Kategória: Könyvajánló

  • Harmonia Caelestis 12 kedvenc idézetben

    Harmonia Caelestis 12 kedvenc idézetben

    Harmonia Caelestis. Esterházy Péter. Nehéz erről a könyvről írni, de nehéz róla nem írni is. Hónapokig olvastam úgy, hogy pár napnál több időre nem tettem félre, és ez nem egy negatív megjegyzés, csak egy tény. Nehéz olvasni, mert tömény, és mert nincs a cselekménynek egy központi szála, ami sodorna magával. Inkább mint az Örkény-egyperceseket, úgy olvastam.
    Nem is áltatom magam, hogy az egészet megértettem, hogy minden utalást felismertem. De nagy aha-élmény volt, amiket igen.

    És a szöveg… A szöveg nagyon erős. Esterházy mesterien bánik a magyar nyelvvel, játszik vele, csűri-csavarja, kifordítja, befordítja, és annyira találó egy-egy félmondat is, hogy folyamatosan elképesztett. Erre mondják, hogy ütős szöveg, azt hiszem.

    Szóval én erről a könyvről nem merek írni. Valahogy úgy érzem, felette áll az én véleményemnek, ez nem egy olyan mű, amit csak úgy véleményezgetünk. Inkább hozok nektek idézeteket, amik engem megfogtak – erejükkel, tömörségükkel vagy játékosságukkal, vagy mindezzel egyszerre. Tehát:

    „… nem csinált semmit 56-ban, igaz, gondolni gondolt, ami egy forradalomban túl kevés, forradalom után pedig túl sok.”

    „Ám apám nem ismert lehetetlent, nagyon szerette ezt a szeretőjét, mindenestül szerette, még beszélgetett is vele. És az is így érzett apám iránt. Ő is beszélgetett.”

    „Édesapám családi szentélyébe is benyomultak, bár ő, láttuk, sokat tett azért, hogy ne lehessen szentélynek nevezni, ahová benyomultak.”

    „… anyám, ha lett volna élete, életében jól eligazodott volna az emberek közt.”

    „Az a probléma, hogy a problémáidat se megoldani, se szőnyeg alá seperni nem vagy képes, mert azok nagyobbak, mint te. Meg a szőnyeg.”

    „Már az inkvizíció is így csinálta. Eszméket kizárólag gerinccel együtt lehet törni.”

    „… nem láttuk mi ezt a szegénységet, részint eltakartatott előlünk, anyánk eltakarta, részint meg megvolt mindenünk, ami nyilván azt jelentette, hogy ami megvolt, azt véltük mindennek.”

    „… fenyegetés plusz félelem, ez a diktatúra, de nem úgy, hogy az ország egyik fele fenyegeti a másikat, vagy az úgynevezett hatalom fenyeget mindenkit, hanem mindezekhez tartozik még valami ordító, rémületes bizonytalanság is, a fenyegető is fél, és a fenyegetett is fenyeget…”

    „Négy gyerek anyjának lenni, ehhez nem elegendő annyi erő, amennyi van, kicsit több kell.”

    „Vagy nem féltem? Ha az ember nem tudja, félt vagy nem félt, akkor félt.”

    „Általában beszéd helyett hallgattam, amire apám hallgatással válaszolt, amit én indulatos csönddel vettem tudomásul.”

    „Abból se lett semmi, amikor valahová be kellett írni a szülők, nagyszülők foglalkozását. Földbirtokos, vallottam be, de konkretizálni kellett, hogy akkor hány hold föld, s láttam a nyomtatványon, a rubrikán, hogy kicsi lesz, oda annyi nulla nem fér be. Ezt megmondtam. Ekkor kicsit üvöltöztek, pedig jóból mondtam.”

    Ti olvastatok már Esterházytól? Van kedvencetek?

  • Miért érdemes elolvasni Michelle Obama visszaemlékezését?

    Miért érdemes elolvasni Michelle Obama visszaemlékezését?

    Memoárt annak érdemes írni, akinek az élete is érdekes, és a személye is. Egy amerikai First Lady pont ilyen ember. Az első afroamerikai First Lady pedig különösképpen. Az általa írt memoár számtalan lehetőséget rejt magában, és Michelle Obama Így lettem című könyve ezeket mind remekül ki is aknázza.

    Kit ne érdekelne, hogyan él egy First Lady? Hogyan lehet a magánéletet, a gyereknevelést, a házasságot összeegyeztetni azzal, hogy valaki az Amerikai Egyesült Államok elnökének a felesége? Különben is, ki ő? Kik ők? Mert bizony, az érdeklődés nemcsak Michelle-nek szól, a férjének is. Az emberek személyesebb képet szeretnének kapni Barack Obama elnökről. 

    Michelle Obama pedig úgy mesél magáról, hogy közben a legtermészetesebb módon magukról is mesél. A memoárja nemcsak arról szól, milyen First Lady-nek lenni, hanem arról is, milyen dolgozó nőnek, feleségnek, anyának és feketének lenni – Chicagóban, iskolapadban, multinál, nonprofit szervezetnél vagy a Fehér Házban. Pályaválasztástól család-munka egyensúlyon át közéleti szerepvállalásig számos elgondolkodtató témát felvet és körbejár, mellétéve azt a személyességet, ami közel hozza és értékes tapasztalatokkal tölti meg ezeket a témákat.

    Szóval ki ez a nő?

    Az Így lettem egy átlagos nőről szól, aki nyolc évre különleges szerepbe került. Egy fekete kislányról, aki Chicago kevésbé jó hírű környékén nő fel, nagynénje szerény családi házának felső szintjén, de olyan szülők gyerekeként, akik semmilyen áldozatot nem sajnálnak, hogy fiuk és lányuk többre vihessék az életben náluk.

    A kis Michelle élete első zongorafellépésén nem találja a billentyűket, mert korábban csak egy ütött-kopott zongorán gyakorolt, melynek egyes billentyűit a kopások alapján különböztette meg, és nem tud mit kezdeni egy zongorával, melynek minden billentyűje egyforma. És bár később a Princetonon és a Harvardon végzi tanulmányait, sosem feledkezik meg arról, honnan jött.

    A visszaemlékezésből egy törekvő kislány képe bontakozik ki előttünk, aki intelligens, sikeres nővé válik. Láthatjuk, ahogy szülei és tanárai támogatásának és saját erőfeszítéseinek köszönhetően megtalálja saját útját és hangját, azt a karriert, amit szívügyének is érez, és azt a férfit, akivel egyenlő társak.

    Majd az a bizonyos férfi, Barack Obama politikai karrierje felforgat mindent, feleségének és gyerekeinek életét legelőször. Michelle-nek újra meg kell találnia, ki ő és milyen úton akar járni, ezúttal mint az Egyesült Államok első afroamerikai First Lady-je.

    Ami legjobban tetszett: a dilemmák

    Michelle Obama visszaemlékezés
    Így lettem, részlet

    Michelle nemcsak az életútját, hanem annak egyes állomásaihoz kötődő dilemmáit is megosztja velünk. Talán ezt szerettem a könyvben a legjobban, és ez érezteti leginkább azt is, hogy elsősorban emberek vagyunk – meg nők, barátok, anyák, társak -, csak az egyikünk First Lady, a többség nem, de attól még rengeteg kérdés mindannyiunkkal szembejön az életünk során.

    Nem sorolom fel mindet, pedig nagy a kísértés, de csak a kíváncsiságotokat szeretném felpiszkálni. Szóval.

    Mihez kezdjen egy lány, akinek a szülei rengeteg áldozatot hoztak azért, hogy elvégezhesse az egyetemet, de diplomázás után pár évvel rádöbben, hogy választott szakmája nem neki való, nem erre vágyott?

    Társunk ambícióinak támogatásáért adjuk fel a karriert, amit szeretünk? Mihez kezdjen valaki, aki sikeres, saját életét kézben tartó nőből hirtelen reprezentatív feleségszerepbe kerül?

    Hogyan lehet normális életre nevelni két kislányt, akik a Fehér Házban laknak, és minden lépésüket a titkosszolgálat emberei vigyázzák?

    Megéri közügyekre áldozni az időt a család helyett? Kampányolni, távol lenni, más emberek ügyeivel törődni a saját gyerekeink napi gondjai helyett?

    Hogyan lehet a mindennapos, gyakran túlzott és irritáló rivaldafényt jó ügyek előmozdítására használni? Hogyan lehet megóvni tőle a gyerekünket, aki ezt nem választotta, sőt, még fel sem fogja igazán?

    Michelle Obama intelligensen, több oldalról járja körbe ezeket a kérdéseket, miközben számos szórakoztató, aranyos jelenetet is megoszt az életükből. Nem titkolja, mennyire ellenezte, hogy a férje politikai pályára lépjen, mennyire sok áldozatot jelentett ez neki és a gyerekeiknek, és mégis hogyan próbálta a férje erőfeszítéseit támogatni, miközben ő maga nem tudott a politika világával megbarátkozni sosem. (Ezt, mondjuk, nem csodálom.)

    A személyiség ereje adja egy memoár erejét

    Michelle Obama visszaemlékezés
    Így lettem, részlet

    Michelle Obama nem tipikus First Lady. Nemcsak azért, mert előtte minden First Lady fehér volt, hanem azért is, mert nem elégedett meg a protokolláris feladatokkal, értelmes munkát, saját projekteket keresett és talált is magának a férje elnöksége alatt. Úgy tett az emberek, különösen a gyerekek, a nők és a kisebbségek ügyeiért, hogy közben nem lépett politikai porondra.

