Ürmös Beáta

Kategória: Könyvajánló

  • 3 szórakoztató kortárs ausztrál regény

    3 szórakoztató kortárs ausztrál regény

    Szórakoztató irodalmi rovatunk következik, ausztrál kiadásban, mert javíthatatlanul Ausztrália-mániás vagyok. Ideköltözésünk óta nemcsak a kisfiamat hordom szorgalmasan a tőlünk néhány sarokra levő helyi könyvtárba, de a magam számára is lelkesen válogatok a kínálatból. Nem meglepő módon, ausztrál regényekből igen nagy a kínálat. Sok új szerzőt megismertem, egész tekintélyes számú regényt elolvastam. Jó, vegyük figyelembe, hogy anyaságom átlagos hónapjaiban hányat, és ahhoz képest. Mutatok most néhányat a legjobbak közül, szűkítve annyival a kört, hogy legyen magyar fordításuk (ami meglepően sokat szűkít a körön).

    Leszögezném továbbá, hogy az ausztrál jelző annak szól, hogy a regény írója ausztrál, valamint a regény színhelye (legalább részben) Ausztrália. Ez azonban nem jelenti azt, hogy kenguruk tucatjai ugrálnak a lapokon feltétlenül hangsúlyos a helyszín.

    Na, nézzük, mi kell még nektek Ausztrálián kívül?

    Olvasnál friss írásokat az ausztrál életről? Angolul írok róla itt.

    Vibráló feszültség: A férjem valamit titkol (Liane Moriarty)

    „Bármennyire is megpróbáljuk elképzelni egy másik ember tragédiáját – a jeges hullámokba fulladást, az életet egy fallal kettéválasztott városban –, semmi nem fáj igazán, amíg nem velünk történik meg.”

    Egy jól megírt, izgalmas thriller. Három szálon futó cselekménnyel, mely három nőhöz, rajtuk keresztül három családhoz kapcsolódik, és nem is annyira a bűntény részletei, inkább az emberi viszonyok, a bűnténnyel kapcsolatos reakciók tartják fenn a feszültséget a történetben.

    A három főszereplőből kettő kisgyerekes anyuka. Tess introvertált, munkájában viszonylag sikeres, emberi kapcsolataiban viszont magányos, anyaként bizonytalan, szorongó, ráadásul csalódnia kell abban a két emberben, akiket élete tartópilléreinek gondolt. A másik nő, Cecilia, háromgyerekes anyuka, emellett sikeres vállalkozó, a szülői munkaközösség vezetője, az egyházi közösség buzgó szervezője. Csak éppen a férjének van az a bizonyos titka. Cecilia alakja kissé sablonos, vagy talán túl sok történet foglalkozott már ezzel az anyatípussal, és nagyon elkopott. 

    De a végére hagytam Rachelt, mert számomra a nagymama korú Rachel volt a legegyedibb szereplő. Az ő szemszöge behoz még egy generációt, tragikus sorsú lányának története pedig hozza a gyász és a múlt feldolgozásának témáját, melyek meghatározzák Rachel viszonyát egyetlen életben maradt gyermekével és annak családjával is. Az idősödő Rachel kénytelen szembenézni azzal, hogy nyomorúságának oka sokkal mélyebbre nyúlik annál az egyetlen, évtizedekkel ezelőtti tragédiánál, és önmagában keresendő. A saját magunkkal való szembenézés nehézsége és fájdalma mindhárom nő életében előjön egyébként, és szerintem ez a regény legnagyobb erőssége.

    Amúgy egy pörgős, izgalmas történetet olvasunk, váltogatva a három nő szemszögét, akiknek karakterei elég életszerűek, szembesülnek a maguk nehézségeivel, és a megküzdéseik előre viszik őket. Központi téma az emberek egymáshoz való viszonyulása, és az is, hogy mennyire másképp alakulhat a jövő egyetlen döntés meghozatala vagy meg nem hozatala miatt, egyetlen titok megismerésének vagy rejtve maradásának következményeként. Vagyis véletlenül.

    Nevetés: A ​Rosie projekt (Graeme Simsion)

    „Egész ​életemben azért kritizáltak, mert állítólag nincsenek érzelmeim – mintha ez valami végzetes hiányosság lenne” – mondja Don, az Asperger-szindrómás genetikus, a regény főhőse.

    Az intelligens és vonzó, de emberi kapcsolataiban, legfőképp pedig a feleségkeresésben csetlő-botló Don története könnyed és humoros. A férfi egy tökéletesen felépített teszt segítségével próbálja megtalálni a hozzá illő feleséget, miközben véletlenül megismerkedik Rosie-val, a pszichológus doktorandusszal, aki már az első találkozásukkor megbukik Don feleségtesztjének számos fontos pontján. Hogy mi lesz a vége a történetnek, afelől nem sok kétségünk lehet, de az ésszerűség és a vonzódás küzdelme mindannyiunknak ismerős, és ezt szórakoztató, nevettető formában tálalja nekünk az író.

    Rejtélyek és romantika: Titkok ​őrzője (Kate Morton)

    „Munkám során egyik legerősebb bizonyosságom, hogy a gyermekkorban nyert hitrendszertől az ember sosem szabadul teljesen, egy időre alámerülhet, de a szükség órájában visszatér, hogy felöltse a beléköltözött lelket.”

    Kate Morton krimiket ír, receptre. Vagyis általában hasonló felépítésűek a művei, két szál van, melyekből az egyik a jelenkorunk környékén játszódik, a másik két generációval korábban, de összeköti őket a család, mert a leszármazott nyomoz az ősökkel kapcsolatos titkok után. Nagyjából ez a recept. Annak ellenére, hogy nagy ellenszenvvel viseltetek az ilyen receptek iránt, Kate Morton regényeiből mégis szinte az összeset végigolvastam. Mert szerethetők és részletgazdagok a karakterei, mert alapvetően szeretem a családregényeket, és mert ha szórakoztató, könnyed olvasmány kell, remek választás bármelyik.

    A Titkok őrzője 1930-as évek, az 1960-as évek és a jelen között játszódik Londonban, illetve a vidéki Angliában, kisebb részben pedig Queensland-ben. Családi titok, szerelem, bűntett – a szokásos recept. Közben van két nagyon érdekes női hős a korai történetszálban, az édesanyjukat búcsúztató, múltjukat megérteni igyekvő testvérek a jelenkori szálban, valamint érdekfeszítő a nárcisztikus személyiségzavar kibontása, és zseniális a történet végén a csavar. Akárhogy kombináltam olvasás közben, nem jöttem rá, mi lesz a vége, és leesett az állam.

    Neked van kedvenc ausztrál íród?

    Olvasnál friss írásokat az ausztrál életről? Angolul írok róla itt.

  • Szabó Magda: Freskó

    Szabó Magda: Freskó

    A Freskó az egyik legderűlátóbb Szabó Magda-regény, és egy lebilincselő lélektani regény is, mely azt kutatja, milyen hatással vannak a körülmények, a környezet az emberekre, és az emberek egymásra. „Egyszer, az üldözöttség legmélyebb bugyrában majdnem számonkérő indulattal faggattam Istent, ha arra teremtett, amit élnem kell, ugyan miért tette. Ma már tudom, Isten a Freskó-val válaszolt” – mondta róla maga az írónő. Ez a megnyilatkozás jól megragadja a Freskó lényegét, ugyanis ez a regény a reményről, az újrakezdésről szól, arról, hogy le lehet tenni a múlt terheit.

    Pedig könnyednek azért nem mondanám, és az újrakezdés is csak egy valakinek adatik meg, a lázadó főhősnek, Annuskának, és még ő is messze van attól, hogy révbe érjen. Igaz, hogy festőművész lesz, de a képeit nem állítják ki, a kommunizmusban nem tud, nem akar kibontakozni, dísztárgyakat készít, eladja őket, és abból él. Mégis remény érződik a sorsában, ahogy rádöbben, hogy le tudja vetkőzni nehéz múltját, ott tudja hagyni végleg a szülővárosát, Tarbát, mert már nincs hatalma felette a múltnak, és már senki, aki egykor bántotta, nem tudja bántani többé. Annuska előre néz, ezért pozitív a regény vége.

    A regény formája is egészen lenyűgöző, ugyanis egyetlen nap alatt játszódik, az édesanya temetésének napján, és számos családtag, közeli rokon és távoli ismerős belső monológjaiból rakjuk össze lassan a múltat, Annuska életét ebben a szeretetlen, rideg, dogmatikus kálvinista papcsaládban, valamint az egész család történetét, négy generációt felöleve. A belső monológok pedig zseniálisak, pőrén állnak előttünk az egyes szereplők, akikbe belelátunk, míg ők egymásba nem, csak azt hiszik, és nem látják, mekkorát tévednek, ahogy mi sem látjuk soha az életben, csak így, olvasóként, ha a mindentudó író vezet minket.

    Ahogy egyik szereplő gondolataiból a másikéba kerülünk, az ad egyfajta iróniát és játékosságot a regénynek, annak ellenére, hogy közben fájó családi titkokra derül fény, elfojtott szenvedélyek feszülnek egymásnak, képmutatás, harag és gyűlölet csap össze. De ott van a megbocsátás is, az elengedés és a hála.

    A férfi szereplők sokkal negatívabbak, mint a nők. A nőkben, amikor a lelkükbe nézünk, megpillantjuk az elesettséget és az érzékenységet, ami a férfiakból hiányzik. Décsyné, a nagymama különösen jó példa erre. Az elején nagyon ellenszenvesnek láttam, de ahogy kibontakozott a története, kezdtem felengedni iránta, és bár megbocsátani nem lehet neki, szánni már lehet a végén, és az írónő sem tagadja meg tőle azt a vigaszt, hogy Annuskában, a sosem látott unokában végre felfedezze imádott egykori férje vonásait.

    „Istenben kellene hinnie, de az Apa istene olyan, mint Apa, és ő Apától fél, a László istene meg olyan, mint László, és ő Lászlótól is retteg. […] Lehet, hogy Szuszu az „út és az igazság”? Mert ő csak Szuszutól nem fél, és Szuszuban hisz egyedül” – olvassuk Jankáról, Annuska nővéréről, aki szintén nagyon megszerethető a regény végére, és az ő karakterében is van remény, amint látjuk, hogy ez az egész életében elnyomott, mindenkitől rettegő nő a kislánya iránti szeretetből mégiscsak elkezd kiállni magáért, magukért. Szuszut, a kislányt pedig legszívesebben megölelné az ember, ahogy kétségbeesetten próbálja megérteni a felnőttek világát, viszonyait, amiből sokkal többet felfog, mint azok sejtenék.

     „Ládd, faragtam neked angyalt, hadd zenéljen a füledbe, míg odalenn leszel. Bolond voltál, lelkem, de ki nem bolond ezen a földön. Itt a lányod is, felneveltem, aztán nem haragszik rád, pedig be rossz anyja voltál szegénynek. Csak velem tettél jót, mert hogy mégis volt nékem gyermekem, látod. Hát ezért faragtam neked az angyalokat, meg ezért vittem árpacukrot is mindig” – látjuk Anzsut a sírnál, és ő azon kevés szereplők egyike, aki szeretettel gondol a megboldogultra. Sőt, ő a két pozitív férfi szereplő egyike is (ha ugyan Ádám, aki csak említve van, szereplőnek számít).

    Anzsuról számomra nem is volt rögtön egyértelmű, hogy férfi, és meglepő volt, amikor kiderült, pont azért, mert a többi férfival és a rideg férfi világgal szemben Anzsu melegszívűsége, gondoskodása nagyon éles ellentétben áll. Ő az igazi édesapa ebben a történetben, és ezt Annuska ki is mondja végül. Emellett egy konok, kemény, büszke, káromkodó vénember is, akit élesen magam előtt láttam, még a hangszínét is el tudtam képzelni a regény olvasása közben.

    A vér szerinti apa ellenben az egyik legellenszenvesebb szereplő. „Szodoma és Gomora elpusztult, ez a város is égjen el, kénköves lángon égjen, ha nem akad a lakosok között kívüle igaz ember!” – olvassuk a gondolatait, és olyan mértékben hiányzik belőle a jóérzés, ellenben olyan határozottan tudja mindenkiről, hogy miért való a pokolra, olyan erővel nyomja el családjában az életet, hogy nem is csodálkozunk, hogy ebbe csak beleőrülni (Edit) vagy belebetegedni (Janka) lehet, vagy megszökni előle (Annuska).

    Ott van még Árpádka, a fogadott fiú, aki talán egyedüliként képes Apácskával versenybe szállni a legvisszataszítóbb szereplő címéért, valamint László, Janka férje, Kati, az öreg cseléd, és rövid gondolatok erejéig mások is a kisvárosból. A temetés napján játszódó események pedig nagyon jól érzékeltetik azt, hogy az életben is sokszor az ünnepek, a különleges napok hozzák elő a feszültségeket, amikor a családtagok mind együtt vannak, és mindenki kiszakad a hétköznapok megszokottságából.

    Elkészül a freskó, és igazán aprólékos, szép, feledhetetlen munka.

  • Tóth Krisztina: Fehér farkas – traumák metszetei

    Tóth Krisztina: Fehér farkas – traumák metszetei

    Egy nő zokog a liftben. Egy férfi kemoterápiára megy. Egy másik nő lakásról lakásra jár, keresve az egykori otthont, azt a hamisítatlan boldogtalanságot, ami már nincs, mert az új lakók hozzák a maguk boldogtalanságát. Táskák és ajtók nyílnak, és félmondatok hasítanak belénk, és feltépnek sebeket a mi életünkből is.

    Tóth Krisztina novelláit az az érzés fűzi össze legerősebben, hogy éppen csak bepillantunk a mellettünk elsuhanó emberek életének egy szakaszába, hétköznapjaikba. Rácsodálkozunk arra, mit tulajdonképpen tudunk, de hajlamosak vagyunk elmenni mellette: hogy az emberi drámák nem viselnek feltűnő köntöst, átlagos helyek, tárgyak, félmondatok mögött bújnak meg. Hallgatjuk a szereplőket, a legtöbbjüknek a nevét sem tudjuk, csak tanúi vagyunk véletleneknek, különös találkozásoknak vagy nyomasztó titkoknak, melyek a múltból jönnek, és további hosszú éveket határoznak majd meg.

    Határátlépés, alárendeltség, kontrollvesztettség, visszaélés, erőszak van ezekben a történetekben, melyek egy nyomasztó világot rajzolnak elénk. Korábban a Pixelt olvastam Tóth Krisztinától, és abban is nehéz, fájdalmas sorsokat látunk, de ez a kötet még sötétebb képet fest a világról. Az évek meg a tapasztalat…?

    Az írónő nagyon szabatos és tömör, csak egy-egy mozzanatot villant fel, de azok súlyosak. Lezárás nincs, csak továbbgondolás, amennyiben továbbgondolod. A legjobban azok tetszenek nekem, amik sejtelmesebbek, mint a Lift vagy a Marokkói táska, ahol nincsen mindentudó elbeszélő, csak találgatunk – pont, mint az életben.

    A Sárga flakon a fájdalommal együtt is a legderűsebb a történetek közül. A nő, aki nem törölte le az apját pedig feledhetetlen, mert érzékelteti, hogy vannak traumák, amik után még évtizedekkel később is csak ott áll az ember, és nem érti, és várja a magyarázatot, ami nincs. A Borjúban pedig a legmegrázóbb az áldozattá vált kislány közönye.

    Erős és nyomasztó ez a kötet, a valóság fájdalmas bonyolultságának egy szépen megírt metszete.

  • Szabó Magda: Az őz – a mindent felemésztő hiány regénye

    Szabó Magda: Az őz – a mindent felemésztő hiány regénye

    „Arra is kíváncsi vagyok, milyen visszhangja lesz a regény mondanivalójának, hogy a felnőtt életének alakulását, jelleme formálódását döntően befolyásolja a gyermekkor derűje vagy iszonyata, és jaj annak a felnőttnek, aki mellett ifjú éveiben nem állt sem család, sem társadalom” – írja Szabó Magda. És ez egy nagyon szabatos, tárgyilagos megfogalmazása annak, honnan jött és milyenné vált Encsy Eszter, a regény főhőse. Maga a történet pedig egy belső monológ, ami beránt, fogva tart, összezúz.

    Egy szerelmi háromszög és egy élethosszig tartó, engesztelhetetlen bosszú története. De egy olyan lány története is, akinek lelkéből az élet már nagyon korán kipusztított hitet, bizalmat, örülni tudást, akire már gyerekként sem vigyázott senki, aki korán megtanulta, hogy mindenért meg kell fizetni. „Ha egyszer, valaki, akárki, elviselt volna olyannak, amilyen vagyok, fenntartás nélkül, kikötések nélkül… Nem tudom. Soha, soha nem segített senki” – mondja Eszter, és szívszorító olvasni a visszaemlékezését, ugyanakkor döbbenetes és ijesztő az a fekete, emésztő gyűlölet, ami lobog benne. És érthető is, amitől csak még fájdalmasabb olvasni.

    Eszter egykori kedvese sírja mellett emlékszik vissza, emlékei ugrálnak a régmúlt és a közelmúlt között, és lassan élesedik a kép számunkra. „Apáról azért nem beszéltem, mert ha elkerülhettem, én nem beszéltem soha semmiről, se neked, se másnak. Gyerekkoromban oly sok esztendeig hallgattam, hogy később sose tanultam meg beszélni; én vagy hazudni tudok, vagy hallgatni” – mondja, de szeretője halála után mégis beszélni kezd, neki, akinek most már késő elmondani mindezt.

    Késő. Későn kap Eszter mindent: pénzt, elismerést, szerelmet. Addigra már nem segít rajta egyik sem, fekete lyukként tátong benne az ordító hiány, miközben ő magába zárult, szíve kemény, és a páncélon már nem tud áthatolni semmi, senki. Nem tud szeretni, még ha akar, akkor sem, és nem tudja elhinni azt sem, hogy őt szeretik. Sikeres színésznő, és bárkit, bármit könnyedén el tud játszani, csak éppen önmagát nem tudja kifejezni, megmutatni.

    Tudj meg többet első regényemről:

    A szülők

    A legellenszenvesebb szereplők számomra ebben a regényben a szülők. Az apa, aki passzív és rezignált, és akinek erkölcsi elveivel oly sok minden nem fér össze, hogy végül nem vállal el semmilyen munkát, de azt a kompromisszumot, hogy a lányának ne legyen rendes ruhája, mindig éhes legyen és végigdolgozza a gyerekkorát, azt elfogadhatónak tartja. Az anya, aki teljesen alárendelődik a férjének, akiért bármilyen áldozatot vállal, de akinek a büszkesége és nemesi származása fontosabb, mint a lánya boldogulása, és aki a férje szeszélyeit mindig a lánya igényei elé helyezi.

    „Mikor apa meghalt, még csak gyanakodtam, mikor aztán anyám is, akkor már bizonyosan tudtam, hogy teljesen jelentéktelen voltam a számukra, s csak ők ketten voltak fontosak egymásnak. Akárhogy énekeltem és szavaltam nekik, akármilyen kétségbeesett mesterkedéssel próbáltam felhívni magamra a figyelmet, mindig csak egy pillanatra sikerült, mert tulajdonképpen csak egymás iránt érdeklődtek, és nem tudták megosztani érzelmeiket senki idegennel, velem sem.” Döbbenetes olvasni Eszter tárgyilagos hangú visszaemlékezését, hogy mennyire tisztába volt azzal, hogy őt a szülei nem szerették, nem gondoskodtak róla, nem vigyáztak rá, hagyták, hogy az élet belekényszerítse a felnőtt szerepébe, hogy inkább ő vigyázzon rájuk és gondoskodjon a családról.

    Fizikailag a szülők sosem bántották Esztert, sőt, halk szavú, finom, illedelmes emberek voltak. Csak éppen prédául hagyták kislányukat az életnek, elmulasztották megadni azt a gondoskodást, amire egy gyermeknek fizikailag és lelkileg szüksége van, és nem volt sem rokon, sem szomszéd, sem tanár, senki, aki akár csak részben is pótolta volna a mulasztásaikat. Az ebből fakadó hiány aztán végigkíséri Eszter életét, és soha nem tudja betölteni semmivel. „…mert én tudom, hogy az ember nem felejt el semmit, Ince bácsi vagy Ambrus, a disznók vagy Angéla megmarad valahol, és az emlék szétterjed az emberben az évek folyamán, mint a rák.”

    Még ami segítségnek tűnt, az sem volt az, Eszter megfizette az árát mindennek, amit kapott, korrepetált, etette a disznókat, vagy hagyta magát babusgatni a cipőkért cserébe, amik nem is voltak jók a lábára. Csak úgy, ingyen nem volt hozzá jó senki.

    Angéla

    Eszter azonban nem a szüleit gyűlöli, hanem Angélát. Mert Angéla megkapja mindazt, amit ő nem: gondoskodnak róla, vigyáznak rá, sőt, túlféltik és elkényeztetik. Angéla gyermek, igazi naiv, mit sem sejtő gyermek, amilyen Eszter sohasem lehet. És Angéla megmarad ebben a szerepben felnőttként is.

    Angéla nem éppen szimpatikus szereplő, de Eszter valójában nem Angélát gyűlöli, hanem azt, amire Angéla emlékezteti: hogy őt nem óvja senki, róla senki nem veszi le a terheket, neki még egy rendes cipője sincs, miközben Angélának mindene megvan, és még szerencse is kíséri, hiszen mind a kommunizmus előtt, mind a kommunizmusban kiváltságos. Eszter az első pillanatban, amikor meglátja a lakásuk ajtajában ártatlanul ácsorgó, gondosan felöltöztetett Angélát, meggyűlöli, mert őt már rég megfosztották ettől a gyermeki ártatlanságtól.

    Angéla jósága szintén Eszter gyűlöletét erősíti. „… ilyen volt valóban, mindig valaki másnak az ügyében szaladgált, elvállalt mindenféle értelmetlen terheket, és megint elöntött a méreg, mert hiszen volt módja meg ideje erre, egyéb kötelessége se volt, csak hogy az emberiség jótevője legyen” – emlékszik vissza Eszter Angélára, és dühös, mert neki a túlélés mellett nem marad semmire ereje.

    Angéla férje, Lőrinc, aki Eszter későbbi szeretője lesz, szinte mellékszereplő, csak egy eszköz az Angéla elleni bosszúban.

    Lőrinc

    Lőrincet, mint mindenki mást ebben a regényben, Eszter szemével látjuk, így aztán éppúgy nem értjük, ahogy Eszter sem értette, miért szereti őt a férfi. De az kiderül, hogy Lőrinc valójában nem ismerte Esztert, mert az nem hagyta magát megismerni, nem mesélt a férfinak a múltjáról, családjáról. Így aztán Lőrinc nem értette, nem is érthette, hogy Eszter nem féltékeny Angélára, hanem bosszúra szomjasan várja, mikor tesz igazságot az élet végre, mikor kell már Angélának is egyedül helytállnia, szembesülnie az élet keménységével és kegyetlenségével.

    Eszter “semmiért egészen” szerelmet várt Lőrinctől, de közben a benne levő hiány betöltéséhez a minden is kevés lett volna. Mert az életben nem lehet igazságot tenni. Eszter pedig talán maga sem tudta eldönteni, hogy azért akarja jobban magának Lőrincet, mert szereti, vagy azért, hogy ne Angéláé legyen.

    Az őz

    Azt mondják, Az őz a gyűlölet és a bosszú regénye. Szerintem a mindent felemésztő, pusztító hiány regénye – és az egyik legjobb Szabó Magda-regény. Azon, aki képtelen szeretetet adni és elfogadni, a szeretet nem segít. Aki nemcsak segítséget kérni nem tud, de elfogadni sem tudja azt, annak a számára nincs segítség. Eszterben ordít a hiány, és akármivel tömi be, elnyel mindent, mint egy fekete lyuk, és csak az üresség marad megint.

    Az őz, Angéla szelídített őze jelkép, és számomra kissé erőltetett jelkép, különösen így, hogy még a cím is ez lett. De értem, persze, a párhuzamot, az őzt éppúgy elveszi Eszter Angélától, ahogy később elveszi a férjét, és mind az őz, mind Lőrinc sorsa tragikus. Ahogy Eszteré is.

    Olvass friss írásokat és könyvajánlókat tőlem hírlevél formában: iratkozz fel a Substack hírlevelemre itt.

  • A Gyűrűk Ura: kedvenc szereplőim

    A Gyűrűk Ura: kedvenc szereplőim

    J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura. Életem minden korszakában elolvastam egyszer a teljes trilógiát, legutóbb hangoskönyvként hallgatva, saját zakatoló gondolataim helyett, mindenféle elképzelhető tevékenység közben. Sokszor nekiálltam értékelést meg elemzést írni róla, és mindig feladtam. A Gyűrűk Ura annyira monumentális, annyira mély és szerteágazó, hogy mindegyik összegzés összecsapottnak és felszínesnek hatott.

    Hogy is lehetne írni valamiről, ami egy teljes világ? Átfogó elemzéssel nem is próbálkozom, de szeretnék írni a kedvenc szereplőimről. A lista teljesen szubjektív, és a regényen alapul. (A film, bármennyire is jól sikerült, sok karaktert túlegyszerűsített, vagy kiforgatott.)

    Bombadil Toma, “a gazda”

    Kezdem rögtön egy olyan szereplővel, aki alig szerepel, és nincs is jelentős befolyása az eseményekre. Vagy mégis? Bombadil Toma az egyik legrejtélyesebb figura Tolkien világában, és rejtélybe burkolva marad mindvégig. Ősi, isteni alak. Már akkor is létezett, amikor még sem tündék, sem emberek, sem hobbitok nem éltek Középföldén, akkor, amikor “a sötétségben még nem volt félelem”.

    Ereje az énekében van, ami a Szilmarilokban szereplő valákéhoz hasonló varázsének. Ezzel a varázsénekkel menti meg a hobbitokat az Öreg-erdőben, majd később a Sírbuckáknál. Az ének, mint fegyver, mely lágyabb és könnyedebb bármi más eszköznél vagy módszernél, amivel emberek harcolni szoktak, szintén a halandók fölé emeli Bombadil Tomát. A kezét sem kell felemelnie, mert a hangjában is elég erő van.

    De amikor először feltűnik, hóbortos öregembernek látjuk. Furcsa és érthetetlen marad később is, szeszélyes, szertelen, nemtörődöm figura. “Erdő, víz és dombok ura” – ahogy Aranymag, a felesége jellemzi őt a hobbitoknak. De Toma gazda nem uralkodik semmin, tiszteletben tartja azt, hogy minden élőlény a maga ura. Talán ő az egyetlen szereplő a teljes trilógiában, aki egyáltalán nem vágyik hatalomra és uralomra, és őt sem lehet uralni, ezért nem is hat rá a Gyűrű.

    A hobbitok nagy döbbenetére Bombadil Toma nem válik láthatatlanná, amikor ujjára húzza a Gyűrűt, és előle sem lehet eltűnni a Gyűrű segítségével. Nem is kezeli a Gyűrűt azzal a félelemmel vegyes tisztelettel, mint mindenki más, hanem döbbenetesen hányavetin. Kacagva játszik vele. De kiderül, hogy tökéletesen tisztában van azért az erejével, és nemtörődömsége abból fakad, hogy a Gyűrű nem tudja őt alárendelni magának úgy, mint másokat. De, mint később Gandalf szavaiból kiderül, Toma gazda sem tudná uralni a Gyűrűt. Közöttük nincsen semmilyen alá-fölé rendeltségi viszony.

    Aranymaggal kiegészítik egymást. Bár Aranymagot a hobbitok tündének hiszik, valójában róla is csak annyit tudunk, hogy “a folyó leánya”, és Tomával mindketten a mitológiai, természetközeli istenségekre emlékeztetnek. Sőt, Toma gazda leginkább a világot magára hagyó, szemlélő, be nem avatkozó istenségnek A Szauronnal való harc sem érdekli, mert felette áll.

    De hosszú és megpróbáltatásokkal teli útjuk elején a hobbitok nála pihennek néhány napot, és ezek a kevés gondtalan napok közé tartoznak. Tománál menedékre lelnek, de csak ideiglenes menedékre. Toma gazda birtoka annyira kívül esik az őt körülvevő világon, hogy ilyen helyen természetesen nem lehet sokáig időzni. Aki a világ része, annak vissza kell térnie a világba, mert ott van dolga.

    Frodó, “a hős”

    Persze, Frodó az egyértelmű hősök egyike. Habár kérdés, vannak-e hősök A Gyűrűk Urában egyáltalán. A legtöbb szereplő ugyanis a mesehősökhöz hasonlóan nemes vagy gonosz, és közelről nézve őket inkább megszemélyesített eszmények. Frodó viszont a szó leghagyományosabb értelmében hőse a regénynek, mert övé a küldetés.

    Hétköznapi hős is, aki egyszerűen, csendben él (a hobbitoknak a létezése sem tűnik fel sokaknak Középföldén, olyan jelentéktelenek), nincsen benne semmi különös, nem vágyik nagy dolgokra, hatalomra meg főleg nem. Mégis hozzá kerül az Egy Gyűrű, a hatalom gyűrűje. Nincsen válasz a miértre, nincsen magyarázat, Frodó csak annyit dönthet, vállalja-e a feladatot, vagy nem. Vállalja. Sokan erősebbek, okosabbak és bátrabbak nála, az ő békésebb, szemlélődő természetéhez nem is illik a harc, de a feladat az övé, és ő ezt felismeri és elfogadja.

    Korábban azt mondtam volna, tragikus hős is, hogy a legvégén mégis elbukik. Mostanra azt gondolom, nem bukik el. Minden testi és lelki erejét arra használja, hogy a Gyűrűt pusztulásba vigye, és ezért az, hogy ténylegesen nem képes végül elpusztítani, nem bukás. Frodó a legvégsőkig elmegy, és a Gyűrű végül elpusztul, nem elpusztítják – és nincs is olyan szereplő, aki képes lenne az utóbbira.

    Frodó sorsa fájdalmas példája annak, hogy az emberi erő véges, és annak is, hogy a küzdelmeink visszafordíthatatlanul és mélyen megváltoztatnak minket. Nem lehet mindenből meggyógyulni, nem lehet ott folytatni az életet, ahol abbahagytuk, és van olyan is, hogy nincs már hazavezető út. Pedig az út még megvan, mások haza tudnak jutni rajta – Samu, Pippin, Trufa -, de Frodó számára nincs többé haza, a Megye már nem lesz az az otthon, ami volt, és ahová a küldetés után megtérni vágyott. Számára nincsen haza, mert ő maga nem tud már hazatérni.

    Samu, “a segítő”

    Samu a másik hétköznapi hős, elválaszthatatlan Frodótól, ahogy az általuk képviselt eszmények is szorosan együvé tartoznak. Samu a hűséges segítő, a hit és remény hordozója.

    Segíteni, ez egyszerűen hangzik, pedig tudjuk, jól segíteni az egyik legnehezebb dolog a világon. Samu jól tud a háttérben maradni, de amikor szükség van rá, akkor előlép és cselekszik. Hogy hogyan kell igazi segítséget adni, ezt Frodó útitársaként tanulja meg, és megérti, nem veheti át Frodó terhét, még ha néha, rövid időre segíthet is neki cipelni. Viszont Frodót a terhével együtt megtarthatja, és újra meg újra segíthet neki talpra állni. Végül pedig, amikor Frodó már nem tud felállni többé, Samu akkor sem a terhet veszi el tőle, hanem Frodót viszi, a Gyűrűvel együtt.

    Ha egyetlen tulajdonságot kellene mondani, amit Samu megszemélyesít, az a hűség. A Megyéhez, kertjéhez, régi pajtásaihoz és megszokott dolgaihoz ragaszkodó Samu Frodóhoz való hűsége miatt vállalkozik a hosszú és nehéz útra, később pedig, annak fontosságát megértve, a küldetésükhöz is hűséges. Frodó érdekeit sosem téveszti szem elől. Ha gazdája megmentéséről van szó, akkor az egyébként félénknek és együgyűnek tűnő Samu nagyon is tud ravasz és bátor lenni, levágja a víziszörny csápját, belopózik az orkok őrtornyába, vagy halálra sebzi a környéket évezredek óta rettegésben tartó Banyapókot.

    De Samu legkülönlegesebb képessége mégis a regény végén bontakozik ki. Ugyanis nemcsak arra képes, hogy egyszerű kertészből hőssé váljon, hanem arra is, hogy miután a csatáknak vége, visszataláljon a hétköznapi életbe, és ismét egyszerű emberként, férjként, családapaként és helyi közössége vezetőjeként elégedett és boldog legyen. Samu megmenti Középföldét, de számára egy viruló kert is elég kihívást és boldogságot jelent. Számára, Frodóval ellentétben, van hazavezető út. De nem azért, mert erősebb vagy nemesebb lenne Frodónál, hanem leginkább azért, mert kevésbé mélyen sérül.

