négy sarkot haladtunk, a Picur édesdeden elszundított, még öt sarok, és ott is vagyunk a doktor néninél. Épp időben. Ha el nem vágódok a jégen, mert egy-két szakaszon elmaradt a járdatakarítás, mióta tegnap leesett a hó. Az első idei hó. Nem, nem fordulok vissza. Fenébe… folyik az orrom. Mindig folyik az orrom, ha télen kint sétálok. Mindegy, szipogok.

A park hófehér. A hó is el van hányva a rajta átvezető útról. Na, nem végig, de félig. Az is valami, értékeljük a jó dolgokat is az életben. Figyelni kell a pozitívumokra. A hideg csípős frissessége keveredik a fűtés bűzével. A hó a parkban még fehéren izzik.

Megérkezünk az orvosi rendelő várójába. Egy kedves anyukatárs megszán egy tiszta zsepivel. Én pedig kezdem vetkőztetni a Picurt, mert itt meleg van, meg fog izzadni…