Elmúlt a nyár. Pontosabban, hivatalosan már február végével elmúltak a nyári hónapok, de a nyári időjárás szinte március végéig kitartott. Három hónap elteltével pedig beköszöntött számomra a rózsaszín ködös szerelem időszaka. Nem vicc, nászutas szakasznak hívják a külföldre költözés lélektanával foglalkozó pszichológusok is.
Tudom, ez az érzés sem fog örökké tartani, ahogy a kezdeti erős honvágy és mindenből kiszakadtság, bizonytalanság érzése sem, de míg tart, addig élvezem. Megismertük már annyira Sydney környékét, hogy átérezzük, mennyire gyönyörű helyre kerültünk, és mennyi minden vár még itt ránk, közel és távol. Voltunk kempingezni kétszer is, egy-egy hétvégére csak, de már ezek is rengeteg élményt adtak, és alig várjuk a folytatást.
Vettünk egy használt kenut, és lelkesen vetjük bele magunkat a rengeteg zegzugos öböl, folyó és tó felfedezésébe. Elég csak Sydney körül a térképet megnézni, mennyire erősen tagolt a part, mennyi-mennyi vízi kirándulós útvonalat jelent ez. Egyszerre próbálnánk ki az összeset, ha lehetne, és pont olyan lelkesek vagyunk, mint a Picur, amikor pár nagyobb hullám megdobja a kenut, és “hullámvasutazunk”.
Ha pedig nem lenne elég ötletünk, az egyik benzinkútnál a kassza mögül szaladt utánunk a kocsihoz az ott dolgozó férfi, amikor meglátta a tetején a kenut, hogy elmondja, szerinte hova érdemes mindenképp elmenni. Vannak helyzetek, például ez, amikről nem tudom elképzelni, hogy más országban is így játszódnának le.
Persze, nemcsak a hétvégi kirándulások számítanak, hanem a hétköznapok is, amiket mostanra megszoktam és megszerettem. Húszas éveimben sokáig egyáltalán nem voltam a rutinok rajongója, és még a Picur születése után sem lettem az. De amikor egyik napról a másikra egy új kontinensen ébredek fel, akkor kell valami, amibe lehet kapaszkodni.
Problémák most is vannak, mindig is lesznek. Például a rendszeres használattól beesnek a falba a villanykapcsolók gombjai, mert olyan bénán lettek megtervezve. (Nem baj, ha nem tudod elképzelni, nekem se menne.) De lett egy tévénk.
Ez nem is azért nagy szó, mert annyira sokat néznénk, a Picur születése óta meg főleg fényévente egy-egy este van, amikor a laptop elé ülünk egy filmre. Az is lett a mondás, hogy minek nekünk tévé, jó a laptop is egyelőre. “De ha ingyen szerzel egy működő tévét, hát legyen” – mondtam a Kedvesnek. Nem gondoltam én se komolyan, de komolyan szerzett egyet. Egy használt, működő tévét, ingyen. Gurulós állványt is hozzá.
giccsesen szép naplemente (keleti part, tehát valójában óceáni naplementét nem látunk)
“A repülő kutyák tudnak úszni?” “A koala szokott vizet inni?” “Itt fogunk látni wallaby-t?” Ezeken a kérdéseken csak én érzékenyülök el, a Picur a legnagyobb természetességgel teszi fel őket. Nekem már több mint húsz év eltelt az életemből, mire először láttam élőben ezen állatok bármelyikét, de most itt velük találkozunk, általában a vadonban, néha állatkertben.
A Picur felismeri a sirályokat, kormoránokat, kakadukat, papagájokat. Meg a vadpulykákat, akik előszeretettel lopnak ételt a játszótéren, vagy bármit, ami nejlonzacskóban van. Persze, három éves korom körül én is felismertem a galambokat meg verebeket, gondolom. Mégis minden egyes nap arra emlékeztetnek ezek az apró mozzanatok, hogy milyen különleges helyen élünk.
És nyár van. Először életemben elmondhatom, hogy három hónapja rövidnadrágot hordok, és szinte folyton mezítláb járok. Ezt a magyar nyaraknak leginkább csak azon időszakában tettem, amikor mindenki más sápítozott, hogy elviselhetetlen a hőség. Na, de legalább olyankor este sem fáztam mezítláb. Itt nincs hőség (szerintem), de kellemesek az esték, egy vékony kardigán elég. És lehetek mezítláb. Kardinális kérdés, tudom. De hát ilyen ez a szerelem.
A teljes ausztrál naplót itt olvashatod:
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
