Ürmös Beáta

Címke: klasszikusok

  • A Gyűrűk Ura: kedvenc szereplőim

    A Gyűrűk Ura: kedvenc szereplőim

    J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura. Életem minden korszakában elolvastam egyszer a teljes trilógiát, legutóbb hangoskönyvként hallgatva, saját zakatoló gondolataim helyett, mindenféle elképzelhető tevékenység közben. Sokszor nekiálltam értékelést meg elemzést írni róla, és mindig feladtam. A Gyűrűk Ura annyira monumentális, annyira mély és szerteágazó, hogy mindegyik összegzés összecsapottnak és felszínesnek hatott.

    Hogy is lehetne írni valamiről, ami egy teljes világ? Átfogó elemzéssel nem is próbálkozom, de szeretnék írni a kedvenc szereplőimről. A lista teljesen szubjektív, és a regényen alapul. (A film, bármennyire is jól sikerült, sok karaktert túlegyszerűsített, vagy kiforgatott.)

    Bombadil Toma, “a gazda”

    Kezdem rögtön egy olyan szereplővel, aki alig szerepel, és nincs is jelentős befolyása az eseményekre. Vagy mégis? Bombadil Toma az egyik legrejtélyesebb figura Tolkien világában, és rejtélybe burkolva marad mindvégig. Ősi, isteni alak. Már akkor is létezett, amikor még sem tündék, sem emberek, sem hobbitok nem éltek Középföldén, akkor, amikor “a sötétségben még nem volt félelem”.

    Ereje az énekében van, ami a Szilmarilokban szereplő valákéhoz hasonló varázsének. Ezzel a varázsénekkel menti meg a hobbitokat az Öreg-erdőben, majd később a Sírbuckáknál. Az ének, mint fegyver, mely lágyabb és könnyedebb bármi más eszköznél vagy módszernél, amivel emberek harcolni szoktak, szintén a halandók fölé emeli Bombadil Tomát. A kezét sem kell felemelnie, mert a hangjában is elég erő van.

    De amikor először feltűnik, hóbortos öregembernek látjuk. Furcsa és érthetetlen marad később is, szeszélyes, szertelen, nemtörődöm figura. “Erdő, víz és dombok ura” – ahogy Aranymag, a felesége jellemzi őt a hobbitoknak. De Toma gazda nem uralkodik semmin, tiszteletben tartja azt, hogy minden élőlény a maga ura. Talán ő az egyetlen szereplő a teljes trilógiában, aki egyáltalán nem vágyik hatalomra és uralomra, és őt sem lehet uralni, ezért nem is hat rá a Gyűrű.

    A hobbitok nagy döbbenetére Bombadil Toma nem válik láthatatlanná, amikor ujjára húzza a Gyűrűt, és előle sem lehet eltűnni a Gyűrű segítségével. Nem is kezeli a Gyűrűt azzal a félelemmel vegyes tisztelettel, mint mindenki más, hanem döbbenetesen hányavetin. Kacagva játszik vele. De kiderül, hogy tökéletesen tisztában van azért az erejével, és nemtörődömsége abból fakad, hogy a Gyűrű nem tudja őt alárendelni magának úgy, mint másokat. De, mint később Gandalf szavaiból kiderül, Toma gazda sem tudná uralni a Gyűrűt. Közöttük nincsen semmilyen alá-fölé rendeltségi viszony.

    Aranymaggal kiegészítik egymást. Bár Aranymagot a hobbitok tündének hiszik, valójában róla is csak annyit tudunk, hogy “a folyó leánya”, és Tomával mindketten a mitológiai, természetközeli istenségekre emlékeztetnek. Sőt, Toma gazda leginkább a világot magára hagyó, szemlélő, be nem avatkozó istenségnek A Szauronnal való harc sem érdekli, mert felette áll.

    De hosszú és megpróbáltatásokkal teli útjuk elején a hobbitok nála pihennek néhány napot, és ezek a kevés gondtalan napok közé tartoznak. Tománál menedékre lelnek, de csak ideiglenes menedékre. Toma gazda birtoka annyira kívül esik az őt körülvevő világon, hogy ilyen helyen természetesen nem lehet sokáig időzni. Aki a világ része, annak vissza kell térnie a világba, mert ott van dolga.

    Frodó, “a hős”

    Persze, Frodó az egyértelmű hősök egyike. Habár kérdés, vannak-e hősök A Gyűrűk Urában egyáltalán. A legtöbb szereplő ugyanis a mesehősökhöz hasonlóan nemes vagy gonosz, és közelről nézve őket inkább megszemélyesített eszmények. Frodó viszont a szó leghagyományosabb értelmében hőse a regénynek, mert övé a küldetés.

    Hétköznapi hős is, aki egyszerűen, csendben él (a hobbitoknak a létezése sem tűnik fel sokaknak Középföldén, olyan jelentéktelenek), nincsen benne semmi különös, nem vágyik nagy dolgokra, hatalomra meg főleg nem. Mégis hozzá kerül az Egy Gyűrű, a hatalom gyűrűje. Nincsen válasz a miértre, nincsen magyarázat, Frodó csak annyit dönthet, vállalja-e a feladatot, vagy nem. Vállalja. Sokan erősebbek, okosabbak és bátrabbak nála, az ő békésebb, szemlélődő természetéhez nem is illik a harc, de a feladat az övé, és ő ezt felismeri és elfogadja.

    Korábban azt mondtam volna, tragikus hős is, hogy a legvégén mégis elbukik. Mostanra azt gondolom, nem bukik el. Minden testi és lelki erejét arra használja, hogy a Gyűrűt pusztulásba vigye, és ezért az, hogy ténylegesen nem képes végül elpusztítani, nem bukás. Frodó a legvégsőkig elmegy, és a Gyűrű végül elpusztul, nem elpusztítják – és nincs is olyan szereplő, aki képes lenne az utóbbira.

    Frodó sorsa fájdalmas példája annak, hogy az emberi erő véges, és annak is, hogy a küzdelmeink visszafordíthatatlanul és mélyen megváltoztatnak minket. Nem lehet mindenből meggyógyulni, nem lehet ott folytatni az életet, ahol abbahagytuk, és van olyan is, hogy nincs már hazavezető út. Pedig az út még megvan, mások haza tudnak jutni rajta – Samu, Pippin, Trufa -, de Frodó számára nincs többé haza, a Megye már nem lesz az az otthon, ami volt, és ahová a küldetés után megtérni vágyott. Számára nincsen haza, mert ő maga nem tud már hazatérni.

    Samu, “a segítő”

    Samu a másik hétköznapi hős, elválaszthatatlan Frodótól, ahogy az általuk képviselt eszmények is szorosan együvé tartoznak. Samu a hűséges segítő, a hit és remény hordozója.

    Segíteni, ez egyszerűen hangzik, pedig tudjuk, jól segíteni az egyik legnehezebb dolog a világon. Samu jól tud a háttérben maradni, de amikor szükség van rá, akkor előlép és cselekszik. Hogy hogyan kell igazi segítséget adni, ezt Frodó útitársaként tanulja meg, és megérti, nem veheti át Frodó terhét, még ha néha, rövid időre segíthet is neki cipelni. Viszont Frodót a terhével együtt megtarthatja, és újra meg újra segíthet neki talpra állni. Végül pedig, amikor Frodó már nem tud felállni többé, Samu akkor sem a terhet veszi el tőle, hanem Frodót viszi, a Gyűrűvel együtt.

    Ha egyetlen tulajdonságot kellene mondani, amit Samu megszemélyesít, az a hűség. A Megyéhez, kertjéhez, régi pajtásaihoz és megszokott dolgaihoz ragaszkodó Samu Frodóhoz való hűsége miatt vállalkozik a hosszú és nehéz útra, később pedig, annak fontosságát megértve, a küldetésükhöz is hűséges. Frodó érdekeit sosem téveszti szem elől. Ha gazdája megmentéséről van szó, akkor az egyébként félénknek és együgyűnek tűnő Samu nagyon is tud ravasz és bátor lenni, levágja a víziszörny csápját, belopózik az orkok őrtornyába, vagy halálra sebzi a környéket évezredek óta rettegésben tartó Banyapókot.

    De Samu legkülönlegesebb képessége mégis a regény végén bontakozik ki. Ugyanis nemcsak arra képes, hogy egyszerű kertészből hőssé váljon, hanem arra is, hogy miután a csatáknak vége, visszataláljon a hétköznapi életbe, és ismét egyszerű emberként, férjként, családapaként és helyi közössége vezetőjeként elégedett és boldog legyen. Samu megmenti Középföldét, de számára egy viruló kert is elég kihívást és boldogságot jelent. Számára, Frodóval ellentétben, van hazavezető út. De nem azért, mert erősebb vagy nemesebb lenne Frodónál, hanem leginkább azért, mert kevésbé mélyen sérül.

    Éowyn, “a lobogó láng”

    Ketrec és bezártság – ebbe nőtt fel, és ettől fél. Éowyn, a rohírok hercegnője többre vágyik, mint ami nőként megengedett a számára, lovagolna, harcolna, tenne valamit, bármit, aminek jelentősége van. Korlátok közé szorított lelke forrong, és amikor az Aranycsarnokban megjelenik Aragorn, benne meglátja mindazt, amire oly kétségbeesetten vágyik: bátorságot, szabadságot, erőt, dicsőséget. Meglátja Aragornban a vezért, akinek a tettei súlyosak, formálja velük a világot. Éowyn valójában a saját vágyálmaiba szerelmes, amiknek a megtestesítőjét Aragornban látja, és Aragorn ezt meg is mondja neki.

    Éowyn alakja minden olvasás alkalmával magával ragadott, kamaszként éppúgy, mint a harmincas éveim közepén. Nem csoda, ő a kevés női szereplők egyike, de ennél azért sokkal többről van szó. Nem nagyon van más szereplő, aki olyan hevesen fejezné ki az érzéseit, mint Éowyn, szavakkal és tettekkel egyaránt. Földre omolva sír, amikor Aragorn elmegy a Holtak Ösvényére, és ő nem mehet vele, Théoden király parancsának ellenszegülve titokban csatlakozik a Gondorba tartó sereghez, sőt, Trufát is magával viszi. Az Aragornnal, később Faramirral való beszélgetéseiből az is kiderül, hogy “ami a szívén, az a száján”, egyenesen kimondja, amit gondol, és ezek a szavak mindkét férfi számára eleget láttatnak a belül forrongó érzésekből.

    Éowyn tenni akar, nem otthon ülni, és remegve várni, hogy vajon hazatérnek-e a férfiak a csatából. Tenni akar, és tesz is, nem is akármit: ő öli meg a Gyűrűlidércek urát. Ugyanakkor Éowyn tetteinek mozgatórugói elsősorban az érzelmek, nem a külső események. Nem Középfölde megmentése és Szauron bukása, hanem a saját szabadulása lebeg a szeme előtt, amikor harcolni akar, és az Aragorntól való reménytelen búcsú után csatlakozik ténylegesen a sereghez. A Gyűrűlidércek urával pedig azért száll harcba, mert a lidérc Théoden királyra támad, akit ő apjaként szeret.

    Végül pedig a szerelem. Minas Tirith-ben, a megsebesülése után ismeri meg a szintén sebesült Faramirt. Sokat sétálnak, beszélgetnek a kórház kertjében, és Éowyn lassan olvad fel, lassan szeret bele Faramirba, maga sem veszi észre egy ideig. Faramir, bár bátor harcos, mégis inkább az ellentétét képviseli mindannak, amit Éowyn addig eszményített. Faramir a békét, a szépséget és a bölcsességet többre tartja a dicsőségnél, és mellette Éowyn is ráébred, hogy mennyire értékes az élet, és már gyógyítani vágyik, nem pusztítani.

    Faramir és Éowyn egymást gyógyítják meg, és később, amikor Aragorn boldogságot kíván Éowynnak, a lány képes szívből köszönetet mondani.

    Faramir, “a bölcs”

    Tudom, ezt írhatnám Gandalfról vagy Aragornról is, bármelyikükre jobban illene. De Faramir úgy bölcs, hogy közben emberi. Tudása nagyon is korlátos, és ő ezzel tisztában van, ez különösen óvatossá teszi. Nem cselekszik elhamarkodottan, kérdez, figyelmesen hallgatja a választ, csak utána ítél. Gondolkodó alkat, aki megérteni akar, nem irányítani. Nemcsak Frodó küldetésének fontosságát fogja fel, de azt is, mekkora kísértést, “átkot” jelent az emberekre a Hatalom Gyűrűje. Miután rájön a titokra, nem is kérdez róla többet, hanem útjára engedi Frodót, megadva neki mindazt a segítséget, amit hatalmában áll megadni.

    Ugyanezzel a bölcs éleslátással figyeli a beteg Éowyn-t, és a lány benne olyasvalakire talál, aki képes hallgatni és megérteni. Faramir pedig meglátja a kemény álarc mögött Éowyn vergődő lelkét, megérti motivációit, vágyait és csalódásait, és a messzi földről jött lány testének és lelkének szépsége magával ragadja.

    Faramir szereti a bátyját, Boromirt, de látja a hibáit. Tágítva a kört, szereti a népét és hazáját, de az ő hibáikat is látja. Bátor harcos, de nem a dicsőség vágya hajtja, hanem az értékek védelme, és az ithiliai harcok közepette is képes együttérzéssel fordulni Frodó és Samu felé. “…én a fényes kardot nem azért szeretem, mert éles, a nyílvesszőt, mert gyors, a harcost, mert diadalmas. Én mindezt csak azért szeretem, amit véd: Númenor embereinek városáért, s a várost az emlékeiért, szépségéért akarom szeretni. S nem azért, mert félik, hacsak úgy nem, ahogy az ember a vének és bölcsek méltóságát féli.”

    Boromir, “a bűnbánó”

    Míg Faramir már kamaszkoromban, első olvasásra az egyik kedvenc szereplőm lett, Boromirnál ehhez több idő kellett. “Az ember, aki nem tud ellenállni a kísértésnek, és végül elbukik” – így írtam volna le Boromir alakját korábban egyetlen mondatban. Noha ez a mondat igaz, más mélységek is körbefonták, amikor legutóbb hallgattam (hangoskönyvben) a történetet.

    Boromir erős, eltökélt és bátor, szókimondó és forrófejű. Barátaiért a végsőkig elmegy, szeretett városáért bármit megtenne, és vak azoknak a hibáira, akiket szeret. A Gyűrű Szövetségének tagjaival szemben is odaadó, védelmezi a hobbitokat, képes meghajolni Gandalf és Aragorn bölcsessége előtt, és áldozatot hozni a küldetésért.

    De, naná, hogy van egy de. Próbálja elfogadni a tanácsot, miszerint a Gyűrűt el kell pusztítani, mégsem tudja elhallgattatni az ellenkező hangot a fejében, szívében – és ez érthető. Boromir közelről látja Szauron pusztítását, és hazája, Gondor az egész szabad világ védőbástyája, ő pedig tisztában van vele, mennyi áldozattal jár ez. Azzal is, hogy nem számíthatnak túl sok külső segítségre, miközben túlerővel állnak szemben. Túl nagy kísértés neki a Gyűrű közelsége, és eljön a pillanat, amikor nem tud ellenállni a kísértésnek.

    Boromir elbukik, de nem végleg. Élete utolsó perceiben belátja hibáját, megbánja, és feloldozást kér Aragorntól. Jóvá akarja tenni a megingását, és jóvá is teszi, de az életével fizet érte. Az ő karakterével épp azért lehet nagyon együttérzni, mert minden erénye ellenére olyan keservesen megfizet a hibáiért. És kinek nincsenek hibái?

    Galadriel, “a védelmező”

    Amikor Samu megkérdezi a tünde úrnőtől, hogy ha bírhatná az Egy Gyűrű hatalmát, ugye, megfizetne mindenkinek, aki rászolgált erre, Galadriel csak annyit felel: igen, mindig így kezdődik… Majd visszautasítja a Gyűrűt.

    Egy újabb szereplő, akinek alakját rejtély és csoda lengi körül: Galadriel, a legősibb szereplők egyike, a szép és bölcs, jóságos és erős tünde királynő. Ha egyetlen tulajdonságot kellene választanom, melyet ő megtestesít a regényben, akkor az a védelmező erő.

    A Szauron elleni háború idején Lothlórien békés erdei birodalmának úrnője, mely Középfölde egyik utolsó védett zuga. Ezt a védelmet pedig Galadriel hatalma biztosítja. A birodalmon átutazók is részesülhetnek ebben a védelemben és békében, megpihenhetnek benne. A Gyűrű Szövetségének tagjai ott is töltenek jó egy hónapnyi időt, vagy talán többet. Mert Lothlórien földjén az idő múlása sem érződik, állandóság van, romlás és pusztulás nélkül.

    Habár tudni lehet, hogy Galadriel annak idején kiűzte Szauront Dol-Goldurból, mégsem harcosként jelenik meg a regényben. Pedig kétségtelenül félelmetes harcos lehetne, hiszen az egyik legnagyobb hatalmú szereplő, de Galadriel teljesen másként használja az erejét és különös tünde gyűrűjének hatalmát: arra, hogy tökéletesen megvédje a birodalmát a gonoszságtól, és megőrizze a dolgokat romlatlannak.

    Ez azonban a való világban nem tartható fenn, csak egy ideig, és ezzel Galadriel is tisztában van. Amikor elutasítja az Egy Gyűrűt, akkor végleg megbékél ezzel. Végül elmegy Nyugatra, ahol a tündék igazi hazája van, és ahol örök és romlatlan minden. Ebből a világból hozott “kóstolót” Középföldére, de a tökéletlen világban a tökéletes épp csak filcsillanni tud egy-egy pillanatra.

    Aragorn, “a vezér”

    Aragorn alakja is egy megszemélyesített eszmény, a tökéletes vezető eszménye, aki egyszerre erős, bölcs és gyógyító, és mindhárom minősége egyformán fontos. Tudja, mikor kell várnia, és tudja, mikor jött el az ő ideje (és a függelékből az is kiderül, hogy azt is tudja, mikor múlik el). Nem inog meg, tisztában van küldetése fontosságával, a vele járó veszélyekkel, és az érte járó jussával is.

    Elsőként megy a csatába, nem hátrál meg a túlerő elől sem. Erős szövetséges és félelmetes ellenség, de nem kegyetlen. Nem attól vezér, mert rangja és koronája van (a történet java részében egyik sincs neki), hanem attól, mert az emberek követik őt.

    De a regény folyamán mindvégig látjuk Aragorn másik oldalát is, és ez legalább olyan fontos. Feladatait akkor is elvégzi, ha sem elismerés, sem hírnév nem jár értük, mégis rengeteg fáradságba és áldozatba kerülnek, mint például a határvidékek őrzése, vagy Gollam felkutatása. Együttérző és gyengéd az elesettekkel, és amikor Frodó megsebesül a Széltetőn, kiderül az is, ami később, Minas Tirith ostroma után még hangsúlyosabb: “a király keze gyógyító kéz”. Fáj a szíve Boromirért, és később Éowynért is, mert nyitott szemmel jár és a szívekbe lát.

    Aragorn tud várni, a királyságra is, és a királylány kezére is, és végül mindkettőt elnyeri. Királynéja Arwen lesz, a szépséges tünde leány, és számomra ez is azt érzékelteti, hogy Aragorn maga is emberfelettien eszményi alak.

    Bár felsorolhatnék még sok szereplőt, akik emlékezetesek, de mindenki mégsem lehet kedvenc, úgyhogy itt megállok.

    Neked kik a kedvenc szereplőid a könyvből?

  • Kedvenc Márai Sándor idézetek

    Kedvenc Márai Sándor idézetek

    Márai kicsit olyan, mint a méreg. Annak való, aki már amúgy is kiábrándult, mert ha az ember egyszer megtud valamit, az visszafordíthatatlan, akkor már nem lehet nem tudni. Fanyar keserűség keveredik gyönyörű mélységekkel, és majdnem kimondja a kimondhatatlant. Ez a majdnem a művészet.

    Ő maga is figyelmeztet Füves könyvében: “Fontold meg, mielőtt kézbe veszel és olvasni kezdesz egy könyvet – legalább úgy fontold meg, mint mikor bizalommal kezet adsz egy embernek. Mert a könyvnek lelked figyelmét adod egy időre; s nagyon sok ez, mert az élet rövid és lelked csak a tied.”

    Ugyanakkor egy Márai-könyv semmi olyan veszélyt nem rejt, ami az életben ne lenne ott egyébként is. Ha fáj, akkor az élet fáj.

    Nehéz volt mindössze néhány idézetre szűkíteni a kedvenceimet tőle, és ha újraolvasnám még egy-két könyvét, csak tovább nehezíteném a saját dolgom. Persze, ettől még meg fogom tenni.

     *        *        *        *

    „Nem igaz, hogy az ember a szenvedéstől megtisztul, jobb lesz, bölcs és megértő. Az ember hideg lesz, beavatott és közömbös.” (Az igazi)

    „A bűn nemcsak az, amit megteszünk. Bűn az is, amit szeretnénk, de nem vagyunk hozzá elég erősek.” (Az igazi)

    „Az ember törődjön bele, hogy nem bír el valamit, szüksége van bódítószerekre, s fizesse meg e szerek árát.” (Az igazi)

    „Talán még nem is tudod… nem tudhatod, hogy senkin nem lehet segíteni. Nincs nehezebb, mint segíteni valakinek. Csak azt látod, hogy egy ember, aki kedves vagy fontos neked, vesztébe rohan, érdekei ellen él, eszeveszetten vagy szomorúan, kínlódva, rogyadozva, már alig bírja, már összeroskad… s odasietsz, szeretnél segíteni, s egyszerre megtudod, hogy nem lehet. Gyönge vagy hozzá? Nem vagy elég jó? Elég őszinte? Elég önzetlen, eléggé lángoló, eléggé alázatos? Igen, soha nem vagyunk eléggé olyanok…” (Válás Budán)

    „„Boldog” ember nem alkot; a boldog ember egyszerűen boldog.” (Egy polgár vallomásai)

    „Megtanított, hogy kegyetlenség nélkül nem lehetünk soha szabadok, s örökké terhére leszünk társainknak. Megtanított arra is, hogy az ember lehet goromba, de soha nem lehet udvariatlan; lehet arcul ütni valakit, de nem szabad untatni, s hogy udvariatlanság szeretetet színlelni ott, ahol sokkal kevesebbet várnak tőlünk.” (Egy polgár vallomásai)

    „Az ember valahogy az anyanyelvén álmodik arról, akit szeret.” (Egy polgár vallomásai)

    „Aki fél, az kiabál. Ezért, gyorsan, írni kezdtem félelmemben.” (Egy polgár vallomásai)

    „Talán eljön a pillanat, mikor elmondhatod, hogy az egészet akartad. Az egészet, az igazit, nem a pótlékot, a hasonlót, a mellékeset: az egészet, a boldogságot és az igazat, az igazságot, akármilyen félelmes és földközeli. Nem akartál az élet helyett valamit, ami csak hasonlít az életre.” (Egy polgár vallomásai)

    „Mindennek „formát” keresett, s kétségbe ejtette, hogy az élet nem tűri a formákat, mindenen túlárad, s egyetlen formátlan zűrzavar, amelynek a halál ad csak valamelyes laza, gyászszegélyes keretet.”  (Egy polgár vallomásai)

    „Egy napon útra kel a lélek, s a világ csak zavar. Szándéktalanul, készületlenül, akaratlanul olyan expedíciókra indulunk, melyekhez odamérve egy indiai út hétvégi, filléres kirándulásnak tetszik.”  (Egy polgár vallomásai)

    „Nem térek haza a tékozló fiú módjára, de nincs is senkim, aki megbocsátana és borjúkat vágna le tiszteletemre.”  (Egy polgár vallomásai)

    „Mikor valaki felbukkan a múltból, érzelmes hangon bejelenti, hogy „mindent” rendbe akar hozni, csak sajnálni és nevetni lehet szándékán; az idő már „rendbe hozott” mindent, azon a különös módon, az egyetlen lehetséges elintézés módján.” (Eszter hagyatéka)

    „Soha nem határoztam el a cselekedeteimet. Az ember végül is csak azért felelős, amit kitervel, amit akar. Az ember csak a szándékaiért felelős… A cselekedet, mi az? Mindig valamilyen önkényes meglepetés. Az ember ott áll és nézi, amint cselekszik.” (Eszter hagyatéka)

    „A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi sem érkezik idejében, semmit sem ad az élet akkor, amikor felkészültünk rá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki.” (Eszter hagyatéka)

    „Nem elég szeretni valakit. Bátran kell szeretni. Úgy kell szeretni, hogy tolvaj szándék, vagy törvény, isteni, világi törvény ne tehessen e szerelem ellen semmit. Nem szerettük egymást bátran… ez volt a baj.” (Eszter hagyatéka)

    „…csalás, micsoda szó! Vannak ilyen kész szavak, melyekkel lélektelenül és gépiesen meghatároz az ember bizonyos helyzeteket. De ha vége mindennek, mint most a mi számunkra, nem sokat tudunk kezdeni az ilyen szavakkal. Csalás, hűtlenség, árulás, ez mind csak szó, mikor halott már az, akire vonatkoznak e szavak, mikor felelt már az, akinek helyt kellene állani e szavak igazi értelméért.” (A gyertyák csonkig égnek)

    „– A szavakon nem múlik semmi. Folytasd, ha elkezdted.
    – Azt hiszed? – kérdi jámbor, tájékozódó hangon a tábornok. – Nem múlik semmi a szavakon? Nem merném ezt olyan határozottan kimondani. Néha már úgy hiszem, nagyon sok, talán minden a szavakon múlik, melyeket idejében kimond, vagy elhallgat, vagy éppen leír az ember…” (A gyertyák csonkig égnek)

    „El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük.” (A gyertyák csonkig égnek)

    Olvass friss írásokat és könyvajánlókat tőlem hírlevél formában: iratkozz fel a Substack hírlevelemre itt.

  • Az igazi

    Az igazi

    „Egy napon felébredtem… és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden.” (Márai Sándor: Az igazi)

     *        *        *        *

    Igen, tudod, ez a könyv a szerelemről szól. Azt mondod, szinte mindegyik? Talán igazad van, a maguk módján tényleg. De ez más. Igen, tudom, mindegyik más. De ez meghitt és húsba vágó egyszerre. Először a feleség mesél, a volt feleség, aztán a férj is. Vallomást tesznek, mintha a legjobb barátod osztaná meg veled élete nagy döntéseit, motivációit, hibáit. Fájó az egész, tudod. Mert nem lehet a hibákból tanulni, az ember mindig pont azt teszi, amit nem tud nem megtenni.

    Az érzéseken azért lehet uralkodni, azt gondolod? Ezt gondolta a férj is. Értelemmel az érzelmek ellen. Megszelídíteni, elsorvasztani, ezt lehet az érzelmekkel, de közben elsorvadsz te magad is. Hát inkább megpróbálod a lehetetlent, habár sejted, bele fogsz bukni, mert csak belebukni lehet. Nem szabad egy embertől többet várni, mint amit adni tud. Csodát pedig végképp nem, sem embertől, sem istentől. „Ami van, tudod, abban nem reménykedik az ember…”

    Nem, ez nem csupán szerelmi történet. Férj és feleség többet keres a szerelemnél, az élet nagy kérdéseire keresik a választ, észérvekkel és érzelmekkel egyaránt. De nincs válasz. Vagy az élet maga a válasz.

     *        *        *        *

    És ott van még a Judit és az utóhang, melyben Judit és Ede szemszögéből is látjuk a történetet. A két proli – és ennek megfelelően a hangem is durva, Ede monológja szinte alpári. De éppen ettől reális az egész, Judit elbeszéléséből kiderül az, amit egykori férje, nem érthetett, mert – mint a nélkülözést nem tapasztaló emberek általában – nem érti, hogy a szükség aljassá is tesz. Ő az ártatlan, romlatlan ösztönlényt látja Juditban, valakit, aki más. Valóban más, de nem úgy, ahogy gondolja. Judit pedig nem tudja megbocsátani, hogy lehajoltak hozzá, és felemelték, csak a legvégén, saját magát is meglepve, de akkor már mindegy, visszatér oda, ahonnan jött, és ahol otthon érzi magát. Ede mellett.

    Hogy Ede kihasználja Juditot, az világos, hogy Judit halála körül van valami sötét titok, az sejthető. Hogy az egykori úr örökre úr marad, akkor is, ha a büdösproli viszi haza kocsival, az pedig romantika. Mert is van Máraiban.

     *        *        *        *

    „Most azt akarod kérdezni: megérte?… Szónoki kérdés ez. Nem lehet az élet nagy vállalkozásait ilyen kereskedelmi bölcsességgel megítélni. Nem arról van szó, hogy megérte valami, vagy nem érte meg, hanem arról, hogy az embernek meg kell csinálni valamit, mert így parancsolja ezt a sorsa, vagy a helyzet, vagy vérmérséklete, vagy mirigyműködése… mindez valószínűleg összejátszik… s akkor nem gyáva, hanem megcsinálja. Csak ez számít. A többi elmélet.” (Az igazi)

    „Akkor még nem tudtam, amit ma tudok… nem tudtam, hogy nincs szégyellnivaló az életben. Csak a gyávaság szégyenletes, mellyel az ember nem tud adni vagy nem mer elfogadni érzéseket.”

    „Mondd, miért halnak meg a bűntelen kisgyerekek? Gondolkoztál már ezen? Én sokat, sokszor. De Isten nem felel az ilyen kérdésekre. Nincs más dolgom az életben, hát ezen gondolkozom. Igen, még most is. Amíg élek. Ezt a fájdalmat nem heveri ki soha az ember. Ez az egyetlen valóságos fájdalom, egy gyerek halála. Minden más csak hasonlít erre az egyetlen fájdalomra.”

    „Az ember megvizsgálja, érdemes-e öt vagy tíz évvel tovább élni, cigaretta nélkül, vagy átadni magát ennek a szégyenletes, kicsinyes szenvedélynek, mely megöl ugyan, de addig megtölti az életet különös, békítő és izgató anyaggal. (…) Nem adom ki kezemből ezt a keserű mérget, mert nem érdemes. Azt mondod, nem olyan nehéz leszokni? Persze hogy nem olyan nehéz. Én is megcsináltam, nem is egyszer, amíg érdemes volt. Csak éppen az egész nap azzal telt el, hogy nem cigarettáztam.”

    „Az élet döntő eseményei az időben történnek, tehát nagyon lassan. Alig van látható cselekményük. Az ember él… ennyi a cselekménye mindennek, ami fontos életünkben.”

    „S az ember azért marad egyedül, mert gőgös, és nem meri elfogadni a szeretet kissé félelmes ajándékát.”

  • Szerelmes versek Ady Endrétől

    Szerelmes versek Ady Endrétől

    Ady Endre szerelmes versei nem éppen Valentin napra valók, vagy esküvői meghívóra. Viszont több oldalról járják körbe a kapcsolatokat, és elképesztően érzékletesen villantanak fel tipikus mintázatokat. Összegyűjtöttem azokat, amik számomra a legerősebbek – és nem, a Héja-nász az avaron nincs köztük, pedig igen, az is, de azt mindenki ismeri. Nézzük a többit:

    Nem…

    Nem, nem hiszek! Mért űzzem én a lelkem
    Epedő vággyal bolygó fény után?…
    Minden reményem megtört a keserven,
    Hisz balga, őrült ábránd volt csupán.

    Ne hívj, ne csalj, szerelem szép világa!
    Az én világom irdatlan, sötét,
    Ezer tavasz s ezer tavasz virága
    El nem zavarja fullasztó ködét.

    Ne hívj, ne csalj, én nem tudok szeretni,
    Lelkem kifosztott, nyomorult, szegény.
    Elkárhozástól meg nem váltja semmi
    S a te sugárod: őrjöngő remény.

    Tűnt ifjuságnak visszajáró árnya, –
    Az lettem én… a mult után futok…
    Isten hozzád, szerelem szép világa!
    Ne hívj, ne csalj, szeretni nem tudok…

    Svábhegy, Budapest, Hungary

    tavasz a Svábhegyen

    Tudj meg többet első regényemről:

    Az én menyasszonyom

    Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
    De elkisérjen egész a síromba.

    Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
    “Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”

    Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
    Csak a szivébe láthassak be néha.

    Ha vad viharban átkozódva állunk:
    Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

    Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
    Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

    Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
    Borúljon rám és óvjon átkarolva.

    Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
    Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

    Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
    Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

    Amiben minden álmom semmivé lett,
    Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

    Kifestett arcát angyalarcnak látom:
    A lelkem lenne: életem, halálom.

    Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
    Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

    Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
    Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

    Meghalnánk, mondván:
    “Bűn és szenny az élet,
    Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”

    Snowdrops in North Vancouver, BC, Canada

    hóvirágok eső után, egy kanadai tavaszon

    Ha szeretlek…

    Ha szeretlek, akkor hazugság,
    Amit igaznak hittem én.
    Hazugság a sírás, a bánat
    S az összetörtnek hitt remény.
    Hazugság akkor minden, minden,
    Egy átálmodott kárhozat,
    Amely még szebbé fogja tenni
    Az eljövendő álmokat.

    Ha szeretlek, akkor vergődve
    A halált nem hívom soha,
    Eltűröm még a szenvedést is,
    Nem lesz az élet Golgota.
    Mikor álmomból fölébredtem,
    A percet meg nem átkozom –
    A lelkedhez kapcsolom lelkem
    S mint régen, ismét álmodom.

    Ha szeretlek… Ne adja Isten,
    Hogy hazug legyen ez a hit!…
    De mért?… Legyen hitvány hazugság,
    Elég, hogy engem boldogít.
    Ha úgy érzem, hogy most szeretlek,
    Haljak meg most, ez üdv alatt –
    Többet ér egy hosszú életnél
    Egy álmot nyujtó pillanat!…

    Anaga Rural Park, Tenerife, Canary Islands, Spain

    A nagy szerelemből

    A nagy szerelemből
    Nem maradt meg semmi.
    A multat olyan jól
    El tudtam feledni:
    Nem emlékszem másra,
    Csak a búcsuzásra.

    Megfogtam kis kezed
    Hűséget fogadva,
    Kacagás volt nézni,
    Hogy meg voltunk hatva
    S míg ott álltunk ketten,
    Majdnem sírni kezdtem.

    Engem a tömegbe
    Vitt az élet árja,
    Itt meg hamar elszáll
    Az ifjukor álma…
    Vissza úgyse kapnám,
    Minek is siratnám?…

    …megszeretik egymást
    Ifju és leányka.
    Tündér-álmot szőnek,
    Sírnak is utána, –
    Megszeretik egymást
    S elfeledik egymást!

    Ne búsuljunk rajta,
    Nem segítünk rajta.
    Józannak kell lenni,
    A világ azt tartja.
    Régi mese, régi…
    Kár róla beszélni!

    Tudom, hogy hű hozzám
    Jómagad se lettél,
    Álmodozó szívvel
    Minek is szeretnél?
    Az álmoknak vége,
    Nem adnak pénzt érte.

    Kalmár szívvel járjuk
    Tovább a világot,
    Kacagjuk a multat,
    Kacagjuk az álmot
    S hogyha találkoznánk,
    De jól is mulatnánk!…

    A nagy szerelemből
    Nem maradt meg semmi,
    Álmaim olyan jól
    El tudtam temetni,
    Nem emlékszem másra:
    Csak a búcsuzásra…

    Yellow crocuses in Vancouver, BC, Canada

    krókuszok Vancouverben

    Meg akarlak tartani

    Őrjít ez a csókos valóság,
    Ez a nagy beteljesülés,
    Ez a megadás, ez a jóság.

    Öledbe hullva, sírva, vágyva
    Könyörgök hozzád, asszonyom:
    Űzz, kergess ki az éjszakába.

    Mikor legtüzesebb az ajkam,
    Akkor fagyjon meg a tied,
    Taposs és rúgj kacagva rajtam.

    Hóhérok az eleven vágyak,
    Átok a legszebb jelen is:
    Elhagylak, mert nagyon kivánlak.

    Testedet, a kéjekre gyultat,
    Hadd lássam mindig hóditón,
    Illatos vánkosán a multnak.

    Meg akarlak tartani téged,
    Ezért választom őrödül
    A megszépítő messzeséget.

    Maradjon meg az én nagy álmom
    Egy asszonyról, aki szeret
    S akire én örökre vágyom.

    Purple crocuses in Vancouver, BC, Canada

    Eldönti a sors

    Rossz vagy, vagy jó vagy?
    Nem születtem én kitalálónak
    S nem is születtem rossznak vagy jónak,
    De kedves, gyűlölt
    Hiábavalónak.

    Akarsz maradni?
    Én, jaj-jaj, hisz alig tudok adni,
    Igérni tudok és megfogadni,
    De beváltani?
    Inkább elszaladni.

    Téged szeretlek,
    Hogy Te szeretsz, nem is olyan fontos:
    Két ember s mind a kettő bolondos.
    Mi lesz velünk, majd eldönti talán
    A Sors, e bölcs, gondos.

  • 4 szokatlan karácsonyi vers

    4 szokatlan karácsonyi vers

    Nem szeretem a szokásos karácsonyi verses válogatásokat. Csupa csillámló hó, angyalka, szeretet a szívekben, zizegő selyempapír. “Harang csendül, / Ének zendül, / Messze zsong a hálaének…” No, persze, a szeretet ünnepe.

    De ebből egy idő után sok, hamisnak és giccsesnek érződik. A Karácsony nagyon ismert és szép Ady-vers, de miért mindig azt? (Direkt hoztam tőle egy másikat.) A fájdalom, a magány, a harag, a reménytelenség, a gyász nem tűnik el karácsonykor sem, sőt, az ünnepi ragyogás még külön teher is tud lenni, ha a nehéz érzéseket próbáljuk erőszakosan meghitt és örömteli hangulatra cserélni. Olyan verseket hoztam most, melyek teret adnak ezeknek. Mert nem mindenkinek és nem minden évben szép a karácsony. “Most tél van és csend és hó és halál.”

    Petőfi Sándor: Karácsonkor

    Énhozzám is benézett a karácson,
    Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson
    És rajta egy pár reszkető könyűt.

    Menj el, karácson, menj innen sietve,
    Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
    S én magam, egyes-egyedűl vagyok.

    Meleg szobám e gondolattól elhül.
    Miként a jégcsap függ a házereszrül,
    Ugy függ szivemről ez a gondolat.

    Hej, be nem igy volt, nem igy néhanapján!
    Ez ünnep sokszor be vigan virradt rám
    Apám, anyám és testvérem között!

    Oh aki együtt látta e családot,
    Nem mindennapi boldogságot látott!
    Mi boldogok valánk, mert jók valánk.

    Embert szerettünk és istent imádtunk;
    Akármikor jött a szegény, minálunk
    Vigasztalást és kenyeret kapott.

    Mi lett a díj? rövid jólét multával
    Hosszú nagy inség… tenger, melyen által
    Majd a halálnak révéhez jutunk.

    De a szegénység énnekem nem fájna,
    Ha jó családom régi lombos fája
    Ugy állna még, mint álla hajdanán.

    Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta;
    Egy ág keletre, a másik nyugatra,
    S éjszakra a törzs, az öreg szülők.

    Lelkem szülőim, édes jó testvérem,
    Ha én azt a kort újolag megérem,
    Hol mind a négyünk egy asztalhoz űl?…

    Eredj, reménység, menj, maradj magadnak,
    Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,
    Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz…

    Isten veled, te szép családi élet!
    Ki van rám mondva a kemény itélet,
    Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.

    Nem nap vagyok én, föld és hold körében;
    Mint vészt jelentő üstökös az égen,
    Magányos pályán búsan bujdosom.

    Tudj meg többet első regényemről:

    Ady Endre: A lelkem Kánaán-magvai

    Majd elmulnak ezek a remegések,
    Lesz az Életnek cukros bora,
    Majd zugni fog kis templomban az ének
    Havas karácsony s Úr-vacsora,
    És rigmusos gyermekek jönnek.

    S tán árka lessz ennek a vád-özönnek,
    Győztesre szárad ázott szárnyam
    S eljön, hogy majd csak azt kivánjam,
    Ami beteljesedhetik
    s hogy újból és fentujjongva akarjak.

    Majd galambok lesznek a lomha varjak,
    Finom nő-testek, remegősek
    Várják vágyón, hogy lepleiktől
    Szabadítsam meg őket
    És nagyon sokan szeretnek ismét
    S én sokakat fogok nagyon szeretni.

    Szent szántásba akkor fogom majd vetni
    Lelkem Kánaán-magvait,
    Melyek ma még, jaj-jaj, rohadnak.
    Dicső leszek s örülni fogok
    Mindennek és magamnak
    S a földnek, melybe áldott, bő markom
    Hitet, jövendőt, örömöt hintett.

    De ha nem így lessz, az is mindegy.

    Vienna, Austria

    ködbe vesző Bécs egy régi karácsonyon

    Márai Sándor: Mennyből az angyal

    Mennyből az angyal menj sietve
    Az üszkös, fagyos Budapestre.
    Oda, ahol az orosz tankok
    Között hallgatnak a harangok.
    Ahol nem csillog a karácsony,
    Nincsen aranydió a fákon,
    Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
    Mondd el nekik úgy, hogy megértsék.
    Szólj hangosan az éjszakából:
    Angyal vigyél hírt a csodáról.

    Csattogtasd szaporán a szárnyad,
    Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
    Ne beszélj nekik a világról,
    Ahol most gyertyafény lángol,
    Meleg házakban terül asztal,
    A pap ékes szóval vigasztal,
    Selyempapír zizeg, ajándék,
    Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
    Csillagszóró villog a fákról:
    Angyal, te beszélj a csodáról.

    Mondd el, mert ez világ csodája:
    Egy szegény nép karácsonyfája
    A Csendes Éjben égni kezdett —
    És sokan vetnek most keresztet.
    Földrészek népe nézi, nézi,
    Egyik érti, másik nem érti.
    Fejük csóválják, sok ez, soknak.
    Imádkoznak vagy iszonyodnak,
    Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
    Népek Krisztusa, Magyarország.

    És elmegy sok ember előtte:
    A Katona, ki szíven döfte,
    A Farizeus, aki eladta,
    Aki háromszor megtagadta,
    Vele mártott kezet a tálba,
    Harminc ezüstpénzért kínálta,
    S amíg gyalázta, verte, szidta:
    Testét ette és vérét itta —
    Most áll és bámul a sok ember,
    De szólni Hozzá senki nem mer.

    Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
    Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
    Különös ez a karácsonyfa,
    Ördög hozta vagy Angyal hozta —
    Kik köntösére kockát vetnek,
    Nem tudják, mit is cselekszenek,
    Csak orrontják, nyínak, gyanítják
    Ennek az éjszakának a titkát,
    mert ez nagyon furcsa karácsony:
    A magyar nép lóg most a fákon.

    És a világ beszél csodáról,
    Papok papolnak bátorságról.
    Az államférfi parentálja,
    Megáldja a szentséges pápa.
    És minden rendű népek, rendek
    Kérdik, hogy ez mi végre kellett.
    Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
    Mért nem várta csendben a végét?
    Mért, hogy meghasadt az égbolt,
    Mert egy nép azt mondta: “Elég volt.”

    Nem érti ezt az a sok ember,
    Mi áradt itt meg, mint a tenger?
    Miért remegtek világrendek?
    Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
    De most sokan kérdik, mi történt?
    Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
    És kérdik, egyre többen kérdik,
    Hebegve, mert végképp nem értik —
    Ők, akik örökségbe kapták —:
    Ilyen nagy dolog a Szabadság?…

    Angyal vidd meg a hírt az égből,
    Mindig új élet lesz a vérből.
    Találkoztak ők már néhányszor
    — a gyermek, a szamár, a pásztor —
    Az alomban, a jászol mellett,
    Ha az Élet elevent ellett,
    A Csodát most is ők vigyázzák,
    Leheletükkel állnak strázsát,
    Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
    Mondd meg nekik — mennyből az angyal.

    Frozen Budapest, Hungary

    téli Budapest

    Babits Mihály: A felnőtt karácsony

    Mit akarsz? Hová sietsz? Talán
    azt várod hogy a fal aminek nekirepülsz
    mint gyermekjátékot rugója, visszadob
    utadnak elejére ahelyett
    hogy az Idő fenéktelen
    gödrébe suhintana?

    Karácsony csenget a szörnyű télben.
    Alig hallom csengését. Sárga
    arcokat látok a hóverésben
    s koldus kezeket reszkedni, ujjaikon
    kékül a gyűrűk nyoma, s torkomat
    fojtja az ünnepek kalácsa.

    Nézd ezt a kort amelynek legnagyobb
    s elérhetetlen éden-álma hogy
    enni legyen kinek-kinek
    elég! nézz a gonosz nyájra mely
    naiv báránykora multán
    nem vél többé magáról semmi jót.

    Nem kell neki szalag és csengő.
    A gyermek megnőtt s szép játékjait
    elrugta. Nézd, milyen üres ünnep ez!
    A szív hideg és kemény mint a föld.
    Tudjuk már hogy ölni s halni születtünk.
    Nézd a bedugult időt s hazug tereket:

    a földet mely a sírok rothadását
    s csontok pőreségét takarja,
    s az eget, a Mennyek csillagos
    homlokzatát, a kivilágított
    Potemkin-frontot, mely mögött
    nincsen még levegő sem…

    Olvass friss írásokat és könyvajánlókat tőlem hírlevél formában: iratkozz fel a Substack hírlevelemre itt.

  • Ady Endre feledhetetlen versei

    Ady Endre feledhetetlen versei

    Mindig is szerettem az irodalmat, és ebbe az iskolai irodalom órák is beletartoztak. Voltak mégis olyan költők és írók, akiktől idegenkedtem, és nem igazán tudtam egy versüket sem megszeretni. Igen, Ady volt az egyik ilyen. A másik meg József Attila. Ehhez képest az idő múlásával mindketten a legkedvesebb költőim sorába léptek.

    Közel férkőztek hozzám azok a verseik, amikre halványan emlékeztem, hogy a szöveggyűjteményünkben is benne voltak, és olyanok is, amiket nem olvastam korábban. Nehéz, kemény vers a legtöbb, és nagyon sok rétegük van, akárhányszor el lehet olvasni őket, és akkor is tudnak adni valamit, amit korábban nem. Persze, az igazsághoz biztos az is hozzátartozik, hogy én is mindig más vagyok, és a versek mély tükrei a változó léleknek.

    Adytól hoztam most egy válogatást. A legszebb versek nem igazán találó megnevezés, inkább megunhatatlanok, örökké megújulók. (A kísérő képek a sajátjaim, még otthoniak.)

    Jóság síró vágya

    Meleg karokban melegedni,
    Falni suttogó, drága szókat,
    Jutalmazókat, csókolókat:
    Milyen jó volna jónak lenni.

    Buzgóságban sohsem lohadni,
    Semmit se kérni, el se venni,
    Nagy hűséggel mindent szeretni:
    Milyen jó volna mindig adni.

    Még az álmokat se hazudni,
    Mégis víg hitet adni másnak,
    Kisérő sírást a sirásnak:
    Milyen jó volna áldni tudni.

    Meleg karokban melegedni,
    Falni suttogó, drága szókat,
    Jutalmazókat, csókolókat:
    Milyen jó volna jónak lenni.

    Crocus blooming in Apuseni Mountains, Transylvania, Romania

    virágzó krókuszok a Pádis-fennsíkon

    Tudj meg többet első regényemről:

    Kocsi-út az éjszakában

    Milyen csonka ma a Hold,
    Az éj milyen sivatag, néma,
    Milyen szomoru vagyok én ma,
    Milyen csonka ma a Hold.

    Minden Egész eltörött,
    Minden láng csak részekben lobban,
    Minden szerelem darabokban,
    Minden Egész eltörött.

    Fut velem egy rossz szekér,
    Utána mintha jajszó szállna,
    Félig mély csönd és félig lárma,
    Fut velem egy rossz szekér.

    A föl-földobott kő

    Föl-földobott kő, földedre hullva,
    Kicsi országom, újra meg újra
    Hazajön a fiad.

    Messze tornyokat látogat sorba,
    Szédül, elbusong s lehull a porba,
    Amelyből vétetett.

    Mindig elvágyik s nem menekülhet,
    Magyar vágyakkal, melyek elülnek
    S fölhorgadnak megint.

    Tied vagyok én nagy haragomban,
    Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
    Szomoruan magyar.

    Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
    Kicsi országom, példás alakban
    Te orcádra ütök.

    És, jaj, hiába mindenha szándék,
    Százszor földobnál, én visszaszállnék,
    Százszor is, végül is.

    Hideglelős-kereszt, Danue Ipoly National Park, Hungary

    Hideglelős-kereszt, Pilis

    Most már megállhatok

    Csak másért a másét
    Sohasem akartam,
    Csupán a viharért
    Nem jártam viharban.
    Becsületes szivem
    Becsületes jussát
    Kerestem a harcban.

    Most már megállhatok:
    Már-már minden emlék,
    De mégis, ha újra,
    Ha százszor születnék:
    A jussáért küzdő
    Lantos és parittyás,
    Csak ugyanaz lennék.

    Régi, küzdött harcok
    Silány, kis bért hoztak,
    Igaztalan szájjal
    Sokan megátkoztak.
    Hejh, bús évek voltak,
    Véresek, lihegők
    S mégsem voltak rosszak.

    Tavasz a faluban

    Pufók felhők, dalos fuvalmak,
    Foltos fény-mezők a mezőkön,
    Kínok a szívben. Ő jön, ő jön,
    A szent Tavasz. Ideragyognak
    Messze szivek és messze faluk.
    Multból az ember s szántott kertből
    Kukacot kapar a tyúk.

    Hát jönni fog megintlen újra,
    Újra uszítva, hitegetve?
    Ősz lesz megint. Kinek van kedve
    Ezt az ügyet végigcsinálni?
    Hiszen a vágy már születve fut:
    Télből az ember a halálba
    S tyuk-ólba szalad a tyuk.

    Snowdrops in Pilis Mountains, Hungary

    hóvirág a Pilisben

    Jobb nem vagyok…

    Jobb nem vagyok, mint annyi sok más,
    Egy beteg kornak dalosa.
    Vergődöm az ellentétek közt,
    De irányt nem lelek soha.
    Magas, dicső eszmék hevítnek,
    De elkap a tömegnek árja:
    Bennem van a kornak erénye
    S bennem van minden léhasága…

    De néha, lázas éjszakákon
    Lehull előttem a lepel,
    Eszembe jut, hány édes álmot,
    Hány ideált temettem el;
    Reám szakad lelket zaklatva
    Egy eltévesztett élet vádja
    S egy-egy megtisztult dalba ömlik
    Lelkem felújult ifjusága…

    Az ősz muzsikája

    Most is együtt a Csönd s a Lárma,
    Az Ősz csak bennünk változott,
    Ódon és nemes muzsikája,
    Ha van szép szív, ma is megleli.

    Színe, könnye, búja a régi,
    Nótái is a régiek,
    Tud altató szépet mesélni,
    De fölváj régi sebeket is.

    Szépek, akik ma élni mernek,
    Egy-egy feledő mosolyuk:
    Drága, élet-folytató gyermek
    S minden könnyük felébredt halott.

    Kőszeg, Hungary

    őszi utca Kőszegen

    Akik mindig elkésnek

    Mi mindig mindenről elkésünk,
    Mi biztosan messziről jövünk.
    Fáradt, szomoru a lépésünk.
    Mi mindig mindenről elkésünk.

    Meghalni se tudunk nyugodtan.
    Amikor már megjön a Halál,
    Lelkünk vörösen lángra lobban.
    Meghalni se tudunk nyugodtan.

    Mi mindig mindenről elkésünk,
    Késő az álmunk, a sikerünk,
    Révünk, nyugalmunk, ölelésünk,
    Mi mindig mindenről elkésünk.

    Nekünk Mohács kell

    Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
    Veréshez szokott fajta,
    Cigány-népek langy szivű sihederje,
    Verje csak, verje, verje.

    Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
    Én magyarnak születtem.
    Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
    Üssön csak, ostorozzon.

    Ha van Isten, földtől a fényes égig
    Rángasson minket végig.
    Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
    Mert akkor végünk, végünk.

    Olvass friss írásokat és könyvajánlókat tőlem hírlevél formában: iratkozz fel a Substack hírlevelemre itt.

  • 3 nagyszerű regény a 3 Brontë-nővértől

    3 nagyszerű regény a 3 Brontë-nővértől

    Szereted az angol klasszikusokat? Akkor biztosan olvastál már a Brontë nővérektől, akik már csak azért is roppant különlegesek, mert hozzájuk hasonlóan zseniális írók nem születnek minden másnap, ők viszont hárman is beleszülettek ugyanabba a családba: Charlotte, Emily és Anne.

    Hogy melyikük a legjobb író, abban talán soha nem fognak a kritikusok egyezségre jutni, és hogy melyik olvasónak ki a kedvence közülük, az legalább ennyire változatos képet mutathat. Az viszont mindenképp igaz, hogy mindhármukat érdemes megismerni, mert mindegyikük stílusa sajátos, egyáltalán nem lehet egy kalap alá venni őket.

    Emily a vad és független, Charlotte a szenvedélyes, Anne a csendes erő – pontosabban, az általuk írt regények ezt a benyomást keltik róluk. Emily Brontë egyetlen regénye, az Üvöltő szelek olyan is, mint a címe: őrjöngő vihar. Charlotte Brontë regényei friss szellőként fújnak, Anne pedig, aki a legfiatalabb hármuk közül, nos, az ő regényeinek hangja nyugodt és kellemes, de éleslátó és állhatatos is.

    Nekem melyikük a kedvencem? Nem tudom. Az Üvöltő szelek egyedülállóan zseniális alkotás, hozzá hasonló ritkán születik, de nyomasztó, nehéz regény is. Charlotte érzelmes hangját éppúgy szeretem, mint Anne szépséges, letisztult stílusát. Azt hiszem, minden héten vagy hónapban más és más Brontë-lány a kedvencem, de egy biztos: rossz választás nincs. Ennek örömére mutatok tőlük egy-egy regényt, amit elsőnek ajánlanék olvasásra (nem mintha egyébként olyan sok regényt írtak volna rövid életük során… sajnos).

    Emily Brontë: Üvöltő szelek

    Szóval ez nem is kérdés, mivel Emilynek egyetlen regénye van csak. Csak? Azért erről az egyetlenről is igen sok mindent lehetne írni. Ami azt illeti, írtam is: ez a bejegyzés pont arról szól, miért is nem tetszett annyira kamaszként, és miért tetszett nagyon később újraolvasva az Üvöltő szelek.

    Most röviden csak annyit írnék róla, hogy bár Catherine és Heathcliff szerelme lényeges eleme a történetnek, ez egyáltalán nem egy szerelmes regény. Sokkal inkább szól a családon belüli erőszakról, annak generációkon túli pusztító erejéről, és arról, hogyan lesz a bántalmazott maga is bántalmazó. Habár a téma nehéz, a forma gyönyörű. Emily Brontë életre kelt és érzésekkel tölt meg mindent, a szereplőktől kezdve a dombos lápvidékig, a regényt a hangulata, sodrása is páratlan és felejthetetlen olvasmánnyá teszi.

    Charlotte Brontë: Villette

    Charlotte Brontë: Villette

    Charlotte Brontë-tól már csak azért sem a Jane Eyre kerül ebbe a válogasba, mivel azt mindenki ismeri. Ehelyett inkább a Villette-et hoztam, ami nekem még jobban is tetszett. Sok hasonlóság van a két regény főhősnői között, akik mindketten magányos, szegény, nem különösebben szép fiatal nők, akik maguk próbálnak boldogulni a világban. A Villette Lucy Snow-ja azonban még Jane Eyre-nál is mélyebben kibontott jellem, ahogy a többi karakter és kapcsolataik boncolgatása is mélyebbre megy, pszichológiai mélységekbe. A Villette ugyanakkor sokkal kevésbé szerelmes regény, mint a Jane Eyre, és sokkal inkább a szeretetéhes Lucy önmagával való küzdelméről szól, arról, hogyan fogadja el a sorsot, amit csak részben tud maga alakítani.

    Ha érdekel részletesebben, nekem mi tetszett benne legjobban, írtam már róla egy önmagában is elég hosszú bejegyzést, itt elolvashatod.

    Anne Brontë: Agnes ​Grey

    Anne Brontë volt az utolsó a nővérek sorában, akitől olvastam, és ő a legkevésbé ismert is. Talán azért, mert az ő hangja a legcsendesebb, legvisszafogottabb. Emily regényén végigsöpör a szenvedély, Charlotte regényeit is erőteljes érzelmek kísérik, legkisebb húguk első regényét, az önéletrajzi ihletésű Agnes ​Greyt azonban a legjobb értelemben vett egyszerűség jellemzi. Kellemes, de reális stílusban, egyes szám első személyben mesél nekünk életéről a főhős, Agnes, aki nevelőnőként keresi kenyerét.

    A regény olvasása közben gyakran felmerült bennem a gondolat, hogy Agnes Grey története kicsit hasonlít Jane Eyre történetére, csak éppen nem olyan romantikus. Amikor azonban utánaolvastam a tényeknek, kiderült, hogy ha azon morfondírozok, vajon egyik testvér lopott-e némi ihletet a másiktól, akkor legfeljebb Charlotte bukhat le, nem Anne. Az Agnes Grey ugyanis korábban született meg, mint a Jane Eyre, csak később adták ki, és hiába, hogy sokkal reálisabb képet fest a nevelőnői életről, mint Charlotte klasszikusa, mégis az utóbbi ragadta magával az embereket jobban – talán éppen ezért. Pedig igen ritka volt abban a korban, hogy egy nevelőnőnek csak egyetlen és oly kevés gondot okozó tanítványa legyen, a házvezetőnő anyáskodjon felette, és intelligens, jóképű munkaadója végül belészeressen – ahogy az a Jane Eyre-ban történik.

    Anne Brontë: Agnes ​Grey

    Anne Brontë maga is nevelőnőként dolgozott, miközben titokban első regényét írta, így az Agnes Greyben nemcsak az ő életének egyes elemeit fedezhetjük fel, hanem reális korrajzot is kapunk a viktoriánus kori Angliáról, és benne a nevelőnők helyzetéről. A korrajz elég lesújtó egyébként: jómódú szülők, akik elhanyagolják gyerekeiket, kötelességeiket a nevelőnőre hagyják, akinek azonban nincs tekintélye a gyerekek előtt – többek között azért, mert maguk a szülők is lenézik.

    Bár az írónő elég végletesnek ábrázolt minden szereplőt – vannak a szegények, akik szerények és jók, meg a gazdagok, akik önzők és felszínesek -, elfogultsága érthetőbbé válik, ha az ő helyzetéből tekintünk a társadalomra. A nevelőnői állás ugyanis az egyetlen elfogadható, mégis eléggé lesajnált módja volt annak, ahogyan egy nő pénzt kereshetett. A nevelőnők sajátos helyzetükből adódóan kilógtak mindenhonnan: nem voltak szolgák, társadalmi helyzetüket illetően viszont munkaadóik alatt álltak (noha műveltségben és intelligenciában nem feltétlen voltak alattuk), így mindkét réteg kitaszította őket.

    De az Agnes Grey ezen túl fejlődésregény is, és nekem a személyes vonulata tetszett igazán. Agnes a maga akaratából vállalt munkát, hogy családja terhein könnyítsen, és hiába becsülték le és bántak vele szeretetlenül az őt alkalmazó családok, hiába voltak elkényeztetettek és nehezen kezelhetők a rábízott gyerekek, Agnes nem hátrált meg. A karakteréből csendes elszántság sugárzik, és annak a méltósága, hogy az ember, aki képes tenni önmagáért, kamatoztatni a képességeit, sosem sajnálatra méltó. Ezért, bár Agnes sorsa küzdelmes, a regény egyáltalán nem lehangoló.

    Agnes pedig, aki visszafogott, de meggyőződéseiben megingathatatlan, a maga módján nagyon is erős nő. Tudja, jobb lesajnált munkát végezni, mint kényelemben élve másoktól függeni, jobb önmagához hűnek maradni, mint feladni elveit, csak hogy mások elfogadják és szeressék. Függetlensége szerény, szinte láthatatlan, de függetlenség. Anne Brontë pedig, nővéreitől eltérően olyan férfi főhőst írt mellé, aki nem sötétlelkű és erőszakos bántalmazó, hanem kifejezetten jólelkű és kedves – a nőkkel, a szegényekkel, bárkivel.

    Neked van kedvenced a Brontë nővérek közül?

    //A kiemelt képen a Ballinskelligs kastély romjai láthatók, amire Írország szeles partjainál bukkantam rá, és akár ez is remek inspiráció lehetett volna egy regényhez.

  • Miért a Villette a kedvenc Charlotte Brontë regényem?

    Miért a Villette a kedvenc Charlotte Brontë regényem?

    A Jane Eyre-t olvastam először – nem tizenévesen, hanem huszonévesen egyébként -, és nem hittem, hogy felül lehet múlni, de azért lelkesen vetettem bele magam Charlotte Brontë többi regényébe. Nos, a Villette lett a kedvencem.

    Ha a Jane Eyre karakterábrázolása kiemelkedően jó, akkor a Villette karakterei zseniálisak, a szerelmi szálak szintúgy! Bár ehhez hozzátenném azt is, hogy a Jane Eyre sokkal inkább szerelmes regény, mint a Villette, melyben változatos és pszichológiai igényességgel kibontott jellemeket és kapcsolatokat kapunk, és egy egyedülálló, sőt, talán örökre egyedül maradó fiatal nőt kísérünk életének egy küzdelmes szakaszában. Mellesleg pedig találó társadalomrajzot is láthatunk, melyben jutott hely az angol-francia és a katolikus-protestáns ellentét ironikus ábrázolásának is.

    Egy szeretetre éhes, vágyait elfojtó főhős

    A főhős, akárcsak Jane Eyre, ez esetben is egy szegény, magányos fiatal lány, Lucy Snow, aki a franciaországi Villette-be megy szerencsét próbálni, és angoltanárnőként helyezkedik el. Lucy visszahúzódó, csendes, magát még csak bátornak sem tartja. Ám ennek ellentmond a tény, hogy – a korban egyedülálló nőtől szokatlanul – egymaga vág neki a Csatornának, majd az ismeretlen francia földnek. A korban szintén szokatlanul nem keres támaszt sem férfi, sem gazdag rokon védőszárnyai alatt, emelt fővel keresi a maga szerény kenyerét, és mindennél többre becsüli a szabadságát. Intelligens, jó megfigyelő, és az élet megpróbáltatásai önuralomra edzik, de nem teszik érzéketlenné.

    Minden látszólagos hidegsége ellenére Lucy szerethető hős, aki titokban borzasztóan ki van éhezve a szeretetre, szenved a magánytól, melegségre vágyik. Érzéseit saját története narrátoraként gyakran titkolni akarja, sőt, azt érezteti az olvasóval, hogy nagyon jelentéktelen, figyelemre nem is érdemes figura ő, történetéből azonban idővel világos lesz előttünk a különbség aközött, akinek ő látja magát, és aki valójában. (Charlotte Brontë nagyon, nagyon szépen építi fel az ő karakterét, mondtam már?)

    Lucy szokatlan hősnő is, mert higgadt természetének védőburka alatt forr benne az elfojtott szenvedély. Akihez vonzódik, az azonban észre sem veszi őt, nőként legalábbis nem. Be kell látnia, bármennyire is vágyik a beteljesült szerelem nyújtotta boldogságra, ez nem adatik meg mindenkinek, és ő talán épp ezek közé tartozik. A kínzó felismerés ellenére odáig azonban eszébe sincs elmenni még a szerelem reményéért sem, hogy feladja önmagát.

    A szerelem különféle útjai

    Charlotte Bronte: Villette

    De látunk más utakat is, különösen a két másik szerelmi szál bravúros, mert szépen kiegészítik egymást és Lucy történetét is. A számító, felszínes, gyönyörű, mindenkivel flörtölő és szíveket törő Ginevra, a tipikus „romlott nő” végül egy sokat mutató, de üres házasságban köt ki. A kor „tökéletes nője”, Paulina, az érzékeny, művelt, igazi gazdagságban és örök napsütésben felnövő arisztokrata hölgy viszont amilyen érett volt kislányként, annyira gyerekszerepbe kerül idillinek tűnő házasságában. Édes és ártatlan, simulékony, férjét kényezteti és felvidítja, de sosem száll vitába vele, és komoly ügyekkel nem terheli bájos kis fejecskéjét. SPOILER! Érdekes azért, hogy férje, az ideális férfiként megalkotott Graham, bár Ginevra és Paulina, a „démon” és a „szűz” között őrlődik, igazi társra csak Lucyban találhatna, akinek egyszer meg is mondja, hogy ha férfi lenne, igaz barátok lehetnének. SPOILER!

    Azonban van még egy szerelmi szál, ami csak később, szinte észrevétlenül bukkan fel. Lucy törődésre és szeretetre éhes lelke a nyers és szeszélyes Paul felé fordul, akivel ugyanabban az iskolában tanítanak, és aki egyedüliként figyel fel a lányra, akin mások mind átnéznek. Paulban, Lucyhoz hasonlóan őrjöngő vihar van, gondosan palackba zárva. Szerelmükre, mely egyáltalán nem a szokványos, romantikus szerelemként lett ábrázolva a regényben, és nem is az, nem jön rá senki, csak amikor ők maguk felfedik.

    A korona: lezáratlan befejezés

    De hogy elnyeri-e végül Lucy a boldog teljességet a házasságban? Charlotte Brontë erre nem ad választ, az olvasót kényszeríti, hogy válasszon a boldog és a valószínű vég között. Nekem nagyon tetszett ez a fajta lezáratlan befejezés, ami ugyanakkor magában hordozta azt is, hogy Lucy tudta, egyedül is képes boldogulni, és készen állt elfogadni azt, ha ennek így kell lennie.

    (Most, amint leírtam az utolsó sorokat, döbbentem rá én magam is, mekkora hatással vannak rám a regények, amiket olvasok. Például a Villette, valamint A francia hadnagy szeretője, John Fowles regénye, amelynek a befejezése szintén lenyűgözött, és aki olvasta ezeket is, meg az én regényemet, az Útont is, az megértheti, hogy jön ez ide. 😛 )

  • A legjobb Jane Austen regények – az én rangsorom

    A legjobb Jane Austen regények – az én rangsorom

    Ahol romantikus regények kerülnek szóba, ott Jane Austen neve biztosan elhangzik, és nincs még egy tizennyolcadik századi szerző, aki ennyire töretlen népszerűségnek örvendene mind a mai napig. Hat regényének mindegyikét megfilmesítették, némelyiket többször is. Kezdve a Büszkeség és balítélettel, még kamaszként kiolvastam mind a hatot, az utóbbi években pedig szép lassan újraolvastam őket.

    Míg tizenévesen elsősorban a főhősökért rajongtam, és a szerelmi szálak érdekeltek igazán, a későbbi újraolvasások alkalmával Jane Austen ironikus és finom humora, árnyalt társadalomkritikája, mely a romantikus történeteket realizmussal vegyíti, legalább ennyire magával ragadott. Értékeltem az aprólékosan, esetenként tökéletes karikatúraként kidolgozott, minden regényhez sokat hozzáadó mellékszereplőket. Azt pedig még harmincon felül is úgy gondolom, hogy Austen romantikus történetei nem valóságtól elrugaszkodottak és csöpögősek. Szereplői, akár nők, akár férfiak, tökéletlenek, látjuk a hibáikat (és ők is egymásét), és azt is, ahogy küzdenek velük, és ahogy mindezek ellenére, félreértések és konfliktusok közepette végül megállapodnak egymás mellett.

    Az írónő mind a hat regényének fő témája ugyanaz: a fiatal lányoknak nővé érve be kell illeszkedniük a társadalomba, vagyis férjhez kell menniük. A hasonlóságnak ezzel vége is, mert a főhősök és a hangulat roppant különbözőek, minden Austen regény egy külön világ. De melyik a legjobb?

    Erre van az a meglehetősen idegesítő válaszom, hogy a maga módján mindegyik nagyon jó, és van az is, hogy megmutatom, szerintem sorrendben hogyan következnek egymás után. Most az utóbbit fogom tenni – persze, ez az értékelés szubjektív, és tudom, sokan más sorrendet állítanának. Hozzáteszem még azt is, hogy szerintem Jane Austen olyan, mint a csoki. Meg lehet vitatni, kinek melyik a kedvenc márkája, de végső soron a csoki az csoki, jó mindegyik. 😛

    Akkor nézzük végre azt a sorrendet:

    1. Büszkeség és balítélet

    Ami engem illet, én azt a könyvet, amelyik jól van megírva, mindig túlságosan rövidnek találom.

    Büszkeség és balítélet

    Nem lepődött meg senki, igaz? Pedig az újraolvasások után nem volt annyira egyértelmű legeslegjobb a Büszkeség és balítélet, a második helyezettemet csak egy hajszállal előzte meg. De megelőzte. Mert a szellemes, játékos, intelligens Elizabeth Bennet az egyik legszerethetőbb hősnő a világirodalomban, mert Mr. Darcy komoly jellemfejlődés során azzá válik, akibe azóta a világ női felének jelentős része jelképesen beleszeretett mint igazi férfiba, és mert még mindig az egyik legszebb szerelmes történetnek tartom Lizzy és Mr. Darcy kapcsolatát.

    A regény ikonikus első mondattal indít („Egy szép vagyonnal rendelkező, nőtlen férfi nem lehet meg feleség nélkül.”), amit sziporkázva követ a többi, és belőlük összeáll ez a szórakoztató, érzelmes, elgondolkodtató és felejthetetlen regény, ami egyforma sikerrel szeretteti meg az olvasást egy kamaszlánnyal, és bűvöli el felnőtt tündérmeséjével az idősebbeket is. Ha olyannak ajánlanék Jane Austen regényt, aki még sosem olvasott az írónőtől korábban, biztosan ezt ajánlanám – mellesleg, ez az a regénye, ami ritka kivételtől eltekintve mindenkinél sikert is szokott aratni.

    De Lizzy és Mr. Darcy kapcsolatán túl is annyi minden van itt! Austen minden regényében bebizonyítja, hogy zseniálisan tud mellékszereplőket írni, Mr. és Mrs. Bennet, Mr. Collins, vagy éppen Lady Catherine kiváló bizonyítékok erre. A két főhős túlságosan is idillinek tűnő boldogságát – melyhez rajtuk kívül bőven kellett egy jó adag szerencsés véletlen is – pedig több másik házasság ábrázolásával ellensúlyozza. Lydia és Wickham meggondolatlan és zsarolással kikényszerített házassága érezhetően sok nyomorúságot tartogat mindkét fél számára, Charlotte Lucas józan belátásból házasodik, mert ez az egyetlen tiszteletreméltó, reális szerep, ami elérhető számára az életben, Mr. Bennet házasságának egyetlen öröme pedig, hogy megtanult mulatni felesége szűklátókörűségén és hisztérikusságán.

    Miközben Mrs. Bennet komikus szereplő már az első oldaltól fogva, a regény során rádöbbenhetünk, hogy az írónő rajta keresztül a társadalmat is kritizálja, melyben egy anyának a legfőbb gondja jól férjhez adni a lányait, mert azoknak ez az egyetlen esélyük a boldogulásra. Így válnak lassan észrevehetővé Mr. Bennet hibái, aki sztoikus nemtörődömségbe vonulva nem sokat tesz a lányaiért, és bár feleségével ellentétben értelmi képességei nem vonhatók kétségbe, apai gondoskodásának hiánya egyre jobban érezhető, ahogy haladunk előre a történetben.

    Charlotte és Lizzy házassággal kapcsolatos felfogásának különbsége is olyan téma, ami más Austen-regényekben is felmerül. Lizzy romantikus ideáljával élesen szembenáll Charlotte reális látásmódja, és Lizzynek is be kell látnia, hogy barátnője számára nem kínál jobb lehetőséget az élet annál, mint amit az bölcsen elfogad: kényelmes otthont, biztos megélhetést, tiszteletreméltó státuszt – de egy olyan férfi mellett, akit nem becsül, és a társaságában semmi élvezetet nem talál, viszont türelemmel viseli.

    Ott van még a másik boldog pár, Jane és Mr. Bingley, akiknek a boldogsága viszont szinte mellékesnek érződik, Lizzy és Mr. Darcy boldogságának természetes következménye, és talán ezért nem is jelent különösebb izgalmat, mert egyikükben sem látunk jellemfejlődést, és révbe érésük a két főhős jellemfejlődéséből következik. Sőt, bár Mr. Bingley mellett szól kellemes modora, érzékenysége és jó szíve, a regény végére igencsak befolyásolható, éretlen figurának tűnik, nem éppen egy főnyeremény mint férj. Viszont az ő párosuk is egy újabb színfoltot ad a Jane Austen által oly színesen és szórakoztatóan megrajzolt társadalmi tablóhoz.

    2. Meggyőző érvek

    Jane Austen

    Talán ez a regény lóg ki legjobban a többi közül melankólikus, lírai hangjával és a többi Austen hősnőhöz képest idős, huszonhét éves főszereplőjével, Anne Elliottal – és ez nyert a legtöbbet a szememben az idővel, olyan sokat, hogy majdnem a legelső helyre tettem.

    Lázadó kamaszként hogy is érthettem volna Anne-t, aki nem lázad még akkor sem, amikor a saját boldogsága forog kockán? Családja befolyására kikosarazza a férfit, akivel kölcsönösen szeretik egymást. Hiába szól a jelleme és tehetsége Wentworth kapitány mellett, sem összeköttetései, sem vagyona, így Anne családja és barátai egyáltalán nem tartják kívánatosnak ezt a házasságot.

    Miért nem áll ki a szerelméért Anne? Mert pont olyan, amilyennek az ideális nőt képzelni szokás: mindig mások kedvében akar járni, simulékony, és mások érdekeit jobban szem előtt tartja, mint a sajátját. Megfelel az elvárásoknak, csak belül szenved, de azt is csendben teszi, nem zavarva vele senki békéjét vagy boldogságát. Igen, Anne olyan nő, aki megtanulta, hogy az érzései nem fontosak – mások sem veszik tekintetbe őket, és ő maga sem.

    De nyolc évvel a felbontott eljegyzése után újra viszont kell látnia egykori szerelmét, aki azóta fényes karriert tudhat maga mögött, és szép vagyont is szerzett. Még mindig nőtlen, ám ezen változtatni kíván, épp csak egy személy van, aki nem jöhet szóba feleségként: Anne. Wentworth kapitány, mint Austen annyi más férfi hőse, tökéletlenségében is közel tökéletes férfi ideál, felelősségteljes, becsületes, és nemcsak érző szívű, de képes nyíltan beszélni is az érzelmeiről. Abban viszont elüt a többiektől, hogy nem született kiváltságosnak, felemelkedését a maga erejéből, kemény munkával érte el.

    Donegal, Ireland

    Borús óceán, Donegal, Írország, 2019

    Anne-t a vele való újbóli találkozás ébreszti rá saját érzéseire, és arra, hogy azoknak erejét alábecsülte. Szerelme Wentworth kapitány iránt csendes, de nagyon mély. Ugyanakkor többről is szólt nekem ez a regény egy szerelemnél, ami talán kaphat egy második esélyt. Anne története mindarról szólt, amit a húszas évei végén visszanézve ismer csak fel egy nő, miközben az időt már nem lehet visszahozni, a megértés mindig csak utólagos, a múlt pedig megváltoztathatatlan.

    3. A klastrom titka

    Aki meg akarja szerettetni magát, legyen mindig tudatlan. Ha pallérozott elméről teszünk tanúbizonyságot, nem legyezgethetjük a mások hiúságát – s akad-e értelmes ember, aki az ilyesmit szívből el ne szeretné kerülni? Kivált, ha nő, s ha az a balszerencse éri, hogy tud valamit – jól teszi, ha ezt minél gondosabban eltitkolja.

    Henry Tilney, A klastrom titka

    Ez egy paródia, méghozzá a Jane Austen korában oly népszerű gótikus regények paródiája. Tetszett korábban is, de mióta újra elolvastam, nem tudok betelni vele. Élesen gunyoros, szatirikus stílusa különbözteti meg leginkább a többi Austen regénytől. Hősnője, Catherine Morland tiszta szívű, vidám, tapasztalatlan kislány, aki naiv hiszékenységének köszönhetően kap egy pár pofont az élettől, és butuska fantáziálásán keresztül Austen a korabeli rémregények iránt rajongó fiatal lányokat is kifigurázza. Közben szintén kap egy fricskát a korabeli társadalom a könyvekhez való álságos viszonya miatt – regényeket ugyanis mindenki olvas, de ezt mindenki tagadja.

    De Catherine-nél is jobban kedveltem a férfi főhőst, Henry Tilney-t, akit Austen az összes férfi hősei közül a legjobb humorérzékkel áldott meg. Annak a bizonyos gúnyos kritikának gyakran ő ad hangot a könyvben, ugyanakkor becsületes és jóérzésű férfi, aki a butuska Catherine-ben is észreveszi a romlatlan jóságot és őszinteséget. Szórakoztató baklövések sorozatát követően természetesen végül eme regény hősei is elérnek a happy end-hez, hiszen „Ha egy ifjú hölgy hősnőnek rendeltetett, negyven környékbeli család megátalkodottsága sem állhatja az útját.”

    4. Értelem és érzelem

    Jane Austen

    Tizenévesként ez volt a Büszkeség és balítélet után a második kedvencem Austentől. Miért került hátrébb? Inkább azt mondanám, a többiek kerültek előrébb, mert annak idején alulértékeltem őket. Az Értelem és érzelem továbbra is az a gyönyörű, érzelmekkel teli szerelmes regény, aminek régen láttam, csak most kicsit másként (khm… reálisabban) hat rám a befejezése, mint akkor.

    Marianne és Elinor, a két szerető testvér két teljesen ellentétes dolgot képvisel a történetben. Elinor az „értelem”, aki mindig úgy viselkedik, ahogy kell, józansága és önuralma mögé rejtve valódi érzéseit, Marianne pedig az „érzelem”, őszinte és nyílt, tettetésre képtelen, hevessége és féktelensége azonban mély érzésekkel párosul. A regényen végighúzódik ez az ellentét, a hősnők sorsában összecsap, és … nos, az esküvők nem maradnak el itt sem, de a happy end kérdéses. Marianne éppen azt adja fel önmagából a történet végére, ami egyéniségének legnagyobb kincse volt.

    Sokkal provokatívabbnak érzem ezt a regényt felnőtt fejjel, mint régebben. Mintha írónője egyetlen kérdést akart volna a világ arcába vágni: tényleg ennyivel fontosabb megfelelni az elvárásoknak, mint őszintén, képmutatás nélkül élni?

    5. A ​mansfieldi kastély

    Senki más nem lehet olyan jó vezérünk, mint az a hang, amely önmagunkban szól: csak oda kell figyelni.

    A mansfieldi kastély

    Komor hangvételének és határozott morális iránymutatásainak, a regény végén az egyértelmű igazságtételnek köszönhetően A mansfieldi kastély sem hasonlítható egyik más Jane Austen regényhez sem, de ennél még sokkal több is megkülönbözteti tőlük.

    Hősnője, Fanny Price talán az egyik legkevésbé népszerű Jane Austen hősnő, amit részben értek, de nekem nem esett nehezemre szeretni. Elhanyagolt gyerekként látjuk őt először, akit szülei gazdag nagybátyjára és nagynénjére bíznak, így kerül a pompás mansfieldi kastélyba, ahol azonban csak egy könyörületből nevelt szegény rokon. Hogy Fanny mennyire láthatatlan, mennyire nem sokat törődik vele senki, arra a regény ráerősít azzal, hogy a történet első felében Fanny szinte végig passzívan, a háttérből figyeli a többieket. Később is egyik leglényegesebb jellemvonása ez, az események körülötte zajlanak, és Fanny szinte mindig kimarad belőlük, a háttérből figyel csendesen.

    Idővel azért kiderül, hiába egész életében a másoknak való megfelelni akarás, a szeretet legkisebb morzsái utáni sóvárgás határozta meg Fanny jellemét, mégis van annyi ereje, hogy a sarkára álljon, ha meggyőződése ellen kellene cselekednie. Mindezt úgy, hogy még annak az egyetlen embernek, Edmundnak a támogatását sem kapja meg hozzá, akihez a végletekig ragaszkodik, mert ő juttatott legtöbbet számára azokból a szeretetmorzsákból.

    Kylemore Abbey, Ireland

    Egy ködös napon: Kylemore Abbey, Írország, 2019

    Fanny sok mindenben ellentéte a sokak által szeretett Elizabeth Bennetnek, de a családja is éppoly ellentétes a Bennet családdal. Vannak viszont közös vonások is. Fanny is intelligens, mint Lizzy, de félénksége ezt elrejti, kedves, de ezt senki nem méltányolja, hanem éppoly természetesnek tekintik, mint a levegőt. Sőt, Fanny szép is, csak nincs meg benne az az élénkség és játékosság, ami erre felhívná mások figyelmét, így akinek épp nem jut eszébe ránézni, az észre sem veszi.

    Fanny az egyetlen, aki mindig pontosan tisztában van a családban zajló eseményekkel, látja az alakuló vonzalmakat, rivalizálást és kegyetlenkedést a Crawford testvérek érkezése után, őt ellenben senki sem tudja kiismerni, még Mary Crawford sem, aki elragadó modorának és jó emberismeretének köszönhetően a legkifinomultabb manipulátor a regényben.

    Fanny szerintem azért nehezen szerethető karakter, mert egyikünk sem akarna hozzá hasonlítani, és egyetlen férfi sem ilyen nőről álmodik. De Fanny nem lehet másmilyen, ennek a gyerekkorába és körülményeire visszavezethető okait nagyon árnyaltan ábrázolja Austen, és ha ezt megértjük, azt hiszem, sokkal nagyobb együttérzéssel tudjuk szemlélni őt.

    A pszichológiai igényesség amúgy is csodálatra méltó ebben a regényben. Látjuk a két testvért, Fanny nagynénjét és édesanyját, akik hasonló jellemmel, de másféle körülmények között teljesen más emberekké váltak. Látjuk a becsületes és jószándékú, de szigorú és hideg apát, aki nem tud igazán közel kerülni a lányaihoz, ezért megérteni és támogatni sem tudja őket. Csupa olyan párt látunk, akik egyáltalán nem illenek egymáshoz, mégis többen közülük összeházasodnak.

    A végére pedig az egyik legemlékezetesebb mellékszereplőt hagytam, Mrs. Norrist. Fanny nagynénije az egyik legzseniálisabban ábrázolt bántalmazó az angol irodalomban, aljas és önző húzásait mindig valamilyen máz alá rejti, és egyformán nagy károkat okoz azoknak, akiket szeret, mint azoknak, akiket nem. Mellesleg, róla nevezte el Rowling Frics úr szintén minden lében kanál, túlbuzgó és rosszindulatú macskáját Mrs. Norrisnak.

    6. Emma

    Jane Austen

    Állítólag Jane Austen azt mondta az Emmáról, hogy ebben a könyvben olyan nőt tesz főhőssé, akit rajta kívül nem nagyon fog kedvelni senki. Nos, nekem biztosan Emma Woodhouse-t a legnehezebb megszeretnem minden hősnője közül. Mégsem emiatt került az utolsó helyre az Emma, hanem azért, mert ez az egyetlen regénye az írónőnek, ami bizonyos részein túlságosan lelassult, és szinte unni kezdtem.

    Emma karaktere egyébként nagyon jól van megírva, és főleg ez az oka, hogy nemcsak egy idegesítő, elkényeztetett sznobot láttam benne, aki unalmában úgy játszik az emberekkel, mintha figurák lennének a sakktábláján. Noha ebben van igazság, Jane Austen úgy írta meg az Emmát, hogy nemcsak egy mindentudó mesélő szemszögéből látjuk az eseményeket, hanem Emma fejébe is bepillantást nyerünk. Így kiderül, hogy bár valóban elkényeztetett kissé, és valóban gyakran unatkozik, Emmában nincsen rossz szándék, sőt, melegszívű, (túl)buzgó és intelligens lány. Magabiztos és önfejű is, de egyrészt huszonegy éves, másrészt belátja a hibáit, és ő maga is szenved tőlük.

    Hogy Jane Austen miért szerethette Emmát? Ezt biztosan nem tudhatjuk, mindenesetre Emma az egyetlen olyan Austen hősnő, aki nemcsak csinos és okos, de annyira gazdag is, hogy szabadságában áll nem menni férjhez, ha nem akar. Egyetlen ok azért mégis van, ami rá tudja venni Emmát a házasságra, és a maga keltette nagy kalamajkák után végül megállapodik olyasvalaki oldalán, aki a legjobbat hozza ki belőle.

    Az Emma cselekménye egyébként elég egyszerű, helyszíne pedig egy kisváros, ahol néhány család körül forog minden, ahol eseményszámba megy a távoli rokon csütörtökönként érkező levele, és egy ajándékba kapott zongora egy teljes hétre ellátja beszélnivalóval a települést. Jane Austen precízen és briliáns humorral ábrázolja ezt a világot, amit kétségtelenül ő maga is jól ismert.

    Nos, végére értem a listának, most már mindenki magának döntse el, neki az édes vagy a keserű, a marcipános vagy a chilis csoki a kedvence. Neked melyik?