    Éowyn, “a lobogó láng”

    Ketrec és bezártság – ebbe nőtt fel, és ettől fél. Éowyn, a rohírok hercegnője többre vágyik, mint ami nőként megengedett a számára, lovagolna, harcolna, tenne valamit, bármit, aminek jelentősége van. Korlátok közé szorított lelke forrong, és amikor az Aranycsarnokban megjelenik Aragorn, benne meglátja mindazt, amire oly kétségbeesetten vágyik: bátorságot, szabadságot, erőt, dicsőséget. Meglátja Aragornban a vezért, akinek a tettei súlyosak, formálja velük a világot. Éowyn valójában a saját vágyálmaiba szerelmes, amiknek a megtestesítőjét Aragornban látja, és Aragorn ezt meg is mondja neki.

    Éowyn alakja minden olvasás alkalmával magával ragadott, kamaszként éppúgy, mint a harmincas éveim közepén. Nem csoda, ő a kevés női szereplők egyike, de ennél azért sokkal többről van szó. Nem nagyon van más szereplő, aki olyan hevesen fejezné ki az érzéseit, mint Éowyn, szavakkal és tettekkel egyaránt. Földre omolva sír, amikor Aragorn elmegy a Holtak Ösvényére, és ő nem mehet vele, Théoden király parancsának ellenszegülve titokban csatlakozik a Gondorba tartó sereghez, sőt, Trufát is magával viszi. Az Aragornnal, később Faramirral való beszélgetéseiből az is kiderül, hogy “ami a szívén, az a száján”, egyenesen kimondja, amit gondol, és ezek a szavak mindkét férfi számára eleget láttatnak a belül forrongó érzésekből.

    Éowyn tenni akar, nem otthon ülni, és remegve várni, hogy vajon hazatérnek-e a férfiak a csatából. Tenni akar, és tesz is, nem is akármit: ő öli meg a Gyűrűlidércek urát. Ugyanakkor Éowyn tetteinek mozgatórugói elsősorban az érzelmek, nem a külső események. Nem Középfölde megmentése és Szauron bukása, hanem a saját szabadulása lebeg a szeme előtt, amikor harcolni akar, és az Aragorntól való reménytelen búcsú után csatlakozik ténylegesen a sereghez. A Gyűrűlidércek urával pedig azért száll harcba, mert a lidérc Théoden királyra támad, akit ő apjaként szeret.

    Végül pedig a szerelem. Minas Tirith-ben, a megsebesülése után ismeri meg a szintén sebesült Faramirt. Sokat sétálnak, beszélgetnek a kórház kertjében, és Éowyn lassan olvad fel, lassan szeret bele Faramirba, maga sem veszi észre egy ideig. Faramir, bár bátor harcos, mégis inkább az ellentétét képviseli mindannak, amit Éowyn addig eszményített. Faramir a békét, a szépséget és a bölcsességet többre tartja a dicsőségnél, és mellette Éowyn is ráébred, hogy mennyire értékes az élet, és már gyógyítani vágyik, nem pusztítani.

    Faramir és Éowyn egymást gyógyítják meg, és később, amikor Aragorn boldogságot kíván Éowynnak, a lány képes szívből köszönetet mondani.

    Faramir, “a bölcs”

    Tudom, ezt írhatnám Gandalfról vagy Aragornról is, bármelyikükre jobban illene. De Faramir úgy bölcs, hogy közben emberi. Tudása nagyon is korlátos, és ő ezzel tisztában van, ez különösen óvatossá teszi. Nem cselekszik elhamarkodottan, kérdez, figyelmesen hallgatja a választ, csak utána ítél. Gondolkodó alkat, aki megérteni akar, nem irányítani. Nemcsak Frodó küldetésének fontosságát fogja fel, de azt is, mekkora kísértést, “átkot” jelent az emberekre a Hatalom Gyűrűje. Miután rájön a titokra, nem is kérdez róla többet, hanem útjára engedi Frodót, megadva neki mindazt a segítséget, amit hatalmában áll megadni.

    Ugyanezzel a bölcs éleslátással figyeli a beteg Éowyn-t, és a lány benne olyasvalakire talál, aki képes hallgatni és megérteni. Faramir pedig meglátja a kemény álarc mögött Éowyn vergődő lelkét, megérti motivációit, vágyait és csalódásait, és a messzi földről jött lány testének és lelkének szépsége magával ragadja.

    Faramir szereti a bátyját, Boromirt, de látja a hibáit. Tágítva a kört, szereti a népét és hazáját, de az ő hibáikat is látja. Bátor harcos, de nem a dicsőség vágya hajtja, hanem az értékek védelme, és az ithiliai harcok közepette is képes együttérzéssel fordulni Frodó és Samu felé. “…én a fényes kardot nem azért szeretem, mert éles, a nyílvesszőt, mert gyors, a harcost, mert diadalmas. Én mindezt csak azért szeretem, amit véd: Númenor embereinek városáért, s a várost az emlékeiért, szépségéért akarom szeretni. S nem azért, mert félik, hacsak úgy nem, ahogy az ember a vének és bölcsek méltóságát féli.”

    Boromir, “a bűnbánó”

    Míg Faramir már kamaszkoromban, első olvasásra az egyik kedvenc szereplőm lett, Boromirnál ehhez több idő kellett. “Az ember, aki nem tud ellenállni a kísértésnek, és végül elbukik” – így írtam volna le Boromir alakját korábban egyetlen mondatban. Noha ez a mondat igaz, más mélységek is körbefonták, amikor legutóbb hallgattam (hangoskönyvben) a történetet.

    Boromir erős, eltökélt és bátor, szókimondó és forrófejű. Barátaiért a végsőkig elmegy, szeretett városáért bármit megtenne, és vak azoknak a hibáira, akiket szeret. A Gyűrű Szövetségének tagjaival szemben is odaadó, védelmezi a hobbitokat, képes meghajolni Gandalf és Aragorn bölcsessége előtt, és áldozatot hozni a küldetésért.

    De, naná, hogy van egy de. Próbálja elfogadni a tanácsot, miszerint a Gyűrűt el kell pusztítani, mégsem tudja elhallgattatni az ellenkező hangot a fejében, szívében – és ez érthető. Boromir közelről látja Szauron pusztítását, és hazája, Gondor az egész szabad világ védőbástyája, ő pedig tisztában van vele, mennyi áldozattal jár ez. Azzal is, hogy nem számíthatnak túl sok külső segítségre, miközben túlerővel állnak szemben. Túl nagy kísértés neki a Gyűrű közelsége, és eljön a pillanat, amikor nem tud ellenállni a kísértésnek.

    Boromir elbukik, de nem végleg. Élete utolsó perceiben belátja hibáját, megbánja, és feloldozást kér Aragorntól. Jóvá akarja tenni a megingását, és jóvá is teszi, de az életével fizet érte. Az ő karakterével épp azért lehet nagyon együttérzni, mert minden erénye ellenére olyan keservesen megfizet a hibáiért. És kinek nincsenek hibái?

    Galadriel, “a védelmező”

    Amikor Samu megkérdezi a tünde úrnőtől, hogy ha bírhatná az Egy Gyűrű hatalmát, ugye, megfizetne mindenkinek, aki rászolgált erre, Galadriel csak annyit felel: igen, mindig így kezdődik… Majd visszautasítja a Gyűrűt.

    Egy újabb szereplő, akinek alakját rejtély és csoda lengi körül: Galadriel, a legősibb szereplők egyike, a szép és bölcs, jóságos és erős tünde királynő. Ha egyetlen tulajdonságot kellene választanom, melyet ő megtestesít a regényben, akkor az a védelmező erő.

    A Szauron elleni háború idején Lothlórien békés erdei birodalmának úrnője, mely Középfölde egyik utolsó védett zuga. Ezt a védelmet pedig Galadriel hatalma biztosítja. A birodalmon átutazók is részesülhetnek ebben a védelemben és békében, megpihenhetnek benne. A Gyűrű Szövetségének tagjai ott is töltenek jó egy hónapnyi időt, vagy talán többet. Mert Lothlórien földjén az idő múlása sem érződik, állandóság van, romlás és pusztulás nélkül.

