Címke: Ausztrália

  • 3 szórakoztató kortárs ausztrál regény

    3 szórakoztató kortárs ausztrál regény

    Szórakoztató irodalmi rovatunk következik, ausztrál kiadásban, mert javíthatatlanul Ausztrália-mániás vagyok. Ideköltözésünk óta nemcsak a kisfiamat hordom szorgalmasan a tőlünk néhány sarokra levő helyi könyvtárba, de a magam számára is lelkesen válogatok a kínálatból. Nem meglepő módon, ausztrál regényekből igen nagy a kínálat. Sok új szerzőt megismertem, egész tekintélyes számú regényt elolvastam. Jó, vegyük figyelembe, hogy anyaságom átlagos hónapjaiban hányat, és ahhoz képest. Mutatok most néhányat a legjobbak közül, szűkítve annyival a kört, hogy legyen magyar fordításuk (ami meglepően sokat szűkít a körön).

    Leszögezném továbbá, hogy az ausztrál jelző annak szól, hogy a regény írója ausztrál, valamint a regény színhelye (legalább részben) Ausztrália. Ez azonban nem jelenti azt, hogy kenguruk tucatjai ugrálnak a lapokon feltétlenül hangsúlyos a helyszín.

    Na, nézzük, mi kell még nektek Ausztrálián kívül?

    Vibráló feszültség: A férjem valamit titkol (Liane Moriarty)

    „Bármennyire is megpróbáljuk elképzelni egy másik ember tragédiáját – a jeges hullámokba fulladást, az életet egy fallal kettéválasztott városban –, semmi nem fáj igazán, amíg nem velünk történik meg.”

    Egy jól megírt, izgalmas thriller. Három szálon futó cselekménnyel, mely három nőhöz, rajtuk keresztül három családhoz kapcsolódik, és nem is annyira a bűntény részletei, inkább az emberi viszonyok, a bűnténnyel kapcsolatos reakciók tartják fenn a feszültséget a történetben.

    A három főszereplőből kettő kisgyerekes anyuka. Tess introvertált, munkájában viszonylag sikeres, emberi kapcsolataiban viszont magányos, anyaként bizonytalan, szorongó, ráadásul csalódnia kell abban a két emberben, akiket élete tartópilléreinek gondolt. A másik nő, Cecilia, háromgyerekes anyuka, emellett sikeres vállalkozó, a szülői munkaközösség vezetője, az egyházi közösség buzgó szervezője. Csak éppen a férjének van az a bizonyos titka. Cecilia alakja kissé sablonos, vagy talán túl sok történet foglalkozott már ezzel az anyatípussal, és nagyon elkopott. 

    De a végére hagytam Rachelt, mert számomra a nagymama korú Rachel volt a legegyedibb szereplő. Az ő szemszöge behoz még egy generációt, tragikus sorsú lányának története pedig hozza a gyász és a múlt feldolgozásának témáját, melyek meghatározzák Rachel viszonyát egyetlen életben maradt gyermekével és annak családjával is. Az idősödő Rachel kénytelen szembenézni azzal, hogy nyomorúságának oka sokkal mélyebbre nyúlik annál az egyetlen, évtizedekkel ezelőtti tragédiánál, és önmagában keresendő. A saját magunkkal való szembenézés nehézsége és fájdalma mindhárom nő életében előjön egyébként, és szerintem ez a regény legnagyobb erőssége.

    Amúgy egy pörgős, izgalmas történetet olvasunk, váltogatva a három nő szemszögét, akiknek karakterei elég életszerűek, szembesülnek a maguk nehézségeivel, és a megküzdéseik előre viszik őket. Központi téma az emberek egymáshoz való viszonyulása, és az is, hogy mennyire másképp alakulhat a jövő egyetlen döntés meghozatala vagy meg nem hozatala miatt, egyetlen titok megismerésének vagy rejtve maradásának következményeként. Vagyis véletlenül.

    Nevetés: A ​Rosie projekt (Graeme Simsion)

    „Egész ​életemben azért kritizáltak, mert állítólag nincsenek érzelmeim – mintha ez valami végzetes hiányosság lenne” – mondja Don, az Asperger-szindrómás genetikus, a regény főhőse.

    Az intelligens és vonzó, de emberi kapcsolataiban, legfőképp pedig a feleségkeresésben csetlő-botló Don története könnyed és humoros. A férfi egy tökéletesen felépített teszt segítségével próbálja megtalálni a hozzá illő feleséget, miközben véletlenül megismerkedik Rosie-val, a pszichológus doktorandusszal, aki már az első találkozásukkor megbukik Don feleségtesztjének számos fontos pontján. Hogy mi lesz a vége a történetnek, afelől nem sok kétségünk lehet, de az ésszerűség és a vonzódás küzdelme mindannyiunknak ismerős, és ezt szórakoztató, nevettető formában tálalja nekünk az író.

    Rejtélyek és romantika: Titkok ​őrzője (Kate Morton)

    „Munkám során egyik legerősebb bizonyosságom, hogy a gyermekkorban nyert hitrendszertől az ember sosem szabadul teljesen, egy időre alámerülhet, de a szükség órájában visszatér, hogy felöltse a beléköltözött lelket.”

    Kate Morton krimiket ír, receptre. Vagyis általában hasonló felépítésűek a művei, két szál van, melyekből az egyik a jelenkorunk környékén játszódik, a másik két generációval korábban, de összeköti őket a család, mert a leszármazott nyomoz az ősökkel kapcsolatos titkok után. Nagyjából ez a recept. Annak ellenére, hogy nagy ellenszenvvel viseltetek az ilyen receptek iránt, Kate Morton regényeiből mégis szinte az összeset végigolvastam. Mert szerethetők és részletgazdagok a karakterei, mert alapvetően szeretem a családregényeket, és mert ha szórakoztató, könnyed olvasmány kell, remek választás bármelyik.

    A Titkok őrzője 1930-as évek, az 1960-as évek és a jelen között játszódik Londonban, illetve a vidéki Angliában, kisebb részben pedig Queensland-ben. Családi titok, szerelem, bűntett – a szokásos recept. Közben van két nagyon érdekes női hős a korai történetszálban, az édesanyjukat búcsúztató, múltjukat megérteni igyekvő testvérek a jelenkori szálban, valamint érdekfeszítő a nárcisztikus személyiségzavar kibontása, és zseniális a történet végén a csavar. Akárhogy kombináltam olvasás közben, nem jöttem rá, mi lesz a vége, és leesett az állam.

    Neked van kedvenc ausztrál íród?

  • Fél éve Ausztráliában

    Fél éve Ausztráliában

    Mostanra tényleg megérkeztem, lélekben is. Legalábbis a hosszú érzelmi hullámvasút, ami őrülten száguldott lentről fel, majd fentről le, naponta vagy hetente váltogatva a szárnyalást a zuhanással, mintha lelassult volna. Egyre természetesebb, hogy itt vagyok, hogy milyen itt lenni, de azért még nagyon élesen látom a különbségeket, hogy milyen volt máshol.

    Nézem a két évvel ezelőtti képeinket egy görögországi nyaralásról, amiről az volt az emlékem, hogy nem is voltak sokan a strandokon, pedig főszezonban mentünk, és hogy milyen hosszú homokos partok voltak. De a képeken, ahogy most nézem őket, sokan vannak. Mostanra a szemem máshoz szokott, és az egy kilométer hosszú strand még bőven az átlagos kategóriába tartozik.

    Szokták emlegetni mások, hogy egy rémálom a parkolás Sydney-ben, és jaj, milyen borzasztó nehéz helyet találni egy-egy népszerűbb strand mellett egy nyári hétvégén. Néha már szinte el is hiszem. Aztán eszembe jut, hogy nem, az, hogy a strandtól három sarokra ingyen le tudok parkolni egy kis utcában egész napra, és utána 10 percet kell sétálnom, az még bőven nem a borzasztó kategória.

    Igen, van az egy szem Bondi Beach, és van a városközpont legbelső magja, ahol tényleg nem igazán lehet parkolni (értelmes ideig, értelmes áron). De ezeket leszámítva sehol sem probléma a parkolás. Az északi strandok első látásra elképesztően drága központi parkolóit pedig annyival meg lehet úszni, hogy a legelső mögötte levő utcában parkolok le. (Egyébként nem értem, miért erre ösztönzik az embereket.)

    Bullimah Spur Track, Bouddi National Park, NSW, Australia

    téli táj a Bouddi Nemzeti Parkban

    Ha már közlekedés, a körforgalom pontos működését és szabályait fél év után sem tudnám definiálni. Van az írott szabály, amit láthatólag senki nem követ, és van a gyakorlat, ami viszont nem működőképes. Ebből következően nem tudom, miből derülhet ki mások számára, hogy a harmadik vagy a negyedik kijáraton mennék ki, és az a tapasztalatom, hogy nem is szokott kiderülni, csak van, aki óvatos, más meg nem.

    Soha ennyit nem betegeskedtünk a télen családilag, mint itt. Az enyhe, párás éghajlat remek táptalaja a vírusoknak és baktériumoknak, amik a mi szervezetünk számára idegenek? Nincs rendes fűtés? Talán a kettő együtt. De mostanra mintha kilábaltunk volna a folyamatos orrfolyás, köhögés, láz körforgásából.

    Az emberek mondogatják, hogy mikor jön már végre a meleg, miközben 20 fok van napközben – és én értem, miért mondják, sőt, én is mondom. Ezekben a házakban akkor kellemes élni, ha már éjszaka sem megy sokkal 20 fok alá a hőmérséklet.

    Ismerkedem az iskolarendszerrel, mármint elméletben. Hat éves kortól kötelező az iskola, aminek az első évét nem hívják iskolának, pedig ekkor már az iskola épületébe jár a gyerek, kindergarten-be – amiről angol órán annak idején azt tanultam, hogy az óvodát jelenti. A kindergarten előtt viszont preschool-ba járhat, amiről semmit nem tanultam angol órán, és már rájöttem, semmi értelme megpróbálni az általam ismert bölcsőde-óvoda-iskola fogalmakba gyömöszölni ezeket.

    Long Reef Headland, Northern Beaches, Sydney, Australia

    Sydney, június – az első téli hónap

    De virágoznak a bokrok, rikoltoznak a kakaduk. Nyüzsögnek a parkokban az emberek hétvégén, húszas csoportokban piknikeznek, használják az ingyenes elektromos barbeque-kat, és le is takarítják maguk után. A strandon, ha épp van más is látótávolságban rajtunk kívül, akkor megpróbálhatom elmagyarázni a Picurnak, hogy ő miért nem mehet be a 18°C-os vízbe, mikor a másik gyerek épp benne lubickol. Nem tudom, hogy nem fáznak meg, előbb nekem magyarázza ezt el valaki. (Gondolom, ugyanazért, amiért a 14-17°C-os szobában szerintük nincs még szükség fűtésre. Amit szintén nem értek.)

    A strand és az óceán rendszeres szereplői az életünknek télen is. Lehet homokozni, nem kell napernyő, sok strand mögött van játszótér, sétány, a standok közötti magasparton kilátópontok, padok. A part menti túrák ilyenkor a legszebbek, most élvezzük azt, ami miatt nyáron nem igazán élvezetesek: alig van árnyék, és az erdők is gyakran ritkásak, fényesek. Szívjuk magunkba a napfényt, mesés a kilátás, ja, hopp, nézd, ott egy bálna. “Rég voltunk már az óceánparton” – mondom, ha a héten még nem voltunk.

    Télen bálnák vonulnak a parti sziklák alatt, uszonyukkal integetnek, hatalmas farkukkal csapják a vizet. Delfinraj úszik az öbölben, és egyikük teljes testtel kiugrik a vízből, pont ott, előttem. Vannak pillanatok, még mindig, amikor csak szavak nélkül bámulok, elképedve.

    Olvasnál friss írásokat az ausztrál életről? Angolul írok róla tovább itt.

    A magyarul publikált ausztrál naplóbejegyzéseket itt olvashatod:

    Ezek kinti életem első fél évének benyomásai.

  • Közösségek a vízen

    Közösségek a vízen

    Csendes, csillogó víztükör. A környező domboldalakon a fák sűrű zöldje közt házak bújnak meg, az öbölben csónakok és kisebb hajók ringatóznak. Ez Elvina Bay, Sydney egyik legészakibb negyede, mely a város ötmilliós lakosságához nagyjából 80 fővel járul hozzá.

    Elvina Bay csak hajóval közelíthető meg, valamint egy majdnem három kilométeres erdei körtúrával. Mi az utóbbi során találtunk rá a Picurral, és míg ő az öbölparti homokban játszott, beszélgetni kezdtem egy nagymamával, aki az unokáira vigyázott ugyanott. Pontosabban, ő kezdett velem beszélgetni, mert hamar kiderült, hogy nem vagyunk odavalósiak.

    Elvina Bay, Sydney, NSW, Australia

    Ő mesélte, hogy régebben ebben az öbölben csak néhány nyaraló volt. De ahogy nőtt a város lakossága, és mentek fel a házak árai, Elvina Bay nyaralói állandó lakhellyé lettek előléptetve. Az öböl a Ku-ring-gai Chase Nemzeti Park szélén van, autóúton nem közelíthető meg, a kis mólókon viszont folyamatosan jönnek-mennek az emberek. Mindenkinek van csónakja, és a túlparton valószínűleg autója is, mert innen már messze van Sydney központja, a tömegközlekedés nehézkes.

    Dusthole Bay, Berowra Creek, NSW, Australia

    A nagymama mesélte, hogy reggelente hajóznak, majd autóznak az óvodába. Ami sokszor gyönyörű, de olyankor is meg kell tenni az utat, ha télen süvít a hideg szél, vagy szakad az eső. A bevásárlást is csónakkal intézik, és a móló végében az üres talicskákra mutatva mondta, hogy azokkal viszi el mindenki a keskeny kis földutakon a saját házához a szerzeményeket.

    De ő nagyon szeret itt, a kis közösség összetartó, ismerik egymást. Az anyukák vigyáznak egymás gyerekeire, félreteszik egymásnak a kinőtt gyerekruhát, játékot. Hagyományos tábortüzes, zenés eseményeik vannak az év során, saját zenekaruk. Senki nem zár ajtót, a házak körül a telkek nincsenek bekerítve, kenuk, kis csónakok ott állnak a fűben.

    Dusthole Bay, Berowra Creek, NSW, Australia

    Egyszerre tartom meghökkentőnek és varázslatosnak, hogy a milliós, nyüzsgő Sydney-ből ki sem kell menni, és ilyen helyekre lehet akadni. Mert nem Elvina Bay az egyetlen.

    Dusthole Bay öbléből kenuval elindulva is házak hosszú sorát fedeztük fel, mindegyik előtt saját kis móló, csónak, kenu. Ott laknak az erdő szélén, de a domboldal olyan meredeken zuhan az öbölbe, hogy a belé kapaszkodó kis házakból nem igazán lehet szárazföldi sétára indulni, csak ki a vízre. Ami helyenként egyébként bokáig ér, amikor jön az apály. Némelyek pedig szó szerint a vízen laknak: lakóhajóban, mely ott ringatózik az öbölben.

    Dusthole Bay, Berowra Creek, NSW, Australia

    Romantikus? Gyerekfejjel, talán. De aki elég időt tölt el a természetben, az tudja, hogy egyszerre romantikus és szeszélyes, gyönyörű és kegyetlen, meghitt és kiszámíthatatlan. A természet erős, és az ilyen életforma is erőt kíván. De a szokatlan kihívásokkal együtt valószínűleg szokatlan örömöt és békét is tartogat.

    Olvasnál friss írásokat az ausztrál életről? Angolul írok róla tovább itt.

  • Négy hónap Ausztráliában

    Négy hónap Ausztráliában

    A három hónapos szerelmi vallomásom után hetekig szinte minden nap esett az eső. Általában nem egész nap, hanem naponta több felhőszakadás és napsütéses időszak váltogatta egymást. Nyilván, ha elindultunk valahova, mondván, végre süt ki a nap, mire odaértünk, biztosan beborult, és a nyakunkba szakadt az ég.

    Dramatikus, ez a legjobb szó az időjárásra. Ha jön a vihar, színpadra lép, és vonul. A bársonyos kék ég meglepően rövid időn belül szinte feketére tud változni, olyan mennydörgés visszhangzik végig a tájon, mintha ágyú szólna, hatalmas villámok vágják ketté az eget, majd megérzem az első pár csepp esőt, és tudom, hogy fél percem van esőkabátot húzni (ami nagyjából semmit se fog érni) vagy fedél alá menni, mert pontosan fél percen belül ömleni fog az eső.

    Ja, de általában nincsen tető a házak bejáratánál. Ahogy a házakat nem szigetelik sehogy se, mert “itt meleg van”, úgy esővédő tetőket sem tesznek a bejáratok fölé, nyilván mivel “itt mindig süt a nap”. Kisüt egyébként, akár a szakadó eső közepette is, és nagy szivárvány borul fölénk olyankor.

    Olvasnál friss írásokat az ausztrál életről? Angolul írok róla tovább itt.

    *           *          *

    The Boneyard, NSW, Australia

    a hónap “kedvenc helye” címet a Boneyard sziklaformái kapták 🙂

    A rutin, a hétköznapi dolgok. Már írtam arról, hogy ez mennyit segít az otthonosság érzésének megteremtésében. Pusztán attól, hogy megvan, melyik boltokba szoktunk járni vásárolni, hogy a megszokott sonkát, vajat, tejet teszem a kosárba, hogy van kedvenc csokim, megszokott reggeli futó útvonalam, és tudom, hol a legpraktikusabb parkolni a hozzánk legközelebbi strandoknál, vagy hová kell nyúlni, hogy a fürdőszobában vagy az előszobában kapcsoljak villanyt, kezdem otthonnak érezni a lakást, a várost, az országot, ahol élek. Apróságok, de ez az alap, amire minden más épül, épülhet.

    És most már nem mondok olyat, hogy “ugyan, fél órája dörög az ég, de nem esik semmi, nyugi, elvonul más irányba”. Nem, nem, a drámának a nagyjelenete nem marad el, csak még fokozni kell a várakozást.

    *           *          *

    Jones Beach, Kiama Downs, NSW, Australia

    Sétálok egyet a kemping előtti strandon. Nem, nem sétálom végig, mert 11 kilométer, egy irányban. Csak a puha homok és a hatalmas hullámok – és ilyen strandok véget nem érő sorozata a hosszú ausztrál partvonal mentén. Később, sötétedés után a hullámok hangjára alszom el a sátorban.

    Éjjel, a mosdó felé botorkálva kenguruk legelésznek a sátrak között. Rémülten felkapja a fejét az, akire a zseblámpámat szegezem, de mikor látom, mi az, és másfelé irányítom a fényt, folytatja az evést.

    Aztán egy visító kis másfél évesre ébredek reggel 6 körül. Nem, nem az enyém, ő már végre, végre nem visít hajnalban, ez a szomszéd sátor. Tele vannak a kempingek. Szörfösökkel, baráti társaságokkal, családokkal, kisgyerekekkel. Még most, ősszel is. De számunkra vége a szezonnak mostanra, nem is a hideg miatt, hanem azért, mert délután öt körül már sötét van.

    *           *          *

    Sydney, Australia

    Szeretek itt magyarul beszélni. Úgy értem, olyan kényelmes, hogy úgy válaszolhatok a Picur kérdéseire a vonaton, buszon, játszótéren, mintha otthon lennénk, mert tudom, hogy úgysem érti senki, és hasonlóan fesztelenül magyarázhatom el, hogy mit miért csinál vagy nem csinál a néni vagy bácsi. “Nem, a bácsinak sem szabadna feltennie a lábát az ülésre.” De akkor miért, jön a következő kérdés. Miért nem szabad, miért csinálja, most minden a miértekről szól, és sokkal könnyebb úgy válaszolni, hogy közben egyáltalán nem kell tekintettel lennem a bácsira vagy nénire, csak a gyerekemre.

    Mellesleg, a magyar nyelv beszélgetésindítónak sem utolsó. Legalább egyszer minden héten valaki megkérdezi, hogy ne haragudjak, de ez milyen nyelv, amin beszélünk, mert ő hallgatja, és még csak tippelni sem tud.

    *           *          *

    Burning Palms Beach, Royal National Park, NSW, Australia

    Érdekes egyébként, a tengerentúlon töltött néhány év döbbentett rá eddig a legerősebben arra, hogy magyar vagyok, és hogy európai. Magyarországon élve mindkettő természetes volt. Mivel európai országban nem éltem külföldön, nem tudom, milyen érzése van egy ott élő magyarnak, de én közösséget érzek nemcsak a magyarokkal, hanem az európaiakkal is, akikkel találkozom.

    Főleg az amerikaiak és kanadaiak szokták mondani, hogy “az európaiak olyan direkt módon kommunikálnak”, egy kalap alá véve mindenkit Európában, ahogy sok más alkalommal is. Elsőre, de még másodikra is elképesztőnek találtam ezt, pedig messzebbről – a kontinensen kívülről nézve – van benne igazság. Sok más európaival állapítottuk meg nevetve az évek során, hogy tényleg direkten kommunikálunk, és szeretjük, ha ezt egymással felszabadultan megtehetjük.

    Cathedral Rocks, NSW, Australia

    És az ausztrálok? Nem tudom. Azt már érzem, hogy nem vehetők egy lapra az amerikaiakkal és a kanadaiakkal – akik kölcsönösen felháborodnának egyébként, hogy nekem őket eszembe jutna egy kalap alá venni bármilyen tekintetben is. Sssh, most úgyis magyarul írok. 🙂

    De ahhoz még kell némi idő, hogy bármit írjak úgy általában az ausztrálokról. Azt viszont tudom, hogy brutális gyerekdalokból nekik is van pár. Szoktunk nevetni a Kedvessel a magyarokon, mint a “Boci boci tarka”, vagy a “Katalinka szállj el”, és ilyenkor mindig eszembe jutott, vajon más nemzeteknek vannak-e ilyesféle, felnőtt fejjel riasztóan brutális gyerekdalai. Nos, az ausztrál gyerekek fán incselkedő kis majmokról énekelnek, akiket sorban felfal a krokodil. Közben mutogatnak is.

  • Egy barátság Sydney-ben, az 1910-es években

    Egy barátság Sydney-ben, az 1910-es években

    Ausztráliai könyvtári beiratkozásom eddig számtalan új mesekönyvvel töltötte meg az otthonunkat, de az egyik első könyv, amit a magam számára kölcsönöztem, egy történelmi regény lett, mely a 19. századi Sydney-be repít vissza. Valójában nem olvastam, hanem hangoskönyvként hallgattam, ami annak a bizonyítéka, hogy mennyire szeretnék olvasni, és mennyire kevés időm volt nyugton ülni egy helyben az elmúlt évben.

    Az írónő Sue Williams, akiről korábban sohasem hallottam – természetesen, mivel ausztrál, és nem sok ausztrál szerzőt ismerek. De cél volt az is, hogy ezen változtassak. Sue Williams Ausztráliában ismert, hosszú múltra visszatekintő újságíró és utazó, számos könyv szerzője. Bár a portfóliójában többféle műfaj is előfordul, beleértve számos életrajzot, első regénye csak 2021-ben jelent meg, Elizabeth & Elizabeth címmel.

    Ezt olvastam most el, és annyira tetszett, hogy majdnem két év szünet után újra elszántam magam, hogy könyvajánlót írjak. 🙂 (A szünet nem szándékos, de jóval kevesebbet olvastam az elmúlt két évben, mint korábban, és ha olvasásra jutott is egy pici időm, írni az olvasmányokról már nem fért bele.)

    Az Elizabeth & Elizabeth tehát egy történelmi regény, mely két nő barátságán keresztül mutatja be a 19. századi Sydney-t és Ausztrália megszületését. Az egyik Elizabeth Új-Dél-Wales ötödik kormányzójának, Lachlan Macquarie-nek a felesége, a másik Elizabeth pedig John Macarthurnak, az ausztrál gyapotipar úttörőjének. A férjek politikai ellenfelek, és John Macarthur mindent megtesz, hogy aláássa Lachlan Macquarie kormányzó törekvéseit, feleségeik azonban ennek ellenére szép lassan barátokká válnak. Kapcsolatukat óvatos bölcsességgel őrzik hosszú éveken át, és az férjeik halálát is túléli.

    Sydney, 1920s

    ilyen lehetett Sydney az 1920-as években

    Természetesen ez egy regény, vagyis fikció, és éppen a történet középpontjában álló kapcsolatnak, a két Elizabeth kapcsolatának minőségéről és mélységéről nem tudunk tényszerűen semmit. Annyi azonban biztos, hogy mindketten léteztek, jelentős figurái voltak a korai gyarmatosítás időszakának, és valószínűleg gyakran érintkeztek egymással, mert az akkori társadalmi élet egy nagyon kicsi körben zajlott Sydney-ben, nem is tudták volna egymást elkerülni.

    A keret, vagyis a korabeli Sydney és Új-Dél-Wales, amibe az írónő a történetet helyezte, szintén alapos kutatómunka eredménye. A regény hatására néztem utána jobban az időszak történelmének, de bármiféle utánaolvasás nélkül is eszembe ötlött, hogy Sydney egyik negyedét Macquarie Parknak hívják, hogy a Sydney-től északra fekvő tavak egyike a Lake Macquarie, vagy hogy a város híres botanikus kertjében az egyik legszebb kilátópont neve Mrs Macquarie’s Chair.

    Valóban, ahogy azt a regény is jól bemutatja, Lachlan Macquarie volt az első olyan kormányzó, aki nem fegyenctelepként tekintett Új-Dél-Walesre, hanem többet látott ebben az új gyarmatban, és igyekezett azt a szabad telepesek számára is vonzóvá tenni. 1810 és 1821 közötti kormányzósága idején aszfaltozta Sydney saras utcáit, megtervezte a város mai arculatát, számos közintézményt építtetett, megalapította az első ausztrál bankot és létrehozta az ország önálló valutáját. A fegyenceket büntetésük lejárta után igyekezett bevonni a közéletbe.

    Macquarie számos expedíción is részt vett, melyek egyre jobban kitolták Új-Dél-Wales határait a partok mentén és a szárazföld belseje felé is, a Kék-hegységen túlra (ami az egyik kedvenc kirándulóhelyünk Sydney közelében). Mellesleg, Macquarie kormányzó volt az is, aki jogi szintre emelte, hogy a közlekedés szabályosan a bal oldalon történjen.

    John Macarthur az egyik vezetője volt a lázadóknak, akik bebörtönözték az előző kormányzót, így Lachlan Macquarie az ő letartóztatási parancsával szállt partra Sydney-ben. Macarthur azonban addigra már úton volt Anglia felé, hogy kapcsolatait felhasználva megvédje magát. Rajta kívül azonban számos más ellensége is akadt a kormányzónak, aki nagyratörő intézkedései miatt nagyon sok támadást kapott.

    Parramatta, 1920s

    Parramatta, ahol akkoriban még farmok voltak, ma egy felhőkarcolók uralta üzleti negyed köré épül ez a városrész

    Nagyszabású építkezéseit pénzkidobásnak látták sokan, akik csak egy olcsó munkaerőt biztosító fegyenctelepként látták Új-Dél-Wales-t, a fegyenceknek a büntetésük lejárta után adott jogok ellen pedig a szabad telepesek tiltakoztak hevesen. Macquarie végül belefáradt a küzdelembe, többször is beadta felmondását, amit 1920-ban Londonban is elfogadtak. Macquarie még így is sokkal hosszabb ideig volt kormányzó, mint bárki előtte.

    Néhány évvel hazatérése után Londonban meghalt, hírneve és népszerűsége viszont egyre növekedett, és ma már a korai gyarmati idők legprogresszívebb kormányzójaként tartják számon. Macquarie nevezte először hivatalosan Ausztráliának ezt az új kontinents, és a sírkövén ez áll: “The Father of Australia”.

    Minderről szó van a regényben is, de nagyon szépen belesimulnak ezek a részletek a feleségek életének történéseibe. A két Elizabeth, akik hazájukban “jó társaságból való hölgyek” voltak, nem igazán találnak maguknak társaságot a kezdetleges gyarmaton. John Macarthur távollétében ráadásul Mrs Macarthur próbál jó kapcsolatot kialakítani az új kormányzóval és feleségével, részben üzleti megfontolásból.

    A két nő közt kialakuló bizalmi kapcsolatot aztán John Macarthur próbálja arra használni, hogy minél többet megtudjon a kormányzóról, amit aztán ellene fordíthat. Felesége így pengeélen táncol a férjéhez való hűség és barátnője iránt érzett lojalitás közt.

    Sydney, 1920s

    A két Elizabeth sok tekintetben másként gondolkodik, de már az is jelentős hasonlóság bennük (és szokatlan abban a korban), hogy gondolkodnak, véleményük van társadalmi és politikai kérdésekben. A regény részben napló, részben levelek formájában ábrázolja a kapcsolatukat, mindig csak az egyikük szemszögéből bemutatva egy adott eseményt. Ez a fajta ábrázolás betekintést nyújt mindkettejük lelkébe, és azt is érzékelteti, hogyan változnak az érzéseik és megítélésük egymás iránt az évek során.

    A kormányzó távozása után a két Elizabeth kapcsolata levelezésben folytatódik. Bár soha többet nem találkoznak életük során (akkor egy 4-5 hónapos hajóutat jelentett egy utazás Angliából Ausztráliába), barátságuk végig megmarad.

    Egy utolsó megjegyzés a képekről: kivételesen ezek nem az én képeim, mert a régi Sydney-ről nincsenek. Egy kicsit mégis az enyémek, mert leírások és mesterséges intelligencia segítségével készítettem őket.

    Olvasnál friss írásokat az ausztrál életről? Angolul írok róla tovább itt.

  • Három hónap Ausztráliában

    Három hónap Ausztráliában

    Elmúlt a nyár. Pontosabban, hivatalosan már február végével elmúltak a nyári hónapok, de a nyári időjárás szinte március végéig kitartott. Három hónap elteltével pedig beköszöntött számomra a rózsaszín ködös szerelem időszaka. Nem vicc, nászutas szakasznak hívják a külföldre költözés lélektanával foglalkozó pszichológusok is.

