Az utóbbi időben igencsak könyves blog lett ebből az én személyes blogomból, aminek fő oka, hogy az elmúlt hónapokban nagyjából az történik csak velem, amit olvasok. (Meg a kisfiam, akiről megfogadtam, hogy nem rakom tele vele és apró-cseprő ügyeivel a világhálót. Majd egyszer ő is megteszi, ha lesz blogja…) A természet, ami a tavalyi évben annyi örömet okozott, télen kevésbé dob fel. Ha kimegyek, arra panaszkodom, mennyire utálom a hideget, és ezt a szürke, kopár, csúnya tájat, ha itthon maradok, akkor arra, hogy sosem megyünk sehova… Ezt megelégelve igenis lelkesedni akartam végre valamiért, és nem is sokat kellett várnom januárban az okra: leesett a hó!
Na, jó, pontosítok: volt olyan reggel, amikor az ablakon kinézve fehérség fogadott, ami aztán már délelőttre szinte teljesen el is tűnt a pesti utcákról. De hát a hegyek! Hiszen a közelünkben annyi hegy van, mire várunk?! Nem kétséges, hogy mások is hozzám hasonlóan alig várták, legyen végre valami jó a télben, amiért érdemes kimozdulni, aminek eredményeképpen fél Magyarország a Mátra, Börzsöny és Pilis magasabb részein tolongott azon a nevezetes hétvégén.
Amikor megérkeztünk a Börzsönybe, a királyréti parkolóba, eléggé lelombozódtam. A vártnál sokkal több embert, és sokkal nagyobb sarat találtunk, hónak viszont nyomát sem. Hogy feljebb van, abban nem kételkedtem, mivel aznap reggel néztem végig minden egyes webkamera felvételét a közelünkben lévő hegyek csúcsairól, csak azt nem tudtam, mennyit kell a hóig mennünk. De azt igen, hogy menni fogunk, ha már odáig elautóztunk.
Így aztán beálltunk a hegyre tartó menetbe, számtalan más családdal együtt, és nem egy kisgyerekkel találkoztunk útközben, aki a Picurnál hevesebben és hangosabban hisztizett, ha épp nem engedték szeszélyei (meg a meredek részek) felé menni. Tudom, nem kéne, de titkos megkönnyebbülést érzek, amikor épp nem az én gyerekem sírása veri fel az erdőt. Sőt, a Picur ilyenkor ártatlanul és kíváncsi arccal igyekszik minél közelebb kerülni a másik gyerekhez, hogy csendes csodálkozással megnézhesse magának. „Hogy egyesek mit meg nem engednek” – mondaná, ha tudna már beszélni. De sajnos hamar feledi a másik kisgyerekkel kapcsolatos döbbenetét, és igen rossz névem veszi tőlem és apjától, ha megpróbálunk beleszólni abba, merre menjen és mit (ne) vegyen a szájába.
Azért sírva-kacagva, nyakban, háti hordozóban és totyogva csak megpillantottuk az első hókupacokat, és a Nagy-Hideg-hegyhez közeledve egyre fehéredett a táj. A legfelső szakaszon olyan havas csodaország fogadott, hogy már nem is emlékeztem a sár miatti bosszúságomra. A fák ágain vastagon állt a hó, a szél és a fagy együtt csodásan rögzítette fehér ruháikat.
Lelkesen mutogattam a Picurnak, aki még sosem látott előtte havat. Sőt, annak is örültem, hogy végre valamit megengedhetek neki: a szűz hóból a kezébe, sőt, akár a szájába is tehet egy picit, ha kíváncsi rá, milyen. De nem volt kíváncsi. Érdeklődését nagyrészt a mellettünk kutyástól elhaladók köttötték le, minden kutyának lelkesen utánaszaladt. Bátor lelkesedése odáig tartott, míg a gazdi meg nem állt, és fel nem ajánlotta neki, hogy simogassa meg a kutyust, akkor félénken hátrált vissza hozzánk. Mindenesetre, családilag jól elvoltunk, minket a szép havas fák, a Picurt a sok ember és kutya nyűgözte le. A pelusba érkező csomagot is épp jókor időzítette, közel volt a turistaház, a mosdói nyitva.
Bár pelenkázásra kifejezetten alkalmas helyet nem találunk – én, mondjuk, nem is láttam semmit, mert maszk nélkül is bepárásodik a szemüvegem, ha télen bárhová bemegyek, hát még így -, de azért professzionális csapatmunkával megoldottuk a dolgot a folyosón is, a mosdóba igyekvő emberek pedig elnézően átléptek rajtunk. Remélem, elnézően, de nem volt energiám és merszem ezt ellenőrizni.
Szóval a kiruccanás jól sikerült, a havat megtaláltuk. Megkíséreltük a következő hétvégén is megismételni, és nem a hó hiányán buktuk el, más problémánk akadt. Mióta ugyanis a Picur megszületett, akárhová megyünk, törvényszerűen elfelejtünk valamit vinni – kesztyűt vagy sapkát nekem, uzsonnát a Kedvesnek, extra pulóvert, esőkabátot, pokrócot, pelenkázó alátétet, popsitörlőt. Olyan nincs, hogy minden ott legyen, ami kell, csak az a kérdés, mekkora kellemetlenséget okoz majd, ami épp hiányzik.
Egy kis leleményességgel sok mindent lehet pótolni, mi meg végül is egy fél napot kibírunk éhen, ezúttal azonban sikerült a Picur téli overallját otthon hagyni, amire természetesen csak a helyszínen, egy órás kocsikázás után derült fény… Nem tartott sokáig a túra.
Mikor végre képes voltam kicsit humorosan látni aznapi baklövésünket, és megjegyeztem, milyen kár, hogy nem inkább a Kedves szendvicseit felejtettem el berakni, elég szemrehányó tekintetet kaptam válaszul. Azóta nem voltunk hóvadászaton.
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
