– És mivel foglalkozol?
– Kutató vagyok, patkányokat mérgezek.
– Nahát, én meg embereket. Csak szavakkal, persze.
– Ezt úgy érted, hogy írsz?
– Aham. Hébe–hóba. Egy művész ne legyen rendszeres. Megárthat.
– És megélsz belőle?
– Dehogy. Ez is a művészethez tartozik.
– De azért boldog vagy?
– Komolyan kérded?
– Ja, nem. Felteszem, a depresszió is a művészethez tartozik.
– Természetesen.
– De hát te olyan rendezett körülmények közül jössz! A suliban is az egyik legkiegyensúlyozottabb egyéniség voltál, semmi családi dráma, anorexia, részeges tivornya…
– Keményen dolgoztam.
– Nem kétséges. Mindig nagyon ambiciózus voltál.
– Igen, volt is bajom vele, míg kiirtottam magamból ezt is.
– És most?
– Most a hangulatban élek. Fent és lent. Középen sosem.
– Fárasztó lehet. Nem akarsz újra rendes életet?
– Az még ennél is fárasztóbb. Elvagyok én az alanyi és tárgyas ragozásokkal, vesszőkkel és pontos vesszőkkel, meg a depressziómmal. Kötelességtudóan csinálom.
– Igen, ezt is mindig csodáltam benned, a kötelességtudatot.
Szerző: Bea
-
Meg nem értett művész
-
Konfliktuskezelés empatikusan?
(Szponzorált tartalom) Vannak dolgok, amikről az ember tudja, hogy nem jól csinálja őket. Sőt, talán még azt is tudja, nagyjából hogyan kellene javítania rajtuk. Így aztán igazán érthetetlen, hogy amikor ténylegesen belekerül egy ilyen helyzetbe, miért rontja el ugyanúgy sokadszorra is. Na, nálam a konfliktuskezelés ilyen téma. Ezért amikor Varga Szilvi meghívott az empatikus kommunikáció tanfolyamára, úgy éreztem, itt a lehetőség a (soha véget nem érő) fejlődésre.
Ebben az otthondolgozós, iskolabezárásos, #maradjotthon évben nemcsak feszültebbek vagyunk, de korlátozva van a szeretetünk kifejezése is, és még fontosabbak a szavak, mint máskor. Ha meg konfliktusokról van szó, akkor különösen.
Miért látjuk alapvetően negatívan a konfliktusokat?
Hiszen a konfliktus pusztán a különbözőségeinkből adódik, önmagában véve nem rossz, hanem nagyon is természetes. Legtöbbször mégis a heves vitát, duzzogó vagdalkozást, megsértődést, kioktatást, rendreutasítást értjük alatta. Jobb esetben a kompromisszumot. El tudjuk képzelni, hogy lehet konfliktust megoldani úgy is, hogy senki se érezze magát vesztesnek a végén?
Hallottam én már korábban is erőszakmentes kommunikációról, és hát ki kérdőjelezné meg, hogy ideális esetben az ember békésen oldja meg a konfliktusokat, empatikusan, de a saját igényeiért kiállva kommunikál. Aha, értem, kösz. Ezt én is bárkinek könnyen elmondom. („De neked miért kell ezerszer elmondanom, hogy zsíros kézzel ne fogdosd össze a mikró fogantyúját?! Legalább takarítanád le magad után…”)
Mit tanultam az empatikus kommunikációról?
A tanfolyamon jócskán kiélesedett az a kép, ami az erőszakmentes (vagy empatikus) kommunikációról idáig bennem élt. Alappillérekre, elemi, megvalósítható lépésekre lebontva már egyáltalán nem tűnik olyan elérhetetlennek, amire csak legyintek fejben, hogy „persze, jó lenne, de hát emberek vagyunk”.
Tetszett, hogy önismereti tesztek és kiértékelésük segítségével arról is szó volt, hogy kinek miért olyan nehéz ez, milyen téren kellene fejlődni hozzá, és mit lehet kezdeni a régről beépült, rossz mintákkal. Mert igen, sajnos mindenkiben van egy robotpilóta, ami főleg az éles helyzetekben (például a konfliktushelyzetekben) bekapcsol, mi pedig utólag csak nézünk, hogy mi a franc ütött belénk. Ha beleteszünk némi önismereti munkát, akkor megtanulhatjuk, mik azok a helyzetek, szavak, amik szinte gombnyomásra indítják ezt a robotpilótát, résen lehetünk, és sok gyakorlással megtanulhatjuk felülírni is.
Nem csendes megadás, és nem rafinált irányítás
Az empatikus kommunikáció nem arról szól, hogy inkább hallgassunk, legyünk mi a kedvesek meg a jószívűek, és nem is arról, hogy hogyan nyerjünk mindenáron, miközben eljátsszuk, hogy mi márpedig meghallgattuk a másikat. Arról szól, hogy megtanuljuk jól kommunikálni az érzéseinket, szükségleteinket, kéréseinket, és megtanuljuk felismerni a vitapartnerünkét is.
Nem, nincs garancia, hogy minden kérésünk teljesül, éppúgy mondhatnak nekünk nemet, ahogy mi is mondhatunk. Ahhoz azonban fontos lépés, hogy esélyt adjunk a kölcsönösen előnyös megoldások megszületésének, hogy megtanuljuk felismerni és kifejezni a szükségleteinket. Például azt, hogy milyen karácsonyra vágyunk igazából.
Varga Szilvia Edit mediátor, önismereti coach Varga Szilvia Edit empatikus kommunikáció online tanfolyamait itt találod.
Köszönöm Szilvinek, hogy az empatikus kommunikáció tanfolyamon térítésmentesen részt vehettem. A bejegyzésben a saját élményeimet, véleményemet írtam meg a témáról.
-
Mire tanított a NaNoWriMo az írásról?
Egy regény olyan monumentális dolognak tűnik, némelyiket elolvasni is, hát még megírni. Én azért vagyok hálás a National Novel Writing Month kihívásnak, mert elhitette velem, hogy a regényíráshoz legfőképp egy dolog kell: leülni, és írni. Nem, nem Nobel-díjas regényt, talán még csak nem is jó regényt, de regényt. Kezdetnek ez is elég.
Amit gyakorlok, abban fejlődök
A NaNoWriMo kihívásban egy fontos célkitűzés van: a hónap végére írjak egy regényt, legalább 50 ezer szavast. Minőségi elvárás nincs, rossz regény is lehet. Később elolvasom, kiértékelem, elolvastatom másokkal, véleményt kérek. A következő regény (vagy a legelső teljesen átírt változata) fejlődést fog mutatni az előzőhöz képest. A képlet egyszerű: amit az ember sokat gyakorol, abban egyre jobb lesz.
Nem, ez nem azt jelenti, hogy minden egyes kihívásban egyre jobb regény születik majd, mert lehet, hogy a jövő évi ötletem nem lesz annyira jó, mint az idei. Viszont jobbak lesznek a karakterek, vagy gördülékenyebb dialógusokat fogok írni, vagy profibb lesz a cselekményvezetés. Hosszú távon pedig ebből még valami jó is születhet.
Nem azért írok, mert “jön az ihlet”, maga az írás az, ami inspirál
Na, és akkor az ötlet. Az ihlet. Amiről hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az “kell” az alkotáshoz, és csak várunk, várunk, mert mi mást tehetnénk. Pedig nem így van. Éppen a NanoWriMo alatt tapasztaltam meg leginkább azt, hogy maga az írás inspirál még inkább az írásra. Le kell ülni, el kell kezdeni írni, és közben jönnek majd az ötletek. (És igen, talán írtam közben tíz oldalt, ami tök unalmas, és ki kell majd törölni. De ez nem baj, ez a folyamat része.)
Kísérletezni, rontani szabad, sőt, szükséges
Mivel nincs minőségi követelmény, és szabály az is, hogy írás közben ne javítsak, töröljek, ezért bátran kísérletezhetek. Írhatok hosszú dialógusokat, bedobhatok egy konfliktust, ami akkor érdekesnek tűnik, játszhatok a szereplőimmel, hogy milyenek, hogyan változnak, mi mindennel tudom ezt érzékeltetni. Bedobhatok egy-két lazán kapcsolódó filozófiai eszmefuttatást, rábízhatom magam az aznapi ötletem sodrására, aztán rácsodálkozhatok, mi lett belőle. Később pedig gyomlálhatok, átírhatok, mert annak is eljön az ideje. Nem fog minden működni, de ahhoz, hogy kiderüljön, mi igen, ahhoz próbálkozni kell.
Sőt, akár az egész regényen végigvonuló kísérleteim is lehetnek, mint a több nézőpont, vagy a több szálon futó cselekmény. Persze, ezeket utólag nagyon sok munka megváltoztatni, ha nem válnak be, de ha olyan ötletem van, amihez illenek, akkor miért ne próbálnám ki?
Te próbálkoztál már bármilyen írásos kihívással? Mit adott neked?
[hfe_template id=’4184′]
-
8 könyv karácsonyra nőknek
Aki szeret olvasni, annak könnyű ajándékot venni? Hm. Nem feltétlenül. Mindenesetre az egyértelmű, hogy könyvek között érdemes keresgélni. Ehhez hoztam most egy kis ötletgyűjteményt, mégpedig kifejezetten nőknek, mert a most következő könyvek női sorsokat kísérnek, és elsősorban a női lét kérdéseit és problémáit boncolgatják. Vannak köztük kortárs és klasszikus regények, magyar, európai és amerikai szerzők művei, komolyabbak és szórakoztatóbbak – és egy olyan, ami különösen kedves nekem, mert én írtam. 🙂
Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka
Rakovszky Zsuzsa az egyik kedvenc kortárs írónőm. Annyira szépen ír, hogy az már szinte költészet, és érzékenyen, finoman bontogatja a sorsokat a regényeiben, novelláiban, melyek közül a kedvencem (bár nehéz dönteni, és a változtatás jogát fenntartom a jövőben) A kígyó árnyéka.
Ez a regény a 17. századi Magyarországon játszódik, főszereplője pedig az életére visszatekintő Lehmann Orsolya. Egy kislányt látunk, akivel nem törődik senki. Aki reménykedik egy ideig, megözvegyült édesapjánál keresi az elfogadást és szeretetet, de valami másra bukkan helyette. Szeretetre éhezik, de senkitől, még a legkétségbeesettebb tettekkel sem tudja azt kicsikarni. A dolgok csak megtörténnek vele, ő pedig tűri. Nem igazán van választása, vagyontalan, félárva lány, aki teljesen ki van szolgáltatva apjának, akivel a kapcsolata ragaszkodás és gyűlölet eltéphetetlen köteléke, melyben mindketten foglyok.
Az emberek egész életében olyan bűnökért ítélik meg, melyeket el sem követett, míg valódi bűnei súlyos titokként nyomják a lelkét. Néhány röpke hónap adatik neki, amikor ráeszmél, milyen szeretni. Ezen kívül a szépség és béke egyedüli forrása életében a természet. Néhány emlék holdfényes éjszakáról, nyári erdőben való barangolásról, patakcsörgedezésről, messze az emberek mindig figyelő tekintetétől.
Természet, álmok, félelmek, a lélek rezdülései érzékletes, gyönyörű képekben keverednek ebben a regényben, mely fájdalmasságában is csodaszép. Kérdéseket suttog sorsról, szeretetről, szenvedésről, bűnről, titkokról.
Kaffka Margit: Színek és évek
Ez a regény is egy visszaemlékezés, melyben Kaffka Margit a 20. századi, hanyatló dzsentri társadalomba kínál betekintést egy nő sorsán keresztül. „Én nem felelhetek ma annak a valakinek a tetteiről, akit húsz esztendővel ezelőtt az én nevemen hívtak” – mondja Pórtelky Magda, aki már öregasszonyként (ő tekint így magára, egyébként ötven éves!), csendes magányból tekint vissza életére.
Ebben az életben az ifjúság ragyogó színei keverednek a későbbi évek szürkeségével, fanyar belenyugvásával, keserűségével. Látjuk a nagyravágyó, álmodozó kislányt, akinek ugyanakkor minden mozdulata, tekintete megfigyelés alatt áll, és aki előtt egy cél lebeg: hogy elkeljen – és már az is szégyen, hogy ez csak a második báli szezonban sikerül neki.
Magda egy olyan világban nő fel, ahol a nő csak a férjén keresztül érvényesülhet. Jó férjet kell fogni, utána pedig kifacsarni ebből a házasságból mindent, ami maga és a gyerekei számára előnyös. Így aztán Magda egyszerre lesz élősködő és kiszolgáltatott, utálatos és szánnivaló. Mindig egy férfiba kapaszkodik, őt tolja, rajta keresztül próbál felemelkedni.
Csakhogy a világ közben megváltozik, Magda pedig nem tud vele változni. Őt úrilánynak, feleségnek nevelték, aki az erős külső elvárások miatt sokat ad a látszatra, belül viszont önbizalomhiányos és tehetetlen. A változások megtörik és megkeserítik, és bár ő maga sosem éri el, de három lányának már meg tudja adni a függetlenség lehetőségét.
Kicsit lassú, pátoszos ez a regény, de aki egyszer elkapja a ritmusát, azt magával rántja egy különös, régi világba, és a női lélek mélységeibe. Engem a történelemből mindig is az érdekelt a legjobban, amit Kaffka Margit mutat nekünk: a konyhák, hálószobák, előszobák, és a jelentéktelen, hétköznapi emberek. Az ember.
Németh László: Égető Eszter
Még egy 20. századi regény. Ha női sorsról van szó, hogy is maradhatna ki Németh László? Már amikor az Iszonyt olvastam tőle, akkor is megdöbbentett, hogyan tud egy férfi ilyen érzékeny éleslátással írni a női lélekről. A később olvasott regényei csak még jobban elképesztettek, főleg az Égető Eszter.
Ez a regény a címbeli Esztert kíséri kislánykorától egészen nagymamakoráig, Németh László pedig hihetetlen érzékenységgel ábrázolja a lánykori barátságok szinte még tudattalan intrikáit, az udvarlás időszakában oly elveszett Esztert, majd a későbbi otthonteremtő feleséget és édesanyát.
Eszter a maga csendes, szorgalmas, alkalmazkodó módján szinte észrevétlenül van jelen az életben. Gyengesége és ereje is ebben rejlik. Akárhová vetődik, akármit ad neki vagy vesz el tőle az élet, ő csendben és fáradhatatlanul szőni kezdi újra a hálót a szíve fonalaiból, hogy felépítse azt a meleg otthont, ahova a körülötte levők is gyökeret ereszthetnek. Erőfeszítéseit azonban nemhogy nem hálálják meg, de észre sem veszik még a hozzá legközelebb állók, a férje és a gyerekei sem.
„A jóságot azért nem veszik észre az emberek, mert átlátszó, mint a víz és a levegő; csak ha fogy, az vevődik észre” – mondja Németh László a regényben, és ebben az egyetlen mondatban összesűríthető Eszter élete. Tragédiává mégsem válik a sorsa, mert Eszter építő és otthonteremtő alak, és mindig akadnak olyanok, akik rászorulnak, hogy a jóságánál kissé megmelegedjenek.
Lev Tolsztoj: Anna Karenina
Egy igazi és örökérvényű klasszikus. Anna bárki lehetne. Anna a nő, aki, miután illendően férjhez ment és gyermeket szült, szerelmes lesz. Vronszkij iránti szerelmében a teljes élet reménye nyílik meg előtte, és ő bátran lépne erre az útra. Ez lesz a veszte.
Olyan még csak megtörténhet a 19. századi Oroszországban, hogy egy asszony diszkréten csalja a férjét, a társadalom pedig szemet huny felette. De hogy Anna felvállalja az igazságot: ő nem szereti a férjét, soha nem is szerette, Vronszkijt szereti? Ez már sok, ezért már kirekesztik. Nem kap többé meghívást sehova, s tőle sem fogad el meghívást senki. Vannak, akik elítélik, mások pedig kénytelenek elítélni, ha nem akarnak ők maguk is ítéletet.
A kiközösítés azonban csak Annára vonatkozik, Vronszkijra nem. Míg Anna elveszíti becsületét és kapcsolatait, Vronszkij megítélésén a viszonyuk nem változtat. Ordít a helyzet igazságtalansága, és ez aláássa kettejük kapcsolatát is. Vronszkij csak azzal állhatna igazán Anna mellé, ha felvállalja ugyanazt a kitaszítottságot, ami Anna osztályrésze. De nem teszi, Anna pedig teljesen tehetetlen ebben a helyzetben. Semmije nem marad a szerelmen kívül, és amikor azt is elveszíti, úgy érzi, nincs miért élni tovább.
Bűnös-e Anna? Nem bűnösebb, mint bárki más. Bátrabb. A teljesebb élet reményében ki akar lépni a társadalom által rászabott keretből, ezért jár a büntetés. Ennek a regénynek az üzenete túlmutat a moszkvai és szentpétervári úri társaságon, még a korabeli és a mai női sorson is. Annyi rétege van, hogy meg sem kísérlem még csak felvillantani sem őket egy ilyen rövid összegzésben. Amúgy meg, sztereotípiák a hosszú orosz nevekről ide vagy oda, szerintem nem nehezen olvasható és izgalmas regény.
Jane Austen: Értelem és érzelem
Kamaszként olvastam először, majd a filmet is számtalanszor megnéztem. Amikor a harmincadik születésnapom előtt újra kézbe vettem, újra meghódított. Azelőtt gyönyörű, érzelmekkel teli szerelmes regényt láttam benne, később inkább a fájdalmat és a társadalomkritikát éreztem erősebben. De Jane Austen regénye nem véletlenül örök klasszikus, ami minden korosztálynak ad valamit.
Marianne és Elinor, bár szerető testvérek, mégis két teljesen ellentétes dolgot képviselnek a regényben: értelem és érzelem. Elinor az, aki mindig úgy viselkedik, ahogyan kell, józansága és önuralma mögé rejtve valódi érzéseit. Marianne őszinte és nyílt, tettetésre és képmutatásra képtelen, hevessége és féktelensége azonban mély érzésekkel párosul. A regényen végighúzódik ez az ellentét, a hősnők sorsában összecsap, és … SPOILER! Elinor elnyeri a boldogságot, Marianne nem. Sőt, Marianne éppen azt adja fel önmagából a történet végére, ami egyéniségének legnagyobb kincse volt. SPOILER VÉGE!
Bár sokkal fájdalmasabbnak látom a regény befejezését a mai fejemmel, mint egykor kamaszként, de magát a regényt is sokkal mesteribbnek, provokatívabbnak érzem. Mintha Jane Austen egyetlen kérdést akart volna a világ arcába vágni: tényleg ennyivel fontosabb megfelelni az elvárásoknak, mint őszintén, képmutatás nélkül élni? Ez a kérdés pedig, azt hiszem, ma is épp olyan aktuális, különösen a kedvességre és engedelmességre nevelt, kétségbeesetten megfelelni akaró lányok és nők életében.
Celeste Ng: Kis tüzek mindenütt
Egy kortárs amerikai bestseller. A külső elvárások és a megfelelés ebben a regényben is felbukkan, mely egy tökéletesre tervezett amerikai kertvárosba viszi el olvasóját, a 90-es évekbe, Celevelandbe.
A jómódú mintacsalád, Richardsonék, vagyis Elena, ügyvéd férje és a négy kamasz gyerekük életébe csöppen bele Mia, a fotóművész, aki egyedül neveli tinédzser lányát, Pearlt. A gyerekek kíváncsian ismerkedni kezdenek, és a két család nagyobb hatással lesz egymásra, mint azt bárki is gondolná, történetükön keresztül pedig bepillanthatunk a tökéletesnek tűnő látszat mögé. Naná, hogy hullanak ki a csontvázak a szekrényből.
A két női főhősön, Mián és Elenán keresztül a regénynek fontos témája az anyaság, a családi titkok és az önmegvalósítás, és Celeste Ng érzékenyen nyúl ezekhez a kérdésekhez, ítélet nélkül járja körbe őket. Az a bizonyos tűz is végig fontos jelkép a regényben, minden szereplő magában hordozza a szikrákat, az olvasó pedig a kérdést, hogy vajon pusztító vagy éltető, felszabadító ez az erő.
Elizabeth Gilbert: New York lányai
Aki egy ideje olvassa már a blogom, hallhatott erről a regényről, és még fog is. 🙂 Ugyanis a New York lányai az egyik kedvenc idei olvasmányom, és ez is egy visszaemlékezés. A nyolcvankilenc éves Vivian Morris mesél ifjúságáról, majd későbbi életének fontos eseményeiről és szereplőiről. Egy élvhajhász, felelőtlen fiatal lányt kísérünk végig a felnőtté válás és a kiteljesedés útján, és egy olyan életúton, ami nem fér be a hagyományos keretek közé.
Izgalmas és elgondolkodtató történet ez barátságról és szerelemről, elégedettségről és boldogságról, női szexualitásról, és arról, hogyan maradhat az ember hű önmagához, miközben keresi a helyét a világban. Ezen felül pedig még azért is különösen közel került hozzám, mert New Yorkban játszódik, és én imádtam a 40-es évekbeli és a későbbi New Yorkok hangulatát a könyvben – és nekem is megvan a magam New Yorkja, ami egyetlen, és csak nekem létezik.
És az enyém: Úton
Végül hadd ajánljam azt a könyvet is, aminek megkülönböztetett helye van a szívemben: a sajátomat, mely egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól. Lili egy multinál dolgozik, ahol előléptetés vár rá, vőlegényével az esküvőre készülnek, ő mégsem érzi magát a helyén, hétköznapjai kopottnak és szürkének tűnnek, hiányzik belőlük a lényeg: valódi önmaga és az álmai. Egy véletlennek és egy hirtelen döntésnek köszönhetően csapot-papot otthagy, hogy Ausztráliába menjen, világot lásson – és a világ végén talán megtalálja azt, amire valójában vágyik.
A harmincasok az a korosztály, akiktől a társadalom azt várja, hogy megállapodjanak, családot alapítsanak. Ők már kitapostak egy karrierutat, amin a következő évtizedekben haladni fognak. De mi van, ha önmagukat egyre inkább megismerve időközben rájönnek, ezt a szépen alakuló életet mégsem érzik a magukénak? Érdemes még ilyenkor szakmát váltani, álmokat kergetni, mindent elölről kezdeni? Mit tud kezdeni magával egy átlagos, irodában, teljes munkaidőben dolgozó fiatal, aki több szabadságra, messzi tájakra vágyik? Lehet egyensúlyt találni álmok és hétköznapok között? Mennyire szabad rábízni magunkat a vágyakra, a szenvedélyre?
Lili mellett más női szereplők is felbukkannak a regényben, és hozzák magukkal a saját kérdéseiket szerelemről, egyedüllétről, anyaságról, gyászról és önmegvalósításról. De felbukkannak természetesen kenguruk, vombatok, krokodilok, na, meg harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájak is.
Neked van még kedvenc regényed női sorsról?
-
Ő falra ken, én falra mászok?
Próbálok nem panaszkodni, hiszen imádnivaló a kisfiam, ügyes, okosodik is (már minden fajta szekrényt és fiókot kinyit), és a boltos nénik szerint is tök aranyos (lenne, ha vinném boltba). De még az utcán is megállnak időnként idegen járókelők, mosolyognak rá (a hangjukból úgy tűnik, de ugye, a maszktól nem látszik), és olyankor integet a csöpp kezével, amitől elolvad mindenki (joggal). Szóval imádom őt, és én is elolvadok.
Kivéve, amikor már megint azt kell mondanom, hogy nem, és amikor már megint meg sem hallja. Felveszi (a cigarettacsikket az utcán), belenyúl (a szemeteskukákba), a szájába teszi (az apróra szaggatott papírszemét kis darabkáit), felmászik (a kanapé magas támlájára, ahonnan le fog esni), hozzávágja, összekeni, kiköpi, eltépi, követeli. Aztán megsimogat (most tanulja), ellágyulok, majd váratlanul beletép a hajamba, nem lágyulok el.
Megyünk a játszóra ebben a kopár hidegben is, kell a levegő, élénk, mozgékony gyerek. Nincsenek most sokan, de aki ott van, annak a kezéből az én kicsikém kiveszi a játékot. A másik játékot is. Meg a harmadikat, ne fokozzuk tovább, mindet. A másik anyuka megértően néz, a gyereke nem annyira. Némelyik üvölt is (a gyerek). Mondom az enyémnek, hogy nem vesszük el, szó nélkül főleg nem. De hát, az én csöppem még nem beszél, csak elvesz. Kérem tőle szépen, elveszem tőle szépen, visszaadom a másiknak. Visszaveszi. Vagy kiszemel valaki mást, vagy bőg.