    Tudom, ez az érzés sem fog örökké tartani, ahogy a kezdeti erős honvágy és mindenből kiszakadtság, bizonytalanság érzése sem, de míg tart, addig élvezem. Megismertük már annyira Sydney környékét, hogy átérezzük, mennyire gyönyörű helyre kerültünk, és mennyi minden vár még itt ránk, közel és távol. Voltunk kempingezni kétszer is, egy-egy hétvégére csak, de már ezek is rengeteg élményt adtak, és alig várjuk a folytatást.

    Tomaree Head, Tomaree National Park, NSW, Australia

    Vettünk egy használt kenut, és lelkesen vetjük bele magunkat a rengeteg zegzugos öböl, folyó és tó felfedezésébe. Elég csak Sydney körül a térképet megnézni, mennyire erősen tagolt a part, mennyi-mennyi vízi kirándulós útvonalat jelent ez. Egyszerre próbálnánk ki az összeset, ha lehetne, és pont olyan lelkesek vagyunk, mint a Picur, amikor pár nagyobb hullám megdobja a kenut, és “hullámvasutazunk”.

    Ha pedig nem lenne elég ötletünk, az egyik benzinkútnál a kassza mögül szaladt utánunk a kocsihoz az ott dolgozó férfi, amikor meglátta a tetején a kenut, hogy elmondja, szerinte hova érdemes mindenképp elmenni. Vannak helyzetek, például ez, amikről nem tudom elképzelni, hogy más országban is így játszódnának le.

    Persze, nemcsak a hétvégi kirándulások számítanak, hanem a hétköznapok is, amiket mostanra megszoktam és megszerettem. Húszas éveimben sokáig egyáltalán nem voltam a rutinok rajongója, és még a Picur születése után sem lettem az. De amikor egyik napról a másikra egy új kontinensen ébredek fel, akkor kell valami, amibe lehet kapaszkodni.

    Sirius Cove, Sydney, NSW, Australia

    Problémák most is vannak, mindig is lesznek. Például a rendszeres használattól beesnek a falba a villanykapcsolók gombjai, mert olyan bénán lettek megtervezve. (Nem baj, ha nem tudod elképzelni, nekem se menne.) De lett egy tévénk.

    Ez nem is azért nagy szó, mert annyira sokat néznénk, a Picur születése óta meg főleg fényévente egy-egy este van, amikor a laptop elé ülünk egy filmre. Az is lett a mondás, hogy minek nekünk tévé, jó a laptop is egyelőre. “De ha ingyen szerzel egy működő tévét, hát legyen” – mondtam a Kedvesnek. Nem gondoltam én se komolyan, de komolyan szerzett egyet. Egy használt, működő tévét, ingyen. Gurulós állványt is hozzá.

    Seven Mile Beach, NSW, Australia

    giccsesen szép naplemente (keleti part, tehát valójában óceáni naplementét nem látunk)

    “A repülő kutyák tudnak úszni?” “A koala szokott vizet inni?” “Itt fogunk látni wallaby-t?” Ezeken a kérdéseken csak én érzékenyülök el, a Picur a legnagyobb természetességgel teszi fel őket. Nekem már több mint húsz év eltelt az életemből, mire először láttam élőben ezen állatok bármelyikét, de most itt velük találkozunk, általában a vadonban, néha állatkertben.

    A Picur felismeri a sirályokat, kormoránokat, kakadukat, papagájokat. Meg a vadpulykákat, akik előszeretettel lopnak ételt a játszótéren, vagy bármit, ami nejlonzacskóban van. Persze, három éves korom körül én is felismertem a galambokat meg verebeket, gondolom. Mégis minden egyes nap arra emlékeztetnek ezek az apró mozzanatok, hogy milyen különleges helyen élünk.

    És nyár van. Először életemben elmondhatom, hogy három hónapja rövidnadrágot hordok, és szinte folyton mezítláb járok. Ezt a magyar nyaraknak leginkább csak azon időszakában tettem, amikor mindenki más sápítozott, hogy elviselhetetlen a hőség. Na, de legalább olyankor este sem fáztam mezítláb. Itt nincs hőség (szerintem), de kellemesek az esték, egy vékony kardigán elég. És lehetek mezítláb. Kardinális kérdés, tudom. De hát ilyen ez a szerelem.

    Olvasnál friss írásokat az ausztrál életről? Angolul írok róla tovább itt.

    A magyarul publikált ausztrál naplóbejegyzéseket itt olvashatod:

    Ezek kinti életem első fél évének benyomásai.

  • Két hónap Ausztráliában

    Két hónap Ausztráliában

    “Anya, a hullámok mikor fogynak el?” Noha nekem harminc évvel több időm volt már fontolgatni ezt a kérdést, a mai napig lenyűgöznek a hullámok, és ugyanolyan csodálattal bámulom a soha nem szűnő morajlásukat, erejüket, mint a pár éves Picur.

    Vonz és lenyűgöz az óceán – a végtelen, megszelídíthetetlen, konok és szabad. Amikor a partján állok és nézem, mintha nekem is adna egy kicsit az erejéből, elrepülnek a gondok, könnyebbnek tűnik minden. Elfog valami nehezen megfogható érzés, amit leginkább abba a kissé szirupos kifejezésbe lehet sűríteni, hogy “hazaértem”.

    De Sydneyben nemcsak nézni lehet az óceánt, hanem úszni is benne – habár közel sem mindenhol. Gyorsan meg lehet tanulni, melyikek a védett öblök, a nyílt óceáni strandokon pedig leginkább szörfözni és hullámfürdőzni lehet. Nagyon tetszik, hogy ezekhez a strandokhoz általában tartozik egy medence, időnként külön gyerekmedence is, melyeket az óceán vizével töltenek fel, és a nagyobb hullámok kissé be is csapnak, mégis védett teret nyújt úszáshoz, kisgyerekeknek pancsoláshoz. A legtöbb ingyenesen használható, nincs is bekerítve, mint például ez:

    South Curl Curl Beach, New South Wales, Australia

    South Curl Curl Beach, Northern Beaches

    Sok időt töltünk a parton, strandon, szabadban, napsütésben, és ez nagyban kihat a hangulatunkra is. Nem lehet nem boldognak lenni. Miközben az élet azért ennél bonyolultabb. Messze a családunk, barátaink, alig ismerünk még itt valakit, és sok kompromisszumot kötöttünk a lakhatással és az életvitelünkkel kapcsolatban. Mert a világ másik felére költözni nemcsak lelki és logisztikai erőforrásokat emészt fel, hanem anyagiakat is. A hosszú távú tervek pedig bizonytalanságba torkollnak egy ideiglenes vízummal – ami helyett idővel talán lesz majd más, de a kulcsszó az idő.

    És az érzések. Az érzések jönnek, és nem lehet őket félresöpörni annyival, hogy tudom, csak átmenetiek. Hullámvasút a tökéletes boldogság, “hihetetlen, a strand mögött ugrál egy wallaby, és én itt élek, igaz ez egyáltalán?”, és a teljes kétségbeesés, “azonnal el akarok menni, és egyáltalán, minek is kellett idejönni?” között. Felismerem a hullámzásukat, mert a Kanadába költözés után is pont ugyanígy éreztem.

    Ku-ring-gai Chase National Park, New South Wales, Australia

    valaki figyel (ő nem kenguru, hanem wallaby, “kicsi kenguru”)

    Aztán ott vannak azok a napok, amikor nagyon hiányzik Vancouver. A gyönyörű parkok, szabadidős és közösségi terek. Vancouver nagyon magasra tette a lécet ebből a szempontból. Hiányoznak a hegyek, Kanada hegyeinek nincs párja a világon, számomra biztosan. A kristálytiszta, zubogó patakok. Itt se nem kristálytiszta, se nem zubog, inkább sárgás-barnás levek csordogálnak itt-ott. A fák, a nyugati parti esőerdők hatalmas fái, amik lélegezték ki magukból a békét. A fenyőerdők végtelen óceánja, ami szinte körbefolyta a havas hegycsúcsokat.

