Milyen az élet Ausztráliában?

Nyilván fogalmam sincs, egy hónap után. Azért egy pici mégis van, mert nagyon sok minden történt ez az egy hónap alatt, és teljesen másképp ismertem meg az országot, mint ahogy egy hosszabb utazás alkalmával ez lehetséges. Kevesebb látnivaló (noha bőven jutott idő erre is), több intéznivaló és mindennapi élet.

Sydneyt általában egy meleg helynek képzeli mindenki a messzi Ausztráliában, és ez igaz is, nem is. A lakáskeresésnél az egyik központi kérdés számunkra a fűtés volt. Mivel Sydney klímája olyan meleg, központi fűtés nincsen sehol, és szigetelés sem nagyon. Így viszont a téli 5-10 fokos hőmérséklet már egyáltalán nem számít melegnek. Klíma, elektromos radiátor vagy hősugárzó – jórészt ezek a megoldások a fűtésre. Hát, meglátjuk, mi lesz télen. Az óceán partján a nyári éjszakák is hűvösek, egy közepesen vastag takarót már most is használunk.

Hyde Park, Sydney

Az ügyintézés általában véve gördülékeny, a briteknél használatos “lovely” helyett itt minden “beautiful”, sok dolog online intézhető. A helyi jogosítvány megszerzése Kanada után kifejezetten egyszerű – bár nem nekem. Mivel az én vezetéknevemben “ü” és “ö” betűk vannak, amiket bizonyos hatóságok hol “u”-ra és “o”-ra, hol “ue”-re és “oe”-re cserélnek, hogy aztán a következő helyen problémázhassanak, hogy ez nem ugyanaz a név.

De végül csak sikerült megoldani a helyzetet, és postán meg is kaptam az új új-dél-walesi jogosítványom. Nem kellett se elméleti, se gyakorlati vizsga, csak egy érvényes kanadai jogosítvány. Amit mellesleg nem vettek el, ellentétben Kanadával, ahol elbokozták a magyart a kanadaiért cserébe, amire viszont nem írják rá az első jogosítványszerzés dátumát. Így ezt egyféle módon tudtam Ausztráliában bizonyítani: a régebben lefotózott magyar jogsimon szereplő dátumot bemondtam, ők pedig mondták, hogy ennyi elég. Nem lehetne mindent így?

Külföldre költöznél, és szeretnél felkészülten érkezni?

Készítettem számodra egy tervezőt és naplót, melyek segítenek abban, hogy megválaszold a megválaszolandókat, a megfelelő elvárásokkal és célokkal vágj bele a költözésbe, és olyan életet építs ott, amilyenről álmodsz.

Vedd meg a tervezőt itt, most ajándék is jár hozzá!

Számtalanszor költöztem életemben, háromszor a tengerentúlra. Tudom, hogy nehéz, és azt is, hogy nagyon sok fontos dolog van, amik felett nem szabad elsiklani.

A tömeg fogalma is más. Persze, hogy nagy a forgalom egy ötmilliós városban, és Kanada után olyan szűkösek az utak, viszont a több kilométeres aranyhomokos strandokon elvesznek az emberek, nem is hasonlítható az érzés a nyár közepi Adriához. Ausztrália messze van, a turistáknak is, ez még a híres látványosságoknál is érződik. A kempingek azért tele vannak, azokat megtölteik az ausztrálok is, Sydney környékén biztosan. (Naná, hogy itt is kempingezni fogunk.)

Maitland Bay, Bouddi Nemzeti Park

Hogy hogyan ne legyen a strandról való hazaérkezésünk után az egész lakás csupa homokos, sós és ragacsos, ez olyan probléma, ami eddig a rövid nyaralásokra redukálódott, ám most örömmel üdvözlöm a hétköznapi életben is. A kocsi csomagtartójából ki se vesszük a hatalmas szatyornyi homokozós játékot és a napernyőt, és imádok mezítláb lenni.

A boltokban feltűnően sok önkiszolgáló kassza van, akár futószalagos is a nagyobb mennyiségű árunak, így szinte sosem kell sorban állni, mert legalább tíz kassza működik. Általában van egy vagy két nem önkiszolgálós is, de oda szinte sosem megyek, gyorsabb egy éppen szabad önkiszolgálós. Néha bénázok, akkor segítenek, de hamarosan meglesz a rutin, már többször egy teljes nagybevásárlás tartalmát szalagra tettem, és végigcsipogtattam magamnak.

Észak-Amerikában, sem az Egyesült Államokban, sem Kanadában, egyetlen helyi csokit, kekszet vagy édes pékárut sem találtam, ami ne lenne bozasztóan édes, ezért csak akkor vettem édes terméket, ha szerepelt rajta, hogy “European” vagy “Belgian”, vagy európai márka volt. Ezzel ellentétben itt már az első héten ráakadtam (és rá is függtem) a Tim Tamra, az ausztrálok csokis kekszére, valamint az új-zélandi Whittaker’s csokira, ami simán felér a Lindthez. Hamar megtanultam azt is, hogyha egy kekszen az Arnott’s márkát látom, az jót jelent.

Grand Canyon, Blue Mountains

A péksütik egy része ehető, a gyümölcsök isteniek, és számosat közülük sem név, sem kinézet alapján nem ismerek fel, szóval lesz mivel kísérletezni. Finom sajt, mondjuk, itt sincs, és bár húsz féle bacon közül választhatok a boltban, a sonkát nagyítóval kell keresni.

A lakást, amit itt (Kanadához hasonlóan) teljesen üresen adnak bérbe, minimális költségből sikerült berendezni. Eredeti csomagolásából ki sem bontott új mosógépet kaptunk teljesen ingyen, valakitől, akit nem is ismerünk. Mert neki nem tetszett, miénk lehet, csak vigyük onnan. 

Ja, autót néztünk legelőször, mert az már a kezdeti időszakban is nagyon jól jön, sőt, soha jobban. Mert vihetjük az étkezőasztalt a hat darab fa székkel, kirakja a garázs elé, csak menjünk érte. Tényleg tömör fa, érzem a súlyán. Vihetjük az ágyat, komódot, szekrényt, de oldjuk meg, hogyan hozzuk el. Egy napra még egy nagyobb furgont is kellett bérelnünk. Ja, van még egy doboznyi lábas, bögre, ilyesmik, az nem kell? Dehogynem. Kicsit kopott, megunt, de teljesen használható dolgokat kaptunk, vagy vettünk roppant olcsón. Akárcsak Kanadában, itt is tükre a jólétnek, miket dobnak ki sokan csak úgy, mert vettek helyette újabbat.

az egyik találkozás

Mostanra már láttunk kígyót kétszer, valamint különféle gyíkokat és pókokat, különféle méretben. Habár a kígyókért kifejezetten nem rajongok, csodálattal tölt el, hogy akármilyen rövid erdei vagy parti sétára indulunk el, valakivel biztosan találkozunk, még ha csak néhány rikácsoló kakadu, párbajozó vadpulyka vagy színes papagáj is az.

na, de ők is itt vannak ám 🙂

Koalákat is láttunk, de őket rezervátumban, és most már azt is tudom, hogy a kutyaugatás önmagában akkora stresszt tud okozni egy koalának, hogy bele is halhat. A kutyákat tilos is nemzeti parkokba vinni. Nagyon törékeny ennek a távoli, sehol máshol elő nem forduló növényekkel és állatokkal teli szigetnek az ökoszisztémája. Ezért nézik meg még a cipőnk talpát is, amikor a reptéren belépünk az országba, és mindent be kell mutatni egyesével, ami étel, növény, fa. A fából készült utazó étkészletemet beengedték, a cipőm talpát koszosnak találták.

De itt vagyok, immár ausztrál kosz a cipőm talpán, és ausztrál só a hajamba ragadva.

Ez pedig itt a reklám helye. Ausztráliába ugyanis annyira beleszerettem, hogy regényírásra ihletett.

Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – és közben bejárja Ausztrália mesés tájait is.

Bővebb infó a könyvről itt.

Olvastad már a regényemet?

Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.

Részletek és rendelés itt!