Ő falra ken, én falra mászok?

Created with Sketch.

Próbálok nem panaszkodni, hiszen imádnivaló a kisfiam, ügyes, okosodik is (már minden fajta szekrényt és fiókot kinyit), és a boltos nénik szerint is tök aranyos (lenne, ha vinném boltba). De még az utcán is megállnak időnként idegen járókelők, mosolyognak rá (a hangjukból úgy tűnik, de ugye, a maszktól nem látszik), és olyankor integet a csöpp kezével, amitől elolvad mindenki (joggal). Szóval imádom őt, és én is elolvadok.

Kivéve, amikor már megint azt kell mondanom, hogy nem, és amikor már megint meg sem hallja. Felveszi (a cigarettacsikket az utcán), belenyúl (a szemeteskukákba), a szájába teszi (az apróra szaggatott papírszemét kis darabkáit), felmászik (a kanapé magas támlájára, ahonnan le fog esni), hozzávágja, összekeni, kiköpi, eltépi, követeli. Aztán megsimogat (most tanulja), ellágyulok, majd váratlanul beletép a hajamba, nem lágyulok el.

Megyünk a játszóra ebben a kopár hidegben is, kell a levegő, élénk, mozgékony gyerek. Nincsenek most sokan, de aki ott van, annak a kezéből az én kicsikém kiveszi a játékot. A másik játékot is. Meg a harmadikat, ne fokozzuk tovább, mindet. A másik anyuka megértően néz, a gyereke nem annyira. Némelyik üvölt is (a gyerek). Mondom az enyémnek, hogy nem vesszük el, szó nélkül főleg nem. De hát, az én csöppem még nem beszél, csak elvesz. Kérem tőle szépen, elveszem tőle szépen, visszaadom a másiknak. Visszaveszi. Vagy kiszemel valaki mást, vagy bőg.

Pedig hálás lehetnék sok mindenért. Másnak lába sincs, nekünk van, az egész családnak. Fürge kis lábak, kacagva szaladnak előlem, vagy éppen felém. Huncut mosoly is van. Meg ragaszkodás – mi az hogy, még a mosdóba se mehetek ki egyedül! Éjszakai alvás, az változó mennyiségben, kevés vagy kevesebb. (Rosszul szoktattam, nyilván azért.) De van bújócska, fogócska, hancúrozás, viháncolás, be- és kipakolás dobozból, zacskóból, fiókból, szekrényből, kukából, csillogó szemek. Minden érdekli. Kivéve, amikor semmi.

Úgy szeretném, ha néha hiányozna. Ha elugornék a belvárosba este egy tejszínes lattéra (már ha lehetne menni este bárhová, és lenne nyitva kávézó), és a buszon hazafelé jövet az járna a fejembe, hogy mennyire jó lesz megölelni reggel, ha felébred. (És tényleg csak reggel ébredne fel.) Pedig szeretem megölelni. De aki mindig ott van, az nem tud hiányozni.

Na, persze, ebben az évben a fél világ a gyeden levő anyukákhoz hasonló izoláltságban él. Nekem legalább cuki kisfiam is van hozzá, aki mellett egy pillanatra sem érezhetem magam egyedül. Hálás is vagyok mindezért. Időnként. Máskor viszont csak arra vágyom, hogy olyasvalakivel ebédeljek egyszer már együtt, aki nem keni az ételt a falra.

Olvastad már az én regényemet?

Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.

Ha tetszett, oszd meg:

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük