Címke: Charlotte Brontë

  • 3 kevésbé ismert angol klasszikus – női szerzőktől, nemcsak nőknek!

    3 kevésbé ismert angol klasszikus – női szerzőktől, nemcsak nőknek!

    Rákaptam az angol klasszikusokra, az idei könyvkihívásom is róluk szól, de még ez sem elég. Anne Brontë első regénye után például muszáj volt a másodikat is elolvasnom, és ezzel a Brontë nővérek összes regényének végére értem. George Eliotra (akinek ez írói álneve, az igazi Mary Ann Evans) véletlen akadtam rá, és őt sem fogom egy regény után abbahagyni.

    Ők ihlették ezt a bejegyzést, amiben olyan angol klasszikus regényeket hoztam, melyek kevésbé ismertek (tudom, ez meg relatív, aki otthon van a klasszikusokban, annak egyik sem lesz újdonság), valamint nők írták őket, ami abban a korban még hihetetlen és megbotránkoztató dolog volt. (Nem is vállalta egyikük sem saját névvel, csak álnév alatt.)

    Ami még érdekes bennük, hogy mindegyikről olvastam olvasói értékeléseket korábban, melyekben rendszeresen előjött, hogy mennyire szép szerelmes regények, és általában a magyar kiadásaik borítója is elég “lányregényes”. Pedig szerintem pont egyik sem igazi szerelmes regény, lányregény meg főleg nem. Sokkal inkább szólnak a társadalomról és a férfi-nő viszonyról, szerepekről, szereplőik is gyakran típusok, és rajtuk keresztül adott emberi tulajdonságokat vagy társadalmi működésmódot figuráznak ki az írónők. Épp ezért egyáltalán nemcsak szerelmes regényekre áhítozó lányoknak és nőknek ajánlanám őket – sőt, ők talán csalódnának is bennük, mert van ugyan szerelmi szál, de nem mindig az a hangsúlyos, van még sok más is.

    De ennyi felvezetés után lássuk akkor őket sorban:

    Anne Brontë: Wildfell ​asszonya

    Anne Brontë: Wildfell ​asszonya

    A híres nővér, Charlotte Brontë azt mondta erről a regényről, hogy meg sem kellett volna írni. Húga, Anne halála után nem volt hajlandó segíteni abban sem, hogy elkészüljön a második kiadása, noha az első jobban fogyott, mint a Jane Eyre. El is fogyott, majd feledésbe merült egy időre, szerzőjével együtt.

    Pedig Anne Brontë mindkét elkészült regényéből csendes erő és egyszerű szépség sugárzik, és józan hangjuk éppoly döbbenetes ma is, mint akkor lehetett, amikor íródtak. Az Agnes Grey olvasásakor is ezt éreztem, és a Wildfell asszonya csak megerősített abban, hogy a harmadik Brontë lány is remek író, egyedi hanggal, mely elüt mind Charlotte-étól, mind Emily-étől.

    De mi baja volt Charlotte-nak a Wildfell asszonyával? Ezt már sosem tudjuk meg, de annyi tény, hogy a Brontë nővérek egyetlen, szinte istenítve szeretett, idővel pedig javíthatatlanul elzüllött, alkohol- és ópiumfüggő bátyja, Branwell igen nagy hasonlóságot mutat a Wildfell asszonyának egyik férfi főhősével, Mr. Huntingdonnal. Talán ez döfött bele Charlotte érzékenységébe, hogy annyira el akarta temetni ezt a regényt.

    Szép szerelmesnek semmiképp nem mondanám, bár szépnek szép a Wildfell asszonya, ami részben a nyelvezetének köszönhető, részben pedig annak, hogy realista, mégsem keserű. Realista? Első ránézésre épphogy nem az, mivel tele van angyalian jó és ördögien gonosz figurákkal. De csak első ránézésre.

    Kezdjük mindjárt a főhősnővel, Helennel, akit mindhárom belé szerelmes férfi angyalinak nevez, pedig nagyon is emberi, ahogy tudatlan, szerelemtől elvakított fiatal lányként igent mond Mr. Huntingdonnak, eltökélve, hogy majd az ő erényei és szerelme megmentik a férfit saját hibáitól. Hát, nagy az a pofon, amit az élettől kap, pont olyan nagy, amekkora Helen elbizakodottsága és naivitása kezdetben. Mr. Huntingdon jelleme nem javul, hanem hanyatlik, Helen pedig maga is keserűvé és keménnyé válik, miközben a társadalom, amiben él, arra ítéli, hogy élete végéig csendben tűrje elhamarkodott ifjúkori döntésének minden következményét.

    Helen jellemén és viselkedésén keresztül azonban nemcsak őt magát ismerjük meg, hanem azt is, mit várt az a kor egy lánytól és egy asszonytól, és mennyire nagyban hozzájárult ez az ilyen szerencsétlen házasságok megkötéséhez és fennmaradásához. A lányokat ugyanis „ártatlanságban tartották”, ami valójában vak tudatlanság volt az élet számos területén. A férfiak ezzel szemben belevethették magukat az élet élvezetébe, és emiatt csak akkor néztek rájuk rosszallóan, ha idővel nem hagytak fel a csapodár életmóddal, ivással, nőzéssel, szerencsejátékkal, és komolyodtak hozzá férji és apai szerepükhöz. Helen és Mr. Huntingdon házassága többek között azt is szemlélteti, mekkora boldogtalanságot hoz az ennyire különbözően nevelt nő és férfi életének összefonódása, és mennyire tehetetlen szerepbe kerül a nő, akinek egyszerre kéne javítani a férjét és engedelmeskedni neki, de valójában csak egyetlen út marad a számára: tűrni.

    Tűrni pedig tudtak a nők, erre Helen mellett barátnője, Millicent is jó példa, akinek kapcsán a családon belüli erőszakot mutatja be az írónő, egyszerű és döbbenetesen kifejező eszközökkel. Millicent arra is példa, hogy a Helennél szelídebb, félénkebb természete még kevésbé alkalmas rá, hogy a férjére bármi hatást gyakoroljon, sőt, az úgy tiporja őt el, hogy még csak észre sem veszi, és felesége panaszainak hiányából azt szűri le, hogy nyilván nincs semmi baja, csak természettől fogva ilyen „fonnyadozó, sírós fajta”.

    Helen alakja nem az angyali jóságával, hanem a belső erejével emelkedik ki a többi nő közül. Mai szemmel nézve mártír módra viselkedik, valójában csak éli azt a szerepet, amire nevelték, viszont van egy pont, ahol képes kilépni belőle, és elhagyni a férjét (amiért természetesen mindenki megvetése sújtja). Anne Brontë az ő karakterén keresztül azt is megmutatja, hogy a tisztességes nőnek is van szexualitása, érez vonzalmat, mert Helen boldogtalan feleségként két férfival szemben is küzd ezekkel a vágyakkal. Ez megint egy olyan dolog, amit a mai olvasók maradi bigottságnak láthatnak Helenben (hiszen a férje is megcsalta, megalázta őt, akkor neki is joga lenne), akkoriban viszont már ilyen vágyaknak a puszta felébredése is megbotránkoztató volt, márpedig hősnőnk annak a kornak a gyermeke.

    Ami a többi feddhetetlennek tűnő hőst illeti, idővel mindegyiküknek megismerjük a hibáit. Csak látszatra olyan tökéletesek ők, a látszat mögé nézve már nem ilyen fekete-fehér a kép. Helen bölcs és feddhetetlen nénikéje például elvárná, hogy fiatal unokahúga becsüljön és szeressen egy unalmas, idős, bár becsületes és mértékletes életet folytató urat, aki Helent még le is kezeli a tapasztalatlansága miatt. Frederick, a szerető báty kissé fura figura, akire ma azt mondanánk, hogy elég magas az értelmi, de alacsony az érzelmi intelligenciája. Gilbert, a hősszerelmes egy kissé elkényeztetett, felszínes fiatalember, aki ráadásul meglepő brutalitásról és érzéketlenségről is tanúságot tesz a történet folyamán. Igaz, jellemfejlődést is látunk nála, érettebbé válik, jobban képes uralkodni magán, és ezeket főleg a Helen iránti szerelmének köszönheti, számomra viszont végig kérdéses volt, Gilbert vajon Helen érzéseivel vagy a sajátjaival törődik inkább. Gyakran úgy tűnt, az utóbbival. Lángoló szerelme még a végén is akadályba ütközik, amikor már minden akadály elhárult, Gilbertnek ugyanis el kell fogadnia, hogy szerelme nem egy elesett, megvetett nő, aki gyámolításra szorul, hanem egy független és gazdag nő, aki a társadalom szemében felette áll. Nem megy neki könnyen.

    És mi van a romlott hősökkel? Miközben Anne Brontë Mr. Huntingdon hanyatlását bemutatja, azokat a családi és társadalmi okokat is feltárja, amik idáig vezettek. Miért tanulna mértéktartást és önuralmat valaki, akinek egész életében elnézték, hogy azt tegye, amihez kedve van? De Huntingdon barátjának, Hattersleynek a javulása sincs idealizálva, azért igyekszik ugyanis tisztes családapává válni, mert megcsömörlött a sok tivornyázástól, és most már egy békés, meghitt családi fészekben szeretne üldögélni egy üde, bájos feleség társaságában (aki viszont bosszantó módon fonnyadozik, és folyton sír). Mr. Hargrave, Helen csábítója eleinte „jófiúnak” tűnik, megértőnek és érzékenynek, idővel azonban kiderül, mennyire önhitt és önző, és az is, hogy állítólag szeretett anyja és húgai érzéseivel pont olyan keveset törődik, mint Helenével. Ennek is megvan azonban az oka, többek között ennek a szeretett anyának a vak elnézése.

    Kerek és egész ez a regény. Az írónő biztos kézzel és mélyre ás emberekben és viszonyaikban. Az elbeszélés keretes, az elején és a végén Gilbert mesél, a közepén pedig Helen naplóját olvashatjuk. Ebből fakad Helennek, Wildfell új bérlőjének titokzatossága, mely már az elején feszültséget kelt, és ellenállhatatlanul beránt a történetbe – hogy aztán el se engedjen a végéig.

    George Eliot: Middlemarch

    George Eliot: Middlemarch

    A Middlemarch olyan, mint egy bögre tömény, finom, forró csokoládé, amit lassan kortyolgatsz. Hosszú, nem túl pörgős tempójú, mégis végig érdekfeszítő, és bár sokáig kóstolgatod, végül fáj a szíved, mikor azon kapod magad, hogy már elfogyott.

    George Eliot – valódi nevén Mary Ann Evans – stílusa pont ellentéte a kissé hatásvadász kortárs sikerregényekének. Feltételezi és elvárja az olvasótól, hogy a harmadik sor után is vele marad abban a mondatban, hogy nem akar annyira rohanni, hanem több szemszögből is megáll megnézni valamit, hogy képes benne maradni egy hosszabb gondolatmenetben. Mindezeket pedig nem úgy kell röviden lefordítani, hogy ez a regény unalmas és nehezen olvasható, mert épphogy egyik sem, ezért volt olyan üdítő a találkozás vele.

    A cím magyar fordításban is Middlemarch, és ez nem március idusára utal, hanem egy kisváros neve, ahol a történet nagy része játszódik. Egy tizenkilencedik századi kisváros pedig igen érdekes háttér egy finom humorral átszőtt társadalmi regényhez, amilyen a Middlemarch. Virginia Woolf később úgy emlegette ezt a könyvet, mint ama kevés angol regény egyikét, amely felnőtteknek íródott. Valóban nagyon sokrétű, óriási tablóját mutatja a vidéki társadalomnak, és bemutatja mindazokat az embertípusokat, akik akkor is, ma is és örökké létezni fognak. Szerelmi szálak is vannak benne éppen, de már csak azért sem tipikus szerelmes regény, mert elég hamar megköttetnek a házasságok, és igazán az érdekli az írónőt, ami utána jön.

    Sokféle szálon indulunk, és eleinte a szereplők kis csoportjainak látszólag megvan a saját kis történetük, ezek azonban szép lassan összefonódnak, helyet kapnak a teljes képben, de mégis érezzük, a kép sohasem lehet tökéletesen teljes. Ez az egyik legnagyszerűbb ebben a regényben, ahogyan eléri, hogy megértsük, milyen sokrétű és bonyolult a világ, és akárhány szemszögből nézünk is valamit, mindig van olyan szempont, amit az kiszűr.

    A szereplők sokaságából ketten emelkednek ki, akik akár főszereplőknek is tekinthetők, sorsuk pedig jelképes: Dorothea és Lydgate doktor.

    Dorothea Brook az írónő elmondása szerint egy „rossz korba született Szent Teréz”, akiben ég a világ jobbításának vágya, de fennkölt eszményei megvalósításához még vagyona és viszonylagos függetlensége ellenére sincsenek eszközei. Ha Dorothea később születik, biztosan politikus lett volna, egy Margaret Thatcher vagy Angela Merkel – ezt, persze, nem George Eliot írta, csak én teszem hozzá.

    A Middlemarch egyik témája épp ez, hogy a nőknek akkoriban nem volt lehetőségük tevékeny energiáikat a társadalom és a világ jobbítására fordítani, a Dorotheához hasonló jómódú hölgyek legfeljebb a cselédség irányításában és szűk környezetük életének megszervezésében bontakoztathatták ki képességeiket. Dorothea ábrándja ezért az, hogy férje oldalán, az ő segítő társaként vegyen részt a világjobbításban. Mindenki megdöbbenésére hozzá is megy az idős, tudós Mr. Casaubonhoz, aki mellett azonban csalódás várja, mert a férfi se nem olyan bölcs, se nem olyan jó, se nem olyan tevékeny, mint amilyennek a naiv Dorothea képzeli.

    A másik főhős Tertius Lydgate,a fiatal, tehetséges orvos, akinek eszményei némileg hasonlatosak Dorotheáéhoz, ám neki is le kell mondania róluk, részben a kisváros szűklátókörűsége, részben pedig a szép, de önző és szűk látókörű Rosamonddal kötött házassága miatt, mely adósságba rántja, és megalkuvásra kényszeríti. 

    De mennyi más szereplő is van még! Mindegyik finom érzékkel megrajzolva, és mindegyik egy kicsit önmagunkkal és a világ ellentmondásosságával szembesít. Mr. Bulstrode, aki rossz ember, de jó férj. Caleb Garth, aki jó és tehetséges, mégis sok tűrésre és nélkülésre kárhoztatja feleségét és gyerekeit. A kedélyes lelkész, aki leginkább horgászni szeret, és a pletykás lelkészfeleség, akinek folyamatosan a házasságszerzésen jár az esze. Szinte minden szereplő egy lecke az életről, a regénynek mégis az a legnagyobb tanulsága, hogy ezeknek a leckéknek sosincs vége.

    Charlotte Brontë: Shirley

    Charlotte Brontë: Shirley

    Charlotte Brontë regényei közül utoljára olvastam a Shirley-t, és mind közül ennél tartott a legtovább, hogy megszeressem, de akkor aztán megszerettem ezt is igazán. Bár a Yorkshire dimbes-dombos, lápos, vadvirágos tájain szövődő két párhuzamos szerelmi szál alapján elsőre tényleg könnyen hihetnénk bájos lányregénynek, a Shirley több és bonyolultabb ennél. Aki az előbbire számít, már az első fejezetekben jól meglepődhet, a központi téma itt ugyanis a szövőgyár, annak igyekvő, ám a háború miatt a csőd felé sodródó gazdája, a növekvő munkanélküliség és a géprombolás.

    A 19. században vagyunk, a napóleoni háborúk idején, és az írónő legalább annyit foglalkozik a társadalmi folyamatokkal, mint a történetben feltűnő szerelmesekkel. A szerelmi szálak később is időről-időre háttérbe szorulnak (sőt, az egyik szál, a főszereplő Shirley-vel együtt a regény közepéig fel sem bukkan), helyet adva politikai, vallási, nőjogi kérdéseknek. Utóbbiak fő képviselője maga Shirley.

    Shirley művelt, bátor, szertelen, ugyanakkor melegszívű és érzékeny lány. Charlotte Brontë más női főhőseitől abban tér el, hogy független személyisége mellett gazdag is, így valóban elérheti azt a szabadságot, amire szíve szerint vágyik. Az ő karakteréről gondolják, hogy Emily Brontë ihlette, és Charlotte legalább a regényében megmutatta, ki lehetne a húga, ha meglennének hozzá a lehetőségei – vagyona és függetlensége.

    Bár számomra a regény végére ez kicsit el lett rontva, mert úgy éreztem, hogy a sokat hangoztatott egyenlő kapcsolat helyett Shirley mégis kissé alárendelt szerepbe húzódik, amikor rátalál egy hozzá hasonlóan erős személyiségű férfira, akinek hagyja magát “megszelídíteni”. Ki tudja, Charlotte Brontë talán maga is megijedt az általa alkotott karakter erejétől. A bátor, eszes, határozott Shirley tökéletesen szembenállt az akkori kor szelíd, rebbenő szemű, simulékony nőideáljával. Az ő felbukkanásáig azonban lehetőségem volt megismerni és megszeretni a másik női hőst, Caroline-t. Valójában kettejük közül ő volt számomra mindvégig a szimpatikusabb.

    Caroline szelídsége és csendessége mögött szintén okosság és erő rejlik. Gondolkodásmódja sokban hasonlít Shirley-hez, természete azonban nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb. Az ő vagyoni helyzete nem enged számára túl nagy álmokat, lehetőségeihez képest mégis független életet próbál teremteni magának. Barátsága Shirley-vel társadalmi helyzetük különbözősége ellenére viruló és versengéstől mentes.

    Bár a regény kezdete kicsit döcögős volt, nem szippantott magába olyan hamar, és időbe telt, mire rájöttem, hová tart – meg az is, mire végre feltűnt benne a főszereplő -, végül megadtam magam neki. Tetszett Shirley és Caroline különböző, mégis hasonló karaktere, a finom humor, a kiszólások az olvasónak, és a többi karakter is, akiket árnyaltan, jó és rossz oldalaikat egyaránt bemutatva ábrázolt.

  • 3 nagyszerű regény a 3 Brontë-nővértől

    3 nagyszerű regény a 3 Brontë-nővértől

    Szereted az angol klasszikusokat? Akkor biztosan olvastál már a Brontë nővérektől, akik már csak azért is roppant különlegesek, mert hozzájuk hasonlóan zseniális írók nem születnek minden másnap, ők viszont hárman is beleszülettek ugyanabba a családba: Charlotte, Emily és Anne.

    Hogy melyikük a legjobb író, abban talán soha nem fognak a kritikusok egyezségre jutni, és hogy melyik olvasónak ki a kedvence közülük, az legalább ennyire változatos képet mutathat. Az viszont mindenképp igaz, hogy mindhármukat érdemes megismerni, mert mindegyikük stílusa sajátos, egyáltalán nem lehet egy kalap alá venni őket.

    Emily a vad és független, Charlotte a szenvedélyes, Anne a csendes erő – pontosabban, az általuk írt regények ezt a benyomást keltik róluk. Emily Brontë egyetlen regénye, az Üvöltő szelek olyan is, mint a címe: őrjöngő vihar. Charlotte Brontë regényei friss szellőként fújnak, Anne pedig, aki a legfiatalabb hármuk közül, nos, az ő regényeinek hangja nyugodt és kellemes, de éleslátó és állhatatos is.

    Nekem melyikük a kedvencem? Nem tudom. Az Üvöltő szelek egyedülállóan zseniális alkotás, hozzá hasonló ritkán születik, de nyomasztó, nehéz regény is. Charlotte érzelmes hangját éppúgy szeretem, mint Anne szépséges, letisztult stílusát. Azt hiszem, minden héten vagy hónapban más és más Brontë-lány a kedvencem, de egy biztos: rossz választás nincs. Ennek örömére mutatok tőlük egy-egy regényt, amit elsőnek ajánlanék olvasásra (nem mintha egyébként olyan sok regényt írtak volna rövid életük során… sajnos).

    Emily Brontë: Üvöltő szelek

    Szóval ez nem is kérdés, mivel Emilynek egyetlen regénye van csak. Csak? Azért erről az egyetlenről is igen sok mindent lehetne írni. Ami azt illeti, írtam is: ez a bejegyzés pont arról szól, miért is nem tetszett annyira kamaszként, és miért tetszett nagyon később újraolvasva az Üvöltő szelek.

    Most röviden csak annyit írnék róla, hogy bár Catherine és Heathcliff szerelme lényeges eleme a történetnek, ez egyáltalán nem egy szerelmes regény. Sokkal inkább szól a családon belüli erőszakról, annak generációkon túli pusztító erejéről, és arról, hogyan lesz a bántalmazott maga is bántalmazó. Habár a téma nehéz, a forma gyönyörű. Emily Brontë életre kelt és érzésekkel tölt meg mindent, a szereplőktől kezdve a dombos lápvidékig, a regényt a hangulata, sodrása is páratlan és felejthetetlen olvasmánnyá teszi.

    Charlotte Brontë: Villette

    Charlotte Brontë: Villette

    Charlotte Brontë-tól már csak azért sem a Jane Eyre kerül ebbe a válogasba, mivel azt mindenki ismeri. Ehelyett inkább a Villette-et hoztam, ami nekem még jobban is tetszett. Sok hasonlóság van a két regény főhősnői között, akik mindketten magányos, szegény, nem különösebben szép fiatal nők, akik maguk próbálnak boldogulni a világban. A Villette Lucy Snow-ja azonban még Jane Eyre-nál is mélyebben kibontott jellem, ahogy a többi karakter és kapcsolataik boncolgatása is mélyebbre megy, pszichológiai mélységekbe. A Villette ugyanakkor sokkal kevésbé szerelmes regény, mint a Jane Eyre, és sokkal inkább a szeretetéhes Lucy önmagával való küzdelméről szól, arról, hogyan fogadja el a sorsot, amit csak részben tud maga alakítani.

    Ha érdekel részletesebben, nekem mi tetszett benne legjobban, írtam már róla egy önmagában is elég hosszú bejegyzést, itt elolvashatod.

    Anne Brontë: Agnes ​Grey

    Anne Brontë volt az utolsó a nővérek sorában, akitől olvastam, és ő a legkevésbé ismert is. Talán azért, mert az ő hangja a legcsendesebb, legvisszafogottabb. Emily regényén végigsöpör a szenvedély, Charlotte regényeit is erőteljes érzelmek kísérik, legkisebb húguk első regényét, az önéletrajzi ihletésű Agnes ​Greyt azonban a legjobb értelemben vett egyszerűség jellemzi. Kellemes, de reális stílusban, egyes szám első személyben mesél nekünk életéről a főhős, Agnes, aki nevelőnőként keresi kenyerét.

    A regény olvasása közben gyakran felmerült bennem a gondolat, hogy Agnes Grey története kicsit hasonlít Jane Eyre történetére, csak éppen nem olyan romantikus. Amikor azonban utánaolvastam a tényeknek, kiderült, hogy ha azon morfondírozok, vajon egyik testvér lopott-e némi ihletet a másiktól, akkor legfeljebb Charlotte bukhat le, nem Anne. Az Agnes Grey ugyanis korábban született meg, mint a Jane Eyre, csak később adták ki, és hiába, hogy sokkal reálisabb képet fest a nevelőnői életről, mint Charlotte klasszikusa, mégis az utóbbi ragadta magával az embereket jobban – talán éppen ezért. Pedig igen ritka volt abban a korban, hogy egy nevelőnőnek csak egyetlen és oly kevés gondot okozó tanítványa legyen, a házvezetőnő anyáskodjon felette, és intelligens, jóképű munkaadója végül belészeressen – ahogy az a Jane Eyre-ban történik.

    Anne Brontë: Agnes ​Grey

    Anne Brontë maga is nevelőnőként dolgozott, miközben titokban első regényét írta, így az Agnes Greyben nemcsak az ő életének egyes elemeit fedezhetjük fel, hanem reális korrajzot is kapunk a viktoriánus kori Angliáról, és benne a nevelőnők helyzetéről. A korrajz elég lesújtó egyébként: jómódú szülők, akik elhanyagolják gyerekeiket, kötelességeiket a nevelőnőre hagyják, akinek azonban nincs tekintélye a gyerekek előtt – többek között azért, mert maguk a szülők is lenézik.

    Bár az írónő elég végletesnek ábrázolt minden szereplőt – vannak a szegények, akik szerények és jók, meg a gazdagok, akik önzők és felszínesek -, elfogultsága érthetőbbé válik, ha az ő helyzetéből tekintünk a társadalomra. A nevelőnői állás ugyanis az egyetlen elfogadható, mégis eléggé lesajnált módja volt annak, ahogyan egy nő pénzt kereshetett. A nevelőnők sajátos helyzetükből adódóan kilógtak mindenhonnan: nem voltak szolgák, társadalmi helyzetüket illetően viszont munkaadóik alatt álltak (noha műveltségben és intelligenciában nem feltétlen voltak alattuk), így mindkét réteg kitaszította őket.

    De az Agnes Grey ezen túl fejlődésregény is, és nekem a személyes vonulata tetszett igazán. Agnes a maga akaratából vállalt munkát, hogy családja terhein könnyítsen, és hiába becsülték le és bántak vele szeretetlenül az őt alkalmazó családok, hiába voltak elkényeztetettek és nehezen kezelhetők a rábízott gyerekek, Agnes nem hátrált meg. A karakteréből csendes elszántság sugárzik, és annak a méltósága, hogy az ember, aki képes tenni önmagáért, kamatoztatni a képességeit, sosem sajnálatra méltó. Ezért, bár Agnes sorsa küzdelmes, a regény egyáltalán nem lehangoló.

    Agnes pedig, aki visszafogott, de meggyőződéseiben megingathatatlan, a maga módján nagyon is erős nő. Tudja, jobb lesajnált munkát végezni, mint kényelemben élve másoktól függeni, jobb önmagához hűnek maradni, mint feladni elveit, csak hogy mások elfogadják és szeressék. Függetlensége szerény, szinte láthatatlan, de függetlenség. Anne Brontë pedig, nővéreitől eltérően olyan férfi főhőst írt mellé, aki nem sötétlelkű és erőszakos bántalmazó, hanem kifejezetten jólelkű és kedves – a nőkkel, a szegényekkel, bárkivel.

    Neked van kedvenced a Brontë nővérek közül?

    //A kiemelt képen a Ballinskelligs kastély romjai láthatók, amire Írország szeles partjainál bukkantam rá, és akár ez is remek inspiráció lehetett volna egy regényhez.

  • Miért a Villette a kedvenc Charlotte Brontë regényem?

    Miért a Villette a kedvenc Charlotte Brontë regényem?

    A Jane Eyre-t olvastam először – nem tizenévesen, hanem huszonévesen egyébként -, és nem hittem, hogy felül lehet múlni, de azért lelkesen vetettem bele magam Charlotte Brontë többi regényébe. Nos, a Villette lett a kedvencem.

    Ha a Jane Eyre karakterábrázolása kiemelkedően jó, akkor a Villette karakterei zseniálisak, a szerelmi szálak szintúgy! Bár ehhez hozzátenném azt is, hogy a Jane Eyre sokkal inkább szerelmes regény, mint a Villette, melyben változatos és pszichológiai igényességgel kibontott jellemeket és kapcsolatokat kapunk, és egy egyedülálló, sőt, talán örökre egyedül maradó fiatal nőt kísérünk életének egy küzdelmes szakaszában. Mellesleg pedig találó társadalomrajzot is láthatunk, melyben jutott hely az angol-francia és a katolikus-protestáns ellentét ironikus ábrázolásának is.

    Egy szeretetre éhes, vágyait elfojtó főhős

    A főhős, akárcsak Jane Eyre, ez esetben is egy szegény, magányos fiatal lány, Lucy Snow, aki a franciaországi Villette-be megy szerencsét próbálni, és angoltanárnőként helyezkedik el. Lucy visszahúzódó, csendes, magát még csak bátornak sem tartja. Ám ennek ellentmond a tény, hogy – a korban egyedülálló nőtől szokatlanul – egymaga vág neki a Csatornának, majd az ismeretlen francia földnek. A korban szintén szokatlanul nem keres támaszt sem férfi, sem gazdag rokon védőszárnyai alatt, emelt fővel keresi a maga szerény kenyerét, és mindennél többre becsüli a szabadságát. Intelligens, jó megfigyelő, és az élet megpróbáltatásai önuralomra edzik, de nem teszik érzéketlenné.

    Minden látszólagos hidegsége ellenére Lucy szerethető hős, aki titokban borzasztóan ki van éhezve a szeretetre, szenved a magánytól, melegségre vágyik. Érzéseit saját története narrátoraként gyakran titkolni akarja, sőt, azt érezteti az olvasóval, hogy nagyon jelentéktelen, figyelemre nem is érdemes figura ő, történetéből azonban idővel világos lesz előttünk a különbség aközött, akinek ő látja magát, és aki valójában. (Charlotte Brontë nagyon, nagyon szépen építi fel az ő karakterét, mondtam már?)

    Lucy szokatlan hősnő is, mert higgadt természetének védőburka alatt forr benne az elfojtott szenvedély. Akihez vonzódik, az azonban észre sem veszi őt, nőként legalábbis nem. Be kell látnia, bármennyire is vágyik a beteljesült szerelem nyújtotta boldogságra, ez nem adatik meg mindenkinek, és ő talán épp ezek közé tartozik. A kínzó felismerés ellenére odáig azonban eszébe sincs elmenni még a szerelem reményéért sem, hogy feladja önmagát.

    A szerelem különféle útjai

    Charlotte Bronte: Villette

    De látunk más utakat is, különösen a két másik szerelmi szál bravúros, mert szépen kiegészítik egymást és Lucy történetét is. A számító, felszínes, gyönyörű, mindenkivel flörtölő és szíveket törő Ginevra, a tipikus „romlott nő” végül egy sokat mutató, de üres házasságban köt ki. A kor „tökéletes nője”, Paulina, az érzékeny, művelt, igazi gazdagságban és örök napsütésben felnövő arisztokrata hölgy viszont amilyen érett volt kislányként, annyira gyerekszerepbe kerül idillinek tűnő házasságában. Édes és ártatlan, simulékony, férjét kényezteti és felvidítja, de sosem száll vitába vele, és komoly ügyekkel nem terheli bájos kis fejecskéjét. SPOILER! Érdekes azért, hogy férje, az ideális férfiként megalkotott Graham, bár Ginevra és Paulina, a „démon” és a „szűz” között őrlődik, igazi társra csak Lucyban találhatna, akinek egyszer meg is mondja, hogy ha férfi lenne, igaz barátok lehetnének. SPOILER!

    Azonban van még egy szerelmi szál, ami csak később, szinte észrevétlenül bukkan fel. Lucy törődésre és szeretetre éhes lelke a nyers és szeszélyes Paul felé fordul, akivel ugyanabban az iskolában tanítanak, és aki egyedüliként figyel fel a lányra, akin mások mind átnéznek. Paulban, Lucyhoz hasonlóan őrjöngő vihar van, gondosan palackba zárva. Szerelmükre, mely egyáltalán nem a szokványos, romantikus szerelemként lett ábrázolva a regényben, és nem is az, nem jön rá senki, csak amikor ők maguk felfedik.

    A korona: lezáratlan befejezés

    De hogy elnyeri-e végül Lucy a boldog teljességet a házasságban? Charlotte Brontë erre nem ad választ, az olvasót kényszeríti, hogy válasszon a boldog és a valószínű vég között. Nekem nagyon tetszett ez a fajta lezáratlan befejezés, ami ugyanakkor magában hordozta azt is, hogy Lucy tudta, egyedül is képes boldogulni, és készen állt elfogadni azt, ha ennek így kell lennie.

    (Most, amint leírtam az utolsó sorokat, döbbentem rá én magam is, mekkora hatással vannak rám a regények, amiket olvasok. Például a Villette, valamint A francia hadnagy szeretője, John Fowles regénye, amelynek a befejezése szintén lenyűgözött, és aki olvasta ezeket is, meg az én regényemet, az Útont is, az megértheti, hogy jön ez ide. 😛 )

  • 7 dolog, amit nem tudtál Charlotte Brontë-ról

    7 dolog, amit nem tudtál Charlotte Brontë-ról

    Emily Brontë-ról már írtam egy portrét korábban, ezt muszáj folytatnom Charlotte Brontë-tal, akiről sokkal több mindent tudunk – méghozzá elég meglepő dolgokat tudtam meg, amikor kutakodni kezdtem utána.

    1. Regényei nem tipikus romantikus lányregények

    Négy megjelent regényéből hármat olvastam eddig: Jane Eyre, Shirley és Villette. Bár első ránézésre romantikus lányregénynek tűnhetnek, mindegyik több ennél. Sokkal inkább szólnak a női sorsról és a függetlenség kereséséről, a romantikus szálak sem éppen hagyományosak bennük, és a férfi hősök között nincsen tökéletes Mr. Darcy. Megjelenésükkor, a 19. század közepén elég nagy port kavartak, mivel a maga módján mindegyiknek a hősnője szembemegy a kor hagyományos női szerepével.

    Kedvencem a Villette, mert nagyon erős és jól megírt karakterei vannak, frappáns szerelmi szálai és árnyalt társadalomkritikája, amiből az irónia sem maradhat el. Kamasz önmagamnak első olvasásra viszont a Jane Eyre-t ajánlanám.

    2. A hagyományos női szereppel ő maga is szembement

    Amikor 16 éves korában elküldte írásait Robert Southey költőnek, azt a választ kapta, hogy bár az írásokon látszik a tehetsége, jobb, ha lemond arról, hogy ezzel foglalkozzon, mert az irodalomban a nőknek úgysincs helye, és nem is ez a dolguk.

    Naná, hogy Charlotte tovább írt. Regényei viszont Currer Bell álnév alatt jelentek, és jó ideig még a saját apja előtt is titkolta, hogy regényeket ír.

    3. Legsikeresebb regényének, a Jane Eyre-nak ötlete a húgától származik

    Anne Brontë első regénye, az Agnes Grey ugyanis hamarabb készült el, és ki hinné, annak a főhőse is egy nevelőnő, aki a maga boldogulását keresi. Köztudott, hogy a Brontë lányok otthon felolvasták egymásnak készülő regényeiket, Charlotte pedig nyilván ihletett kapott. Ráadásul, bár a Jane Eyre a későbbi mű, korábban került kiadásra Anne regényénél, mivel Charlotte ügyesebben keresett kiadót.

    Hogy ha másképp történnek a dolgok, Anne regénye lenne-e a híresebb ma? Nem tudhatjuk. Az Agnes Grey ugyanis sokkal kevésbé romantikus képet fest a nevelőnői életről, mint a Jane Eyre, stílusa is visszafogottabb. Mindenesetre igen ritka volt a korban, hogy egy nevelőnőnek csak egyetlen és oly kevés gondot okozó tanítványa legyen, hogy a házvezetőnő anyáskodjon felette, és intelligens, jóképű munkaadója végül belészeressen – ahogy ezek Charlotte regényében megtörténnek.

    4. Első regénye nem a Jane Eyre

    Hanem Az angoltanár című mű, mellyel minden kiadót végigjárt, és senki sem akarta megjelentetni. Végül posztumusz kiadásban jelent csak meg, Charlotte halála után, így az első kiadott regény viszont a Jane Eyre lett.

    5. Beleszeretett házas tanárába

    Huszonegy évesen testvérével, Emily-vel Brüsszelbe mentek nyelveket tanulni, ahol Charlotte beleszeretett idősebb, házas tanárába, Constantin Hégerbe, akihez szenvedélyes hangú leveleket is írt – amiket a tanár összetépett, a tanár felesége pedig összeragasztott, és a British Library máig őrzi őket.

    6. Shirley című regényében két testvérének állít emléket

    A regény főszereplője, Shirley az, aki Emily lehetett volna, ha megvannak rá a lehetőségei, Caroline alakja pedig állítólag Anne-t idézi. 

    7. Későn, de megházasodott, nem sokra rá pedig meghalt

    Halála előtt egy évvel házasságot kötött apja segédlelkészével, majd terhessége alatt halt meg, mivel terhességi komplikációként nagyon erős hányás lépett fel nála.

  • 5 feledhetetlen szerelmes pár a világirodalomból

    5 feledhetetlen szerelmes pár a világirodalomból

    Előre szólok, elfogult leszek. Ritkán szoktam egyébként Valentin-nap alkalmából írni, ha mégis, akkor iróniával próbálom legyőzni az ilyenkortájt különösen töményen ömlő közhely és giccs áradatát. Most jobb ötletem támadt: összeszedem nektek kedvenc szerelmes párjaimat a világirodalomból, mert ki mástól is tanulhatnánk többet a szerelemről…?

    Van köztük (nem csöpögős) „happy end”, mások meg nem a szerelmes regényekben megszokott karaktereket, vagy éppen befejezést, hoznak, sőt, nem is mondanám mindegyiket szerelmes regénynek. Az azonban közös bennük, hogy árnyaltak, sokoldalúan mutatják be a férfit, a nőt és a köztük lévő kapcsolatokat.

    Mr. Darcy és Lizzy (Jane Austen: Büszkeség és balítélet)

    Bármennyire szeretnék nem közhelyes lenni, őket nem tudom kihagyni, úgyhogy essünk is túl rajta. Jane Austen minden regénye az udvarlás és a házasságkötés időszakával foglalkozik, nagy számban bukkannak fel bennük szerelmes párok, de Mr. Darcy és Elizabeth Bennet kétségtelenül mindenki kedvencei, és ez éppoly természetes, mint hogy Párizst, Londont, Barcelonát vagy New Yorkot sem tudja senki meglátogatni, és nem beleszeretni. (Kivételek, persze, vannak. Nekem például Párizs.)

    De ami a Büszkeség és balítélet hőseit illeti, sikerük egyik titka, hogy mindketten szerethető jellemek. Lizzy derűs, játékos és intelligens, Mr. Darcy okos, higgadt, becsületes és egyenes jellem, és a világ női felének jó része egyetért abban, hogy az igazi férfi megtestesítője. Mindketten képesek a hibáikat belátva fejlődni, és számtalan szellemes párbeszéddel szórakoztatnak minket a regényben.

    Szerelmük kiteljesedését Jane Austen a tőle megszokott finomsággal ábrázolja, és úgy ír szerelmes regényt, hogy az érzelmes, de nem érzelgős, fel-felbukkan benne az irónia, időnként éppen Lizzy vagy Mr. Darcy hangján, vagy éppen rögtön az első mondatban, amivel a regény indul: „Egy szép vagyonnal rendelkező, nőtlen férfi nem lehet meg feleség nélkül. Ez mindenki szerint alapvető igazság. Ez az igazság oly rendíthetetlenül él a vidéki családok gondolkodásában, hogy amint effajta legényember érkezik a környékükre, máris úgy tekintenek rá, mint valamelyikük lányának jogos tulajdonára, függetlenül attól, hogy a szóban forgó úr milyen érzéseket táplál és miféle nézeteket vall.” Ki is ne olvasna tovább?

    Rhett és Scarlett (Margaret Mitchell: Elfújta a szél)

    Elfújta a szél

    A két szerethető jellem után jöjjön két szerethető szélhámos: Rhett Butler és Scarlett O’Hara. Bennük épp az a különleges, hogy kevés romantikus összesimulás van, de parázs vitáik izzanak a szenvedélytől, és a regény legszórakoztatóbb részletei közé tartoznak. A tizenkét évet felölelő történet során végig érezzük, mennyire hasonlítanak egymásra, és végig izgulunk, vajon ők erre rájönnek-e.

    Ugyanis kemény, makacs jellemek mindketten, talpraesettek és vakmerők, akik megszokták, hogy bármi áron elérjék a céljukat. Scarlett az egyik kedvenc erős női hősöm, noha felváltva lehet őt utálni, szeretni és csodálni. Sokkal több van benne a csinos kis bábnál, akit az akkori társadalom ideális nőnek kiáltott ki. Határozottsága, gyakorlatias gondolkodása, üzleti érzéke, olthatatlan szenvedélye szülőföldje és az élet iránt segít neki felállni a csapások után, de meg is botránkoztatja a körülötte élőket, akik egy nőtől azt várják, hogy szelíd, kedves, simulékony legyen – és semmiképpen sem okosabb, mint a mellette álló, őt védelmező férfi.

    Egyetlen ember van a regényben, aki érti és szereti Scarlettet: Rhett Butler. Ahogy a férfi egyszer meg is fogalmazza ezt, Scarlett olyan, mint ő, csak nőben, és ők ketten abban is különböznek a többi szereplőtől, hogy tudnak előre nézni, el tudják engedni a múltat. Hogy egymásban felismerik-e a társat, az már egy másik kérdés, amire egészen a regény végéig nem kapunk választ – és nem árulom el én sem, ha esetleg még nem olvastad.

    Lucy és Monsieur Paul (Charlotte Brontë: Villette)

    Kicsit már önmagában is spoiler, hogy elárulom, van egy ilyen szerelmi szál Charlotte Brontë regényében. Nekem egyébként ez a regény a kedvencem tőle, szoros versenyben a Jane Eyre-ral, de azért egy hajszállal előtte. Ennek oka pedig, hogy a regény karakterei és szerelmi szálai egyaránt zseniálisak!

    Utóbbiból három is van, három nagyon különböző párhoz kapcsolódva, és a legmélyebb, legszenvedélyesebb szerelem a legészrevehetetlenebb közülük. Hamarabb feltűnik az üres románc és az émelyítően édes idill, ami mögött már csak a tökéletesség látszata miatt is megsejtünk némi hamisságot. Idővel vesszük csak észre a főszereplő, Lucy lassan bontakozó kapcsolatát Paullal.

    Sem Lucy nem olyan nő, sem Paul nem olyan férfi, akiért tipikusan bolondulna a másik nem, épp ellenkezőleg, szinte észrevétlenek maradnak bármely társaságban. Kapcsolatuk is szinte észrevétlenül, csendben bontakozik ki a regény folyamán, de higgadt, józan természetük mögött lassan ébredő, mindent elsöprő szenvedély szunnyad. A visszahúzódó, csendes Lucyban a kincset és az egyediséget épp olyan lassan ismerjük fel, ahogy a történetben Paul, de ahogy észrevesszük, a többi női szereplő el is halványodik mellette.

    Toru és Midori (Murakami Haruki: Norvég erdő)

    A Norvég erdő egy kortárs japán regény, Norvégiához nincsen köze, a címe egy Beatles-számra utal, és a 60-as évekbeli Tokióba visz vissza minket. Sajátságos hangulatú, kissé melankolikus és keserű történet ez útkeresésről és sodródásról, barátságokról és szerelmekről.

    A néha igen nyomasztóvá váló regény színfoltja Midori, és a lánynak a főszereplővel, Toruval való kapcsolata. Midori először nagyon furának tűnik, mégis szerethető első perctől kezdve, mert olyan őszinte és élettel teli, idővel pedig kezdtem úgy érezni, nem is olyan különc. Vagy nem jobban, mint mások. Vagy legalábbis úgy nyitja meg a szelepeket, ahol a feszültséget kiengedi, hogy az nem rombolja sem önmagát, sem másokat – ez is valami, nem is kevés. 

    Imádtam a Toruval való párbeszédeiket, némelyiken hangosan felnevettem, és szükség is volt a Midori által hozott pezsgésre – Torunak is, nekem is – a komor hangulat megtöréséhez ebben a regényben, ahol túlontúl sok fiatal szereplő menekül öngyilkosságba.

    Titanilla és Quintipor (Móra Ferenc: Aranykoporsó)

    Aranykoporsó

    Nagyon kellemes meglepetés volt számomra Móra Ferenc Aranykoporsója, mely egy ideig titkolta, hogy szerelmes regény (is). A történet az ókori Rómába visz, és lassan, szinte észrevétlenül bukkan fel és erősödik meg benne a szerelmi szál, hogy végül minden mást maga mögé utasítson. Titanilla, a társcsászár lánya és Quintipor, a felszabadított rabszolga szerelme szép és árnyalt, és nem válik közhelyessé egy pillanatra sem. Nem könnyű helyzetből indulnak, Quintipornak engedély nélkül szó szerint rá sem szabadna nézni a lányra. Egy lassan átalakuló úrnő-szolga viszonyt látunk, melyben Titanilla eleinte gúnyos-játékos évődéseit lassan mélyebb érzelmek váltják fel, és Quintipor félelme és tartózkodása is átadja a helyét másnak. 

    Rómeó és Júlia történetéhez szokták hasonlítani, ami annyiban jogos, hogy ókori helyszínen zajló tragikus szerelem ez is, de szerintem szebb és mélyebb történet, mint Rómeó és Júliáé (amit én annyira sosem szerettem egyébként).

    Most ti jöttök, meséljetek, kik a legendás, feledhetetlen szerelmes párok még?

  • Miért a Jane Eyre az egyik legnépszerűbb angol klasszikus?

    Miért a Jane Eyre az egyik legnépszerűbb angol klasszikus?

    Egy árva kislány, Jane Eyre története a 19. századi Angliából – mi van ebben olyan különleges és feledhetetlen? Az elején kicsit mintha Copperfield Dávid történetéhez hasonlítana, csak éppen „lányban”, később viszont a gótikus és a szerelmes regény elemei jelennek meg. Annyi biztos, hogy nem egyszerűen csak egy lányregény, és hogy, bár Jane karaktere ma már korántsem olyan megbotránkoztató, mint a regény megírásakor, története a mai napig nagy népszerűségnek örvend. Tizenhárom filmfeldolgozás készült belőle (öt még a némafilmek korában), és számtalan színházi adaptáció. Miért ennyire népszerű?

    Erre egyrészt hozhatom válaszként azt, nekem miért tetszett, ez azonban kevés, így megpróbálom elfogulatlanabb érvekkel is kiegészíteni. Noha a rövid válasz nem nehéz: Jane karakterének ereje, és az általa felvetett kérdések, melyek ma is aktuálisak.

    Jane Eyre, egy szerethető és erős női karakter

    Az egyik legszerethetőbb, akiről valaha olvastam, és ez nagyban múlik Charlotte Brontë-on, aki így tudta őt megírni. Jane a megpróbáltatásokkal teli gyermekkorból művelt, erős, bámulatra méltó személyiséggé nő ki, gazdag belső világa felemeli, szegénysége, árvasága és lehetőségeinek hiánya viszont lehúzza. Alakja egymagában könnyedén elvinné a hátán az egész regényt, részben ez is történik. Pedig a cselekmény szintén izgalmas, de azt hiszem, Jane karaktere mellett kissé mégis elhalványul.

    Jane személyisége és gondolkodásmódja a korban szokatlan, ráadásul az írónő már az elején közli velünk, hogy nem kifejezetten szép lány. Abban a korban, amikor a nőket vagy bájaik, vagy vagyonuk tette kívánatossá és esélyessé a házasságra, Jane-nek nem sok esélye lehetett a boldogságra. Az ő története azonban épp ezért lesz különleges. Hiába ingerszegény, szűk környezetben nő fel, mégis érzékeny, okos és bámulatosan gazdag belső világgal megáldott nővé érik. A megpróbáltatások szívóssá teszik, de közben jólelkű is tud maradni.

    Charlotte Brontë: Jane Eyre

    Szabadságról, a tehetség kibontakoztatásáról, férfi és nő kapcsolatának egyenlőségéről alkotott véleménye messze megelőzi korát, felháborítja korabeli olvasóközönségét. Én egyenesen ambiciózus személyiségnek nevezném, amit még az igen merész Charlotte Brontë sem tett – sőt, talán a mai napig nem igazán pozitív jelző egy nő esetében. (Hm.)

    Nem szokványos szerelmi szál

    Jane bátor, független, törekvő jelleméből következik, hogy nem omlik egykönnyen senki karjába. Megbecsüli a nélkülözés évei után következő nyugodt, biztonságos, ám kissé egyhangú életét, de közben gyakran a hegyeket kémleli, és arról ábrándozik, milyen hatalmas a világ, és ő milyen keveset ismer belőle. Képzelete gyakran kalandozik a hegyeken túli ismeretlenbe, szárnyaló szenvedélyét azonban kiegyensúlyozza önfegyelme és higgadt józansága, mely a Mr. Rochesterrel való kapcsolatából tűnik ki legjobban.

    Jane nemcsak azt tudja, hogy a legigazabb szerelem sem képes eltörölni a társadalom által a férfire és nőre szabott szerepet, sem az egyháznak a társadalom által is szigorúan ellenőrzött szabályait, hanem azt is, hogy nem akar függő helyzetbe kerülni. Jóval fiatalabb, mint Mr. Rochester, de neki van több vesztenivalója is. Sem szeretőként, sem feleségként nem akar alárendelt szerepbe kerülni, és nem is dobja oda mindenét még a szeretett férfi lábai elé sem. SPOILER! Szerelmükben amellett, hogy végül egyenlő társak lesznek, még az is szokatlan, hogy Jane olyan nő, aki elsősorban eszével és intelligenciájával hódítja meg a férfit. SPOILER!

    A korabeli olvasók olyasvalakit láthattak benne, akinek meg kellene adnia magát a szerelemnek, mégis küzd ellene, mi talán inkább olyat, akinek küzdenie kellene, mégis megadja magát végül. Ám az tagadhatatlan, hogy Jane, aki mindent belső indíttatásból tesz, a szerelmet is a maga szabta feltételek között fogadja el. Igaz, hogy ezt megtehesse, ahhoz szükség van néhány hihetetlenebb fordulatra a regény végén.

    Charlotte Brontë: Jane Eyre

    Az egyén felemelkedése

    Jane Eyre azért tud a mai napig közel kerülni hozzánk, mert olyan dolgokért küzd, amik számunkra is fontosak. Nem veti alá magát a konvencióknak, vágyik arra, hogy megtalálja a maga egyedi útját. Identitását sok nehézség közepette kell kialakítania, és mivel a körülötte élők  – szeretetlen család, szigorú iskola, hideg, kiszámíthatatlan munkaadó – ebben nem viszik előre, Jane befelé fordul. Bár környezete nem becsüli őt sokra, legnagyobb ereje mégis az önbecsülése, melynek alapja, hogy képes független maradni, dolgozni, és eltartani magát.

    Charlotte Brontë pedig az egyes szám első személyű narrációval még közelebb hozza őt az olvasókhoz, hiszen a fejébe láthatunk, megismerhetjük kétségeit, belső küzdelmeit. Talán ezt ma már természetesnek érezzük, de néhány évszázada még igencsak újdonságnak számított.

    A jó karakterek örökké élnek

    A Jane Eyre ékes bizonyítéka annak, mennyire sokat jelentenek egy regényben a karakterek, és hogy egy izgalmas, elgondolkodtató történetet is az tesz elsősorban időtállóvá, ha karaktere évszázadokkal később is képes életre kelni az olvasók fantáziájában.

    (Emellett számos kutatás azt derítette ki az elmúlt évtizedben, hogy a nők sokkal többen és többet olvasnak regényeket, mint a férfiak, így aztán nem is csoda, hogy az erős női karakterek és a női lét kérdései, problémái egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek, akár klasszikus, akár kortárs művekről van szó. Fiúk, ha nem tetszik, olvassatok többet.)

    Te olvastad a regényt? Miért szeretted (vagy nem szeretted)?

  • Volt egyszer 5 különös szerelmes regény…

    Volt egyszer 5 különös szerelmes regény…

    Annyi szép és megható – és általában boldogan végződő – szerelmes regényt olvastam már. Jane Austen kamaszkoromtól nagy kedvencem e téren. De most nem ilyen gyűjteményt hoztam nektek. Hanem néhány egészen különös szerelmes darabot. Mert az utóbbi években másfajta szerelmes történetek is felbukkantak az olvasmányaim közt, s néhány közülük nagy hatással volt rám, sokáig foglalkoztatta a gondolataimat elolvasás után is, s végső soron belém épült egy darab belőle.

    Ezeket a regényeket szeretném most bemutatni nektek, melyek azon kívül, hogy igen mély benyomást tettek rám, még egy közös jellegzetességgel bírnak: a lehető legkevésbé megszokott módon mutatják be a szerelmet – úgy, mint előttük más még sosem. Íme:

    Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején

    Fülledt karibi esték. Egy varázslatos világ buja dzsungelekkel, színes madarakkal, tengeri tehenekkel. Egyszercsak lepottyan a madárszar. Felcsattan egy durva káromkodás. García Márquez világa egyedi és magával ragadó, ez a regény pedig számomra arról szólt, hogy soha, nagybetűvel SOHA nincs túl késő. A szerelemre sem.

    Kedvenc idézetem:
    “– És mit gondol, meddig fogunk még így föl-alá hajókázni ezen a kurva folyón? – kérdezte. Florentino Arizának ötvenhárom éve, hét hónapja és tizenegy napja megvolt rá a válasza.
    – Amíg csak élünk – mondta.”

    Emily Brontë: Üvöltő szelek

    Egy regény, melynek korabeli közönsége el sem hitte, hogy nő ilyet írhat. A regényen mindent elsöprően száguld végig az őrült szenvedély, és olvasás közben is érezni szinte a kopár fennsíkon süvítő, sosem szűnő jeges szelet. Gyűlölet és szerelem heves, eltéphetetlen összefonódása áll Emily Brontë egyetlen regényének középpontjában. Két vad, szenvedélyes lélek beteljesületlen szerelme, amit mégsem pusztíthat el semmi, ám ez a szerelem végül mindkettőjüket elpusztítja.

    Kedvenc idézetem:
    “…van vagy kell még lennie valakinek rajtad kívül, akiben te is benne vagy még.”

    Charlotte Brontë: Villette

    A másik Brontë-nővér szintén briliáns alkotása, lehelletfinom részletekig kidolgozott jellem- és szerelemábrázolásokkal. Két, látszólag ellentétes természetű, de lényük legmélyén egyformán szenvedélyes ember hosszú, lassú egymásra találása. Ennek a szerelemnek a szokatlanságát szinte kiemeli egy másik szerelmi szál, a kor nő- és férfiideáljának mézédes egymásra találása, mely mégis elhomályosul a főhős, Lucy szerelmének ereje és mélyen gyökerező szenvedélye mellett.

    Kedvenc idézetem:
    “Az én szerelmem nem szépségből született. Ilyesmihez nekem semmi közöm sincs, hogyan is keveredhetnék ilyesmibe. Csakhogy van egy másféle szerelem, mely bátortalanul, hosszú ismeretség után, a szenvedések kohójában jött létre, az állhatatosság kovácsolta ki, a tiszta szeretet révén vált tartós ötvözetté, kiállta az értelem próbáját, és a végén magától bontakozott ki hibátlan teljességében.”

    Füst Milán: A feleségem története

    A regény Störr kapitány és feleségének története a faragatlan, durva kapitány szemszögéből, aki vágyik a szépség és szellem finomságára, kecsességére, ám azok minduntalan kicsúsznak otromba kezei közül. A rejtélyes nőalakot, a feleséget ezen a durva, kiábrándult és betegesen féltékeny természeten keresztül látjuk csak, s nem kapunk képet arról, milyen is valójában. Egy nézőpont van csak, a kapitányé, s a könyv nem adja az olvasó kezébe a kulcsot. Kalandos, feszültségtől vibráló történet az első oldaltól az utolsóig.

    Kedvenc idézetem:
    “Végül is mi a boldogság? Lábadozásféle, valószínűleg. Egy kis világosság a ködök és homály tömkelege után. Egy kis tisztaság a zűrzavar után.”

    Jókai Anna: Jákob lajtorjája

    Sokszor hangoztatott mondat, hogy bármely kapcsolatot meg lehet javítani, csak szándék és kitartás szükséges hozzá. Ez a regény a cáfolatok egyike. Egy javíthatatlanul tönkremenő kapcsolatról szól, melyben két ember is javíthatatlanul tönkremegy. Van, ami menthető még belőle, de van, ami elveszett örökre. Az írónő finom érzékkel nyúl a témához, a szereplők árnyaltak, esendőségükben is megérthetők, szerethetők.

    Kedvenc idézetem:
    “Van, aki a tükörbe néz és kibírja. Van, aki a tükröt töri össze. Van, aki a látványtól önmagát. És akad, akinek tükrét az Ő irgalma letakarja …”