Mi köze a harmincadik szülinapomnak az első regényemhez?

Mi köze a harmincadik szülinapomnak az első regényemhez?

Két nagy szenvedélyem: az utazás és a könyvek. Már óvodásként tágra nyílt szemekkel és vágyakozó szívvel hallgattam nagymamám történeteit, aki tanárként nyaranta a férjével és két gyerekével végigkempingezte Európát Gibraltártól a sarkkörig. Hasonlóan elbűvölten hallgattam Andersen meséit, a Tesz-Vesz várost és Vackor történeteit az esti lefekvések előtt. Majd A két Lottit, a Vukot és a Lassie hazatért már magam olvastam.

Arról álmodtam, hogy bejárom a világot, eljutok majd Amerikába, Ausztráliába, Új-Zélandra. Arról is, hogy a világ összes könyvét elolvasom.

A húszas éveim elején aztán nyertem egy ösztöndíjat, amivel egy évet éltem és dolgoztam Kaliforniában. Itt tanultam meg, hogy az álmokat valóra is lehet váltani. A Kedvessel, aki akkor már a férjem volt, beutaztuk Kaliforniát és az Egyesült Államok számos más vidékét. Elrepült az az egy év, visszajöttünk Magyarországra, de az utazást és az álmodozást nem hagytuk abba. Az utazásainkról szóló írásaim voltak az elsők, amiket nyilvánosan és saját névvel megosztottam másokkal. Majdnem öt évvel ezelőtt kezdtem blogolni itt – azóta is.

Tavaly betöltöttem a harmincat. Akkor azt hittem, nem jelentett ez olyan sokat, nem volt nagy számvetés, éppen a nyolcadik hónapban voltam a kisfiammal, az ő érkezése sokkal jobban izgatott, mint a harmincadik szülinapom. De a mélyben, szinte észrevétlenül, valami mégis felébredt. Egy másik vágy, ami régóta bennem szunnyadt, de még magam előtt is rejtegettem, mert féltem tőle: regényt írni. És a harminc mégis vízválasztónak bizonyult.

Többé nem söpörhettem félre egyetlen álmomat sem azzal, hogy még bőven van időm. Hogy még túl korán van. Nem, éppen ideje. Mire és meddig várnék még? Arra, hogy elmúljon a félelem? Nem fog, harmincévesen ennyit legalább biztosan tudok. Bele kell vágnom úgy is, hogy félek. Attól, hogy nem tudok jót írni. Hogy úgysem olvasná el senki. Hogy minek, az írásból amúgy sem lehet megélni. Különben is, mit akarok ezzel pont én, aki programtervező informatikusként diplomázott?

De eljött az a pont, amikor már semmilyen kifogás és félelem nem számított. Csak az, hogy ha erre vágyom, akkor tennem kell érte. Három hónapos sem volt még a kisfiam, amikor nekiálltam regényt írni. Életem első regényét. Őrültségnek tűnt. De több hónapnyi kialvatlanság és bezártság után az ember sok mindenre képes. Most pedig, még mindig kevésbé kipihenten, mint szeretném, azt gondolom, pont annyira volt alkalmas egy regény megírására az elmúlt év, mint amennyire bármelyik lenne a következő tízből.

Örülök, hogy belevágtam. De még jobban örülök annak, ami ebből született: első regényem Úton címmel néhány hét múlva megjelenik!

Hogy most félek-e? Jobban, mint valaha. De a harmincadik évem azt hozta el nekem, hogy nincs mire várni többé, el akarom érni az álmaimat. Valahogy, bárhogy. Akkor is, ha összedől a világ. Márpedig mostanság olyan érzésem van időnként, hogy összedől. De akkor is.

Ha tetszett, oszd meg:

2 hozzászólás

  1. Gyöngyvèr szerint:

    Gratulálok,meg fogom venni!:)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük