– Még anyád ajándéka maradt. Kitaláltad végre?
– Valami desszert? Vagy parfüm?
– Édesjóistenem, komolyan ez a legeredetibb ötleted?
– Én nem tudok nőnek ajándékot választani, mondtam már. Amúgyis elegem van ebből a tolongásból.
– Ha nem az utolsó napokra hagytad volna ezt is, akkor nem lenne ekkora tömeg.
– Persze, ez is az én hibám. Vehettél volna te is valamit, múltkor te intézted a vásárlást.
– De a te anyád!
– Akkor dobjad befelé azt a Mercit a kosárba. Vannak rajta fenyőágak, karácsonyi kiadás. És húzzunk már innen a francba.
A karácsony a szeretet ünnepe.
– Kellemes karácsonyt! – csicsergi Ilonka, amint ellibeg előttem a portánál.
– Köszönöm, neked is! – közben bevillan, mennyire felháborodna a nagymamám efféle jókívánságon. “A lábvíz, az a kellemes, kislányom, a karácsony az áldott.” Bevillannak a tavalyi hírek is, hogy hányan próbálkoztak öngyilkossággal az áldott karácsonyestén. Magány. A szeretet ünnepén. Persze, akinek még három ajándékot be kell szerezni, valamint a bejgli hozzávalóit, az ne lamentáljon magányról. És akire még vár az, hogy két másik ember után is rendet rakjon a lakásban, az főleg ne. Inkább igyekezzen, hogy legalább ilyenkor tiszta és szép legyen minden. Mint egy igazi otthon. Még ha a bejgli nem is lesz olyan, mint a mamáé, és ő megint parfümöt meg konyakmeggyes desszertet fog is kapni. Nem is szereti a konyakmeggyet.
A karácsony a szeretet ünnepe.
– Nézd, ez is mocskos maradt. Hát hogy lehet így mosogatni?
– Nem vettem észre.
– Tessék, láthatod, ha van szemed.
– Tényleg nem vettem észre.
– Nem vetted észre… Ha így mosogatsz, csinálhatom utánad újra. Így mit ér?
– De én csak meg akartalak lepni…
– Máskor bezzeg nem jutna eszedbe. Nem mintha akkora haszna lenne, mosogathatom újra ezt is, nézd meg.
– (Elpityeredve.) Csak segíteni akartam.
– Na, most ne bőgj. Ez nem segítség. Menj, ne légy itt láb alatt nekem legalább.
A karácsony a szeretet ünnepe.
– Nem megmondtam, hogy óvatosan?! Persze, rögtön le kell csöpögtetni a legszebb fehér ünnepi abroszt. Mert nem tudsz ennyire sem odafigyelni. Tanulj már meg enni. Nem vagy ötéves!
– Véletlen volt, képzeld. És különben is, minek kell fehér abroszon enni a halászlét?
– Velem te ne feleselj. Mikor terítenék fehér abroszra, ha nem ilyenkor? A karácsony a legnagyobb ünnep. De te úgy eszel, mint egy disznó. Még ilyenkor is felidegesítesz.
A karácsony a szeretet ünnepe.
– Peru és Chile. Meg Argentína. És Közép-Amerika. Alaszka. A kanadai Sziklás-hegység. A norvég fjordok. Ausztrália és Új-Zéland. A Fülöp-szigetek ezer szigetecskéje. Japán. Vietnám és Kambodzsa. Egyiptom. Ó, és még a Maldív-szigetek!
– És melyik először?
– Mindegyik. És a Maldívon építesz nekem vízi bungalót is, ha szeretsz.
– (Nevetve.) Az nem jó neked, ami van, miért én építsem?
– Mert azt nem tudnánk kifizetni úgyse.
– Nem érzed azt, hogy egy icipicit a lehetetlen határát súrolják a kívánságaid?
– Dehogy. Aki szeret engem, annak semmi sem lehetetlen.
– Á, így már értem.
Közel bújik a takaró alatt, a karjába zár. A lámpát leoltottuk, csak a karácsonyfa piros, kék, zöld és sárga égői villannak fel és alusznak ki lassan újra meg újra.
– Bejárjuk a világot együtt, ígérem.
A karácsony a szeretet ünnepe.
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
