Címke: tél

  • Négy évszak Vancouverben

    Négy évszak Vancouverben

    Melyikkel kezdjem? Jó, ez nem kérdés, a nyár a szívem csücske, alapból is, itt is.

    Mintha nem is ugyanaz a hely lenne, mint az év többi részében. Végre nem szakad az eső, nincs jeges szél az óceán partján, és rövidnadrág-papucs a napi viselet. A sok napfénytől aztán extázisban van mindenki, tele vannak a parkok, utcák, strandok, a zöld füvön sok színes pokróc, az uzsonnázó padokon hordozható grillezők, körülöttük több nagy hűtőtáska, a felnőttek sütögetnek, a gyerekek rohangálnak. Nem, ez nem egy erdei kirándulóhely képe, csak egy átlagos városi parké. De valójában nyáron töltöttük a legkevesebb időt a városban.

    Whytecliff Park, West Vancouver, BC, Canada

    Whytecliff Park standja nevezetes, mert itt úsztunk is a vízben

    Mert ott vannak a közeli tavak, némelyik egészen langyos, mások hűsek a nyári hőségben is, de fürdésre a legtöbb alkalmas. Ezt ki is használtuk, és nemcsak mi. Még az óceánban is úsztam néhány rövidet. Igaz, az legfeljebb 17-18°C-ra melegszik fel, de tudott olyan meleg lenni kinn, hogy még így is jól essen, ezt nem hittem volna korábban.

    Iceberg Lake, Whistler, BC, Canada

    Iceberg Lake, 2022. augusztus

    A nyár fénypontjai számomra mégis a magashegyi túrák lettek. Június végére olvad csal el annyira a hó 1500 méter környékén és felette, hogy neki lehessen vágni ezeknek, de akkor egy végtelen, csodákkal teli világ tárul ki. Már annak, aki megküzd érte.

    Mert küzdeni azért kell, meredek erdei ösvényeken, hatalmas gyökereken, később laza, sziklás talajon kell felmászni oda, ahol aztán kinyílik a panoráma, bármerre nézek, havas hegycsúcsokat látok, meg se tudom őket számolni. Alpesi tavak kéklenek, gleccserek terpeszkednek a mély völgyekben, vízfolyások csorognak, csobognak, vízesések zúgnak, a “tavaszi hóolvadás” itt még augusztusban is tart. Nem hiszem el, hogy valóság, amit látok – csak amikor a jeges szél belecsíp az arcomba.

    Downtown Vancouver, BC, Canada

    De gyorsan, mindig olyan gyorsan múlik a nyár, és jönnek az őszi esők. A falevelek sárgába és narancsba váltanak, a juharlevelek sötét vörösbe, de az esőerdők és a végtelen fenyvesek a hegyek oldalán örökké zöldellnek. Ősszel van a lazacvándorlás, ezresével úsznak felfelé ilyenkor a vad hegyi folyókon, hogy lerakják az ikráikat, aztán elpusztuljanak.

    Az eső sokféle. Időnként bővizű, gyors zuhé, máskor napokig ömlik ugyanolyan bőszen, megint máskor csak szitál, de azt sem hagyja abba napokig. Időnként kisüt a nap, olyankor csoda száll a tájra megint, virulnak az esőerdők, csillognak a tavak, az óceán hullámai. Kéklik-zöldellik minden, és ez így marad végig az év során.

    Sasamat Lake, Belcarra, BC, Canada

    Igaz, hogy kevesebbet süt a nap, mégis több naplementét látunk. Nyáron az este 10 után lebukó napot soha nem volt időnk kivárni, olyankor már a Picur mellett feküdtem, és a századik utolsó kérdésére válaszoltam. “De hol kapcsolják be a csipogót, amikor nyílik a busz ajtaja?” “Miért mély az óceán?” “Miért nem tud gyorsan lefékezni a vonat?”

    Capilano River Regional Park, North Vancouver, BC, Canada

    az esőerdők örökzöldje változatlan

    Szinte alig venni észre, ahogy az ősz télbe vált, legalábbis a parton. Először csak a hegyek legcsúcsa fehéredik meg, aztán egyre porcukrosabb lesz a táj. Vancouverben és a part mentén szinte soha nem esik hó, de elég pár száz métert emelkedni a hegyek felé, belépünk máris a tél birodalmába, hófedte fenyők közé. A városra ömlő eső a hegyekben hó, így ha azt nem is dönthetjük el, hogy essen-e vagy ne, azt gyakran igen, hogy mi essen, ha a szabadban töltjük az időt.

    Pump peak, Mount Seymour, BC, Canada

    tél a Mount Seymour hegyén

    Nem színtelen a tél, de csípős, gyakran borús, szeles, és ritka az a nap, hogy valamilyen csapadék valamilyen intenzitással ne esne épp. A parton süvítő szél jócskán csökkent a hőérzeten, így hiába ritkák a mínuszok a városban, mégis kell a téli kabát. Várom a tavaszt.

    A tavasz jó része is igencsak esős. Viszont hóvirágok és krókuszok nyílnak az esőerdő alján, rószaszínben pompáznak a cseresznyefák áprilisban a városi parkokban. Hívogatnak a hegyek, de még nem lehet menni, vastag hóréteg alatt pihennek a tavak, itt még júniusig a tél az úr. De a patakokat és vízeséseket az eső mellett már az olvadó hó is táplálni kezdi.

    Century Gardens, Deer Lake Park, Burnaby, BC, Canada

    Körbeértünk, nyár van újra. Így akarok emlékezni rá, napsütésben, ahogy a mélykék fjordra lenéztünk a hegycsúcs tetejéről, ahogy tarkállottak a vadvirágos alpesi mezők, ahogy a Picur kacagott, amikor kézen fogva szaladtunk együtt a hullámokba, ahogy a sátrunkat felállítottuk a csillagos ég alatt.

    Persze, valójában most tél van, de nekünk már nem lesz több telünk ott. Vár az ausztrál nyár. Írok egyszer, talán hamarosan, erről is.

  • A meleg kanadai tél

    A meleg kanadai tél

    Az árvizek és földcsuszamlások kíséretében távozó november után beköszöntött a kanadai tél. (Igen, hamarosan már el is köszön, de a meséléssel kicsit lemaradtam.) Amúgy meg nem is tudom, mennyiben tekinthető ez igazi kanadai télnek. Mondjuk, hó éppen van, feltéve, hogy jó helyen keressük.

    Vancouver és vonzáskörzete Kanada legmelegebb csücske. Nem véletlen jöttünk ám ide. Mínusz harmincakat, köszönöm, én nem kérek, még szép havas fenyőkkel kísérve sem. Főleg, ha megkaphatom azokat a fenyőket mínusz harmincak nélkül is. Vancouverben nagyjából hasonló a téli klíma ahhoz, amit otthon megszoktunk az elmúlt harminc évben, kicsit még enyhébb is. Merthogy óceánpart. Esősebb is. Merthogy óceánpart.

    Lynn Canyon Park, North Vancouver, BC, Canada

    hófedte esőerdő, North Vancouver

    Az óceanpart és hegyek találkozásának pedig az a luxusa, hogy bár a parton nincs hó, nagyjából húsz percet kell vezetni valamelyik hegy irányába, és ott lesz. Egyetlen hét volt, éppen karácsony és szilveszter között, amikor (sokéves átlagot megdöntve – ez is, mint az esőzések) mindent beborított a hó, még a zöldellő esőerdőket, az aranyhomokos strandokat is. Akkor jöttünk rá arra is, hogy a mi utcánkban nem takarítják a havat. Gondolom, nem szokták, és hát, minek ezen változtatni, úgyis gyorsan elolvad… Elolvadt egyébként, a városban legalábbis. 

    Pump Peak, Mount Seymour, British Columbia, Canada

    -5°C körüli nappali hőmérséklet a Mount Seymour, Vancouver egyik emblematikus hegyének csúcsán, friss hóesés után

    Igazából eléggé bejön nekem ez a fajta tél. Ha akarom, van hó, ha akarom, nincs. Egyik nap hótúrázni megyek, a másikon zöldellő erdőben sétálok. Na, persze, számos napon inkább nem mozdulok ki, mert szakad az eső. Mert itt sokat esik, még mindig. De, ellentétben a kontinentális éghajlatra jellemző késő tavaszi, kora nyári esőkkel, itt a nyár a legszárazabb évszak. Már alig várom, mit jelent ez. (Bent a prérin erdőtüzeket. Ebből a szempontból is jó csücsökben vagyunk éppen.) Egy-két védett öblöt, kisebb tavacskát ki is néztem már, hogy majd oda megyünk pancsikolni az addigra már majdnem hároméves kis örökmozgó vízimádóval.

