Mostanra tényleg megérkeztem, lélekben is. Legalábbis a hosszú érzelmi hullámvasút, ami őrülten száguldott lentről fel, majd fentről le, naponta vagy hetente váltogatva a szárnyalást a zuhanással, mintha lelassult volna. Egyre természetesebb, hogy itt vagyok, hogy milyen itt lenni, de azért még nagyon élesen látom a különbségeket, hogy milyen volt máshol.
Nézem a két évvel ezelőtti képeinket egy görögországi nyaralásról, amiről az volt az emlékem, hogy nem is voltak sokan a strandokon, pedig főszezonban mentünk, és hogy milyen hosszú homokos partok voltak. De a képeken, ahogy most nézem őket, sokan vannak. Mostanra a szemem máshoz szokott, és az egy kilométer hosszú strand még bőven az átlagos kategóriába tartozik.
Szokták emlegetni mások, hogy egy rémálom a parkolás Sydney-ben, és jaj, milyen borzasztó nehéz helyet találni egy-egy népszerűbb strand mellett egy nyári hétvégén. Néha már szinte el is hiszem. Aztán eszembe jut, hogy nem, az, hogy a strandtól három sarokra ingyen le tudok parkolni egy kis utcában egész napra, és utána 10 percet kell sétálnom, az még bőven nem a borzasztó kategória.
Igen, van az egy szem Bondi Beach, és van a városközpont legbelső magja, ahol tényleg nem igazán lehet parkolni (értelmes ideig, értelmes áron). De ezeket leszámítva sehol sem probléma a parkolás. Az északi strandok első látásra elképesztően drága központi parkolóit pedig annyival meg lehet úszni, hogy a legelső mögötte levő utcában parkolok le. (Egyébként nem értem, miért erre ösztönzik az embereket.)
téli táj a Bouddi Nemzeti Parkban
Ha már közlekedés, a körforgalom pontos működését és szabályait fél év után sem tudnám definiálni. Van az írott szabály, amit láthatólag senki nem követ, és van a gyakorlat, ami viszont nem működőképes. Ebből következően nem tudom, miből derülhet ki mások számára, hogy a harmadik vagy a negyedik kijáraton mennék ki, és az a tapasztalatom, hogy nem is szokott kiderülni, csak van, aki óvatos, más meg nem.
Soha ennyit nem betegeskedtünk a télen családilag, mint itt. Az enyhe, párás éghajlat remek táptalaja a vírusoknak és baktériumoknak, amik a mi szervezetünk számára idegenek? Nincs rendes fűtés? Talán a kettő együtt. De mostanra mintha kilábaltunk volna a folyamatos orrfolyás, köhögés, láz körforgásából.
Az emberek mondogatják, hogy mikor jön már végre a meleg, miközben 20 fok van napközben – és én értem, miért mondják, sőt, én is mondom. Ezekben a házakban akkor kellemes élni, ha már éjszaka sem megy sokkal 20 fok alá a hőmérséklet.
Ismerkedem az iskolarendszerrel, mármint elméletben. Hat éves kortól kötelező az iskola, aminek az első évét nem hívják iskolának, pedig ekkor már az iskola épületébe jár a gyerek, kindergarten-be – amiről angol órán annak idején azt tanultam, hogy az óvodát jelenti. A kindergarten előtt viszont preschool-ba járhat, amiről semmit nem tanultam angol órán, és már rájöttem, semmi értelme megpróbálni az általam ismert bölcsőde-óvoda-iskola fogalmakba gyömöszölni ezeket.
Sydney, június – az első téli hónap
De virágoznak a bokrok, rikoltoznak a kakaduk. Nyüzsögnek a parkokban az emberek hétvégén, húszas csoportokban piknikeznek, használják az ingyenes elektromos barbeque-kat, és le is takarítják maguk után. A strandon, ha épp van más is látótávolságban rajtunk kívül, akkor megpróbálhatom elmagyarázni a Picurnak, hogy ő miért nem mehet be a 18°C-os vízbe, mikor a másik gyerek épp benne lubickol. Nem tudom, hogy nem fáznak meg, előbb nekem magyarázza ezt el valaki. (Gondolom, ugyanazért, amiért a 14-17°C-os szobában szerintük nincs még szükség fűtésre. Amit szintén nem értek.)
A strand és az óceán rendszeres szereplői az életünknek télen is. Lehet homokozni, nem kell napernyő, sok strand mögött van játszótér, sétány, a standok közötti magasparton kilátópontok, padok. A part menti túrák ilyenkor a legszebbek, most élvezzük azt, ami miatt nyáron nem igazán élvezetesek: alig van árnyék, és az erdők is gyakran ritkásak, fényesek. Szívjuk magunkba a napfényt, mesés a kilátás, ja, hopp, nézd, ott egy bálna. “Rég voltunk már az óceánparton” – mondom, ha a héten még nem voltunk.
Télen bálnák vonulnak a parti sziklák alatt, uszonyukkal integetnek, hatalmas farkukkal csapják a vizet. Delfinraj úszik az öbölben, és egyikük teljes testtel kiugrik a vízből, pont ott, előttem. Vannak pillanatok, még mindig, amikor csak szavak nélkül bámulok, elképedve.
A teljes ausztrál naplót itt olvashatod:
Olvastad már a regényemet?
Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.