    Számomra pozitív volt, hogy a politikai események viszonylag háttérben maradtak a könyvben, másról, többről szólt. Ugyanakkor se meglepőnek, se túlzónak nem tartom, hogy Michelle szemében a férje a kivétel a politikusok közt, sem azt, hogy egy-két őszinte megjegyzést beszúr a végén az őket követő Donald Trumpról.

    Memoárjában úgy tud mélyre menni, hogy közben nem tereget ki mindent. Nem azoknak való, akik pletykára éhesek, hanem azoknak, akik kíváncsiak egy tanulságos életútra, a mögötte megbúvó kétségekre és kérdésekre. Végül pedig, és nagyon nem utolsó sorban, Michelle Obama érdekes, erős és inspiráló nő, akire érdemes figyelni, nem a férje miatt, hanem önjogán. Ez nagyon átjön, és ettől lesz ez a memoár letehetetlen.

    (Oké, én kénytelen voltam időnként letenni, egy 11 hónapos kis örökmozgó mellett, aki folyton akar tőlem valamit, ez nem megy másként. Igen, rákenem. Ezt is.)

  • Ha tetszett a Tövismadarak, olvasd el a Vadvirágok lányait

    Ha tetszett a Tövismadarak, olvasd el a Vadvirágok lányait

    Az 1966-os születésű ausztrál írónő, Kimberley Freeman nagyon sokféle regényt ír, sok különböző stílusban. A Kimberley Freeman tulajdonképpen a női témákról szóló regényeihez választott írói álneve. Horror és fantasy regényei Kim Wilkins névvel jelentek meg, ez egyébként az írónő eredeti neve. A Vadvirágok ​lányai pedig igazi Kimberley Freeman-regény, két nő sorsával a középpontban.

    Miről szól?

    A nagyrészt Ausztráliában, időnként Angliában játszódó családregény a nagymama, Beattie és az unoka, Emma életének egy-egy meghatározó szakaszát meséli el. Az egyik szál 1929-ben indul Glasgow-ban, a másik 2009-ben Londonban – és mindkettő hamarosan Ausztráliában köt ki.

    Beattie egy naiv fiatal lány, akit szeretőjévé tesz, majd teherbe ejt egy házas férfi, aki utóbb úgy dönt, elhagyja érte a feleségét. Beattie és Henry így Ausztráliába mennek, hogy ott férj-feleségként nevelhessék közös gyermeküket. A dolgok azonban nem mennek ilyen egyszerűen, és Beattie-re még nagyon sok megpróbáltatás vár új hazájában.

    Emma, az unokája egy sérülés után tér haza Ausztráliába, mely sikeres balerinakarrierje végét jelenti. Üres és boldogtalan, nem tudja, hogyan folytassa az életét most, hogy legnagyobb álmát fel kellett adnia.

    Családregény, Ausztrália, női sorsok – nem ismerős ez valahonnan? Ha a Tövismadarak jutott eszedbe, az nem véletlen. Colleen McCullough világsikerű, megfilmesített regénye is hasonlóan foglalható össze, és mindkettő elolvasása után elmondhatom, nekem a hangulatuk is nagyon hasonlított.

    Az én Ausztráliám… 2018

    Mit szerettem benne? Mit nem?

    A Tövismadarakhoz hasonlóan ebben a regényben is nagyon tetszett maga a helyszín: Ausztrália – a messzi, vad, szeszélyes és rabul ejtő. Az újrakezdés földje. Bevallom, alapból azért vettem kézbe ezt a regényt, mert szerettem volna valami olyat olvasni, ami ismét elrepít Ausztráliába.

    Tetszett a két párhuzamos szál ötlete, mely nagymama és unoka történetét felváltva meséli el, ugrálva a két idősík közt. A megvalósítás viszont már nem lett olyan jó. Beattie története ugyanis sokkal érdekesebb, mint Emmáé, sokkal részletgazdagabban, átélhetőbben lett megírva. Emma szálát felszínesnek éreztem, maga a karakter sem kelt életre, nem nagyon tudtam azonosulni vele, beleérezni a helyzetébe.

    Emellett az is visszaköszönt számomra, amit már a Tövismadarakban sem szerettem: az érzelgősség. Valószínűleg van, aki úgy fogalmazná meg, hogy ezek szép, érzelmekkel teli történetek. Nálam azon a határon már kissé túlmennek, inkább érzelgősnek mondanám.

    Való ez neked?

    Ha a Tövismadarakat szeretted, akkor ezt is szeretni fogod. Ha szereted Ausztráliát, a női sorsokat kiemelő családregényeket és a románcokat, akkor is.

    Van olyan regény, amit a helyszíne miatt olvastál el?

    Még több könyvajánlót olvasnál?

    Iratkozz fel a havi hírlevelemre itt – minden hónapban írok egy könyvről, mely közel áll hozzám.

  • Három regény, mely Ausztráliába repít

    Három regény, mely Ausztráliába repít

    Mert Ausztrália távoli, mesés-csodás, gyönyörű világ! Engem rabul ejtett, és életem egyik legkülönlegesebb utazós élménye lett az a három hét, amikor lakóautóval fedeztük fel a keleti partját. Legszívesebben most is azonnal összepakolnék, és rohannék egy újabb lakókocsis kalandra a nyugati parton… Vagy a nagy vörös sivatagban.

    De Ausztrália nemcsak utazásra inspirál, hanem olvasásra, sőt, írásra is. Bevallom, a Tövismadarak című világhírű regényt elsősorban azért vettem kézbe, mert Ausztráliában játszódik. Ezt aztán más regényekkel is megismételtem. Sőt, írtam is egyet, ami nagyrészt Ausztráliában játszódik.

    Ha regényeket keresel, melyek hangulatukkal, történetükkel magukba szippantanak, és még Ausztrália varázsából is átadnak valamit, akkor ajánlom figyelmedbe… na, nézzük, mit is:

    Colleen McCullough: Tövismadarak

    “Ez a baj, ha az ember sziget; elfelejti, hogy a partjain túl is van valami.”

    Nagy lelkesedéssel estem neki ennek a könyvnek, és számomra megbocsáthatatlan hibái ellenére szívesen gondolok vissza rá. A Tövismadarak családregény és romantikus regény. Három generáción végigvonuló története magával ragadó, és mindhárom generációból egy-egy nőalak emelkedik ki főszereplőként – Fee, Meggie és Justine Cleary. Mindhárman erős és büszke jellemek, akik küzdelmes utat járnak végig, de lehetőségeik nagyban különböznek. Sorsuk összefüggései és egymással való kapcsolatuk végig nagy hangsúlyt kap a regényben.

    Nagyon tetszett még az ausztrál táj ábrázolása, melynek egyedi szépségét, vadságát is megmutatja a könyv. Egyszer kenguruk százai vonulnak végig a tájon, máskor a megállíthatatlan, pusztító bozóttűz. A trópusokon mesebeli szigetekre lehet szökni, de ezzel szemben ott van a kegyetlen forróság és pára, az elszigeteltség.

    És amit nem tudok megbocsátani ennek a regénynek? A túlzott érzelgősség és a felmagasztalt önsorsrontás. Erre a legjobb példa a tövismadaras hasonlat maga, valamint Ralph és Meggie szerelmi szála, melynek reális alapja nem nagyon van. Adott egy szeretethiányos kislány, aki hosszú évekig epekedik egy álomkép után, melyet a hiányaiból épített fel. Meggie azonban nem is ismeri felnőttként Ralphot, és nemcsak fiatalon, de érett felnőtt nőként is meglepő passzivitással nyugszik bele a boldogtalanságába. Én ezt nem tudom szép szerelm történetnek látni, és kitalálhatod, Fee és Justin karaktere sokkal közelebb állnak hozzám Meggie-nél.

    Kimberley Freeman: Vadvirágok lányai

    “…a szerelem nem olyasmi, ami vezényszóra jön, és én magam sem vagyok olyan ember, akinek vezényelni lehet, hogy mit tegyen.”

    Ausztrália, családregény, különböző generációk női sorsai. Nem, már nem a Tövismadarakról van szó, hanem a Vadvirágok lányairól, de a hangulat és a téma épp eléggé hasonlít ahhoz, hogy ha a Tövismadarak tetszett, akkor ez a regény is fog.

    Két szál fut párhuzamosan, az egyik 1929-ben indul Glasgow-ban, a másik 2009-ben Londonban, és mindkettő hamarosan Ausztráliában köt ki. A régebbi szál a nagymama, Beattie történetét meséli el, aki szegény pincérnőből lesz egy tazmániai birtok tulajdonosa, majd híres divattervező. Egyedülálló anyaként küzd egy korban, mely ezt egy nőnek nem bocsátja meg, ráadásul még szerelmes sem olyasvalakibe lesz, akibe szabadna…

    A másik szál az unoka, Emma története, aki híres balerina, de egy sérülés véget vet karrierjének. Őszintén szólva, Emma karaktere sokkal kevésbé volt élő és szerethető számomra, mint a nagyanyjáé. Belső vívódásai, kapcsolatainak alakulása nincs túl részletesen kifejtve, így az ő történetét sokkal kevésbé találtam érdekesnek, mint Beattie-ét. Kár, mert szerintem ki lehetett volna hozni többet belőle.