Pedig hálás lehetnék sok mindenért. Másnak lába sincs, nekünk van, az egész családnak. Fürge kis lábak, kacagva szaladnak előlem, vagy éppen felém. Huncut mosoly is van. Meg ragaszkodás – mi az hogy, még a mosdóba se mehetek ki egyedül! Éjszakai alvás, az változó mennyiségben, kevés vagy kevesebb. (Rosszul szoktattam, nyilván azért.) De van bújócska, fogócska, hancúrozás, viháncolás, be- és kipakolás dobozból, zacskóból,
fiókból, szekrényből, kukából, csillogó szemek. Minden érdekli. Kivéve, amikor semmi.Úgy szeretném, ha néha hiányozna. Ha elugornék a belvárosba este egy tejszínes lattéra (már ha lehetne menni este bárhová, és lenne nyitva kávézó), és a buszon hazafelé jövet az járna a fejembe, hogy mennyire jó lesz megölelni reggel, ha felébred. (És tényleg csak reggel ébredne fel.) Pedig szeretem megölelni. De aki mindig ott van, az nem tud hiányozni.
Na, persze, ebben az évben a fél világ a gyeden levő anyukákhoz hasonló izoláltságban él. Nekem legalább cuki kisfiam is van hozzá, aki mellett egy pillanatra sem érezhetem magam egyedül. Hálás is vagyok mindezért. Időnként. Máskor viszont csak arra vágyom, hogy olyasvalakivel ebédeljek egyszer már együtt, aki nem keni az ételt a falra.
-
Ami a látszat mögött van: Kis tüzek mindenütt
Szeretek olyan regényt olvasni, amit alig tudok letenni, mert annyira izgulok, mi lesz a vége. De talán még jobb egy olyan regény, ami azzal kezdődik, hogy kiderül, mi lesz a vége, mégis alig tudom letenni. Celeste Ng könyve, a Kis tüzek mindenütt az utóbbi kategóriába tartozik. Még a végén megszeretem az amerikai bestsellereket… merthogy ez is az.
Miről szól?
Shaker Heights, Cleveland, 90-es évek. Egy tipikus amerikai kertvárosban vagyunk, ahol a házak színétől a szabályos keresztutakon át a fű hosszáig és a lakók sikeres életéig minden pontosan meg van tervezve. Itt élnek Richardsonék, vagyis Elena, ügyvéd férje és a négy kamasz gyerekük, és ebbe a világba csöppen bele Mia, a fotóművész, aki egyedül neveli tinédzser lányát, Pearlt.
A két család nagyobb hatással lesz egymásra, mint azt bárki is gondolná, és a történetükön keresztül bepillanthatunk a tökéletesnek tűnő látszat mögé. Celeste Ng érzékenyen nyúl a családi titkok és az anyaság kérdéseihez, és az a bizonyos tűz végig fontos jelkép a regényben, minden szereplő magában hordozza a szikrákat.
Mit szerettem benne? Mit nem?
A legjobban azt, hogy egyszerre izgalmas és elgondolkodtató. Egyik központi témája az anyaság, és szembe jön velünk a regényben sok minden ezzel kapcsolatban (talán túl sok minden is ahhoz, hogy mélységében lehessen őket bemutatni): mintaanya, egyedülálló anya, mélyszegénységben élő, bevándorló anya, béranyaság, örökbefogadás, abortusz. Nem állásfoglalást, hanem szempontokat látunk, és éppen azt piszkálgatja ez a történet, hogy léteznek-e egyértelmű kategóriák arra, mi a helyes, mi a helytelen.
De piszkálgat még mást is. Például azt, hogy ha a szabályokat betartva éljük az életünket, akkor elkerülhetők-e a nehézségek (spoiler: nem). Hogy a boldogsághoz nemcsak egyetlen szabályos út vezet, és hogy a látszat mögött mindenkinek megvannak a maga küzdelmei, fájdalmai, sebei. A túl tökéletesnek látszó házakban pedig természetesen kidől az a bizonyos csontváz a szekrényből.
A kamasz szereplőkön keresztül előkerülnek a tinédzserek problémái is, de ez a vonal kissé felszínes marad. A legjobban Mia története van kibontva, és valamennyire Elenáé is, főként az anyasága szempontjából.
Tetszett még a tűz szimbóluma is, ami újra és újra előbukkan a történetben. „Egész életében arra intették, hogy a szenvedély olyan, mint a tűz: veszélyes. Könnyen kezelhetetlenné válik. Átcsap a falak fölött, átkel az árkokon. A szikrák akkorákat ugranak, mint a bolhák, és legalább olyan gyorsan is; a fuvallat kilométerekre képes elvinni az izzó parazsat. Jobb gondosan vigyázni arra a szikrára, és azt óvatosan továbbadni nemzedékről nemzedékre, mint az olimpiai lángot. Vagy talán vigyázva óvni, mint egy örökmécsest: hogy emlékeztessen a fényre és jóságra, amely soha semmit nem gyújt fel, nem is lenne rá képes. Körültekintően őrizni. Megszelídíteni. Boldog fogságban tartani. A lényeg, gondolta, hogy elkerüljük a tűzvészt.” Ez Elena, és vele szemben ott van Mia: „Néha mindent fel kell perzselni, hogy újra tudjuk kezdeni. A tűz után gazdagabb a föld, új dolgok nőhetnek rajta. Az ember is ilyen.”
