Az a három könyv, ami a legtöbbet adta nekem 2020-ban

Az a három könyv, ami a legtöbbet adta nekem 2020-ban

Írtam már tavalyi TOP 10 listát könyvekből, ahogy az előző években is, magyarázat nélkül, csak egy-egy idézettel, legfeljebb könyvajánlós bejegyzést linkelve az adott könyvről, ha született. De ezúttal úgy döntöttem, mesélek egy kicsit többet is róluk, na, nem mind a tízről, hanem (igen, megkísérlem a lehetetlent) a kedvenc háromról.

Nem könyvajánlók jönnek most, hanem a lehető legszubjektívebb szempontok, amik miatt nekem ezek a könyvek sokat adtak, és emiatt nem is feltétlen azokat választottam, amiket általában véve a legjobb háromnak gondolok közülük, hanem azokat, amik pont idén, pont nekem a legközelebb tudtak férkőzni a szívemhez. Ők:

Elizabeth Gilbert: City of Girls (New York lányai)

New York City, USA

Angolul olvastam Elizabeth Gilbert regényét, és most ez is számít, mert hiányzik nekem az angol. Igaz, hogy olvasok, sőt, blogot is írok angolul (nem ezt, hanem ezt itt), de beszélni nincs kivel. Most, hogy a kisfiammal vagyok itthon, még annyira sem, mint eddig a munkahelyemen. Most, hogy nem utaztunk messzi-messzi vidékre idén, még az utazásaink során sem nagyon kellett az angol. Hiányzik.

A másik, ami nagyon hiányzik, az Amerika. Mióta ott éltem egy évet, és aztán hazajöttünk a Kedvesel, azóta várjuk, mikor térünk vissza egy hosszabb utazásra. Most azt terveznénk, ha lehetne bármit tervezni… Valószínűleg emiatt került annyira közel a szívemhez a New York lányai, ami, amellett, hogy egy nagyszerű fejlődésregény, a régi New York hangulatával teljesen levett a lábamról. Nekem is van egy New Yorkom, ami csak az enyém, ami csak nekem volt pont olyan, amilyen, öt évvel ezelőtt. Remélem, lesz is még.

Szécsi Noémi: Finnugor vámpír

Szécsi Noémi azzal hódított meg, hogy van, és ír. Idén olvastam tőle regényt először, egyet, majd még egyet, és tetszett mindkettő, de a Finnugor vámpír lett az abszolút kedvencem. Utolérhetetlen szarkasztikus humora van, és egyik fő témája, az írás és a bölcsészlét hozzám is nagyon közel áll. Bár nem vagyok bölcsész, és hivatásos írónak sem merném nevezni magam, de azért annyit én is fel tudok mutatni, hogy a regényírásból akár éhen is halhatnék. 😛 A Finnugor vámpír hoz egy csomó, keserű kacajra fakasztó sztereotípiát arról, milyen Magyarországon bölcsésznek, írónak lenni, és zseniálisan tálalja őket. Mert keserű kacaj itt mindig van. A művésznek pedig kenyere a depresszió. (De mi az ok, és mi az okozat?)

Alessandro Baricco: Tengeróceán

Tomales Point, Point Reyes National Seashore

Még egy író, akit idén ismertem meg, és aki úgy elbűvölt a stílusával, hogy három regényét is elolvastam, először a Tengeróceánt. Azért is szerettem meg nagyon, mert tenger és óceán, és mind a kettőt imádom, és igen, óceánt sem láthattam idén, bár tengert végül igen, és melengeti is most a szívem, ha rá gondolok.

A Tengeróceán egyébként nem is annyira történet, mint inkább hangulat. Az élet végtelenségéről, gyönyörűségéről és kegyetlenségéről, különc emberek (és ki nem az?) sorsáról, melyet csak az óceán és egy kis fogadó kapcsol össze a szélfútta parton. Olyan volt ezt a regényt olvasni, mint mélázva sétálgatni a parti homokban, miközben a hullámok meg-megnyalják a lábam. Hát igen, ebből nekem sosem lenne elég. Pedig volt már olyan, hogy a szelíden nyalogató hullámok hirtelen a fejem búbjáig csaptak fel, és még hátrálnom sem volt hova, mert tömör, függőleges sziklafal tornyosult mögöttem egy jó darabon. Vizes lettem, nem kicsit, és az óceánt akkor is imádom.

Neked melyik könyvek kerültek legközelebb a szívedhez idén?

Ha tetszett, oszd meg:

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük