Ürmös Beáta

Szerző: Bea

  • Ahol a folyami rákok énekelnek

    Ahol a folyami rákok énekelnek

    Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek. New York Times bestseller, Amazon bestseller, és annyian dicsérték már, hogy kissé gyanakodva és szkeptikusan vettem kézbe, szinte készülve a csalódásra. Meglepett. Mert elmaradt a csalódás, ez a regény, krimi és fejlődésregény, jó.

    Ha azt mondom, nem vagyok nagy krimifaló, az még nagyon messze van az igazságtól. Elvétve olvasok krimit, és maga a műfaj eléggé hidegen hagy. Ügyesen felépített kirakós játékok, ha jól vannak megírva, de engem más izgat. Delia Owens regénye pedig pont azért tetszett, mert több, mint krimi. Ami igazán tetszett benne, az éppen az, amivel több.

    Miről szól?

    A főszereplő Kya, a kislány, akit a családja magára hagy. Anyja, testvérei elmenekülnek, végül iszákos apja is elmegy. Kya egyedül marad, ő még elmenni is kicsi. Egy kunyhóban él és nő fel, a lápvilágban, egyedül. A társadalomtól elvágva vagy abból kirekesztve? A kettő egymást erősíti. Kapcsolata a természettel a legszorosabb, de van néhány ember, aki felfigyel rá, köztük két férfi, akiknek egyike sem tudja kiverni a fejéből ezt a vad, megközelíthetetlennek tűnő, különös lányt.

    A másik szál, időben eltolva, egy holttesttel kezdődik. Balesetnek látszik, de talán mégsem az? Elindul a nyomozás, és a gyanú hamarosan arra a lányra terelődik, akire a legtöbben elvadult, kiszámíthatatlan, furcsa lényként tekintenek. Igen, ezt szinte bármelyik krimiről is írhatnám. Mégis, az Ahol a folyami rákok énekelnek számomra inkább fejlődésregény, mint krimi.

    Egy gyermek, aki vadon, a természetben nő fel. Nem új ez a téma, sőt, klisé is lehetne, mégsem éreztem annak. (Vagy csak nem zavart? Talán a lényeget tekintve mindegy is.) Érzékeny és izgalmas történet ez vadonról és emberi lélekről, magányról, előítéletekről, igazságról és igazságszolgáltatásról, Kya küzdelmeiről és kapcsolatairól – emberekkel és természettel.

    Mit szerettem benne? Mit nem?

    Alig tudtam letenni, izgalmas és gördülékeny olvasmány. Fordulatos és meglepő, az utolsó oldalig. Egy gyilkossági szál és egy magára hagyott kislány története fonódik lassan össze, és mindig vár ránk egy újabb darabja a kirakósnak. Oké, az izgalmakat ki is pipálhatjuk, nézzük a többit, mert van más is. Szerencsére.

    ez nem az észak-karolinai lápvilág, de erről az idei nyáron készített képemről a könyv jutott eszembe

    Kya karakterén keresztül is sodor magával a könyv. Erős. A magány teszi azzá, ami egyben meg is sebzi. Az önállóság is, mely eleinte kényszerűség, de később már el sem tudná képzelni az életét másképp. Emellett azonban intelligens és érzékeny. A természet tanítja meg csendben lenni, figyelni, szemlélődni. Az érzelmeit is gyakran a természet ébreszti fel vagy nyeli el. Kya a szó szoros értelmében sohasem tanul, eleinte öntudatlanul, lassan és mélyen ivódik bele a tudás, ahogy a környezetét figyeli, vele él, később olvas is rengeteget, de azt is elvonulva, elmélyülten, egyedül. Szinte mindig egyedül.

    Azért az felmerült bennem, mennyire lehetne Kya valóságos. Az a kislány, akit a regény elején látunk, valóban képes lenne ennyire önállóan, felnőttek nélkül élni? Ebben azért kételkedem. De eljátszani a gondolattal, hogy milyen az az ember, akit a természet nevel fel…? A játékban benne vagyok, pedig sosem fogjuk tudni a választ, mert ilyen nincs. Az ember már olyan régóta és annyira ott van mindenütt. Kyának is vannak támogatói, igaz, csak néhányan, de ők tudnak jól segíteni neki, úgy, ahogy szüksége van rá, és anélkül, hogy kitépnék abból a világból, mely biztonságot ad neki. A többiek meg? Ők adják az alapját a társadalom kritikájának a könyvben.

    Az emberek, akik félnek attól, amit nem ismernek. Kyától például, akit kezdetben ők vadítottak el maguktól. Nem is tudják másként látni a lány tetteit, mint saját érzelmeiken keresztül, így a félénk emberkerülés ellenségességgé torzul, a titokzatos másság fenyegető lesz, a védekezés pedig agresszió. „Én sosem gyűlöltem az embereket. Ők gyűlöltek engem. Ők nevettek ki engem. Ők hagytak el engem. Ők zaklattak engem. Ők támadtak meg engem. És igen, megtanultam nélkülük élni.”

    De igazából Kya egész lénye kritikája lehetne a társadalmunknak, mely nyüzsög és siet, nem ismeri a csendet, és annyifelé kell figyelni, annyi mindent megjegyezni, hogy valódi, elmélyült figyelem és alapos, mély tudás talán már nincs is. Vagy legalábbis nem becsüljük eléggé. 

    Azért azon felnevettem, hogy Kya végül a könyvei jogdíjából gazdagodik meg. Méghogy írásból ne lehetne megélni… És milyen könyvek? Saját rajzaival illusztrált természetrajzi könyvek. Hát… ez a másik olyan pont a regényben, ahol azt éreztem, nem éppen reális ez így, bár az amerikai könyvpiachoz nem értek. Delia Owens, az írónő mindenesetre biztosan sikert aratott ezen a piacon. 🙂

    Na, és a cím: Ahol a folyami rákok énekelnek. Tetszik, nemcsak azért, mert érdekes, hanem mert a hangulata szerintem visszaadja az egész regény hangulatát.

    Való ez neked?

    Ha szereted az erős női karakterekre épülő fejlődésregényeket, foglalkoztat ember és természet harmóniája, akkor ez a regény tetszeni fog neked.

    A természet mellett azonban felbukkan a társadalom és annak előítéletei is. Mit kezd azzal a rendszer, aki kilóg? Aki egyáltalán be sem illeszthető, és egy idő után nem is akar beilleszkedni? Le lehet vetkőzni az előítéleteket? Ha ezek a kérdések érdekelnek, akkor is ad gondolkodnivalót a regény.

    Végül pedig, több ez, mint krimi, de aki a krimi izgalmait és csavarait keresi benne, az sem fog csalódni.

    Te olvastad? Tetszett?

  • A racionális és az álmodozó én

    A racionális és az álmodozó én

    – Nem álmodozni kell, hanem élni.
    – De lehet álmok nélkül élni?
    – De még mennyire. Nem hiszed? Pedig álmok nélkül igazából még könnyebb is. Eltűnik az elvárás, hogy az álmaidat kell élned.
    – De az nagyon fájhat. Ezt elveszíteni.
    – És az életedet a beteljesületlen álmokon keresztül nézni minden egyes nap, az nem fáj?
    – De még beteljesületlenül is az enyémek.
    – Jó ég. Az ilyenek kötnek ki végül a pszichológusnál. De ezen az se segít. Ha te direkt boldogtalan akarsz lenni…
    – Nem akarok. Boldog szeretnék lenni.
    – És mit teszel érte?
    – Álmodom.

  • A kék és a boldogság ötven árnyalata

    A kék és a boldogság ötven árnyalata

    Reggel még pizsamában, mezítláb kilépek a teraszra, hogy vessek egy pillantást a kékségre. A reggelim mellett is belebámulok. Aztán kizökkenek, mert felébred a Picur, és valamit biztosan akar. Enni, mondjuk. Én meg őt felöltöztetni. De amikor délelőtt elalszik, elszököm egy sétára. Vagy úszni. Figyelem a kék ötven árnyalatát, a kikötőből induló kompot, a part harsányzöld mediterrán fáit. Bolyongok a szűk, macskaköves utcákon, ahol a házak közé húzzák ki a szárítókötelet, és oda teregetnek. Én meg fotózom a frissen mosott, lengedező ruhákat a múltbeli utcákon.

    Kezem között szétnyílik a kristálytiszta víz, látom a pici halakat, amikor úszom. A Picur kavicsokat pottyant a vízbe, órákig nem unja el. Esténként együtt sétálunk a naplementében, hármasban. Vagy kettesben, míg a Picur apukája hátán szundít.

    Horvátország. Most azt játsszuk, hogy itt élünk. Dehogy is ez volt a terv. De 2020 nem a tervek éve. 2020 az az év, amikor minden lehetőségből és pillanatból próbáljuk kifacsarni az örömöt, mert ki tudja, mi lesz később. Ez is egy ilyen megragadott és el nem engedett lehetőség, hogy most itt vagyunk. Amikor már szinte mindenki hazament. Nyaralók, magyarok és nem magyarok.

    Szeptember elejét mi Szardínián töltöttük volna. A koronavírus előtti időben még így terveztük, akkor vettük a repülőjegyet is, amit aztán nyár elejéről eltoltunk ősz elejére. A helyzet nem lett jobb, de ezt csak utólag könnyű látni. A repülős közlekedésből még mindig hiányzik a kiszámíthatóság, augusztus végén ezt már tudtuk. A magyarországi szigorítások miatt sejtettük, hogy járattörlések következnek majd, a kérdés csak a “mikor” és a “melyik”. Kisbabával azon aggódni, hogy mikor és hogyan jutunk majd haza Szardíniáról, ha törlik a visszafelé járatunkat, valamint az összes többi budapesti járatot is… nos, ennek a gondolata sok volt nekünk.

    Rovinj régi belvárosának (szinte) üres utcáin

    Az odafelé tartó gép nélkülünk szállt fel. A visszafelé tartó járat törléséről pedig néhány napon belül kaptuk az értesítést. Akkor már Horvátországban voltunk.

    Hiányzott a tenger, igen. Meg a fölé magasodó kopár hegyek. A mediterrán hangulat. És az az érzés is nagyon hiányzott, amit nem lehet elmagyarázni annak, aki magától nem érti. Vagy érzi. Úton lenni. Beszívni az új illatokat, elveszni az idegen szavak zajában, az ismeretlen helyek vonzásában. Szerelembe esni minden nap.

    De huppanjunk vissza a kemény földre. Augusztus végén már mindegy volt, melyik országot választjuk, úgyis két hét karanténnal kezdődik a hazaérkezés. Felelősen viselkedni pedig külföldön és otthon is lehet. Számunkra pedig, “leminősítések” ide vagy oda, Horvátország volt a legbiztonságosabb tengerpart. Saját kocsival utazva, ha bármi közbejön, bármikor autóba szállva, 6-7 óra múltán hazaérve, ráadásul főszezon után. Hozzátéve, hogy akkorra már Magyarországon is jócskán romlott a vírushelyzet, különösen a fővárosban, ahol egyébként élünk. Országos szinten nem jelentett lényegi különbséget, Magyarországon vagy Horvátországban vagyunk-e, utóbbiban pedig legalább kerülni tudjuk a legnagyobb városokat.

    Így aztán eljutottunk a semmihez nem fogható kékhez. Ahol a hullámok moraját hallgatva, a napfény melegét a bőrömön érezve, a kisfiam vidám pancsikolását nézve néha szinte megfeledkezem arról, hogy ez az év nem a boldogság éve. Vagy igen?

    isztriai kék

    Hiszen ezt próbáltuk minden bizonytalanság és rossz hír ellenére idén is: boldognak lenni. Megőrizni magunkat egy kis szigetet, ahol boldogok tudunk lenni. Tudom, szerencsések is vagyunk. Személyes tragédia nem ért minket, családunkat, közeli ismerőseinket sem, a munkánkat sem vesztettük el. “Így könnyű.” Talán. Valaki más életére kívülről nézve főleg nagyon könnyű ilyen megállapításokat tenni. Kisbabával otthon lenni pedig néha idill, néha idegbaj.

    De az igaz, hogy megragadtunk minden lehetőséget, ami adatott. Ha felborultak a terveink (és felborultak, szinte mindegyik), akkor újraterveztünk, majd ismét újra. Néha fásultan, néha félbehagyva, hisz mi értelme… De újra meg újra igyekeztünk kitalálni dolgokat, amiket örömmel lehet várni. Kimentünk sétálni, túrázni tavasszal is, ahova lehetett. Nyíló virágokat kerestünk. Találkozásokat is, amikor és ahogy lehetett. Nyáron pedig a szomszédaink nagy hegyeit jártuk végig.

    Most pedig kihasználjuk az egyetlen kétségtelenül pozitív változást, amit a koronavíus hozott: a távmunka elfogadottá válását. Sőt, kötelezővé válását. Tudom, nem lehet mindenkinek így, és tudom, nem is mindenkinek könnyebb így, főleg bezárt iskolák és óvodák mellett. De végre eljött az idő, hogy sok cég felismerte, az elvégzett munka nem attól függ, mennyit ül valaki az irodában, a távmunka nem ront a hatékonyságon. Pontosabban, a hatékonyság nem ettől függ. 

    Nekünk pedig a távmunka most szabadságot ad. Talán az utazás jövője is ez? Hosszabb ideig egy helyen, lassabban mozogva? Ez csak távmunkával megvalósítható. Én pedig álmodozom már megint, pedig annyi merész álmomat söpörte el ez az év. Csakhogy álmok nélkül nem lehet élni. A kékséget bámulva pedig könnyű még álmodni is. Újra meg újra.

  • Vérszívás és útkeresés

    Vérszívás és útkeresés

    Alig egy hónapja olvastam Szécsi Noémitől először, és már akkor lenyűgözött a stílusa. Nekem nagyon bejön a szarkasztikus humor, és ő ebben remekel. A Finnugor vámpír ennek újabb bizonyítéka, és örökre megszerettette velem az írónőt. Már alapból a cím is… hát lehet ezt a könyvet nem kézbe venni ilyen címmel?

    De mi is ez? És miről szól?

    Vámpírparódia. Afféle. Nem, mégsem igazán. A vámpír inkább csak egy szimbólum, ez nem egy vámpírregény. Sokkal inkább egy regény az útkeresésről. Nem, nem én magyarázom bele, csak azért, mert én is írtam útkeresős regényt. De ha mégis, akkor is minden klappol, és végül is a regényt az olvasó fejezi be.

    Szóval ez egy útkeresős regény, de egy nagyon különös, fordított útkeresésről szól, melynek végén a főhős még elveszettebb, mint az elején. Nemhogy nem talál célokat, végül már nem is keresi őket, sőt, már egy olyan egyszerű dolog, mint a saját nemi identitása sem világos számára a regény második felére.

    Minek a szimbóluma a vámpír?

    A Finnugor vámpír leginkább egy szatíra, tele szimbólumokkal. Ott van például maga a főhős, aki vámpír és bölcsész. Csetlik-botlik a magyar valóságban, kihívásokra nem vágyik, látszatmunkát végez, sodródik, próbál megfelelni mások elvárásainak, hozzáigazítani azokat a saját vágyaihoz (mily meglepő, ez nem megy, semennyire), és halvány fogalma sincs, mit akar az élettől. Végül pedig már ez sem érdekli.

    Finnugor vámpír, részlet

    Vámpír. Egy magyar fiatal, aki szívja a családja és a társadalom vérét, nem tud önálló életet kezdeni, nem tud felelősséget vállalni még önmagáért sem. De a vámpír keserű szimbóluma a bölcsésznek is, aki szintén nem csinál semmi hasznosat, nem jut előre, teng-leng a kilátástalanságban.

    Mit szerettem benne? Mit nem?

    Imádtam a szarkasztikus humort. Akármiről is szólhatott volna ez a regény, a stílusa miatt mindenképp végigolvasom. Nagyon szerettem a dialógusokat is, például az efféléket:

    „– Már akkor sejtettem, hogy lesz belőled valaki.
    – Pedig nem lett belőlem senki.
    – De lesz. Külföldön jártál iskolába, írogatsz, meg minden.”

    „– Te a fiúkat szereted vagy a lányokat?
    – Nem is tudom – tűnődtem. – Se a fiúkat, se a lányokat. Nem nagyon szeretem az embereket.”

    Élvezettel bontogattam a történet különféle rétegeit is, keresgéltem a szimbólumokat. Mi van mögötte, és még, és még? Kétlem, hogy mindenre rájöttem, majd legközelebb, néhány év múlva. Mert újra fogom olvasni, ez biztos.

    Tudok-e felhozni bármit ellene? Néha nagyon egy helyben toporgott a történet. Tudom, alapból ironikus ezt mondani egy regényre, amiben alig is történik valami, de mégis. Általában sodort magával, időnként meg nem. De a stílus még olyankor is megmentette.

    Való ez neked?

    Ha szereted a szatírákat, a szarkazmust, akkor mindenképpen!

    Ha szeretsz a dolgok mögé nézni, töprengeni, el tudod viselni a fájdalmas szembenézéseket, akkor is.

    Továbbá, ha magyar vagy, fiatal vagy, elveszett vagy, vámpír vagy, vagy sohasem olvastál még Szécsi Noémitől.

  • Egy majdnem kedvenc: Férfiidők lányregénye

    Egy majdnem kedvenc: Férfiidők lányregénye

    F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus. Számtalan könyve is ilyen témájú: laikusoknak szóló könyvek kapcsolatokról, sérülésekről, gyógyulásról, fejlődésről. Én mégis az (eddigi) egyetlen regényét olvastam először. A Férfiidők lányregénye a második világháború után játszódik, és azokról szól, akik túlélték a holokausztot.

    Sok könyv és film próbálta már feldolgozni ezt a témát sokféleképpen, de F. Várkonyi Zsuzsa mégis új szemszöget talált, a túlélők szemszögét. Hogyan lehet ezek után tovább élni? Sőt, hogyan lehet tovább élni úgy, hogy közben bontakozik ki egy újabb diktatúra, melyben már nemcsak a zsidók félnek, hanem mindenki?

    Bevallom, nagyon meggondolom, mielőtt holokauszttal foglalkozó könyvet veszek a kezembe. Tudom, hogy fontos, és tudom, hogy tudnunk kell róla, de annyira rá tudnak nehezedni ezek a könyvek a lelkemre, hogy óvatos vagyok velük. F. Várkonyi Zsuzsa regénye azonban nem ilyen.

    Miről szól?

    A Férfiidők lányregénye egy kamaszlány, Klára (Süni) és egy negyvenes éveiben járó orvos, Körner doktor (Aldó) kapcsolatának története, mely a benne felbukkanó tragédiák ellenére is meghitt és meleg hangulatú. A különleges apa-lány kapcsolat mind Sünit, mind Aldót gyógyítja, hiszen eredeti családjukat mindketten elvesztették, és egymásban találnak valakit, akivel érdemes törődni, akiért érdemes talpra állni.

    Mit szerettem benne? Mit nem?

    A regény első fele, mely Süni és Aldó megismerkedéséről, kapcsolatuk kialakulásáról szól, nagyon tetszett. Valóban érződik, hogy pszichológus írta, hiteles és életszerű, ahogy a tüskés Klára (aki ezért Süni) egyre inkább hozzászelídül pótapukájához, miközben Aldó is rádöbben, hogy Klára boldogulása újra értelmet ad az életének, visszarángatja a rég elfeledett hétköznapokba, mivel újra és újra az apaság kihívásaival szembesíti.

    Klára karakterét nagyon megszerettem, a kérdéseivel együtt. Erős, határozott egyéniség, amint épp bontogatja szárnyait. Maga a történet is izgalmas volt, alig tudtam letenni. De talán érzed, hogy közeledünk itt egy nagy “de” felé.

    A regény második fele ugyanis csalódás volt az első után. Egyrészt elkezdett rohanni előre az időben a történet. Hiányoltam, hogy többet megtudjak az egyetemista Klára és Aldó kapcsolatának alakulásáról, Klára szerelmeinek alakulása meg végképp össze lett csapva. Értem én, hogy a központban Klára és Aldó kapcsolata volt, de ha már előkerül más is, akkor legyen jobban kifejtve.

    A másik csalódásom egy jelenet, amit nem szeretnék lelőni, de ha elolvasod a regényt, biztosan rájössz, melyikre gondolok. Én fennakadtam rajta, nem is kicsit, és persze, ez egy regény, ráadásul mégiscsak súlyosan traumatizált szereplőkkel, miért ne történhetne meg éppen ez is. Csakhogy szerintem ez a jelenet nem illik Aldó és Klára kapcsolatába, nem logikus sem az előzmények, sem az utólagos dolgok fényében, és amúgy éppen azt teszi tönkre, ami olyan szép a kettejük viszonyában. Szóval sajnáltam, hogy belekerült, főleg azért, mert akár ki is maradhatott volna. Persze, így meg piszkál a dolog, hogy vajon nem pont ez volt a cél, hogy ez piszkáljon? Reális vajon egy felnőtt férfi és egy kamaszodó, később egyetemista lány kapcsolatában, hogy valóban ne történjen semmi, ami hökkenetre adna okot?

    Való ez neked?

    Ha szereted a lélektani regényeket, akkor igen. Ez a regény egy nagyon különleges kapcsolatról szól, két magányos emberről, egy idősebbről és egy fiatalabbról, akik egymásban találják meg a családot.

    Ha nem ijeszt el a holokauszt témája, akkor is igen. Ráadásul a Férfiidők lányregénye nem nyomasztó hangulatú könyv, annak ellenére, hogy sötét korszakban játszódik. A túlélésről és az újrakezdésről szól.

    Te olvastál már hasonló témájú könyvet? Mesélj!