    Nem mintha Sydney és környéke ne lenne szép. Csodaszép. Még esőerdők is vannak. De ez a szépség nem az. És az sem logikus, hogy miért Vancouver hiányzik, amikor Magyarországhoz köt az életem nagy része. Mégis, Vancouvert hagytuk most ott, az érzések pedig különben sem logikusak.

    Wentworth Falls, Blue Mountains, New South Wales, Australia

    kevés víz van benne, de azt jó felé fújj a szél és jó szögben süti a nap 🙂

    Semmi nem lesz ugyanaz, és olyan sem lesz, hogy valahol minden jobb. Nem is ezt vártam, de valamit várok. Valamit, ami miatt ide jobban kötődöm, mint bárhova máshova a világon. De ilyen valami még nincs, és hogy lesz-e valaha? Idő. Ehhez is idő kell. De mennyi idő? Ez rajtam (is) múlik. Ahogy az is, hogy mit hoz az idő.

    Addig meg nézem a hullámokat, ahogy fáradhatatlanul mossák a partot, mert ezt a látványt soha, soha nem tudom megunni.

    Olvasnál friss írásokat az ausztrál életről? Angolul írok róla tovább itt.

    A magyarul publikált ausztrál naplóbejegyzéseket itt olvashatod:

    Ezek kinti életem első fél évének benyomásai.

  • Milyen az élet Ausztráliában?

    Milyen az élet Ausztráliában?

    Ezt a bejegyzést eredetileg egy hónappal az Ausztráliába költözésünk után írtam, de mivel az egyik legolvasottabb a blogon, és azóta eltelt másfél év, úgy érzem, írhatnék egy frissítést hozzá. Szóval: milyen az élet Ausztráliában másfél év után?

    Régi álmom volt, hogy itt élhessek, és hála van bennem, hogy így lett. De máris pontosítanom kell, mert valójában nem az volt az álmom, hogy Sydney-ben, Ausztráliában éljek. Éltem korábban San Franciscóban, majd Vancouverben is bő egy-egy évet, és azokért is hálás vagyok, azokra az évekre is mondhatnám, hogy beteljesült az álmom, amiért ott lehettem – és ez igaz is. De a teljes igazság mégis több ennél. Hogy amire valójában vágytam, az Ausztrália volt, azt csak azóta tudom, mióta itt élünk.

    Ausztráliában úgy van együtt minden, ami fontos nekem, mint sehol máshol. Éghajlat, hangulat, emberek mentalitása, közállapotok, természet – minden pont jó. Persze, nem tökéletes, olyan hely nincs, ahol minden tökéletes. Olyan sincs, hogy ne hiányozzon semmi, különösen úgy, hogy több országban is éltem, és mindenhol láttam jót is, rosszat is. Mégis, másfél év után azt érzem, itt nekem pont jó.

    Sydney éghajlata ideális számomra, szeretem a meleget és a sok napsütést, de azt is, hogy az óceánparton nincs kánikula még nyáron sem, 25-30 fok között szokott ingadozni a hőmérséklet. Otthon nekem a nyár volt a kedvenc évszakom (nem az utóbbi évek 40 fokos nyarai, hanem a korábbiak), és itt is szeretem a nyarat, de kedvencem az ősz és a tavasz, amikor tökéletes a hőmérséklet a kinti szabadidős tevékenységekhez. A szabadban lenni az enyhe telek alatt is élvezet, a 10-15 fok kellemes idő futáshoz, túrázáshoz, kenuzáshoz, városban mászkáláshoz. A teleket a lakások pocsék szigetelése miatt nem szeretem annyira, mert a benti hőmérséklet is 15 fok körül van (központi fűtés itt nincs a lakásokban, a szigetelés minimális, klímával lehet fújni meleg levegőt, de lényegében az utcát fűtjük vele).

    Sydney-ben van ugyan négy évszak, legalábbis ezt mondják, de ez nem az a négy évszak, aminek a körforgásához szokva vagyok, és én ezt szeretem. Szeretem, hogy egész évben zöld minden, hogy az év bármely szakaszában sok bokor és növény virágzik, és hogy sokáig virágoznak a fák, nem pár hétig, hanem hónapokig. Szeretem, hogy nem is olyan nagy a különbség egy meleg téli nap és egy hűvösebb nyári nap között. Szeretem, hogy a tavasz és az ősz nagy része nyárnak érződik, szelídebb nyárnak.

    Berry Island Reserve, Wollstonecraft, Sydney

    Berry Island Reserve: egy kicsi, helyieken kívül másoknak ismeretlen park egy téli napon (az akáciák a tél második felétől fél éven át virágoznak)

    Szeretem az ausztrál természetet. Már amikor először jártam ebben az országban, akkor elbűvölt, nem hasonlítható semmihez. Az állat- és növényvilág egyedi és különleges, a tájak vadak, érintetlenek és lenyűgözők. Hatalmas terek vannak, elvesznek bennük az emberek. Mondom ezt úgy, hogy Sydney agglomerációjában élünk, ami a legzsúfoltabb hely a kontinensen. Mégis, vannak üres strandok meg esőerdei túraösvények, itt, a városban.

    Az ausztrálok lazák és kedvesek. Sztereotipikus ennyivel letudni őket, de a sztereotípia alapvetően igaz. Ez nem azt jelenti, hogy könnyű barátkozni velük. Már az amerikai kultúrában beleütköztem magyarként abba a furcsaságba, hogy attól, mert valaki barátságos velem, még nem feltétlen akar barátkozni. Ez az általános barátságosság jellemző az észak-amerikaiakra éppúgy, mint az ausztrálokra, és lehet felszínességnek bélyegezni, de szerintem az félreértése a kultúrájuknak. Azért barátságosak veled, mert itt ez az alapvető hozzáállás a másik emberhez. Ha te ezt összekevered a barátsággal, mert azt szoktad meg, hogy idegenek nem szoktak csak úgy barátságosak lenni, azzal neked van dolgod. Szerintem. Számomra mindenesetre ez pozitív vonása a társadalomnak.

    Ettől még barátkozni nehéz. Felnőttként egy új országban a nulláról felépíteni magad köré egy szociális hálót bizony nehéz. Bevándorlóként pedig más bevándorlókkal a legkönnyebb barátságokat kötni. Nem azért, mert az ausztrálok ellenségesek. Nem azok (barátságosak, az előbb írtam, és tényleg így van), viszont legtöbbjüknek itt a családja és a gyerekkorától kialakult baráti köre, és se idejük nincs új kapcsolatokat építeni, se szükségét nem érzik neki. 

    Beilleszkedni viszont nem nehéz, mivel nem nagyon kell, de ez valószínűleg Sydney sajátossága, és a vidéki Ausztráliára már nem igaz. Sydney-ben több a bevándorló, mint az ausztrál, így bevándorlóként senki nem fog kilógni. Itt mindenki más, szinte mindenki jött valahonnan és van valamilyen akcentusa.

    A közügyekben, szabályozásokban, intéznivalók tekintetében van egy egyensúly a szabályozottság és a lezserség között, ami számomra nagyjából megfelel. Kulcsszó, hogy számomra. Ebben nincsen tökéletes egyensúly, csak olyan, ami neked megfelelő. Számomra a német precizitás elborzasztó, de ugyanolyan ijesztőnek találom a balkáni káoszt. Itt azt érzem, hogy vannak szabályok, tiszteletben is kell tartani őket, de azért nem nyomnak agyon, és nem az a cél, hogy végül valahogy jól megbüntessenek. (De gyorshajtásért például megbüntetnek, mégpedig úgy, hogy fájjon. Be is tartja mindenki a sebességhatárokat, nincsen eszetlen száguldozás.)

    Towlers Bay Track, Ku-ring-gai Chase National Park, NSW, Australia

    a Ku-ring-gai Chase Nemzeti Park tulajdonképpen a városban van, Sydney északi felén

    Ausztráliában élni kicsit olyan, mintha nem lennék a világ része. Nemcsak hogy nem igazán foglalkozik senki a világ többi részén Ausztráliával (néhány kígyómarásos vagy cápatámadásos hírt leszámítva, amikből évente párat leközölnek, mert mégis, létezik ez az ország, mondjunk már róla valamit), de nem is egy ritmusban vagyunk a világ nagy részével. Amikor ott tél van, itt akkor van a nyári szünet, amikor mindenki virágzó fákat posztol a közösségi médiában, itt akkor jön az ősz, amikor szeptemberben iskolakezdésről beszélnek, akkor nyugtázom ezt a tényt, de már elszoktam tőle, itt februárban kezdődik a tanév, és július végével zárul az adóév.

    De hogy minden van Ausztráliában, ami fontos nekem, az nem teljesen igaz. A tágabb családom, a régi barátaim nagyon messze vannak, és hiányoznak. Évente hazalátogatni nem reális, az időzónák különbsége miatt élőben beszélgetni is nehéz. Tudtam, hogy ez fájó pont lesz, de ebben nincsen kompromisszum. Vagy kell így is Ausztrália, vagy nem.

    Clifton Gardens Reserve, Sydney

    ilyen, amikor egy strandon nincs tömeg 🙂 Clifton Gardens Beach, Sydney-ben

    És akkor jöjjön az, amit úgyis mindenki tud (vagy nem?). Persze, hogy nehéz. Az első fél év volt a legnehezebb, de még mindig nehéz. Egy életet újra felépíteni nehéz, bárhol a világban. Sydney-ben drága a lakhatás, mégsem költözhetünk el, mert olyan munkavízummal vagyunk kint, ami munkahelyhez köt, ez a munkahely pedig Sydney belvárosához. Szeretnénk állandó tartózkodási engedélyt szerezni, mert minden szempontból sokat javítana és egyszerűsítene az életünkön, de maradjunk annyiban, hogy ez roppant nehéz, drága és hosszadalmas. Megtehetik, hogy válogatnak a bevándorlókból, és meg is teszik.

    *                    *                    *

    Reggel a kakaduk rikácsolására és a kokaburák jellegzetes kacagására ébredek. Ha már egy hete nem voltunk a parton, akkor azt mondom, hogy “olyan régen strandoltunk”, és ha elindulunk egy parti túrán annak reményében, hogy lássuk a sziklák tetejéről a vonuló bálnákat, de csak néhány delfint látunk végül, akkor le vagyok nyűgözve, hogy csalódott vagyok, amiért “csak” delfineket láttunk. Hát ilyen.

    Olvasnál friss írásokat az ausztrál életről? Angolul írok róla tovább itt.

    És akkor, mementóként, itt következik az eredeti bejegyzés, hogy milyen volt Ausztrália az első hónapokban:

    Nyilván fogalmam sincs, egy hónap után. Azért egy pici mégis van, mert nagyon sok minden történt ez az egy hónap alatt, és teljesen másképp ismertem meg az országot, mint ahogy egy hosszabb utazás alkalmával ez lehetséges. Kevesebb látnivaló (noha bőven jutott idő erre is), több intéznivaló és mindennapi élet.

    Sydneyt általában egy meleg helynek képzeli mindenki a messzi Ausztráliában, és ez igaz is, nem is. A lakáskeresésnél az egyik központi kérdés számunkra a fűtés volt. Mivel Sydney klímája olyan meleg, központi fűtés nincsen sehol, és szigetelés sem nagyon. Így viszont a téli 5-10 fokos hőmérséklet már egyáltalán nem számít melegnek. Klíma, elektromos radiátor vagy hősugárzó – jórészt ezek a megoldások a fűtésre. Hát, meglátjuk, mi lesz télen. Az óceán partján a nyári éjszakák is hűvösek, egy közepesen vastag takarót már most is használunk.

    Hyde Park, Sydney, Australia

    Hyde Park, Sydney

    Az ügyintézés általában véve gördülékeny, a briteknél használatos “lovely” helyett itt minden “beautiful”, sok dolog online intézhető. A helyi jogosítvány megszerzése Kanada után kifejezetten egyszerű – bár nem nekem. Mivel az én vezetéknevemben “ü” és “ö” betűk vannak, amiket bizonyos hatóságok hol “u”-ra és “o”-ra, hol “ue”-re és “oe”-re cserélnek, hogy aztán a következő helyen problémázhassanak, hogy ez nem ugyanaz a név.

    De végül csak sikerült megoldani a helyzetet, és postán meg is kaptam az új új-dél-walesi jogosítványom. Nem kellett se elméleti, se gyakorlati vizsga, csak egy érvényes kanadai jogosítvány. Amit mellesleg nem vettek el, ellentétben Kanadával, ahol elbokozták a magyart a kanadaiért cserébe, amire viszont nem írják rá az első jogosítványszerzés dátumát. Így ezt egyféle módon tudtam Ausztráliában bizonyítani: a régebben lefotózott magyar jogsimon szereplő dátumot bemondtam, ők pedig mondták, hogy ennyi elég. Nem lehetne mindent így?

    A tömeg fogalma is más. Persze, hogy nagy a forgalom egy ötmilliós városban, és Kanada után olyan szűkösek az utak, viszont a több kilométeres aranyhomokos strandokon elvesznek az emberek, nem is hasonlítható az érzés a nyár közepi Adriához. Ausztrália messze van, a turistáknak is, ez még a híres látványosságoknál is érződik. A kempingek azért tele vannak, azokat megtölteik az ausztrálok is, Sydney környékén biztosan. (Naná, hogy itt is kempingezni fogunk.)

    Maitland Bay, Bouddi National Park, NSW, Australia

    Maitland Bay, Bouddi Nemzeti Park

    Hogy hogyan ne legyen a strandról való hazaérkezésünk után az egész lakás csupa homokos, sós és ragacsos, ez olyan probléma, ami eddig a rövid nyaralásokra redukálódott, ám most örömmel üdvözlöm a hétköznapi életben is. A kocsi csomagtartójából ki se vesszük a hatalmas szatyornyi homokozós játékot és a napernyőt, és imádok mezítláb lenni.

    A boltokban feltűnően sok önkiszolgáló kassza van, akár futószalagos is a nagyobb mennyiségű árunak, így szinte sosem kell sorban állni, mert legalább tíz kassza működik. Általában van egy vagy két nem önkiszolgálós is, de oda szinte sosem megyek, gyorsabb egy éppen szabad önkiszolgálós. Néha bénázok, akkor segítenek, de hamarosan meglesz a rutin, már többször egy teljes nagybevásárlás tartalmát szalagra tettem, és végigcsipogtattam magamnak.

    Észak-Amerikában, sem az Egyesült Államokban, sem Kanadában, egyetlen helyi csokit, kekszet vagy édes pékárut sem találtam, ami ne lenne bozasztóan édes, ezért csak akkor vettem édes terméket, ha szerepelt rajta, hogy “European” vagy “Belgian”, vagy európai márka volt. Ezzel ellentétben itt már az első héten ráakadtam (és rá is függtem) a Tim Tamra, az ausztrálok csokis kekszére, valamint az új-zélandi Whittaker’s csokira, ami simán felér a Lindthez. Hamar megtanultam azt is, hogyha egy kekszen az Arnott’s márkát látom, az jót jelent.

    Grand Canyon, Blue Mountains, NSW, Australia

    Grand Canyon, Blue Mountains

    A péksütik egy része ehető, a gyümölcsök isteniek, és számosat közülük sem név, sem kinézet alapján nem ismerek fel, szóval lesz mivel kísérletezni. Finom sajt, mondjuk, itt sincs, és bár húsz féle bacon közül választhatok a boltban, a sonkát nagyítóval kell keresni.

    A lakást, amit itt (Kanadához hasonlóan) teljesen üresen adnak bérbe, minimális költségből sikerült berendezni. Eredeti csomagolásából ki sem bontott új mosógépet kaptunk teljesen ingyen, valakitől, akit nem is ismerünk. Mert neki nem tetszett, miénk lehet, csak vigyük onnan. 

    Ja, autót néztünk legelőször, mert az már a kezdeti időszakban is nagyon jól jön, sőt, soha jobban. Mert vihetjük az étkezőasztalt a hat darab fa székkel, kirakja a garázs elé, csak menjünk érte. Tényleg tömör fa, érzem a súlyán. Vihetjük az ágyat, komódot, szekrényt, de oldjuk meg, hogyan hozzuk el. Egy napra még egy nagyobb furgont is kellett bérelnünk. Ja, van még egy doboznyi lábas, bögre, ilyesmik, az nem kell? Dehogynem. Kicsit kopott, megunt, de teljesen használható dolgokat kaptunk, vagy vettünk roppant olcsón. Akárcsak Kanadában, itt is tükre a jólétnek, miket dobnak ki sokan csak úgy, mert vettek helyette újabbat.

    Ku-ring-gai Chase National Park, NSW, Australia

    az egyik találkozás

    Mostanra már láttunk kígyót kétszer, valamint különféle gyíkokat és pókokat, különféle méretben. Habár a kígyókért kifejezetten nem rajongok, csodálattal tölt el, hogy akármilyen rövid erdei vagy parti sétára indulunk el, valakivel biztosan találkozunk, még ha csak néhány rikácsoló kakadu, párbajozó vadpulyka vagy színes papagáj is az.

    Port Stephens Koala Sanctuary, NSW, Australia

    na, de ők is itt vannak ám 🙂

    Koalákat is láttunk, de őket rezervátumban, és most már azt is tudom, hogy a kutyaugatás önmagában akkora stresszt tud okozni egy koalának, hogy bele is halhat. A kutyákat tilos is nemzeti parkokba vinni. Nagyon törékeny ennek a távoli, sehol máshol elő nem forduló növényekkel és állatokkal teli szigetnek az ökoszisztémája. Ezért nézik meg még a cipőnk talpát is, amikor a reptéren belépünk az országba, és mindent be kell mutatni egyesével, ami étel, növény, fa. A fából készült utazó étkészletemet beengedték, a cipőm talpát koszosnak találták.

    De itt vagyok, immár ausztrál kosz a cipőm talpán, és ausztrál só a hajamba ragadva.

    Frissítve: 2024. aug.

    Olvasnál friss írásokat az ausztrál életről? Angolul írok róla tovább itt.

    A magyarul publikált ausztrál naplóbejegyzéseket itt olvashatod:

    Ezek kinti életem első fél évének benyomásai.

  • Hello, Sydney

    Hello, Sydney

    “A másik Kanada” – mondta Ausztráliáról egy kanadai utazó, és bármennyire furcsának hangzott ez elsőre, értettem, mire gondol. Tényleg az. Habár az éghajlat nagyon más, és ez nem elhanyagolható.

    Több mint huszonöt órás repülőút után érkeztünk Sydneybe reggel hat körül, és semmihez nem volt kedvem. Sydneyhez sem. Túl meleg volt (ha ilyen mondat nekem elhagyja a számat, tudhatom, hogy baj van, de nem a meleggel), törtek a rugók az ágyban a szállásunkon, nyikorgott a szobánk ajtaja. Irritált, hogy léteznek más emberek is a világon, és ennek jelét is adják. Az alvás, ha nem is oldott meg önmagában semmit, jócskán javított a lelkiállapotomon. Ahogy azt friss anyaként is döbbenten tapasztaltam, körülbelül egy világnyi különbséget jelent, hogy ki tudom-e pihenni magam vagy sem.

    Tehát Sydney – amiért otthagytuk Vancouvert. Voltak kétségeim az elmúlt hónapban, jól tettük-e. Szerettem Vancouvert, a napfényes nyár alatt különösen megszerettem, egész Brit Kolumbiával együtt, és már épp kezdtem otthon érezni ott magam. Majd az otthon (ez most Magyarország) töltött december és karácsony után Sydneybe érve azt se tudtam, hogy Budapest vagy Vancouver hiányzik jobban. Az újrakezdés nehéz, nekem különösen, hiába tűnök kalandvágyó típusnak, és hiába csináltunk valami hasonlót végig Kanadában nagyjából egy éve. A bizonytalanságot, az ismeretlent nem lehet megszokni, és ilyenkor mindig érzelmi hullámvasúton száguldok le és fel az első hetekben.

    De süt a nap, türkizkék a víz, és a hatalmas hullámok soha meg nem szűnnek ostromolni a parti sziklákat. A távolba nézek, ott van valahol Vancouver, ennek az óceánnak a másik partján, és azt is ugyanúgy ostromolják. Nekünk viszont itt kell lakást keresni, valamint homokozó vödröt és napernyőt is. Ugyanis szabad óráinkat a strandon töltjük, és olyan furcsa érzés, mintha nyaralni jöttünk volna ide.

    A kezem viszont jobb oldalt keresi a váltót az autóban, és ha nem figyelek, ablaktörlőt kapcsolok az index helyett. Másik irány, szólok rá magamra, mielőtt gyalogosként lépek az útra, de az utasítás nem jó, mert már bizonytalan vagyok, melyik az egyik és a másik – amit egész életemben megszoktam, vagy amit oly igyekezettel próbálok megszokni épp. Szóval jobbra nézni először, aztán balra.

    Végre találunk lakást, nem pont ott és annyiért, amennyiért terveztük, de beletörődünk. Szép, természetközeli. Ezenfelül teljesen üres, így aztán a beköltözésünk napját azzal töltjük, hogy autóval körözünk felajánlott matracért, bútorért, konyhafelszerelésért, és örülünk, hogy ennyi felajánlás van. Menet közben látunk egy kerti ülőgarnitúrát a fűre kirakva egy nagy ház elé, rajta a cetli, hogy ingyen elvihető. Nosza, mehet az is, jó lesz a teraszra, épp befér az autóba, ha lehúzzuk az ablakot.

    Úgy tűnik, mindenféle kacatok vannak csak összedobálva itt, és mivel még hűtőnk sincs, főleg gyümölcsön és kekszen élünk. Matrac van, sőt, ágy is, de lepedő még nincs, egy nagy törölközőt terítünk oda, mert vége a napnak, ennyit sikerült intézni, holnap folytatjuk. Ebből lesz az otthonunk. Jó sok pakolás, és még több emlék az, ami azzá teszi majd, és ezt siettetni nem lehet.

    Kakaduk és papagájok rikácsolásától hangosak a parkok. Bár nem erősségem a biológia, azt hiszem, ezek eukaliptuszok. Igen, azok, amiken a koalák élnek, bár koalát még nem láttunk, kengurut sem, Sydney azért mégiscsak egy ötmilliós nagyváros. Nem láttunk pókot, kígyót és cápát sem. Habár a második napon valami megcsípte a vádlimat, amin ötcentis piros folt lett, bekeményedett és nagyon viszketett. De elmúlt, és nem láttam a tettest.

    Ausztrália, ennyi a magyarázat. Mindenre.

    Olvasnál friss írásokat az ausztrál életről? Angolul írok róla tovább itt.