A ​nagy Gatsby – a legjobb amerikai regény?

Már az utazás is megtanított rá, hogy ha egy helyre hatalmas elvárásokkal érkezem, milyen könnyen csalódást tud okozni (és, persze, van olyan is, hogy nem, még a képtelenül magas elvárásokat is képes túlszárnyalni). Könyvvel kapcsolatban ritkán történik velem ilyen, de A nagy Gatsbyt olvasni pont ilyen volt.

Annyiszor hallottam már, hogy emlegetik ezt a regényt, annyi filmben, más regényekben van rá utalás, számos híres ember nyilatkozik úgy interjúkban, hogy ez az egyik kedvenc regénye, és sokan állítják róla, hogy az amerikai irodalom legeslegjobbja. Na, ilyen elvárásokkal vettem nemrég kézbe F. Scott Fitzgerald regényét, és ennek az lett az eredménye, hogy végig azon morfondíroztam olvasás közben, vajon mit nem értek, mit nem veszek észre, mitől is olyan jó… Mert én gyakran csak pislogtam, hogy „mi van?”.

Végül arra jutottam, hogy A nagy Gatsby egy jó regény, de nem egy nekem való regény. De kezdjük az elején…

Miről szól A nagy Gatsby?

1920-as évek, Amerika, keleti part. Partiról partira járjuk az elegáns New York-i villákat, éttermeket, szállodákat, és figyeljük a dúsgazdag, felszínes embereket, akiket látszólag nem izgat semmi – sem a témák, amikről beszélgetnek, sem az emberek, akikkel beszélgetnek, sem a saját sorsuk, sem másoké. Céltalanul és unottan iszogatják drága koktéljaikat, és az elején maga a regény is ebbe a nemtörődöm unalomba ringatja az olvasót.

Egy kivétel tűnik fel ebben a társaságban, akiről csak fokozatosan tudunk meg egyre többet: Jay Gatsby. Ő az egyetlen szereplő, aki nemcsak lézeng, hanem konkrét célja van, amit el akar érni. Elég kétes cél ugyan, mindenesetre Gatsby komoly erőfeszítéseket tesz azért, hogy visszaszerezze régi szerelmét, Daisyt, aki megunva a rá való várakozást, feleségül ment a dúsgazdag és arrogáns Tom Buchananhez.

Gatsby szegény sorból, igen gyanús és rejtélyes módon küzdi fel magát a gazdagok világába, ahova azonban sosem fogadják igazán be. Gatsby célja azonban nem a gazdagság, hanem Daisy visszahódítása a kacsalábon forgó palota és pazar estélyek segítségével. Bár estélyeire rengetegen járnak, Gatsbyt valójában nem ismeri senki. Egyedül Nick, a történet narrátora, Gatsby szomszédja kerül közel hozzá, a történetet és Gatsbyt is Nick szemszögéből ismerjük meg.

És hogy miért „nagy Gatsby”? Igen, ez is végig ott motoszkált a fejemben olvasás közben, és arra jutottam, nagyjából azért, amit az előbb írtam róla: mert volt célja, volt álma, és keményen küzdött, hogy valóra váltsa. Viszont ha közelebbről megnézzük, az volt a célja, hogy megszerezze Daisyt, mint valami jutalmat az erőfeszítéseiért. Nekem furcsa és önző az a szerelem, amiben csak az egyik fél hevül ennyire, csak neki álma a másik, és a másikat – esetünkben Daisyt – eléggé hidegen hagyja az érte való küzdelem. Ahogy az is elég visszás, hogy Gatsby cseppet sem törődik Daisy jelenlegi családi helyzetével, például azzal, hogy van egy kislánya. Felemelkedéséért küzdve pedig Gatsby nem válogat az eszközökben. Összességében tehát Gatsby nagysága elég kétes, csak egy ilyen világban lehet nagy, csak azokhoz az emberekhez képest, akiket a regényben körülötte látunk. Az ő nagysága önmagában kemény társadalomkritika.

Mi tetszett?