    Ugyanakkor Ausztrália, a messzi, vad, rabul ejtő világ, az újrakezdés földje itt is magával ragadott, és érzelgőssége meg hiányosságai ellenére Ausztrália és Beattie sorsa megszerettette velem a Vadvirágok lányait.

    És az enyém: Úton

    “Tulajdonképpen nagyon régóta voltam már magányos. Attól, hogy nem egyedül éltem, csak rosszabb volt. Az igazi magány legalább… olyan egyértelmű. Valakivel magányban élni, az viszont nem tiszta ügy.”

    A harmadik regény kakukktojás, és ezt nem is fogom értékelni, ez nem az én feladatom. Mert ez az én regényem, mely idén májusban jelent meg. Tulajdonképpen női sors, újrakezdés és Ausztrália itt is szépen összejön, csak az Úton főhőse egy magyar lány, aki Budapestről indul.

    Lili a regény kezdetén harmincadik születésnapja felé közelít, belefásult a kényelmes és elég jól fizető munkájába egy budapesti multinál, valamint szakít vőlegényével, Gergővel, akivel már nagyban szervezik az esküvőjüket. Bár úgy tűnik, Lili élete rendezett, minden a helyén van benne, ő önmagát nem érzi a helyén az egészben. Boldognak kellene lennie, de ürességgel és kétségekkel van tele, és úgy érzi, mintha valaki más életét élné. Képtelen ebbe beletörődni, elvágyódik, bár maga se tudja pontosan, hová.

    Egy véletlennek meg egy hirtelen jött, őrültnek tűnő elhatározásnak köszönhetően hamarosan Ausztráliában köt ki, ahol új munka, mesés utazások, barátok és szerelem várnak rá – meg a kérdések, melyeket még otthonról hozott magával. Ha érdekel, most megveheted nyomtatott vagy e-könyv formában is – részletek itt. És miért pont most mondom? Mert júliusban akciós, mivel ebben a hónapban van a szülinapom, és most én adok ajándékot. 🙂

    Te hová utazol szívesen olvasás közben, és milyen regények visznek oda?

  • Görbe tükörben a női sors

    Görbe tükörben a női sors

    Az Egyformák vagytok az első regény, amit Szécsi Noémitől olvastam. Cseppet sem zavart, hogy ez egy trilógia harmadik darabja, egy regény álljon meg magában. Megállt. Mondanám, hogy tetszett is, de lehet ilyet mondani egy könyvre, aminek az olvasása olyan, mintha valaki jó erősen gyomorszájon vágott volna?

    Miről szól?

    Két cinikus, klimax felé közeledő, a társadalom szemében egyre inkább láthatatlanná váló nőről, két kisiklott életről. Elza egy Angliából hazatért, szabadszájú könyvkiadói jogásznő, barátnője és egykori sógornője, Em történésznő és idegroncs. Felvillannak családi traumák, az egyetemi-akadémiai világ, egy filmforgatás részletei, luxusházibuli egy lakásétteremben, részeges tivornya egy romkocsmában. A regény egy este történetét meséli el, melyből visszanyúl a múlt emlékeibe, és kezdődhet a kirakózás…

    És hogy kik az egyformák? Például Elza és Em, a két barátnő. Elza laza, Em parázós. Elza berúg, majd olyasmiket tesz, melyekre jobb is, hogy nem emlékszik reggel. Em nem iszik, és Elza éjszakai üzeneteiből másnap reggelre jobban tudja, mit művelt barátnője, mint Elza maga. Elzának nincs gyereke, Emnek van egy kamasz lánya. Elza nem is akar gyereket, Em kétségbeesetten próbálkozik kihordani egy második babát. De barátnők, félszavakból megértik egymást, és egyformák is. Elsőre mindkettőjükről úgy tűnik, hogy erős nők, akik a maguk lábán állnak, de mindkét esetben kiderül, ez csak illúzió.

    Mit szerettem benne? Mit nem?

    Nagyon tetszett a történetet átszövő szarkasztikus humor. Ha van mód, ahogyan érdemes ezt a lelombozó képet megfesteni a két nő életéről, valamint a budapesti kulturális elit látszatvilágáról, akkor ez az.

    „Korábban sosem vágytam Velencébe. Mindeddig nem értem el abba az életkorba, hogy nagyvonalúan szépnek nyilvánítsam, amit mindenki más is szépnek tart. Még mindig élt bennem a kívánság, hogy másnak mutatkozzam, mint a hétköznapi emberek, bár ez évről évre gyengült, mert egyre kevesebb figyelmem maradt annak felmérésére, mihez képest kellene másnak lennem.” Elza és Em hangjában is tapintható a cinizmus, és ezzel számomra élessé válik az a görbe tükör, amiben annyira pontosan látszik az az bizonyos “egyformák vagytok”. Kik? Ők? Mi? A nő mindig kiszolgáltatott? Akkor is, ha szép és fiatal, akkor is, ha már elkelt, akkor is, ha csúnya?

    A történetvezetés ugrál a jelen és a különféle múltak között, ami kissé kaotikus érzést keltett bennem, de az az igazság, hogy ehhez a regényhez pont ez illik. Ráerősít a szétesett életekre, melyeket bemutat. Bár az időugrások miatt nehezebben olvasható a könyv, játékosságot visz az egészbe az, hogy menet közben össze kell raknunk a kirakóst.

    És ami nem tetszett? Hogy olyan, mintha valaki jó erősen gyomorszájon vágott volna. De felróható ez egy regénynek, ami pont ezt akarja tenni?

    Egyformák vagytok, részlet

    Kinek való akkor?

    Aki szereti a szarkasztikus humort és a görbe tükröt.

    Aki nem könnyed szórakozást keres, hanem erős szöveget és érdekes történetvezetést, olyan regényt, amit sokáig kell emészteni.

    Aki elbírja a kognitív disszonanciát.

    Aki jogász, történész, blogger, színész, művész, wannabe értelmiségi.

    Aki budapesti.

    És aki szereti az ilyesfajta mondatokat: „Ha mártírarcot vágtam, az csak azért lehetett, mert alaphelyzetben ezt a kifejezést veszi fel az arcom. Trianon lehet ennek is az oka, esetleg a magyar parasztba beivódott ezredévnyi szenvedés.” Ja, a stílusról már volt szó.

    Te olvastál már döbbenetes regényt női sorsról?

  • Elnyomott érzelmek és életközepi válság Márai tollából: Válás Budán

    Elnyomott érzelmek és életközepi válság Márai tollából: Válás Budán

    Rég olvastam Márait, most újra. A Válás Budán kicsit emlékeztetett A gyertyák csonkig égnekre, mivel itt is egy éjszakai beszélgetés áll a középpontban, két ifjúkori barát beszélgetése. Vagyis, inkább az egyikük, Greiner Imre, az orvos monológja. És ott van még a nő, akinek mindkettejük életében szerepe van, és akit csak a két férfi emlékein keresztül ismerünk meg.

    Ezt a hosszú éjszakát azonban egy meglehetősen hosszú bevezetés előzi meg, mely főszereplőnk, Kőmives Kristóf bíró gyerek- és ifjúkorát mutatja be. Olvasás közben kissé túl hosszúnak is éreztem, de utólag úgy gondolom, szükség volt rá ahhoz, hogy érthető legyen, ami utána jön. Kőmives Kristóf ugyanis félárván, egy érzelmileg elérhetetlen apa mellett nőtt fel. Két testvéréhez sem fűzték érzelmek, mivel a három gyerek három különböző bentlakásos iskolában nevelkedett.

    Ennek pedig nagy szerepe van a későbbiekben, mivel Kristóf sem felismerni, sem kezelni nem tanulta meg az érzelmeket, ehelyett elnyomja őket. Ami árulkodik róluk, azok csak az álmai és a furcsa, szervi rendellenességgel nem magyarázható rosszullétei.

    A regény középpontjában egy furcsa szerelmi háromszög áll. Ennek kapcsán pedig többé-kevésbé mindhárom szereplőnél láthatjuk, hogy az elnyomott és megtagadott érzelmek hogyan törnek ki végül mégis. Idegi alapú rosszullétek, bizonyos témák következetes kerülése, egy látszólag rendezett házasságból (és nem is csak abból) való kétségbeesett kilépés. Életközepi válság.

    Különösen érzékletes számomra, ahogy Kristóf gondolataiba vezet be minket a szerző. A bíró úr ugyanis igazi feddhetetlen, kötelességtudó polgár, emberi és isteni, társadalmi és morális törvények tisztelője. Ő maga példás házasságban él, két gyermeke és visszafogott társasági élete van, és ahogy az embereket ítéli, nos, abból pontosan látszik, mennyire retteg az érzelmek sodrásától, kiszámíthatatlanságától, mivel még a létüket sem ismeri el. Csak azok a furcsa rosszullétek… Valami, ott belül mégis figyelmet kér.

    Szóval gyerekkori traumák, elnyomott érzelmek és életközepi válság egy amúgy nem mai regényben. Úgy látszik, az emberiség problémái mindig is ugyanazok voltak, és az igazán jó művészek nemcsak észrevenni voltak képesek ezeket, hanem zseniálisan át is adni. Mint Márai, aki most jobban tetszett, mint eddig bármikor. De ez meg az én változásom számlájára írható.

    Neked van kedvenc Márai-regényed?

  • New York-hangulat és egy feminista memoár

    New York-hangulat és egy feminista memoár

    Elizabeth Gilbert legfrissebb regényét, a New York lányait olvastam. Tulajdonképpen New York maga elég ok volt arra, hogy ezt a regényt elkezdjem. Öt éve jártam ott, de sem öt év, sem sokszor annyi nem lenne elég, hogy New York hangulatát feledni tudjam. Idén tavasszal pedig különösen hiányzott, és különösen féltem, New York sem marad a régi. Ami egyértelmű, hiszen miért éppen New York ne változna, mikor az egész világ igen?

    Ez a regény a 40-es évek New Yorkjába visz vissza, amit eddig nem ismertem, de olvasás közben benne éltem, és nagyon élveztem. Fájt is meg nem is elengedni, és átlépni a könyvvel együtt az 50-es és 60-as évekbe. Azon felül, hogy a New York lányai kielégítette a város hangulata iránti vágyamat, sokkal többet is adott.

    Miről szól?

    A történet röviden összefoglalható: egy memoár, melyben a nyolcvankilenc éves Vivian Morris emlékszik vissza ifjúságára, majd későbbi életének fontos eseményeire és szereplőire. Egy élvhajhász fiatal lányt kísérünk végig a felnőtté válás és a kiteljesedés útján. New York lányai pedig lényegében az első feministák, élükön Viviannel – mielőtt még egyáltalán ismerte volna ezt a szót bárki.

    Akkor ez most egy feminista regény? Igen, az is. Meg egy nagyszerű fejlődésregény. Főszereplője egy nő, akinek életútja nem fér be a hagyományos keretek közé. Rajta keresztül gondolkodtat el a könyv barátságról és szerelemről, elégedettségről és boldogságról, női szexualitásról, és arról, hogyan maradhat az ember hű önmagához, miközben keresi a helyét a világban.

    Mit szerettem benne? Mit nem?

    Szerettem a memoár formát. Nemcsak megismerjük Vivian életének eseményeit szép sorban, hanem ezeket az idős Vivian szemével látjuk, önkritikával és öniróniával visszanézve a korábbi eseményekre.

    Hogy ki az a bizonyos Angela, akinek a memoár íródik, és ki Angela apja, aki összeköti őket Viviannel, arra csak a végén derül fény. Ez is tetszett, mert a kérdés végig ott lappangott bennem olvasás közben, fenntartva a várakozást, az utolsó fejezetekben pedig szépen helyükre kerültek a dolgok.

    Az én New Yorkom, 2015

    És mondtam már a hangulatot? „1940 New Yorkja! New York sosem lesz még egyszer ugyanolyan. Nem szeretném leszólni az 1940 előtti vagy utáni New Yorkot sem; a maga módján mindegyik figyelemre méltó lehetett. Ám ez olyan nagyváros, amely folyamatosan újjászületik minden egyes fiatal szemében, aki életében először érkezik ide. Így az a város, az a hely – amely abban a pillanatban csak nekem született újjá – sosem fog újra létezni. Örökké őrzi az emlékezetem, akárcsak az idő egy papírnehezékbe zárt orchideát. Az a város mindörökké az én tökéletes New Yorkom marad.” Beszippantott, na.

    A nemszeretem dolgoknak nem is nyitok új szakaszt, annyira rövid a lista. Nekem már túlságosan szájbarágósnak hatott helyenként, hogy annyi feminista klisé bukkan fel a történetben. Valamint nem igazán lett eltalálva a borító…

    Való ez neked?

    A borítójára nézve a New York lányai sokkal komolytalanabb regénynek tűnik, mint amilyen valójában. Igaz, hogy szórakoztató könyv és olvastatja magát, de közben szerintem nagyon is komoly kérdésekről gondolkodtat el, és egy nagyon tanulságos személyiségfejlődést mutat be. Ha emellett még New York hangulata is vonz, akkor szeretni fogod.

    Még több könyvajánlót olvasnál?

    Iratkozz fel a havi hírlevelemre itt – minden hónapban írok egy könyvről, mely közel áll hozzám.

  • Álmodozás a tengerparton Alessandro Bariccóval

    Álmodozás a tengerparton Alessandro Bariccóval

    “Mert senki sem feledheti, milyen szép, ha minden tengerhez, mely ránk vár, van egy folyó a számunkra. És valaki – egy apa, egy szerető, valaki – aki képes kézen fogni és keresni egy folyót – elképzelni, kitalálni -, és rábízni a sodrására, egyetlen könnyed szóval, isten veled. Ez csakugyan csodálatos volna. Gyönyörűség lenne az élet, minden élet.”
    (Alessandro Baricco: Tengeróceán)

    Az első könyvem Alessandro Bariccótól, és amint végeztem vele, már kerestem is, mi legyen a következő (a Selyem lesz). Baricco ugyanis annyira szépen ír, hogy ehhez képest szinte nem is számít, hogy miről. Merész kijelentés, alig mertem leírni, de ez az érzés kísért végig a regényen – és nem azért, mert a tartalom ne ragadott volna magával.

    Tengeróceán. Amikor először hallottam ezt a címet, már akkor tudtam, hogy el fogom olvasni a könyvet. Imádom a tengert! Meg az óceánt! Víz. Az élet vize. Az óceán – szabadság, erő, végtelenség. Sós víz – sós könny. Kiszámíthatatlanság és állandóság. Gyönyörűség és kegyetlenség. Baricco regénye épp erről szól, erről a csodálatos, misztikus, kiismerhetetlen óceánról – hogy mit tesz velünk. Az életről.

    Előrebocsátom azonban, ehhez a regényhez kell egy hangulat. Tudni kell elengedni dolgokat. A valóságot, például. A kohézió iránti igényünket. A Tengeróceán ugyanis olyasfajta finom szálakból szövődik, mint az álmok. Ne kérjünk rajta számon rideg logikát, központi vezérfonalat, mert ezt a könyvet érezni kell. A szívhez szól, nem az észhez. Néha mintha mesében járnánk. A szereplők némelyikének is vannak mesebeli képességei. Máskor viszont durván naturalisztikus jelenetbe csöppenünk, például a hajótörés utáni hánykolódás a tutajon. Gyönyörű és kegyetlen. Az óceán. Az élet.

    Vannak szereplői a regénynek, de épp csak néhány mozzanatot tudunk meg róluk. Érdekes mozzanatokat – de fontosakat? Minden fontos. Valójában a szereplőket is a tenger köti össze, nemcsak azért, mert mindannyian a tengerparton álló Almayer fogadó vendégei vagy dolgozói, hanem mert sorsukat is meghatározza a tenger. Különcök – de ki nem az? Imádtam a párbeszédeket!

    Végezetül pedig… érzések maradnak. Hangulatok. Mélázások. Mintha tennénk egy hosszú, ráérős sétát a kietlen tengerparton. A tenger. “Elmondunk mindent egyetlen szóval, vagy mindent elrejtünk egyetlen szóban?”

  • Apró dolgok, ha a nagyok elviselhetetlenek – egy regény Indiából

    Apró dolgok, ha a nagyok elviselhetetlenek – egy regény Indiából

    Egy társadalom, ami szigorúan megszabja, hogy kit kell szeretni. És mennyire. És hogyan. Valamint néhány ember, akik ezeket a törvényeket áthágják. Akiknek csak az apró dolgok számítanak, mert a teljes képet úgysem tudnák elviselni.

    Az Apró Dolgok Istene az első könyvem kortárs indiai szerzőtől, Arundhati Roy pedig szerencsés első választás volt, mert remekül ír. Sodróan, feszültségtől vibrálóan. Tömény, mint a jó minőségű csokoládé. Az Apró Dolgok Istenének pedig a cselekményvezetése is mesteri. A két párhuzamos szál huszonhárom év különbséggel fut, az egyik visszafojtott feszültséggel halad a tragédia felé, a másik, huszonhárom évvel későbbi a következményeket mutatja, a csúcspont pedig, ahol a kettő találkozik: maga a tragédia, melynek részleteire csak a regény legvégén derül fény.

    A tragédia, mely egyrészt egy egyszerű baleset, másrészt összegabalyodik egy másik üggyel, ami a maga nemében szintén roppant egyszerű és természetes Indiában: a kasztrendszerrel. Mely olyan mélységig hatja át a társadalmat, hogy beépül az egyenlőséget hirdető keresztény vallásba, a szintén egyenlőséget hirdető kommunista mozgalmakba, valamint felülír tehetséget, képességet, de még a szülő gyermeke iránti szeretetét is.

    Bár a regény nagy részében legtöbbször a huszonhárom évvel ezelőtti ikrek, Ráhel és Eszta szemszögéből látjuk a dolgokat (és nagyon hihető és tűpontos ez a gyerekszemszög!), hozzám mégis az édesanyjuk, Ammu került a legközelebb. A nő, aki képtelen elfogadni, hogy a szerep számára előre meg van írva. “Harmincegy éves. Nem öreg. Nem fiatal. Hanem életképes, halálképes korú.” A nő, aki családja elől házasságba menekült, később mégis elvált részeges férjétől, és aki “duplán szereti” a gyerekeit, az ikreket, akik rajonganak érte. És a nő, aki átlép azokon a bizonyos törvényeken, melyek előírják, hogy kit kell szeretni. És mennyire. És hogyan. A nő, akinek ezt nem bocsátják meg.

    Te olvastál már Indiában játszódó regényt? Mesélj!