    Fürdeni, itt, Kanadában?! Fura, hogy már nem olyan fura a gondolat, mint fél éve, mikor idejöttünk. Adaptálódom? Kaliforniában annak idején nem fürödtem az óceánban, csak néhányszor, percekben mérhető ideig. Itt mégis több esélyt látok rá. Sokkal védettebb és sekélyebb ez az öböl, amiből ki se látunk a nyílt óceánra. Az alacsonyabb fekvésű tavak sem alpesi tavak. De azért én megvárom, míg kiolvadnak és felmelegszenek, nem vágok léket a jégbe, mint egyesek. 😀

    Buntzen Lake, British Columbia, Canada

    ködös február

    Összességében viszont, bár azzal a gondolattal költöztünk ki szeptemberben, hogy “az év rosszabbik felével kezdünk, aztán tavaszra majd meglátjuk, milyen a jobbik”, rég szerettem már telet ennyire. Nem túl hideg, és egyáltalán nem színtelen. Nemcsak barna meg szürke, hanem fehér, meg kék, meg zöld. Meg rózsaszín!

    Porteau Cove Provincial Park, BC, Canada

    Porteau Cove naplemente után

    Nem vártam, hogy ilyen szép legyen a tél. Még kevésbé vártam, hogy szeressem. Tudom, ehhez nem kellett volna egészen Kanadáig eljönni, mégis Kanada adta nekem ezt most ajándékként.

  • Januári hóvadászat

    Januári hóvadászat

    Az utóbbi időben igencsak könyves blog lett ebből az én személyes blogomból, aminek fő oka, hogy az elmúlt hónapokban nagyjából az történik csak velem, amit olvasok. (Meg a kisfiam, akiről megfogadtam, hogy nem rakom tele vele és apró-cseprő ügyeivel a világhálót. Majd egyszer ő is megteszi, ha lesz blogja…) A természet, ami a tavalyi évben annyi örömet okozott, télen kevésbé dob fel. Ha kimegyek, arra panaszkodom, mennyire utálom a hideget, és ezt a szürke, kopár, csúnya tájat, ha itthon maradok, akkor arra, hogy sosem megyünk sehova… Ezt megelégelve igenis lelkesedni akartam végre valamiért, és nem is sokat kellett várnom januárban az okra: leesett a hó!

    Na, jó, pontosítok: volt olyan reggel, amikor az ablakon kinézve fehérség fogadott, ami aztán már délelőttre szinte teljesen el is tűnt a pesti utcákról. De hát a hegyek! Hiszen a közelünkben annyi hegy van, mire várunk?! Nem kétséges, hogy mások is hozzám hasonlóan alig várták, legyen végre valami jó a télben, amiért érdemes kimozdulni, aminek eredményeképpen fél Magyarország a Mátra, Börzsöny és Pilis magasabb részein tolongott azon a nevezetes hétvégén.

    Snow in the Börzsöny Mountains, Hungary

    Amikor megérkeztünk a Börzsönybe, a királyréti parkolóba, eléggé lelombozódtam. A vártnál sokkal több embert, és sokkal nagyobb sarat találtunk, hónak viszont nyomát sem. Hogy feljebb van, abban nem kételkedtem, mivel aznap reggel néztem végig minden egyes webkamera felvételét a közelünkben lévő hegyek csúcsairól, csak azt nem tudtam, mennyit kell a hóig mennünk. De azt igen, hogy menni fogunk, ha már odáig elautóztunk.

    Így aztán beálltunk a hegyre tartó menetbe, számtalan más családdal együtt, és nem egy kisgyerekkel találkoztunk útközben, aki a Picurnál hevesebben és hangosabban hisztizett, ha épp nem engedték szeszélyei (meg a meredek részek) felé menni. Tudom, nem kéne, de titkos megkönnyebbülést érzek, amikor épp nem az én gyerekem sírása veri fel az erdőt. Sőt, a Picur ilyenkor ártatlanul és kíváncsi arccal igyekszik minél közelebb kerülni a másik gyerekhez, hogy csendes csodálkozással megnézhesse magának. „Hogy egyesek mit meg nem engednek” – mondaná, ha tudna már beszélni. De sajnos hamar feledi a másik kisgyerekkel kapcsolatos döbbenetét, és igen rossz névem veszi tőlem és apjától, ha megpróbálunk beleszólni abba, merre menjen és mit (ne) vegyen a szájába.

    Snow in the Börzsöny Mountains, Hungary

    Azért sírva-kacagva, nyakban, háti hordozóban és totyogva csak megpillantottuk az első hókupacokat, és a Nagy-Hideg-hegyhez közeledve egyre fehéredett a táj. A legfelső szakaszon olyan havas csodaország fogadott, hogy már nem is emlékeztem a sár miatti bosszúságomra. A fák ágain vastagon állt a hó, a szél és a fagy együtt csodásan rögzítette fehér ruháikat.

    Lelkesen mutogattam a Picurnak, aki még sosem látott előtte havat. Sőt, annak is örültem, hogy végre valamit megengedhetek neki: a szűz hóból a kezébe, sőt, akár a szájába is tehet egy picit, ha kíváncsi rá, milyen. De nem volt kíváncsi. Érdeklődését nagyrészt a mellettünk kutyástól elhaladók köttötték le, minden kutyának lelkesen utánaszaladt. Bátor lelkesedése odáig tartott, míg a gazdi meg nem állt, és fel nem ajánlotta neki, hogy simogassa meg a kutyust, akkor félénken hátrált vissza hozzánk. Mindenesetre, családilag jól elvoltunk, minket a szép havas fák, a Picurt a sok ember és kutya nyűgözte le. A pelusba érkező csomagot is épp jókor időzítette, közel volt a turistaház, a mosdói nyitva.

    Bár pelenkázásra kifejezetten alkalmas helyet nem találunk – én, mondjuk, nem is láttam semmit, mert maszk nélkül is bepárásodik a szemüvegem, ha télen bárhová bemegyek, hát még így -, de azért professzionális csapatmunkával megoldottuk a dolgot a folyosón is, a mosdóba igyekvő emberek pedig elnézően átléptek rajtunk. Remélem, elnézően, de nem volt energiám és merszem ezt ellenőrizni.

    Snow in the Börzsöny Mountains, Hungary

    Szóval a kiruccanás jól sikerült, a havat megtaláltuk. Megkíséreltük a következő hétvégén is megismételni, és nem a hó hiányán buktuk el, más problémánk akadt. Mióta ugyanis a Picur megszületett, akárhová megyünk, törvényszerűen elfelejtünk valamit vinni – kesztyűt vagy sapkát nekem, uzsonnát a Kedvesnek, extra pulóvert, esőkabátot, pokrócot, pelenkázó alátétet, popsitörlőt. Olyan nincs, hogy minden ott legyen, ami kell, csak az a kérdés, mekkora kellemetlenséget okoz majd, ami épp hiányzik.

    Egy kis leleményességgel sok mindent lehet pótolni, mi meg végül is egy fél napot kibírunk éhen, ezúttal azonban sikerült a Picur téli overallját otthon hagyni, amire természetesen csak a helyszínen, egy órás kocsikázás után derült fény… Nem tartott sokáig a túra.

    Mikor végre képes voltam kicsit humorosan látni aznapi baklövésünket, és megjegyeztem, milyen kár, hogy nem inkább a Kedves szendvicseit felejtettem el berakni, elég szemrehányó tekintetet kaptam válaszul. Azóta nem voltunk hóvadászaton.

  • 4 gyönyörű téli vers

    4 gyönyörű téli vers

    Szeretem a vastag hó alatt roskadó fenyőágakat, a szállingózó, nagy hópelyheket, a puha, fehér csendet. Túl rég volt már, két éve, mert tavaly a Picurral, aki épp fél éves lett a télen, nem kerestünk havasi hegyi kalandot, a városban meg feketedik, latyakosodik, csúnya (de leginkább nincs is). Idén lehetne, de eddig még csak az olvadt hó szomorú kis kupacait csíptük el a Mátrában. Jó lenne pedig megmutatni neki, milyen a hó, a szép fehér hó… De addig maradnak ezek a téli versek, és néhány régebbi fényképem, amiket magamnak és nektek hoztam, hogy egy kicsit mégis kapjunk a havas hangulatból, mert az már számtalan karácsony óta hiányzik.

    Kosztolányi Dezső: Szerenád

    A kormos égből lágy fehérség
    szitálja le üres porát.
    Dideregve járok ablakodnál
    a hófehér nagy úton át.
    S amint megyek itt éji órán,
    lépésem mégsem hallható,
    mert zsongva, súgva, és zenélve
    halkan szitál alá a hó.

    S körülvesz engem, zordon árnyat
    egy hófehér, szelíd világ:
    angyalpárnáknak tollpihéje,
    zengő, szelíd melódiák,
    habpárna selymén szunnyadó arc,
    mit angyalok fényszárnya ó,
    minek szelíded altatóul,
    halkan zenél a tiszta hó.

    Oly mély a csend, a város alszik,
    mind járjatok lábujjhegyen!
    Pihék, zenéljetek ti néki,
    hogy álma rózsásabb legyen.
    Egy hófehér hálószobává
    változz át csendes utca, ó!
    Fehér rózsákként hullj az éjben
    reá, te szálló, tiszta hó!

    High Tatras, Slovakia

    Tudj meg többet első regényemről:

    Alekszandr Szergejevics Puskin: Téli reggel

    Csodás idő: fagy – napsütésben,
    s te szenderegsz még, drága szépem?
    Kelj fel, elmúlt az éjszaka.
    Még álom rezg szemed tavában,
    ébredj észak szép hajnalában,
    s kelj föl, mint Észak csillaga.

    Az este még, tudod, vihar dúlt,
    a szél felhőt kergetve zajdult…
    A hold, a sápadt és sovány,
    sárgán bujkált felhők nyomában…
    Te búsan ültél kis szobádban,
    de mindez elmúlt mára, lám.

    Ma kéklőn domborul a mennybolt,
    a hó leplén nincs csöppnyi szennyfolt,
    szűzen fehérlik rajt a fény;
    csak távol erdők barna fátyla,
    sötétlik a zöld fenyők sudárja,
    s a nap sétál a tó jegén.

    Borostyánszínű fényben fürdő
    szobánkban izzik már a kürtő,
    a kályhatűz vígan recseg,
    be jó is itt a langymelegben!
    De még jobb lesz a friss hidegben
    szánkázni, kedvesem, veled.

    Tüzes csikó röpíti szánunk,
    hajrá, vidáman messze szállunk,
    a tarlót is bejárjuk ott,
    hol nyáron zöldelt, és az erdőt,
    a nemrég lombosan merengőt,
    s minden szívünkhöz nőtt zugot.

    High Tatras, Slovakia

    Baranyi Ferenc: Hó-álmaim

    És hó esett a tiszta víztükörre,
    a pelyheket nagy hullám kapta ölbe,
    és vízzé vált a hó ott mindörökre.

    Nem volt remény, hogy a hó megmaradjon
    nem volt fehér a táj, csupán a parton,
    a víz szinén fehérlőn nem maradt nyom.

    Ha jéggé fagysz, a rádhullt drága pelyhek
    nem növelik, csak terhelik a lelked,
    és eltakarják szépségét szinednek.

    Hó-álmaim örvényeidbe hullnak,
    s örvényeid havamtól gazdagulnak,
    midőn ijesztő messzeségbe futnak.

    Az életem csak benned folytatódhat,
    ez sorsa rég – ha vízre hullt – a hónak,
    belédhalok, hogy éljek, mint futó hab.

    Kergetőztek az örvények pörögve,
    rohant az ár a végtelen ködökbe
    és hó esett az örvénylő gyönyörre.

    High Tatras, Slovakia

    Csoóri Sándor: Hó-játék

    Borús vagyok, hát játszom:
    a hóból ki se látszom,
    a hóból, havazásból,
    e duhaj hóvilágból

    Körhinta forog velem
    zajtalan szél-tengelyen,
    fák, terek, villamosok-
    hó-láncba kapaszkodok.

    Hajamon hó a kucsma,
    csurog nyakamba lucska,
    hátamon végigpereg,
    belül is fehéredek.

    Havazok csontomban is,
    szakadó gondomban is-
    a hóból ki se látszom,
    borús vagyok, hát játszom.

    Olvass friss írásokat és könyvajánlókat tőlem hírlevél formában: iratkozz fel a Substack hírlevelemre itt.

  • Az első téli séta, az első hóban

    Az első téli séta, az első hóban

    Nagy levegő. Kezdjük. Ráadom a vastag, kapucnis pulcsit. Erre ő sírni kezd. Nem szereti, ha öltöztetem. Pedig ha nem üvöltené végig rendszeresen, én szívesen bújtatgatnám ki és be ezekbe az édes, puha, színes babaruhákba. Persze, értem én, melege is van. Itt bent nem kellene pulcsi. De kint nagyon is kelleni fog, ehhez pedig bent kell feladnom rá. Amit ő még nem ért. Tiszta sor. Üvölt.

    Türelem, Törpikém, mindjárt megyünk ki, a hidegbe. Nem, még egy nadrág nem kell, nem akarom túlöltöztetni. De a kis zoknijára egy bélelt cipőcske jó lesz, azt is ráadom. Már vörös a feje, kezd kimelegedni. Pedig a megkötős kis sapkát könnyebb most ráadnom, arra húzom majd a pulcsi kapucniját. Jó. Mármint nem jó, mert üvölt, és teljesen le fog így izzadni. De egyelőre ő kész. Vagyis félkész, de jobban nem öltöztetem fel még, mert most jövök én. A magas nyakú, kötött pulcsimat már előbb felvettem, rám is melegedett, míg vele idáig jutottam, én is szívesen üvöltenék. De inkább felveszek még egy zoknit, amíg még eszemben van. Ezután a cipőt. Ja, nem, előtte a Picurt a kanapéról a szőnyegre költöztetem, az előszoba közelébe. Most veszem fel a cipőt. Most jöhet a kendő. Magamra kötöm a Picurt, aki rendületlenül üvölt azóta is. Érthető, melege is van, karba se vettem eddig.

    Szerencsére van már némi gyakorlatom, hogyan kössem az üvöltve rúgkapáló babát is szépen a hordozókendőbe. Szerencsére? Na, mindegy. Lenyugszik majd, ha elkezdek sétálni vele kint. Kendő megszorítva, megvagyunk. Sapka, sál nekem. Bakker, a pelenkázós táska meg bent maradt az asztalon. Mindegy, bemegyek cipőben. Hol a kesztyűm? Jó, egyelőre a kabátom zsebébe rakom. Azt pedig nem veszem még fel, mert a lépcsőházban is meleg van – szerencsére. Vagy nem? Nem tudom.

    Kezemben a kabáttal és a dupla polár bélésű, lábzsákos, télire való hordozótakaróval megindulok le a lépcsőn. Ja, meg a pelenkázós táskával. A lépcsőház bejáratánál fogjuk befejezni az öltözködést. Ahogy a lépcsőn lefelé megindulok vele, csillapodik az üvöltés. Szeret lépcsőzni. Csakhogy a hordozótakarót gyorsan át kell bújtatnom a fejemen. Nagyon gyorsan, mert ezt a műveletet sem szereti. Ezután a sapijára húzom a kapucnit, rá a hordozótakaró kapucnis részét. Ezután magamra veszem a kabátot, a sajátomat. Zsebében a kesztyűm, felveszem, amint kilépek az utcára.

    A Picur még sírdogál, de én büszkén lépdelek előre. Mint aki csatát nyert. Mint aki egy szál jégcsákánnyal meghódította az Alpok csúcsait. Hős vagyok. Basszus, elfelejtettem betenni a popsitörlőt! Áh, én vissza nem megyek, jó lesz a zsepi is, ha úgy adódik. Ööö… ezt a kabátot most vettem fel idén először, nincs a zsebében zsepi. Se tiszta, se enyhén koszos, se nagyon koszos. Azért reménykedve belemélyesztem a kezem a zsebekbe. Hátha mégis benne felejtettem tavaly egy koszos zsepit legalább, ami túlélte a mosást. Nem. Közben már négy sarkot haladtunk, a Picur édesdeden elszundított, még öt sarok, és ott is vagyunk a doktor néninél. Épp időben. Ha el nem vágódok a jégen, mert egy-két szakaszon elmaradt a járdatakarítás, mióta tegnap leesett a hó. Az első idei hó. Nem, nem fordulok vissza. Fenébe… folyik az orrom. Mindig folyik az orrom, ha télen kint sétálok. Mindegy, szipogok.

    A park hófehér. A hó is el van hányva a rajta átvezető útról. Na, nem végig, de félig. Az is valami, értékeljük a jó dolgokat is az életben. Figyelni kell a pozitívumokra. A hideg csípős frissessége keveredik a fűtés bűzével. A hó a parkban még fehéren izzik.

    Megérkezünk az orvosi rendelő várójába. Egy kedves anyukatárs megszán egy tiszta zsepivel. Én pedig kezdem vetkőztetni a Picurt, mert itt meleg van, meg fog izzadni…