Ahogy Gatsby szegény fiúként beleszeret a gazdag, csinos Daisybe, annak van egy „nincstelen, legkisebb fiú küzd a szépséges királylányért” jellege, ugyanakkor az eredeti mese jelentősen el van torzítva. A küzdelem a regényben a meggazdagodást jelenti, mivel az anyagias Daisyt csak a mesés gazdagság, az elegáns villa, a finom ingek bűvölik el. Egyik kedvenc jelenetem, amikor Gatsby körbevezeti őt a villájában, és Daisy az elérzékenyüléstől sírva borul az ingjeire. Talán mondanom sem kell, magától Gatsbytől, vagy bárki más embertől sohasem érzékenyült el. Az irónia, mint mindig, ebben a regényben is tetszést aratott nálam.

Érdekes az is, hogy Jay Gatsby meggazdagodásának történetével nem igazán foglalkozik a regény. Egy-egy homályos célzás – melyeknek néha az igazságtartalma is kétes -, mindössze ennyit kapunk. Ha belegondolok, hány amerikai szerző írt már „hogyan legyél sikeres és boldog?” témából könyvet, és mennyire mindig is a kemény munkával való előrejutás és az álmok földje volt Amerika, A nagy Gastby hanyag nemtörődömsége, amivel elintézi ezt a kérdést, szinte önmagában is gúny. Szegény volt, gazdag lett, ez van, Amerika az álmok földje. 

Közben viszont látjuk az álom összeomlását is, és a világ, a New York-i dúsgazdagok világa, amibe a regény bepillantás nyújt, cseppet sem irigylésre méltó, reményvesztettség és céltalanság hatja át. Olyan embereket látunk, akik „összetörnek dolgokat és embereket, s aztán visszahúzódnak pénzükbe és nemtörődömségükbe.” Daisy és Tom Buchanan különösen ezt a felelőtlenséget, érdektelenséget jelenítik meg, de igazából egyetlen szimpatikus szereplő sem akadt, talán a mesélőn kívül, aki viszont kívülről, kissé naivan szemlélte ezt a világot.

Nos, végül magamat is megleptem, mennyi pozitívumot találtam a regényben, ahogy ezt a bejegyzést írva igyekeztem kicsit objektívebben nézni. Most pedig a sokkal szubjektívebb nemszeretem lista jön.

Mi nem tetszett?

Jay Gatsby karaktere egyáltalán nem váltott ki belőlem semmit, nem kerültem közel hozzá. SPOILER! Még csak sajnálni se igazán tudtam az álom összetörésekor se, mert az álom maga is önző birtoklási vágy volt csupán: megszerezni Daisyt, bármi áron. SPOILER VÉGE!

A regény hangulata az 1920-as évek Amerikáját idézi, a pezsgő és dekadens „dzsesszkorszakot”, ez viszont megintcsak nem tudott magával ragadni, keveset tudok róla, és őszintén szólva, nem is keltette fel az érdeklődésemet. (A dekadens franciákért se nagyon rajongtam soha, bármit is írjanak róluk az irodalom tankönyvek, ez van.)

A téma – az ambíció, a pénz és a hatalom bűvölete, az ezek mögötti üresség és céltalanság -, ez valahogy egyszerre örök és klisés is nekem, és gyakran úgy éreztem, A nagy Gatsby nem mond újat. Noha a regény utolsó mondata ütős, és számomra a legemlékezetesebb utolsó mondatok közé tartozik (regényekben, mármint): „Gatsby hitt a zöld fényben, a mámorító jövőben, amely pedig évről évre mind messzebb távolodik tőlünk. Ha kisiklott is a kezünkből, mit számít? – holnap még gyorsabban futunk, s a karunkat még messzebbre tárjuk ki… Hogy majd egy reggelen…
Így törjük a csapást, hajtjuk hajónkat előre, szemben az árral, hogy a végén a múltba érkezzünk.”

Hogy ez lenne az amerikai álomról szóló legjobb regény, vagy egyenesen az egyik legjobb amerikai regény? Talán sokak számára így van, talán én is másképp látnám, ha amerikai lennék. Számomra mindenesetre inkább azok a regények közé tartozik, amelyeknek az értékét elismerem, de különösebben nem nőttek a szívemhez.

Neked van kedvenc amerikai klasszikusod?

Olvastad már a regényemet?

Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.

Részletek és rendelés itt!