Az az igazság, hogy Vancouver nem nagyon hozott lázba, amikor Kanadába költöztünk, ráadásul éppen mellé, sőt, vele egybenőve. Képzeletemet és álmaimat az óceán, a hegyek és a vízesések kötötték le, melyek valóban uralják ezt a vidéket – és valóban meg is érdemlik az álmodozást. Magunkat ismerve nem meglepő módon a város környékét hamarabb kezdtük felfedezni, mint magát a várost, Vancouvert, így már majdnem egy hónapja itt éltünk, amikor először sétáltam a belvárosban.
Majd másodszor is. Majd rájöttem, hogy legszívesebben minden héten egy teljes napot a városban töltenék. (Napos napot, khm.) Pedig nincs is itt semmi. Na, jó, pontosítsunk. Az én európai szememmel egy város fő látványosságai a régi belvárosa, macskaköves utcái, katedrálisai, erődjei és várai. Ezekből itt semmi sincs. Van viszont valami, ami már korábban is meghódított. Akkor, amikor San Franciscóban és Sydneyben jártam. Ezek azóta is a kedvenc városaim közé tartoznak a világon, és most Vancouver is belépett a sorba.
De hogy mi ez pontosan, ami rabul ejt bennük? Képek és hangulatok. Miközben semmi különöset nem csinálok, csak sétálok egyet a városban. Csillogó üvegóriások, ahogy az öböl sima vizében tükröződnek – mondjuk, egy rózsaszín naplementében. Nyüzsgő kikötők, karcsú hidak. Hullámok, ahogy végignyalják az aranyhomokos strandokat. Parkok, és a föléjük tornyosuló felhőkarcolók. Fókák, ahogy kidugják a fejüket a vízből néhány pillanatra. Varázslatos éjszakai fények.
A természet. Igen, hiába városok, de sem San Francisco, sem Sydney, sem Vancouver nem választhatók el az őket körbeölelő természettől, melybe beleolvadnak – parkostól, felhőkarcolóstól, hidastól. Az óceánhoz tartoznak, Vancouver pedig a hegyekhez is. A vízesések, rohanó hegyi folyók, kanyonok és esőerdők a városba is elérnek, és én, aki habozás nélkül a természetet választom a városokkal szemben, itt nem tudok választani. Összetartoznak.
Mégis megtaláltam az ideális várost végül? Nem, nem. Abban a városban én egész évben papucsban, rövidnadrágban járnék, és sütne rám a nap. De azért amikor Vancouver fölött kisüt, akkor egy picit elfeledkezem arról, hogy nem nagyon kell ide papucs, inkább gumicsizma, és akkor olyan, mintha…
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