  • Harmonia Caelestis 12 kedvenc idézetben

    Harmonia Caelestis 12 kedvenc idézetben

    Harmonia Caelestis. Esterházy Péter. Nehéz erről a könyvről írni, de nehéz róla nem írni is. Hónapokig olvastam úgy, hogy pár napnál több időre nem tettem félre, és ez nem egy negatív megjegyzés, csak egy tény. Nehéz olvasni, mert tömény, és mert nincs a cselekménynek egy központi szála, ami sodorna magával. Inkább mint az Örkény-egyperceseket, úgy olvastam.
    Nem is áltatom magam, hogy az egészet megértettem, hogy minden utalást felismertem. De nagy aha-élmény volt, amiket igen.

    És a szöveg… A szöveg nagyon erős. Esterházy mesterien bánik a magyar nyelvvel, játszik vele, csűri-csavarja, kifordítja, befordítja, és annyira találó egy-egy félmondat is, hogy folyamatosan elképesztett. Erre mondják, hogy ütős szöveg, azt hiszem.

    Szóval én erről a könyvről nem merek írni. Valahogy úgy érzem, felette áll az én véleményemnek, ez nem egy olyan mű, amit csak úgy véleményezgetünk. Inkább hozok nektek idézeteket, amik engem megfogtak – erejükkel, tömörségükkel vagy játékosságukkal, vagy mindezzel egyszerre. Tehát:

    „… nem csinált semmit 56-ban, igaz, gondolni gondolt, ami egy forradalomban túl kevés, forradalom után pedig túl sok.”

    „Ám apám nem ismert lehetetlent, nagyon szerette ezt a szeretőjét, mindenestül szerette, még beszélgetett is vele. És az is így érzett apám iránt. Ő is beszélgetett.”

    „Édesapám családi szentélyébe is benyomultak, bár ő, láttuk, sokat tett azért, hogy ne lehessen szentélynek nevezni, ahová benyomultak.”

    „… anyám, ha lett volna élete, életében jól eligazodott volna az emberek közt.”

    „Az a probléma, hogy a problémáidat se megoldani, se szőnyeg alá seperni nem vagy képes, mert azok nagyobbak, mint te. Meg a szőnyeg.”

    „Már az inkvizíció is így csinálta. Eszméket kizárólag gerinccel együtt lehet törni.”

    „… nem láttuk mi ezt a szegénységet, részint eltakartatott előlünk, anyánk eltakarta, részint meg megvolt mindenünk, ami nyilván azt jelentette, hogy ami megvolt, azt véltük mindennek.”

    „… fenyegetés plusz félelem, ez a diktatúra, de nem úgy, hogy az ország egyik fele fenyegeti a másikat, vagy az úgynevezett hatalom fenyeget mindenkit, hanem mindezekhez tartozik még valami ordító, rémületes bizonytalanság is, a fenyegető is fél, és a fenyegetett is fenyeget…”

    „Négy gyerek anyjának lenni, ehhez nem elegendő annyi erő, amennyi van, kicsit több kell.”

    „Vagy nem féltem? Ha az ember nem tudja, félt vagy nem félt, akkor félt.”

    „Általában beszéd helyett hallgattam, amire apám hallgatással válaszolt, amit én indulatos csönddel vettem tudomásul.”

    „Abból se lett semmi, amikor valahová be kellett írni a szülők, nagyszülők foglalkozását. Földbirtokos, vallottam be, de konkretizálni kellett, hogy akkor hány hold föld, s láttam a nyomtatványon, a rubrikán, hogy kicsi lesz, oda annyi nulla nem fér be. Ezt megmondtam. Ekkor kicsit üvöltöztek, pedig jóból mondtam.”

    Ti olvastatok már Esterházytól? Van kedvencetek?

  • Mi az élet értelme?

    Mi az élet értelme?

    – Mi az élet értelme?
    – 42.
    – Komolyan kérdeztem, ne szórakozz!
    – Komolyan válaszoltam. Értelmezhetetlen a kérdésed. Akár a 42 is lehet válasz. Mert mit jelent az, hogy mi az értelme? És kinek az élete?
    – Mindegy, hogy kié. Általánosságban véve kérdeztem.
    – Hiába, mert nem az általános válasz érdekel.
    – Jó. Akkor legyen például az én életem.
    – Na, ugye. És őszintén, mire vagy kíváncsi az életedről?
    – Ezzel kezdtem: mi az értelme?
    – Valóban, de nem voltál őszinte. Mert téged az érdekel, mitől leszel boldog.
    – Na, és? Ezek összefüggnek, nem? Ha megtalálom az élet értelmét, boldog leszek.
    – Ez nem ilyen egyszerű.
    – Miért?
    – Mert nem lehet keresni. Az élet értelmét csak élni lehet.
    – Éppen ez az! Ehhez viszont előbb tudnom kell.
    – Nem kell. Nem is lehet. Értelmes életet élni, azt igen, azt lehet.
    – És az elég?
    – Mihez?
    – A boldogsághoz?
    – Azon gondolkoztál már, hogy boldog emberek miért nem tesznek fel ilyen kérdéseket?
    – Nyilván nincs rá szükségük.
    – Pontosan. Mert élik a boldogságot, nem keresik.
    – Ezzel nem sokat segítettél.
    – Dehogynem! Élj.
    – Ennyi? De hát, ez mindenkinek megy.
    – Nem. Amire te gondolsz, az csak létezés. Az élet cselekvés. Érezz, alkoss, nevess. Az életed a válasz minden kérdésre. Ha az nem hordozza magában a választ, akkor nincs válasz.

  • Mennyi idő kell egy regény megírásához?

    Mennyi idő kell egy regény megírásához?

    Ha konkrét választ vársz, akkor ne is olvass tovább. 😛 Mert ez is, mint oly sok minden az életben, attól függ. És pont erről lesz szó: hogy mitől.

    Egyrészt attól, hogy mennyi időd van írással foglalkozni. Naponta tudsz írni? Vagy kétnaponta, esetleg csak hetente? Mennyit írsz ilyenkor? Fél órát vagy fél napot? De nemcsak a ténylegesen írással töltött idő számít, hanem az is, hogy mennyire lendületesen bontakozik ki közben a történeted. És attól is, hogy valójában mi születik a kezeid között. Egy első vázlat még messze van a kész regénytől.

    Egyébként meg, az egész dilemma kezdődhetne azzal, hogy mi számít a kezdés időpontjának. Az, amikor leírod a címet (ha egyáltalán tudod már a legelején), majd az első mondatot? Vagy az, amikor az ötlet megszületik? A két időpont közt talán hetek, hónapok (vagy évek?) is eltelnek. Közben továbbgondolod, készítesz vázlatot – fejben vagy papíron -, hozzáadsz és elveszel dolgokat, mellékszálakon, cselekményvezetésen morfondírozol.

    Rövid idő alatt és intenzíven

    Én így írok, mert így tudok, ezt érzem természetesnek, ha nem tartom magam hozzá, akkor szétesik az egész, elvesztem a fókuszt és a fonalat. A NaNoWriMo 30 napos kihívása nekem ideális.

    Az Úton első vázlata 30 nap alatt született meg, és bizony minden egyes nap írtam, napi egy-két órát, 500-3000 szó közötti mennyiséget, legtöbbször 1000-2000 szót. Magán az ötleten már előtte is gondolkoztam, pár héten keresztül kifejezetten intenzíven. De az ötletek még írás közben is jöttek. Benne éltem a regényben, és akkor is a fejemben pörgött, amikor épp nem írtam. Furcsa volt, de a regényem szereplői néha valóságosabbnak tűntek, mint a valóságban engem körülvevő emberek ebben a 30 napban.

    A második regényem vázlatát (igen, ilyen is van, mégpedig éppen készülőben) a tavaszi bezártság ideje alatt írtam, 30 és még néhány nap alatt. Ekkor egyáltalán nem vettek körbe emberek, és még inkább a történetemben éltem. (Nem is nagyon akaródzodott visszatérnem a valóságba.)

    Hogyan lesz vázlatból regény?

    51711 szó lett az Úton első vázlata, de ezzel még messze nem volt kész a regény. A másodikkal épp itt tartok, a “messze nem kész” állapotban, bár tavasz óta történt némi pihentetés és javítgatás.

    Bár szószámban az Úton esetén annyira nem nagy a különbség az első és a végső verzió között (pár ezer szó), a tartalom azért jócskán csiszolódott. Töröltem, bővítettem, javítottam. Először a saját észrevételeim alapján, miután egy hónap pihentetés után elolvastam. Később pedig a tesztolvasóim visszajelzései alapján, akik elütésektől kezdve apró logikai pontatlanságokon át nem teljesen egyértelmű megfogalmazásokig jó néhány hibát kiszúrtak, ami nekem korábban nem tűnt fel.

    Már nem is tudom, végül pontosan hányszor olvastam és írtam újra, mindenesetre egész télen, majd a tavaszi karantén alatt is sok időt töltöttem vele. (Sajnos, a hibák kiszúrásának hatékonyságán az újraolvasások inkább csak rontanak. Ezért is fontosak a tesztolvasók.)

    Hogy kinél mennyi idő, és milyen lépésekből áll a javítás folyamata, az nagyon változó lehet. Ha nem magánkiadásról van szó, az meg megint más tészta. De egyébként is lehet, hogy több időre van szükség az átíráshoz, újragondoláshoz néhány hónapnál. Ez a regény hosszától és a rendelkezésre álló idődtől is függ. De a javítás összességében biztosan több idő, mint egy első vázlatot megírni.

    És mikor kész a regény?

    Ha meg van írva, vagy ha ki van adva? Hosszú folyamat már az is, ahogy megszületik, majd végleges formát nyer egy regényvázlat. De ahhoz, hogy az olvasó kezébe kerüljön, még másra is szükség van. Erről azonban már egy másik bejegyzésben mesélek majd, akkor is csak a magánkiadásról, mert ebben van (valamennyi) tapasztalatom.

    Amúgy meg… egy regény sosincs teljesen kész. 😛

    Te szoktál írni regényt vagy novellát? Mik a módszereid, tapasztalataid?

    [hfe_template id=’4184′]

  • Normális vagy?

    Normális vagy?

    – Normális vagy?!
    – Remélem, nem.
    – Tessék?! Normális vagy?!
    – Mit értesz tulajdonképpen azon, hogy normális?
    – Azt, amit. Normálisat. Hányféleképp lehet ezt érteni?
    – Ó, bármit lehet többféleképpen érteni.
    – Hát, én a legnormálisabb értelemben értem.
    – Mármint a legátlagosabb értelemben?
    – Ne kötekedj már! Tudod jól, mire gondolok.
    – Sejtem. Arra, hogy úgy kellene tennem a dolgom, ahogy azt mások is szokták. Azon kellene felháborodnom, amin szokás, azon kellene elérzékenyülnöm, amin szokás. Be kellene állnom a sorba. Ezért mondtam, hogy remélem, nem vagyok normális.
    – Jaj, de nagyra vagy magaddal! Azt hiszed, olyan átlagon felüli vagy? Olyan egyedi és különleges?
    – Nem hihetem. Hétmilliárd ember él a Földön. Nagy részük átlagos, definícióból adódóan. Hiszen ha mindenki különleges lenne, akkor az lenne az átlag. Valószínűleg én is az átlaghoz tartozom.
    – Akkor miért akarsz mindenáron kilógni a sorból?
    – Nem mindenáron. Csak, ha okom van rá. Ezt jelenti többek között a szabadság.
    – Hogy nem vagy normális?
    – Nem. Hanem, hogy a normák felett állsz.
    – Ez inkább önteltség. A normák okkal léteznek.
    – Talán. De előfordulhat az is, hogy nem.
    – És azt hiszed, a te dolgod ezt mérlegelni?
    – Az enyém. És mindenkié, aki szabad embernek tartja magát.
    – Hát, nem tudom, mi lenne, ha mindenki csak úgy elkezdené a normák fölé helyezni magát.
    – Nem lennének többé normák?
    – Ez elég kaotikusnak hangzik. Kész bolondokháza lenne.
    – Dehogy. Ha nem létezik olyan, hogy normális, akkor olyan sincs, hogy nem normális.
    – Ijesztő világ.
    – Na, persze, mert a gondosan kirakosgatott útjelző táblák segítenek az eligazodásban. Enélkül mindenkinek magától kéne megtalálnia az utat.
    – És szerinted ez reális?
    – Ehhez kéne felnőni. Hiszen amúgy sincsen két egyforma út. Ráadásul túl sokan túl sokszor előírták már a történelem során, merre vezet a helyes út. Mégsem mondanám, hogy paradicsomi állapotok között élünk.
    – És mindezt a normákra kened?
    – Nem. De a normák egymáson való követelésére igen.
    – Hogy lenne mégis rend máskülönben?
    – Már megint ugyanoda jutottunk.
    – Szóval belátod?
    – Mit? Én ezt a virágmezőt látom itt előttünk. Rendetlenül nyílnak a színes virágok, sütkéreznek a napon, lengedeznek a szélben. Békés és üdítő látvány.