Négy hónap Ausztráliában

A három hónapos szerelmi vallomásom után hetekig szinte minden nap esett az eső. Általában nem egész nap, hanem naponta több felhőszakadás és napsütéses időszak váltogatta egymást. Nyilván, ha elindultunk valahova, mondván, végre süt ki a nap, mire odaértünk, biztosan beborult, és a nyakunkba szakadt az ég.

Dramatikus, ez a legjobb szó az időjárásra. Ha jön a vihar, színpadra lép, és vonul. A bársonyos kék ég meglepően rövid időn belül szinte feketére tud változni, olyan mennydörgés visszhangzik végig a tájon, mintha ágyú szólna, hatalmas villámok vágják ketté az eget, majd megérzem az első pár csepp esőt, és tudom, hogy fél percem van esőkabátot húzni (ami nagyjából semmit se fog érni) vagy fedél alá menni, mert pontosan fél percen belül ömleni fog az eső.

Ja, de általában nincsen tető a házak bejáratánál. Ahogy a házakat nem szigetelik sehogy se, mert “itt meleg van”, úgy esővédő tetőket sem tesznek a bejáratok fölé, nyilván mivel “itt mindig süt a nap”. Kisüt egyébként, akár a szakadó eső közepette is, és nagy szivárvány borul fölénk olyankor.

*           *          *

a hónap “kedvenc helye” címet a Boneyard sziklaformái kapták 🙂

A rutin, a hétköznapi dolgok. Már írtam arról, hogy ez mennyit segít az otthonosság érzésének megteremtésében. Pusztán attól, hogy megvan, melyik boltokba szoktunk járni vásárolni, hogy a megszokott sonkát, vajat, tejet teszem a kosárba, hogy van kedvenc csokim, megszokott reggeli futó útvonalam, és tudom, hol a legpraktikusabb parkolni a hozzánk legközelebbi strandoknál, vagy hová kell nyúlni, hogy a fürdőszobában vagy az előszobában kapcsoljak villanyt, kezdem otthonnak érezni a lakást, a várost, az országot, ahol élek. Apróságok, de ez az alap, amire minden más épül, épülhet.

És most már nem mondok olyat, hogy “ugyan, fél órája dörög az ég, de nem esik semmi, nyugi, elvonul más irányba”. Nem, nem, a drámának a nagyjelenete nem marad el, csak még fokozni kell a várakozást.

*           *          *

Sétálok egyet a kemping előtti strandon. Nem, nem sétálom végig, mert 11 kilométer, egy irányban. Csak a puha homok és a hatalmas hullámok – és ilyen strandok véget nem érő sorozata a hosszú ausztrál partvonal mentén. Később, sötétedés után a hullámok hangjára alszom el a sátorban.

Éjjel, a mosdó felé botorkálva kenguruk legelésznek a sátrak között. Rémülten felkapja a fejét az, akire a zseblámpámat szegezem, de mikor látom, mi az, és másfelé irányítom a fényt, folytatja az evést.

Aztán egy visító kis másfél évesre ébredek reggel 6 körül. Nem, nem az enyém, ő már végre, végre nem visít hajnalban, ez a szomszéd sátor. Tele vannak a kempingek. Szörfösökkel, baráti társaságokkal, családokkal, kisgyerekekkel. Még most, ősszel is. De számunkra vége a szezonnak mostanra, nem is a hideg miatt, hanem azért, mert délután öt körül már sötét van.

*           *          *

Szeretek itt magyarul beszélni. Úgy értem, olyan kényelmes, hogy úgy válaszolhatok a Picur kérdéseire a vonaton, buszon, játszótéren, mintha otthon lennénk, mert tudom, hogy úgysem érti senki, és hasonlóan fesztelenül magyarázhatom el, hogy mit miért csinál vagy nem csinál a néni vagy bácsi. “Nem, a bácsinak sem szabadna feltennie a lábát az ülésre.” De akkor miért, jön a következő kérdés. Miért nem szabad, miért csinálja, most minden a miértekről szól, és sokkal könnyebb úgy válaszolni, hogy közben egyáltalán nem kell tekintettel lennem a bácsira vagy nénire, csak a gyerekemre.

Mellesleg, a magyar nyelv beszélgetésindítónak sem utolsó. Legalább egyszer minden héten valaki megkérdezi, hogy ne haragudjak, de ez milyen nyelv, amin beszélünk, mert ő hallgatja, és még csak tippelni sem tud.

*           *          *

Érdekes egyébként, a tengerentúlon töltött néhány év döbbentett rá eddig a legerősebben arra, hogy magyar vagyok, és hogy európai. Magyarországon élve mindkettő természetes volt. Mivel európai országban nem éltem külföldön, nem tudom, milyen érzése van egy ott élő magyarnak, de én közösséget érzek nemcsak a magyarokkal, hanem az európaiakkal is, akikkel találkozom.

Főleg az amerikaiak és kanadaiak szokták mondani, hogy “az európaiak olyan direkt módon kommunikálnak”, egy kalap alá véve mindenkit Európában, ahogy sok más alkalommal is. Elsőre, de még másodikra is elképesztőnek találtam ezt, pedig messzebbről – a kontinensen kívülről nézve – van benne igazság. Sok más európaival állapítottuk meg nevetve az évek során, hogy tényleg direkten kommunikálunk, és szeretjük, ha ezt egymással felszabadultan megtehetjük.

És az ausztrálok? Nem tudom. Azt már érzem, hogy nem vehetők egy lapra az amerikaiakkal és a kanadaiakkal – akik kölcsönösen felháborodnának egyébként, hogy nekem őket eszembe jutna egy kalap alá venni bármilyen tekintetben is. Sssh, most úgyis magyarul írok. 🙂

De ahhoz még kell némi idő, hogy bármit írjak úgy általában az ausztrálokról. Azt viszont tudom, hogy brutális gyerekdalokból nekik is van pár. Szoktunk nevetni a Kedvessel a magyarokon, mint a “Boci boci tarka”, vagy a “Katalinka szállj el”, és ilyenkor mindig eszembe jutott, vajon más nemzeteknek vannak-e ilyesféle, felnőtt fejjel riasztóan brutális gyerekdalai. Nos, az ausztrál gyerekek fán incselkedő kis majmokról énekelnek, akiket sorban felfal a krokodil. Közben mutogatnak is.

Olvastad már a regényemet?

Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.

Részletek és rendelés itt!