Bizony, ilyen ez. A lángolás nem tart örökké. (Két év, szakértők szerint.)
A szenvedély mulandó. Nem lehet rá alapozni. Közös értékrend és célok kellenek. Örök hűség – sírig tartó, talpig nehéz. Az már valami.
Sikítok. Nem! Ne múljék el az a lángolás! A szenvedély igenis része annak a betonbiztos alapnak, szenvedély nélkül kihűl a kapcsolat, kihűl az élet is. (Két év? Úristen, most komolyan? Az esküvőnk a harmadik év végén volt… S nem, nem barátságot fogadtunk. S ennek is már hét éve.)
Oly sokan mintha nem tudnák helyén kezelni a szenvedélyt. Egyesek lebecsülik, bűnös, szinte állati ösztönnek tartják. Szigorú erkölcseik és önfegyelmük világában nincs helye egy ilyen kiszámíthatatlan, spontán valaminek, mint a szenvedély. Ők tudatosabbak, lelkibb emberek ennél. Talán félnek is tőle. Mások túlbecsülik. Forróságában felhevülve félredobnak, letipornak minden mást, s utána, mint aki transzból ébredt, elborzadva néznek végig a felperzselt mezőkön. Vagy vállat vonnak, a pusztítással nem törődve, hiszen Carpe diem mindenek felett.
Pedig a szenvedély nemcsak az észveszejtő egyéjszakást jelenti. Nem is csak azt, hogy minden telefoncsörgésnél remegve veszed kézbe, mert talán Ő hív, s a találka előtt háromszor végigpróbálod a gardrób teljes tartalmát. Szenvedély az is, mikor hozzádörgölöd az arcod az ő frissen borotvált arcához. Amikor Mikulásra apró csokitallérokat és üzeneteket rejtesz el számára mindenfelé a lakásban – az arcszesz üvege alá is, többek között.
Amikor ömlik és ömlik belőletek a szó, kitárgyaljátok a legutóbb olvasott regényt, megálmodjátok a következő úticélt (khm… a következő százat), s szó van üvegplafonról, gyermeklélekről, az amerikai elnökválasztásról s még arról is, hogyan állítottad a fényérzékenységet a legutóbb fotózott vízeséseknél, amik nagy része igen jól sikerült – a másnapi bevásárlást pedig elfelejtitek megbeszélni.
Szenvedély, amikor visszarohansz a kempingkocsihoz hajnali 4-kor, hogy felébreszd, mert mosdóba menet kenguruba botlottál – sőt, majdnem felbotlottál benne -, ő pedig félálomban, lelkesen jön, de még a fényképezőgépet is hozza. Amikor csak úgy mellesleg elkap egy csókra, miközben reggel öltözöl – s ezen műveletben ő neked nem segít, egy cseppet sem. Amikor desszertet hoz, mert már rég kaptál, és emlékszik, hogy ezt a fajtát szereted. Továbbá gondosan figyelemmel kíséri várandósságod hónapjaiban is, hogy éppen melyik fajtát szereted – desszertből, joghurtból, gyümölcsből vagy éppen hagymából (ezen a héten az újhagymát).
A szenvedély ad színt és lendületet egy kapcsolatnak. Az életnek is, amúgy. A szenvedély olyan, mint egy csodaszép pillangó, mely hirtelen a vállunkra száll, észre se vettük, honnan jött, s jobban tesszük, ha nem próbáljuk a markunkba szorítani, mikor tovarepül. A szenvedélyt, aminek spontán kell élednie, nem lehet céltudatosan és előre megfontoltan éleszteni. Mégis ott vibrál körülöttünk, lángja néha felcsap a magasba, a lelkünk pedig vele szárnyal.
A szenvedély vad sodrására éppúgy szükségünk van, mint a biztonság és kiszámíthatóság mély gyökereire. Azt hiszem, amikor a kettő egyensúlyban van, akkor vagyunk boldogok – a kapcsolatunkban, az életünkben. Ez az egyensúly mindenkinek máshol van, s roppantul nehezen megőrizhető. De a lényeg nem is ez, hanem az, hogy mindig újra megtalálható.
A közös célok, értékek és elköteleződés mellett a szenvedély is éppoly fontos része a kapcsolat biztos alapjának. Része is kell, hogy legyen, hogy az a sírig tartó hűség ne legyen nehéz (alapból, lehetne, hogy ne a sír meg a holtod és holtom jusson eszünkbe a hűségről?), hogy ne fulladjon a kapcsolat teendők szétosztásából álló szürke közönnyé.
Ne mondj hát le olyan könnyen azokról a lángokról. Nem múlnak el, és a maguk megfoghatatlan és kiszámíthatatlan voltában nagyon is valóságosak. S nekem ne gyere józansággal meg érvekkel, hogy lássam be, hogy ilyen az élet, hogy álljak a földön két lábbal. Mert én szárnyalni akarok.
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