    Habár tudni lehet, hogy Galadriel annak idején kiűzte Szauront Dol-Goldurból, mégsem harcosként jelenik meg a regényben. Pedig kétségtelenül félelmetes harcos lehetne, hiszen az egyik legnagyobb hatalmú szereplő, de Galadriel teljesen másként használja az erejét és különös tünde gyűrűjének hatalmát: arra, hogy tökéletesen megvédje a birodalmát a gonoszságtól, és megőrizze a dolgokat romlatlannak.

    Ez azonban a való világban nem tartható fenn, csak egy ideig, és ezzel Galadriel is tisztában van. Amikor elutasítja az Egy Gyűrűt, akkor végleg megbékél ezzel. Végül elmegy Nyugatra, ahol a tündék igazi hazája van, és ahol örök és romlatlan minden. Ebből a világból hozott “kóstolót” Középföldére, de a tökéletlen világban a tökéletes épp csak filcsillanni tud egy-egy pillanatra.

    Aragorn, “a vezér”

    Aragorn alakja is egy megszemélyesített eszmény, a tökéletes vezető eszménye, aki egyszerre erős, bölcs és gyógyító, és mindhárom minősége egyformán fontos. Tudja, mikor kell várnia, és tudja, mikor jött el az ő ideje (és a függelékből az is kiderül, hogy azt is tudja, mikor múlik el). Nem inog meg, tisztában van küldetése fontosságával, a vele járó veszélyekkel, és az érte járó jussával is.

    Elsőként megy a csatába, nem hátrál meg a túlerő elől sem. Erős szövetséges és félelmetes ellenség, de nem kegyetlen. Nem attól vezér, mert rangja és koronája van (a történet java részében egyik sincs neki), hanem attól, mert az emberek követik őt.

    De a regény folyamán mindvégig látjuk Aragorn másik oldalát is, és ez legalább olyan fontos. Feladatait akkor is elvégzi, ha sem elismerés, sem hírnév nem jár értük, mégis rengeteg fáradságba és áldozatba kerülnek, mint például a határvidékek őrzése, vagy Gollam felkutatása. Együttérző és gyengéd az elesettekkel, és amikor Frodó megsebesül a Széltetőn, kiderül az is, ami később, Minas Tirith ostroma után még hangsúlyosabb: “a király keze gyógyító kéz”. Fáj a szíve Boromirért, és később Éowynért is, mert nyitott szemmel jár és a szívekbe lát.

    Aragorn tud várni, a királyságra is, és a királylány kezére is, és végül mindkettőt elnyeri. Királynéja Arwen lesz, a szépséges tünde leány, és számomra ez is azt érzékelteti, hogy Aragorn maga is emberfelettien eszményi alak.

    Bár felsorolhatnék még sok szereplőt, akik emlékezetesek, de mindenki mégsem lehet kedvenc, úgyhogy itt megállok.

    Neked kik a kedvenc szereplőid a könyvből?

  • Péntek Orsolya: Az Andalúz lányai

    Péntek Orsolya: Az Andalúz lányai

    A balatonivihar-szürke ég alatt és a napköziskávé színű fotelban ülve, felesleges mondatokkal szét nem szaggatott esős reggeleken és a bőre alá bújó novemberben, Budapest hídjain és utcáin céltalanul és fáradhatatlanul bolyongva, űzve a nyolcvanas évektől kezdve húsz éven át, kétségbeesetten megváltást keresve, egy érzékeny lány, Szterke emlékeit olvassuk ebben a regényben. Töredékek, pillanatképek, kifejező, lírai képekkel, erős hangulatokkal, hogy látom magam előtt a budai nagymama házát, a pesti panelokat, a pécsi nagymamát, ahogy aprítja a zöldbabot a két lába közé szorított műanyag tálba. De ki lehet tölteni egy regényt pusztán hangulattal?

    “… felfecsegte legalább kásásra a jeget a vacsoraasztalnál” és “… a fény beléjük hatolt, mint a hegedűk hangja, ha zenét hallgattak…” – mintha költeményből bukkana fel oly sok mondat, és olyan erővel adják vissza azt, hogyan érzi magát Szterke, olyan gyönyörűen rajzolnak elém jeleneteket, hogy becsukom a szemem, és látom. Mégis, hiányzik valami. Valami kapocs vagy ív, ami összefűzi ezeket a hangulatokat, miközben tudom, a töredezettség pont azt hivatott kifejezni, ami Szterke lelkében van.

    Milyen regény Az Andalúz lányai?

    Nevezném családregénynek, de nem lehet. Szterke családja felsejlik, ez az olasz-horvát-osztrák-magyar gyökerű egykori polgári család, sőt, három generációt látunk, és Szterke körül több barát és még több férfi is felbukkan az évek során, de mindenki csak felvillan, végigkísérjük a mozdulatait néhány jelenetben, aztán tovatűnik. Még a legfontosabb kapcsolatot, Dorkot, az ikertestvért sem igazán ismerem meg. Sőt, ha már itt tartunk, magát Szterkét sem. Persze, a saját szemszögéből látjuk, és ő sem ismeri önmagát. Ez a lány elveszett, és egyre jobban elveszik a történet során, hogy végül már fekete-fehérben sem lát, mert eltűnik a fehér és a szürke is, csak a fekete marad. Míg nagyanya szemében újra meg nem látja a kéket.

    A színek. Szterke festő, és Péntek Orsolya, az írónő maga is festő (is), és elképesztően jól fejezi ki a világot színekkel és szavakkal. De arra nem kapok magyarázatot, hogy mitől talál magára Szterke, mivel szerzi vissza az életét és annak színeit, és főleg, hogy hová tart akkor végül az ő története, ami annyira akörül forog, hogy megtalálja az egyetlent, azt a férfit, akinek elmondhatja azt a mondatot.

    Mert vannak meghatározó mondatok, amik végigkísérik a regényt. “Akármi lehet, akármit csinálhatnak, de azt tudni kell, ki az egyetlenegy, akinek magukban elmondhatják a legfontosabb mondatot” – dönti el a két ikerlány. De pontosan hogyan hangzik ez a mondat? “Szeretlek” – talán csak ennyi. De ez nincs leírva sehol a regényben, az olvasói képzeletre van bízva, ami önmagában nem baj, viszont úgy érzem, túl sok minden van összességében az olvasói képzeletre bízva.

    Lányregény? Felnövésregény? Inkább egy lélek metszete, egy léleké, aki nem találja a társát, és még kevésbé találja önmagát, és a közeg, amibe kerül, egyre inkább fullasztó és bántó. Hogy a családi háttér megtartó vagy lehúzó erő? Mind a kettő. A szülők inkább lehúzó erőnek tűnnek, Szterke fiatalon bele is menekül egy házasságba. A nagyszülők, nagymamák és nagyapa képviselik a gyerekkor idilli részét. De közben nagyapa mondja ezt is: “ – A barátaidnak sem. Senkinek – mondta halkan nagyapa, és a “senkinek” úgy hangzott, hogy Szterke elhatározta, hogy inkább nem lesznek barátai, nehogy véletlenül elmondjon valamit.” De ez nagyapa vagy a Kádár-kor bántása, vagy a Kádár-korban bántott nagyapa bántása?

    Ki az Andalúz?

    És ott van az Andalúz, az édesanya alakja, aki szintén csak pillanatokra bukkan fel. Maga az andalúz jelző, bár értem, hogy azt érzékelteti, mennyire kivirít ez a kreol szépség a hétköznapi panellakók közül, mégsem tűnik indokoltnak, annyira főleg nem, hogy ez legyen a cím.

    Közben érződik, mennyire meghatározó az édesanya a lányok életében (hát hogyisne lenne). De a regény során még a keresztneve sem derül ki, és hogy milyen volt, arról is csak törött dirik-darabok akadnak itt-ott Szterke kavargó emlékei közt. Például ez: “…ahogy anya ordított, az művészi alakítás volt, műsor, amelyben minden gesztus erős és minden második szó túlzás.” Egyszerre érzékelteti ez az egy mondat anyát és az otthon légkörét, és a kettő elválaszthatatlanságát.

    De hogy a szeretőhöz járkáló, botrányosan szép, heves és érzéki anya valójában milyen? “Anya arca addigra olyan volt, mint azelőtt, és még utána évekig, mindennap, reggeltől délután hatig, mintha minden reggelre elhinné, hogy van miért ragyogni, és ahogy telnek az órák a napból, biztatná magát, míg végre estére belátná, hogy ma sem volt érdemes szépnek lennie, és akkor letenné a szépségből a ragyogást valahová a kasmírterítőre a fülbevaló és a lánc mellé, mielőtt otthoni andalúz lesz, aki a homlokát a mosogató fölötti fehér szekrénynek támasztva olvasztja ki a húsból a maradék jeget a forró víz alatt, aztán este nyolc körül a hálóban a varrógéphez ül.” Ebben az egyetlen, hosszú mondatban elfér ennek az anyának a vágya, csalódása, beleszürkülése.

    ” – Kegyetlen – sírta anya a telefonba, és Szterke megállt a pesti konyha közepén, hiszen nem ismerte anya könnyeit, csak anya pofonját ismerte a gyűrűhideggel a kezén…” És ezzel az egyetlen mondattal is annyi mindent elmond az írónő nemcsak a jelenről, hanem a múlt mélységeiből is, és kezdem érteni, miért hagyta Szterke a férfiaknak, hogy bántsák, és mi volt ebben a kívülről átlagosnak tűnő, kétgyerekes értelmiségi családban belül, az ajtók mögött. 

    Csakhogy kevés ilyen mondat van. Azt hiszem, az anyáról szóló mondatok felét kijegyzeteltem olvasás közben, és ez a fenti három idézett mondat. Bennem hiányérzetet hagyott, többet akartam tudni az anyáról, jobban akartam érteni a lányaival való kapcsolatát.

    És vége

    Kezdem azzal, hogy ez egy trilógia, és ez a regény az első rész. De sajnálom, hogy ezzel kell kezdenem, és magamnak is ezzel kell mentegetnem a végét. Annyi minden cikkan ide-oda ebben a regényben, és ha nem is áll össze egy íves, feszes történetté, mégis magával tud ragadni időről-időre. De a vége ehhez képest olyan hirtelen és értelmezhetetlen.

    Te olvastad? Tetszett?

  • Az igazi

    Az igazi

    „Egy napon felébredtem… és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden.” (Márai Sándor: Az igazi)

     *        *        *        *

    Igen, tudod, ez a könyv a szerelemről szól. Azt mondod, szinte mindegyik? Talán igazad van, a maguk módján tényleg. De ez más. Igen, tudom, mindegyik más. De ez meghitt és húsba vágó egyszerre. Először a feleség mesél, a volt feleség, aztán a férj is. Vallomást tesznek, mintha a legjobb barátod osztaná meg veled élete nagy döntéseit, motivációit, hibáit. Fájó az egész, tudod. Mert nem lehet a hibákból tanulni, az ember mindig pont azt teszi, amit nem tud nem megtenni.

    Az érzéseken azért lehet uralkodni, azt gondolod? Ezt gondolta a férj is. Értelemmel az érzelmek ellen. Megszelídíteni, elsorvasztani, ezt lehet az érzelmekkel, de közben elsorvadsz te magad is. Hát inkább megpróbálod a lehetetlent, habár sejted, bele fogsz bukni, mert csak belebukni lehet. Nem szabad egy embertől többet várni, mint amit adni tud. Csodát pedig végképp nem, sem embertől, sem istentől. „Ami van, tudod, abban nem reménykedik az ember…”

    Nem, ez nem csupán szerelmi történet. Férj és feleség többet keres a szerelemnél, az élet nagy kérdéseire keresik a választ, észérvekkel és érzelmekkel egyaránt. De nincs válasz. Vagy az élet maga a válasz.

     *        *        *        *

    És ott van még a Judit és az utóhang, melyben Judit és Ede szemszögéből is látjuk a történetet. A két proli – és ennek megfelelően a hangem is durva, Ede monológja szinte alpári. De éppen ettől reális az egész, Judit elbeszéléséből kiderül az, amit egykori férje, nem érthetett, mert – mint a nélkülözést nem tapasztaló emberek általában – nem érti, hogy a szükség aljassá is tesz. Ő az ártatlan, romlatlan ösztönlényt látja Juditban, valakit, aki más. Valóban más, de nem úgy, ahogy gondolja. Judit pedig nem tudja megbocsátani, hogy lehajoltak hozzá, és felemelték, csak a legvégén, saját magát is meglepve, de akkor már mindegy, visszatér oda, ahonnan jött, és ahol otthon érzi magát. Ede mellett.

    Hogy Ede kihasználja Juditot, az világos, hogy Judit halála körül van valami sötét titok, az sejthető. Hogy az egykori úr örökre úr marad, akkor is, ha a büdösproli viszi haza kocsival, az pedig romantika. Mert is van Máraiban.

     *        *        *        *

    „Most azt akarod kérdezni: megérte?… Szónoki kérdés ez. Nem lehet az élet nagy vállalkozásait ilyen kereskedelmi bölcsességgel megítélni. Nem arról van szó, hogy megérte valami, vagy nem érte meg, hanem arról, hogy az embernek meg kell csinálni valamit, mert így parancsolja ezt a sorsa, vagy a helyzet, vagy vérmérséklete, vagy mirigyműködése… mindez valószínűleg összejátszik… s akkor nem gyáva, hanem megcsinálja. Csak ez számít. A többi elmélet.” (Az igazi)

    „Akkor még nem tudtam, amit ma tudok… nem tudtam, hogy nincs szégyellnivaló az életben. Csak a gyávaság szégyenletes, mellyel az ember nem tud adni vagy nem mer elfogadni érzéseket.”

    „Mondd, miért halnak meg a bűntelen kisgyerekek? Gondolkoztál már ezen? Én sokat, sokszor. De Isten nem felel az ilyen kérdésekre. Nincs más dolgom az életben, hát ezen gondolkozom. Igen, még most is. Amíg élek. Ezt a fájdalmat nem heveri ki soha az ember. Ez az egyetlen valóságos fájdalom, egy gyerek halála. Minden más csak hasonlít erre az egyetlen fájdalomra.”

    „Az ember megvizsgálja, érdemes-e öt vagy tíz évvel tovább élni, cigaretta nélkül, vagy átadni magát ennek a szégyenletes, kicsinyes szenvedélynek, mely megöl ugyan, de addig megtölti az életet különös, békítő és izgató anyaggal. (…) Nem adom ki kezemből ezt a keserű mérget, mert nem érdemes. Azt mondod, nem olyan nehéz leszokni? Persze hogy nem olyan nehéz. Én is megcsináltam, nem is egyszer, amíg érdemes volt. Csak éppen az egész nap azzal telt el, hogy nem cigarettáztam.”

    „Az élet döntő eseményei az időben történnek, tehát nagyon lassan. Alig van látható cselekményük. Az ember él… ennyi a cselekménye mindennek, ami fontos életünkben.”

    „S az ember azért marad egyedül, mert gőgös, és nem meri elfogadni a szeretet kissé félelmes ajándékát.”

  • Vegyél e-könyvet nagyon olcsón: Smashwords E-könyv Hét

    Vegyél e-könyvet nagyon olcsón: Smashwords E-könyv Hét

    Most gyakorlatias és lényegre törő leszek. Nem fogom ezredszerre is felsorolni, miért jók az e-könyvek. Szaguk továbbra sincs. De ha történetesen szeretsz e-könyveket olvasni, akkor vedd meg őket egyszerre, olcsón. Legalábbis azt, amelyiket árulják a Smashwords boltjában, ahol március 3 és 9 közt lesz az e-könyv hét, amikor a szerzők 25% – 100% kedvezménnyel kínálják könyveiket. Már aki kínálja. A készlet erejéig  – na, látjátok, ez kétségbevonhatatlanul nagy előny, hogy végtelen a készlet.

    De mi az a Smashwords?

    Egy online platform és egyben könyvkiadó, ahol írók és kiadók publikálhatják és értékesíthetik e-könyveiket. Íróként közvetlenül is fel lehet tölteni ide magánkiadásban megjelent könyvet, és a Smashwords az eladások utáni haszonból kér részesedést cserébe.

    Különféle e-könyv formátumok érhetők el, és általában ingyen bele lehet olvasni a könyvekbe. Sőt, vannak teljesen ingyenes könyvek is, szűrni is lehet rájuk. Habár őszintén óvok mindenkit, hogy csupán ezen szűrő segítségével keressen magának soron következő szórakoztató olvasmányt.

    A magyar könyvek választéka korlátozott, de érdemes körülnézni. Sajnos nyelv szerinti kereső nincs, szerzőre vagy címre lehet keresni. De egy könyvről biztosan tudok, ami magyarul elérhető… ugye, sejtitek?

    Az Úton 50% kedvezménnyel lesz kapható

    Március 3 és 9 között, a Smashwords boltjában. Igen, persze, hogy iderakom a linket, milyen promóció lenne ez különben.

    Menjetek, nézelődjetek. Nem mondom, hogy soha vissza nem térő alkalom (ezt különben se higgyétek el soha, senkinek), mert minden márciusban szokott lenni. De, persze, #ebookweek24 csak egyszer lesz, és az idei olvasnivalókat most érdemes összeválogatni.

  • Egy barátság Sydney-ben, az 1910-es években

    Egy barátság Sydney-ben, az 1910-es években

    Ausztráliai könyvtári beiratkozásom eddig számtalan új mesekönyvvel töltötte meg az otthonunkat, de az egyik első könyv, amit a magam számára kölcsönöztem, egy történelmi regény lett, mely a 19. századi Sydney-be repít vissza. Valójában nem olvastam, hanem hangoskönyvként hallgattam, ami annak a bizonyítéka, hogy mennyire szeretnék olvasni, és mennyire kevés időm volt nyugton ülni egy helyben az elmúlt évben.

    Az írónő Sue Williams, akiről korábban sohasem hallottam – természetesen, mivel ausztrál, és nem sok ausztrál szerzőt ismerek. De cél volt az is, hogy ezen változtassak. Sue Williams Ausztráliában ismert, hosszú múltra visszatekintő újságíró és utazó, számos könyv szerzője. Bár a portfóliójában többféle műfaj is előfordul, beleértve számos életrajzot, első regénye csak 2021-ben jelent meg, Elizabeth & Elizabeth címmel.

    Ezt olvastam most el, és annyira tetszett, hogy majdnem két év szünet után újra elszántam magam, hogy könyvajánlót írjak. 🙂 (A szünet nem szándékos, de jóval kevesebbet olvastam az elmúlt két évben, mint korábban, és ha olvasásra jutott is egy pici időm, írni az olvasmányokról már nem fért bele.)

    Az Elizabeth & Elizabeth tehát egy történelmi regény, mely két nő barátságán keresztül mutatja be a 19. századi Sydney-t és Ausztrália megszületését. Az egyik Elizabeth Új-Dél-Wales ötödik kormányzójának, Lachlan Macquarie-nek a felesége, a másik Elizabeth pedig John Macarthurnak, az ausztrál gyapotipar úttörőjének. A férjek politikai ellenfelek, és John Macarthur mindent megtesz, hogy aláássa Lachlan Macquarie kormányzó törekvéseit, feleségeik azonban ennek ellenére szép lassan barátokká válnak. Kapcsolatukat óvatos bölcsességgel őrzik hosszú éveken át, és az férjeik halálát is túléli.

    Sydney, 1920s

    ilyen lehetett Sydney az 1920-as években

    Természetesen ez egy regény, vagyis fikció, és éppen a történet középpontjában álló kapcsolatnak, a két Elizabeth kapcsolatának minőségéről és mélységéről nem tudunk tényszerűen semmit. Annyi azonban biztos, hogy mindketten léteztek, jelentős figurái voltak a korai gyarmatosítás időszakának, és valószínűleg gyakran érintkeztek egymással, mert az akkori társadalmi élet egy nagyon kicsi körben zajlott Sydney-ben, nem is tudták volna egymást elkerülni.

    A keret, vagyis a korabeli Sydney és Új-Dél-Wales, amibe az írónő a történetet helyezte, szintén alapos kutatómunka eredménye. A regény hatására néztem utána jobban az időszak történelmének, de bármiféle utánaolvasás nélkül is eszembe ötlött, hogy Sydney egyik negyedét Macquarie Parknak hívják, hogy a Sydney-től északra fekvő tavak egyike a Lake Macquarie, vagy hogy a város híres botanikus kertjében az egyik legszebb kilátópont neve Mrs Macquarie’s Chair.

    Valóban, ahogy azt a regény is jól bemutatja, Lachlan Macquarie volt az első olyan kormányzó, aki nem fegyenctelepként tekintett Új-Dél-Walesre, hanem többet látott ebben az új gyarmatban, és igyekezett azt a szabad telepesek számára is vonzóvá tenni. 1810 és 1821 közötti kormányzósága idején aszfaltozta Sydney saras utcáit, megtervezte a város mai arculatát, számos közintézményt építtetett, megalapította az első ausztrál bankot és létrehozta az ország önálló valutáját. A fegyenceket büntetésük lejárta után igyekezett bevonni a közéletbe.

    Macquarie számos expedíción is részt vett, melyek egyre jobban kitolták Új-Dél-Wales határait a partok mentén és a szárazföld belseje felé is, a Kék-hegységen túlra (ami az egyik kedvenc kirándulóhelyünk Sydney közelében). Mellesleg, Macquarie kormányzó volt az is, aki jogi szintre emelte, hogy a közlekedés szabályosan a bal oldalon történjen.

    John Macarthur az egyik vezetője volt a lázadóknak, akik bebörtönözték az előző kormányzót, így Lachlan Macquarie az ő letartóztatási parancsával szállt partra Sydney-ben. Macarthur azonban addigra már úton volt Anglia felé, hogy kapcsolatait felhasználva megvédje magát. Rajta kívül azonban számos más ellensége is akadt a kormányzónak, aki nagyratörő intézkedései miatt nagyon sok támadást kapott.

    Parramatta, 1920s

    Parramatta, ahol akkoriban még farmok voltak, ma egy felhőkarcolók uralta üzleti negyed köré épül ez a városrész

    Nagyszabású építkezéseit pénzkidobásnak látták sokan, akik csak egy olcsó munkaerőt biztosító fegyenctelepként látták Új-Dél-Wales-t, a fegyenceknek a büntetésük lejárta után adott jogok ellen pedig a szabad telepesek tiltakoztak hevesen. Macquarie végül belefáradt a küzdelembe, többször is beadta felmondását, amit 1920-ban Londonban is elfogadtak. Macquarie még így is sokkal hosszabb ideig volt kormányzó, mint bárki előtte.

    Néhány évvel hazatérése után Londonban meghalt, hírneve és népszerűsége viszont egyre növekedett, és ma már a korai gyarmati idők legprogresszívebb kormányzójaként tartják számon. Macquarie nevezte először hivatalosan Ausztráliának ezt az új kontinents, és a sírkövén ez áll: “The Father of Australia”.

    Minderről szó van a regényben is, de nagyon szépen belesimulnak ezek a részletek a feleségek életének történéseibe. A két Elizabeth, akik hazájukban “jó társaságból való hölgyek” voltak, nem igazán találnak maguknak társaságot a kezdetleges gyarmaton. John Macarthur távollétében ráadásul Mrs Macarthur próbál jó kapcsolatot kialakítani az új kormányzóval és feleségével, részben üzleti megfontolásból.

    A két nő közt kialakuló bizalmi kapcsolatot aztán John Macarthur próbálja arra használni, hogy minél többet megtudjon a kormányzóról, amit aztán ellene fordíthat. Felesége így pengeélen táncol a férjéhez való hűség és barátnője iránt érzett lojalitás közt.

    Sydney, 1920s

    A két Elizabeth sok tekintetben másként gondolkodik, de már az is jelentős hasonlóság bennük (és szokatlan abban a korban), hogy gondolkodnak, véleményük van társadalmi és politikai kérdésekben. A regény részben napló, részben levelek formájában ábrázolja a kapcsolatukat, mindig csak az egyikük szemszögéből bemutatva egy adott eseményt. Ez a fajta ábrázolás betekintést nyújt mindkettejük lelkébe, és azt is érzékelteti, hogyan változnak az érzéseik és megítélésük egymás iránt az évek során.

    A kormányzó távozása után a két Elizabeth kapcsolata levelezésben folytatódik. Bár soha többet nem találkoznak életük során (akkor egy 4-5 hónapos hajóutat jelentett egy utazás Angliából Ausztráliába), barátságuk végig megmarad.

    Egy utolsó megjegyzés a képekről: kivételesen ezek nem az én képeim, mert a régi Sydney-ről nincsenek. Egy kicsit mégis az enyémek, mert leírások és mesterséges intelligencia segítségével készítettem őket.

    Olvasnál friss írásokat az ausztrál életről? Angolul írok róla tovább itt.