A kissé hatásvadász cselekményvezetés az amerikai filmekre emlékeztetett (egyébként készült filmfeldolgozás hozzá, mily meglepő), és időnként a családi dráma már majdnem szappanoperába hajlott, de végül azért, hála az égnek, mégsem lett belőle szappanopera. Az tetszett benne, hogy sorsokat mutat, ítélet nélkül, és igen, nagyon nehéz letenni, míg teljesen össze nem kuszálódnak, aztán ki nem bomolnak a szálak.
Való ez neked?
Ha szereted a tipikus amerikai kertvárosi hangulatot, akkor igen. Ha ennek a ripityára törését is elviseled, akkor meg főleg.
Továbbá ha benned is lobog a tűz, pislákol a szikra, vagy éppen már majdnem kialudt. Ha anya vagy, ha szabálykövető vagy, lázadó vagy, ha keresed az utat, vagy kitaposnád magadnak.
Aki meg angolul szeretne olvasni, nehogy klasszikusokkal kezdjen, hanem pont ilyen regényekkel, mint ez, mert gördülékenyen és egyszerűen vannak megírva, könnyen olvashatók idegen nyelven is.
-
Ördögi paraspriál
– Az azért nagyon aggasztó, hogy ennyit parázok.
– Nem, igazán az aggasztó, hogy ok nélkül teszed.
– Mindig jó okkal teszem!
– Hát, akármit is mondasz, túlzottan aggódni nem jó.
– Tudom. Gyakran aggódom is emiatt.
– Jóég… lazábban állj már a dolgokhoz!
– Próbálok. De a múltkor is nyitva felejtettem a kocsit egész éjszakára, a nyílt utcán!
– És mi lett?
– Semmi. Én vettem észre reggel, hogy nyitva van.
– Na látod. Felesleges aggódni.
– Mi az, hogy felesleges?! Ha ez még egyszer előfordul…
– Akkor mi lesz? Hisz nem történt semmi baj.
– Épp ez az. Az összes lehetséges forgatókönyvből a legszerencsésebb történt meg velem. Mennyi esélye van, hogy ez legközelebb is így legyen? Semennyi! Van még ötven másik fajta forgatókönyv, melyekben annyi közös azért van, hogy bőgök, és szerepel bennük a rendőrség. Bármelyik megtörténhet!
– De nem fog. Hiszen általában nem felejted nyitva a kocsidat.
– Nem is. Azóta kétszer visszamegyek ellenőrizni.
– Elég lenne egyszer is, ha már így félsz. Megint túlzásba esel.
– Szerinted minden aggodalmam túlzás.
– És azon nem gondolkodtál még, hogy ha ezt ennyiszer megjegyzem, az jelenthet valamit?
– Dehogynem. Azt, hogy felelőtlen vagy. Aggódom is miattad. -
13 frappáns életbölcsesség Rejtő Jenőtől
Ha nevettetésről van szó, akkor nekem nem kérdés, hogy Rejtőhöz fordulok. De ezúttal olyan idézeteket hoztam tőle, amik viccesek, és mégis, mégis… bennük van az, ami miatt Rejtő humora annyira egyedi és húsbavágó. A görbe tükörből az ember néz vissza ránk.
Mindegyik bölcsességnél feltüntettem azt is, melyik regényből való, és mondanom sem kell, ajánlom bármelyiket. Nem is okoskodok tovább, mutatom őket:
„Embernek lenni nagy betegség, és gyógyíthatatlan.” (Csontbrigád)
„Az igazság láthatatlan tankja nem ismer ellenállást, ha elindul, akkor robogásába belesiketül és belepusztul minden emberi igyekvés.” (Csontbrigád)
„Rájöttem, hogy uralkodni nem is nehéz, csak trónhoz jusson az ember ebbe a tolongásba.” (Piszkos Fred, a kapitány)
„…az ember, ha művelt író, jobb, ha leplezi a tudatlanságát.” (A három testőr Afrikában)
„Van így néha az ember. Egy turista barátom, aki már több ízben mászott fel a Mont Blanc-ra, múlt héten megpofozta a házmestert, mert nem járt a lift, és gyalog kellett közlekednie az ötödik emeletre.” (A szőke ciklon)
„Ha bűnös lennék, bevallanám. Sajnos, csak hülye vagyok, és ezt szégyellem.” (Vesztegzár a Grand Hotelben)
„És most az dobja rám az első követ, aki nem fél attól, hogy szájon vágom!” (A Láthatatlan Légió)
„A nő olyan, mint egy költői hasonlat. Ha szép, akkor az sem baj, ha nincs semmi értelme.” (Piszkos Fred közbelép Fülig Jimmy őszinte sajnálatára)
„Akinek pénze van, az ne zavarja dolgozással a mások munkáját.” (Piszkos Fred közbelép Fülig Jimmy őszinte sajnálatára)
„Az emberi részvét éppen fordítottja egy kirándulásnak. Mennél távolabb fekszik térben a szánalom célja, annál gyorsabban eljut hozzá megértő embertársainak szíve!” (Piszkos Fred közbelép Fülig Jimmy őszinte sajnálatára)
„Jön a nő! Mindig így kezdődik! Vigyázat! Figyelem! A férfi mindent kiszámít alaposan, előrelátóan, precízen, véglegesen. És erre jön a nő! Másodpercenként százhúsz kilóméteres hazugságokkal, lihegve, hadarva, szemlesütve, ájuldozva vagy mosolyogva; egyszercsak jön, és mindent halomba dönt! Aztán leül a halomra, és kipúderezi magát. És őszinte részvétét fejezi ki.” (Piszkos Fred közbelép Fülig Jimmy őszinte sajnálatára)
„Világhírű leszek. Az egyetlen mód arra, hogy valaki munka nélkül jólétben élhessen, és ne kritizálják.” (Piszkos Fred közbelép Fülig Jimmy őszinte sajnálatára)
„Tanulság: aki mindenben ártatlan és mégis mindenért sír, azt, úgy látszik, előbb-utóbb az ok és okozat sorrendjének felcserélésével meg is verik visszamenőleg mindenért.” (Piszkos Fred közbelép Fülig Jimmy őszinte sajnálatára)
Nektek van kedvenc bölcsességetek? Írjátok meg a kommentekben!
-
Novecento, mi a titkod?
„Szóval miről szól a könyv, az az olasz, amit most olvasol?” “Semmiről. De nagyon jó.” Ezt a kérdést én kaptam, és a választ is én adtam. Tudom, némi magyarázatra szorul, de talán csak akkor, ha még nem ismered ezt a bizonyos olasz szerzőt, Alessandro Bariccót. Valamint jól emlékszem arra is, hányszor forgattam már a szemem (legalább gondolatban, ha udvariasságból látványosan nem is) arra a mondatra, hogy “az irodalom lényege pusztán csak a szépség”.
Mert, persze, ez így van, de azért szépség ide vagy oda, szóljon is egy könyv valamiről, mondjon valamit. Nos, Alessandro Baricco harmadik könyvének olvasása után, azt hiszem, elmondhatom, hogy mostanra valóban megértettem, mit jelent ez a fenti rövid mondat, és azt is, hogy miért nem kell kiegészíteni semmivel.
A Tengeróceán, a Selyem és a Novecento ugyanis nagyon hasonlítanak abban, hogy nem nagyon történik bennük semmi. Hangulatukkal viszont olyannyira magukba szippantanak, hogy ezt észre se veszem. Mert az óceán moraját és a zongora hangjait hallgatva, melyek a sorok közül szólnak, keresek valamit. Mert a zene, amit Novecento, a zongorista, a történet főhőse játszik, a lélekhez szól. Mert a szépség, ha igazi, úgy tűnik, mégis elvezet valahová.
Danny Boodmann T.D. Lemon Novecento lebilincselő története, mely a nevével kezdődik, pedig messzire vezet, befelé a lélekbe, vágyakhoz, félelmekhez és választásokhoz. Novecento egész életét egy óceánjárón tölti, soha nem száll le – még akkor sem, amikor már csak ez az egy lehetősége marad. Szomjas a világra, mégis csak azokon az embereken keresztül ismeri meg azt, akikkel a hajón találkozik. Fél a világ végtelenségétől, fél attól, hogy az álmai ott beteljesülnek. Inkább megmarad a zongorája mellett, a hullámok hátán, abban a világban, ahol mindig is élt, és amit ismer. A végtelenségbe csak a zenén keresztül mer belépni, és ezért nem felejti el a zenéjét soha senki, aki csak hallja.
Sokáig velem maradt még ez a történet azután is, miután befejeztem az olvasását. Hogy lehet egy ilyen szépséges, de semmi kis történetbe beleszőni ennyi mindent? Menni vagy maradni? Ragaszkodni vagy elengedni? Küzdeni az álmokért, vagy csendben, egymás után elbúcsúzni tőlük? Kiállni egy új színpadra, kilépni az ismeretlenbe, vagy lemondani erről, átengedni másoknak, meg sem próbálni? Eldönthetők ezek egyáltalán? És tulajdonképpen ki él igazán, és mi az, ami végtelen…?
Igen, Baricco történeteiben az a csodálatos, hogy szépségük és hangulatuk könnyedén utat talál a lélekhez, megpendít ott egy-egy húrt, megrebbent ezt-azt, lassan egyre mélyebbre hatol, és ezért nem számít, hogy a könyvben nem nagyon történik semmi, mert bennünk, a lelkünkben zajlanak ezek a történetek, és ezért nem lehet elmesélni sem, mert mindenkinek a sajátja.
