Erről az élményről még mindenképp szeretnék írni, mert én sem hittem volna. Nem hittem volna, hogy az egyetlen kempingezés után, amit még egyetemistaként ejtettünk meg a Kedvessel, valaha is lesz kedvem újra kipróbálni ezt. (Mindent elrontottunk azon az úton a sátorozással kapcsolatban, amit csak lehetett, és a július közepi időjárás is a lehető legpocsékabb volt hozzá.) Azt meg főleg nem hittem volna, hogy egy kétéves gyerekkel fogom legközelebb kipróbálni. Kanadában.
Akkor miért? Mert ez adott lehetőséget arra, hogy sokat utazzunk Kanadában, pontosabban Brit Kolumbiában és Albertában, mert kocsival eddig jutottunk.
Kanadában utazni ugyanis drága. Nem sok kutatás kellett hozzá, hogy rájöjjek, ha a közép-európai útjainkon megszokott apartmanos utakhoz ragaszkodunk, akkor nem sok helyre fogunk eljutni. Az apartmanok egyébként nem is elterjedtek, inkább hotelek vannak, a ritkán lakott részeken pedig nem nagy a választék azokból se. Mi a természethez közel szeretünk lenni az utazásaink során, a nemzeti parkokban pedig nagyon gyakran az egyetlen szálláslehetőség a kempingezés.
fenyőerdőben az Okanagan-tó felett
A kanadaiak egyébként szeretnek kempingezni. Ez legalább annyira furcsa volt nekem elsőre, mint az, hogy a hollandok és a dánok mennyit bicikliznek a csípős szél és esős klíma ellenére. De ez a helyzet, a kempingezés népszerű Kanadában.
Mutatja ezt az is, hogy bonyolult kifinomult online foglalási rendszert vezettek be minden nemzeti és tartományi parkban, és bizony résen kell lenni, mert könnyen betelnek a kempingek. Viszont ezek a legjobbak, mert sokkal olcsóbbak, mint a privát kempingek, és nagyon jó helyen van mindegyik. A felszereltségük ugyan változó, de mindig tudod, mire számíts, és tiszták, rendezettek.
Szóval miért ne? Mert gyerekkel megyünk? A kisgyerekek kifejezetten élvezik ezt, állítólag. Gyakorlatilag is, mondhatom ezt most már több hosszú hétvégés és két hosszabb (kb. két hetes) kempingezős út után.
Slocan-tó, Kootenay régió, Brit Kolumbia
De ami jobban meglepett, mi is élveztük, és csodálatos emlék lett. Na, persze, a Picurral ellentétben nekünk azért voltak mélypontjaink, és sokkal többször kellett problémamegoldó üzemmódba kapcsolnunk, mint egy átlagos nyaralás alatt. Pedig amúgy sem a strandon pihengetős típusú nyaralók vagyunk.
Készültünk a hidegre és az esőre. Csak május és szeptember között sátoroztunk, de a Sziklás-hegységben nyár közepén is voltak olyan éjszakák, amikor nulla fok alá esett a hőmérséklet, és reggelre ráfagyott a dér az uzsonnázó padokra. Meleg hálózsákok, vastag matrac, rengeteg meleg réteg ruha, téli sapka mindenkinek alváshoz. Ha éjszaka használni kell a mosdót, akkor pedig futás.
Volt nálunk két extra ponyva, használtuk is őket a sátor alá, illetve fölé rögzítve, hogy extra tetőként védjen az eső ellen. Vízálló sátrat vettünk, de amikor nagy vihar jött, kifeszítettük fölé a ponyvát. Számos olyan éjszakát átvészeltünk így szárazon, amikor végig ömlött az eső.
ilyen a felállás egy esős napon (a legtöbb kempingben volt fedett uzsonnázó, néhol kályhába is be lehetett tüzelni, egy esős augusztusi napon meg is tettük)
Igaz, sok mindent meg nem csináltunk jól. Leginkább a matracot, amiből olyat vettünk, amit pumpával kell felfújni. Bedugható az autó szivargyújtójába, és mivel magasra fújódik, a vastag levegőréteg biztosan megvéd a föld hidegétől, gondoltuk mi.
A gyakorlatban viszont szívás volt a szabad ég alatt a szivargyújtóba dugva fújni a matracot esőben, és az még inkább, hogy ki is lyukadt. Ráadásul nem találtuk meg rajta a lyukat, így hiába volt ragasztó készletünk. Egy ideig működött, hogy minden este pumpáljuk. Aztán az egyik hajnalban arra ébredtünk, hogy a hideg földön fekszünk.
A Kedvessel megfogtuk a Picurt kétfelől, leemeltük a matracról, és rátettük egy kabátra. Ezután kivittük a matracot a sátorból, begyújtottuk a kocsit, pumpáltunk bele levegőt (a szemerkélő esőben), majd visszavittük a sátorba, és visszaemeltük rá a Picurt. Egy jó dolog volt az egészben: nem ébredt fel. A teljes kempingezés alatt minden este úgy aludt, mint egy darab fa, annyira kifáradt a szabadban napközben.
Mi viszont nem épp a legjobb hangulatban ébredtünk, és ezen a reggelen jutottunk arra, hogy talán inkább foglaljunk egy szobát pár napra. Épp a Banff Nemzeti Park szívében voltunk. Rákerestünk, mennyibe kerül a régióban a legolcsóbb szoba, és el is vetettük ezt az ötletet. Ami szabad volt, azért lehetett az, mert nagyjából egyhavi lakbérünk árába került. Egyetlen éjszakára. Szóval maradt a problémamegoldás.
Úgy-ahogy kihúztuk ezt az utat a lyukas matraccal. Végül már több volt a ragasztás rajta, mint a nem ragasztott rész, de valahogy csak kibírt egy-egy éjszakát. Ezután beszereztünk egy sokkal vékonyabb önfelfújósat, ezt kellett volna vennünk eredetileg is. Kevésbé érzékeny, és a sátron belül felfújódik.
Mert igen, ezután elmentünk még egyszer két hétre, és aztán még több hétvégére sátorozni Kanadában. Ma már nevetve emlegetjük azt az éjszakát, és sok más emlék is van mellette.
A Picur, ahogy a sátor körül szaladgál és “segít”. Botokat gyűjt, amikből vasútállomást épít, míg mi készítjük a vacsorát. Tartja a zseblámpát, ahogy az ölemben ülve hallgatja a sátorban az esti mesét. Vízálló kezeslábasban és gumicsizmában játszik a kisautóival a sátor előtt, mert őt nem izgatja, hogy minden csupa víz.
ez nem is idézőjeles segítség, hanem igazi 🙂
És ott vannak még a havas csúcsok, amiket megláttunk, amikor kiléptünk a sátorból a Yoho Nemzeti Parkban. A fenyőerdő édes illata és a balzsamos nyári este az Okanagan-tó partján. (Nem volt azért mindenhol hideg.) Az a kemping, ahol a sátortól a mosdóig úgy juthattunk el, hogy egy kis hídon át kellett menni egy vízesés mellett. Vagy az, ahol a sátorból egyenesen a homokos strandra léptünk ki az Osoyoos-tó partján. Ahol a hegyi patak csobogásának hangjára aludtunk el, és másnap ez a patak mellett egy dübörgő vízesésig sétáltunk el. Vagy az, amikor két hatalmas szarvasbika legelt a sátrunk mellett este.
Persze, volt olyan, hogy szakadt az eső, olyan hideg vagy annyi szúnyog volt, hogy a kocsiban kellett ennünk. A sátorozás a természethez hoz közel, és a természet lenyűgöző, gyönyörű, de vad és kiszámíthatatlan is. Főleg Kanadában, főleg a hegyekben. Nincsenek csodás pillanatok kihívások nélkül.
az Osoyoos-tó, Kanada legmelegebb édesvízi tava (mely Kanada egyetlen sivatagában található)
Eszembe se jutna említeni, ha nem mindig ez lenne az első kérdés, amit kapunk a kanadai kempingezéssel kapcsolatban: medve nem jött a sátrunk közelébe egyszer sem.
Nagyon figyelik őket, zárnak le kempingeket és túraútvonalakat időnként agresszív medvék miatt, mi pedig szigorúan nem hagytunk őrizetlenül a kocsin kívül soha ételt, sem más illatos dolgot (tusfürdő, dezodor, fogkrém). A szemeteskukák vasból vannak, kis retesszel, legtöbbször a városokban is, hogy a medvék ne tudják kinyitni. Hallottuk több kempingben is, hogy vannak medvék a közelben (mert mindig vannak, egész Brit Kolumbia és Alberta tele van velük), de ha nem szoknak oda a kempingbe az étel miatt, akkor általában elkerülik az embert. A biztonság kedvéért azért volt nálunk spray, kifejezetten a medvék elleni védekezésre, sportboltokban árulják Kanadában.
Kalamalka-tó, Okanagan régió, Brit Kolumbia
Megszerettük a sátorozást, az lett a vége. Gyakran éreztem, hogy enyhén szólva is kirángat a komfortzónámból, de olyan sokat adott cserébe! Naná, hogy lesz majd ausztrál verzió is az élményekből. (Nem, kígyó sem mászott még be a sátrunkba.)
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
