Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek. New York Times bestseller, Amazon bestseller, és annyian dicsérték már, hogy kissé gyanakodva és szkeptikusan vettem kézbe, szinte készülve a csalódásra. Meglepett. Mert elmaradt a csalódás, ez a regény, krimi és fejlődésregény, jó.
Ha azt mondom, nem vagyok nagy krimifaló, az még nagyon messze van az igazságtól. Elvétve olvasok krimit, és maga a műfaj eléggé hidegen hagy. Ügyesen felépített kirakós játékok, ha jól vannak megírva, de engem más izgat. Delia Owens regénye pedig pont azért tetszett, mert több, mint krimi. Ami igazán tetszett benne, az éppen az, amivel több.
Miről szól?
A főszereplő Kya, a kislány, akit a családja magára hagy. Anyja, testvérei elmenekülnek, végül iszákos apja is elmegy. Kya egyedül marad, ő még elmenni is kicsi. Egy kunyhóban él és nő fel, a lápvilágban, egyedül. A társadalomtól elvágva vagy abból kirekesztve? A kettő egymást erősíti. Kapcsolata a természettel a legszorosabb, de van néhány ember, aki felfigyel rá, köztük két férfi, akiknek egyike sem tudja kiverni a fejéből ezt a vad, megközelíthetetlennek tűnő, különös lányt.
A másik szál, időben eltolva, egy holttesttel kezdődik. Balesetnek látszik, de talán mégsem az? Elindul a nyomozás, és a gyanú hamarosan arra a lányra terelődik, akire a legtöbben elvadult, kiszámíthatatlan, furcsa lényként tekintenek. Igen, ezt szinte bármelyik krimiről is írhatnám. Mégis, az Ahol a folyami rákok énekelnek számomra inkább fejlődésregény, mint krimi.
Egy gyermek, aki vadon, a természetben nő fel. Nem új ez a téma, sőt, klisé is lehetne, mégsem éreztem annak. (Vagy csak nem zavart? Talán a lényeget tekintve mindegy is.) Érzékeny és izgalmas történet ez vadonról és emberi lélekről, magányról, előítéletekről, igazságról és igazságszolgáltatásról, Kya küzdelmeiről és kapcsolatairól – emberekkel és természettel.
Mit szerettem benne? Mit nem?
Alig tudtam letenni, izgalmas és gördülékeny olvasmány. Fordulatos és meglepő, az utolsó oldalig. Egy gyilkossági szál és egy magára hagyott kislány története fonódik lassan össze, és mindig vár ránk egy újabb darabja a kirakósnak. Oké, az izgalmakat ki is pipálhatjuk, nézzük a többit, mert van más is. Szerencsére.
Kya karakterén keresztül is sodor magával a könyv. Erős. A magány teszi azzá, ami egyben meg is sebzi. Az önállóság is, mely eleinte kényszerűség, de később már el sem tudná képzelni az életét másképp. Emellett azonban intelligens és érzékeny. A természet tanítja meg csendben lenni, figyelni, szemlélődni. Az érzelmeit is gyakran a természet ébreszti fel vagy nyeli el. Kya a szó szoros értelmében sohasem tanul, eleinte öntudatlanul, lassan és mélyen ivódik bele a tudás, ahogy a környezetét figyeli, vele él, később olvas is rengeteget, de azt is elvonulva, elmélyülten, egyedül. Szinte mindig egyedül.
Azért az felmerült bennem, mennyire lehetne Kya valóságos. Az a kislány, akit a regény elején látunk, valóban képes lenne ennyire önállóan, felnőttek nélkül élni? Ebben azért kételkedem. De eljátszani a gondolattal, hogy milyen az az ember, akit a természet nevel fel…? A játékban benne vagyok, pedig sosem fogjuk tudni a választ, mert ilyen nincs. Az ember már olyan régóta és annyira ott van mindenütt. Kyának is vannak támogatói, igaz, csak néhányan, de ők tudnak jól segíteni neki, úgy, ahogy szüksége van rá, és anélkül, hogy kitépnék abból a világból, mely biztonságot ad neki. A többiek meg? Ők adják az alapját a társadalom kritikájának a könyvben.
Az emberek, akik félnek attól, amit nem ismernek. Kyától például, akit kezdetben ők vadítottak el maguktól. Nem is tudják másként látni a lány tetteit, mint saját érzelmeiken keresztül, így a félénk emberkerülés ellenségességgé torzul, a titokzatos másság fenyegető lesz, a védekezés pedig agresszió. „Én sosem gyűlöltem az embereket. Ők gyűlöltek engem. Ők nevettek ki engem. Ők hagytak el engem. Ők zaklattak engem. Ők támadtak meg engem. És igen, megtanultam nélkülük élni.”
De igazából Kya egész lénye kritikája lehetne a társadalmunknak, mely nyüzsög és siet, nem ismeri a csendet, és annyifelé kell figyelni, annyi mindent megjegyezni, hogy valódi, elmélyült figyelem és alapos, mély tudás talán már nincs is. Vagy legalábbis nem becsüljük eléggé.
Azért azon felnevettem, hogy Kya végül a könyvei jogdíjából gazdagodik meg. Méghogy írásból ne lehetne megélni… És milyen könyvek? Saját rajzaival illusztrált természetrajzi könyvek. Hát… ez a másik olyan pont a regényben, ahol azt éreztem, nem éppen reális ez így, bár az amerikai könyvpiachoz nem értek. Delia Owens, az írónő mindenesetre biztosan sikert aratott ezen a piacon. 🙂
Na, és a cím: Ahol a folyami rákok énekelnek. Tetszik, nemcsak azért, mert érdekes, hanem mert a hangulata szerintem visszaadja az egész regény hangulatát.
Való ez neked?
Ha szereted az erős női karakterekre épülő fejlődésregényeket, foglalkoztat ember és természet harmóniája, akkor ez a regény tetszeni fog neked.
A természet mellett azonban felbukkan a társadalom és annak előítéletei is. Mit kezd azzal a rendszer, aki kilóg? Aki egyáltalán be sem illeszthető, és egy idő után nem is akar beilleszkedni? Le lehet vetkőzni az előítéleteket? Ha ezek a kérdések érdekelnek, akkor is ad gondolkodnivalót a regény.
Végül pedig, több ez, mint krimi, de aki a krimi izgalmait és csavarait keresi benne, az sem fog csalódni.
Te olvastad? Tetszett?
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
One Response
[…] Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek […]