Richard Yates: A ​szabadság útjai – az „amerikai Bovaryné”?

Created with Sketch.

A filmet láttam először, Kate Winslettel és Leonardo DiCaprióval a főszerepben, még évekkel ezelőtt, és nagyot ütött, mélyen bennem maradt. Most elolvastam a regényt is, és csak úgy zakatoltak a fejemben a gondolatok, közben és utána is, még jó darabig.

A szabadság útjai nyomasztó és felkavaró könyv, de letehetetlen is, mert félelmetesen és lenyűgözően igaz. Soha nem olvastam még regényt, ami ennyire pontosan és hitelesen tárná fel a párkapcsolati játszmákat, azt, hogy férj és feleség hogyan csapják be egymást, egyúttal pedig önmagukat is. De legalább ennyire szól a regény az átlagos életből menekülő átlagos emberről, aki valami többre vágyik, de nagy álmait rendszeresen félretolja, halogatja, és végül sosem éri el. Valójában nem meri elkezdeni a megvalósításukat, mert legbelül ő is tisztában van azzal, hogy se bátorsága, se tehetsége nincs az átlag fölé emelkedni. Nos, ennek is élethű portréja a regénybeli Wheeler házaspár.

És míg tíz éve talán azt mondtam volna, engem aztán ez nem érint, ilyesmiknek én aztán soha a közelében sem… Nos, mai fejjel inkább azt gondolom, még szerencse, ha az ember egyáltalán rálát a saját játszmáira és önbecsapásaira. 😛

A történet: egy átlagos középosztálybeli család a kertvárosból

A történet az 1950-es években játszódik, Frank és April Wheeler két gyerekükkel egy Connecticut állambeli kertvárosba költöznek. Frank innen ingázik minden nap a munkahelyére, minden lelkesedés nélkül, és tölti el napjait az irodában tengve-lengve anélkül, hogy abból bárkinek különösebb haszna származna. April otthon játssza a családanya és háziasszony szerepét, szintén minden lelkesedés nélkül, és csak olyankor csillogtat valami látványos teljesítményt, ha gondoskodásával akarja felpuhítani a férjét, hogy utána belemanipulálhassa valamibe.

Manipulációban egyébként mindketten jók, és mindketten folyton szerepet játszanak, számítgatva, mikor mit érhetnek el, mire hogyan fog reagálni a másik, ki fog végül győzni. Vitáik során nagyon jól tudják, hova üssenek, hogy a másiknak igazán fájjon. Ami közös bennük, az talán csak az életükkel való elégedetlenség, és a meggyőződés, hogy ők többre hivatottak ennél, minthogy egy ilyen művilágban éljenek szép, zöld pázsittal és csinos, fehér házikókkal körülvéve.

Frank és April, a két főhős

Richard Yates: A ​szabadság útjai

A fő cselekményszál ebben a regényben a két főszereplő egymáshoz és önmagához való viszonya, és ez olyan zseniálisan lett megírva, hogy végig fenn is tartja a feszültséget, megdöbbent és elgondolkodtat.

Frank éppen ellentéte a nevének, a frank ugyanis egy melléknév is, aminek magyar jelentése: őszinte. Nos, Frank sohasem őszinte. Fölényes unottsággal beszél a munkájáról, hogy ezzel is bizonygassa maga és April előtt, mennyire felette áll. Mindig gondosan eltervezi, mit hogyan fog a feleségének elmesélni, hogy a lehető legjobb színben tűnjön fel előtte, hogy minél inkább egy határozott kiállású férfi benyomását keltse – ugyanis nem az. Kisebbségi komplexussal küzdő férfi, akinek folyton bizonygatni kell erejét és férfiasságát, elsősorban önmaga előtt. Bár azt gondolja, szeretne kitörni a konvenciók közül, valójában reménytelenül konvencionális ő maga is.

April neve szintén beszédes, angolul ugyanígy mondják az április hónapot. Valóban körbelengi őt valamiféle tavasziasság, csinos és intelligens, és mégis – SPOILER! – ő hal meg végül, ez a fordulat pedig morbid ellentétben áll a nevével – SPOILER VÉGE! April az, aki jobban menekülni akar a kertvárosi életből kettejük közül, és ő tűnik bátrabbnak is. De ha jobban végiggondolom a dolgokat, talán csak kétségbeesettebb. Frankkel ellentétben, aki recepciós lányok megfektetésével, valamint különféle bárokban való iszogatással levezethette a feszültséget, April be volt zárva a családi házba, a monoton háztartási munkák és a gyerekek körüli teendők közé, és nem menekülhetett sehová.

A gyerekek. Fájdalmas látni ezt a részletét is az életüknek, gyereket ugyanis egyikük sem akart valójában, már a megszületésüknek is csak a kettejük közti játszmázás volt az oka, pontosabban az, hogy Frank nyerte a játszmát. De törődni a gyerekekkel, szeretni őket, erre mindketten képtelenek – bár April a szerepének részeként természetesen gondoskodik róluk. 

Álom és bukás (spoileres!)

April álmodja meg a „nagy kitörést”, a menekülést az életükből, vagyis a tervet, hogy költözzenek Párizsba, ahol ő majd dolgozni fog, Frank pedig végre „megtalálhatja önmagát”. Látszólag sikerül ugyan Franket meggyőznie, hogy Párizsban kezdjenek új életet, de ez is csak számtalan csatáik egyike, amiben eleinte April tűnik győztesnek.

Franket kétségek gyötrik, csak nem beszél róluk, és még magának sem nagyon ismeri be, hogy semmitől sem fél jobban, mint hogy megpróbálja „megtalálni önmagát”, mert pontosan tudja, hogy semmivel sem több azoknál az átlagos embereknél, akiket annyira lenéz, semmilyen különleges képessége vagy tehetsége nincs, amire építhetne, még csak egy témát sem tud felmutatni, ami szenvedélyesen érdekli – a középszerűség szapulásán kívül, amiben fáradhatatlan. De hogy mennyire konvencionális, azt mi sem mutatja jobban, mint a másik tény, ami zavarja a párizsi tervvel kapcsolatban: hogy April dolgozna, miközben ő lenne otthon.

Végül egy újabb terhesség ürügyén Frank megvétózza a tervet, ezt a játszmát ő nyeri, és azt hiszi, minden visszatérhet a megszokott kerékvágásba. Azt hiszi, a tény, hogy April nem veszekszik vele, azt jelenti, nincs nagy baj, felesége szépen beletörődik majd az egészbe, és ő helyrehozhatja a házasságukat is, ha éppen megjön a kedve hozzá, mert már belefáradt a szeretőjébe. Nem veszi észre, hogy April lelke belehalt az ő győzelmébe. Mégis (bármennyire is morbid a történtek fényében ilyet mondani) April tűnik erősebbnek kettejük közül, mert ő cselekszik, Frank ellenben beletörődik. April meghal, Frank élettelenül él tovább.

Mi miatt annyira jó ez az amúgy nagyon nyomasztó hangulatú regény?

Richard Yates: A ​szabadság útjai

Richard Yates zseniálisan jeleníti meg az élethazugságokat, a folyamatos elvágyódást és az örökös hárítást. Hús-vér főhősöket írt, akik életre kelnek a lapokon, és mellékszereplői ugyanilyen jók, tökéletesen kiegészítik a történetet (igen, még nyomasztóbbá teszik).

Például Mrs. Givings, az ingatlanközvetítő, a kellemes, rendes asszony mintapéldánya, aki rendszeresen ilyesmiket mond, hogy „Milyen üdítő, megnyugtató a gőzölgő teáskanna látványa!”, akinek minden csodás, bájos, elragadó, aki sosem veszi észre, hogy a férje hallókészüléke ki van kapcsolva, amikor ő beszél hozzá – és akinek a fia egyébként a pszichiátrián van.

És miközben azt gondoljuk magunkban, hogy „jó ég, milyen emberek, milyen életek!”, máris eszünkbe juthat, hogy pont ezt gondolták Wheelerék is a többiekről, miközben épp csak annyival voltak különbek tőlük, hogy szenvedjenek, amiért nem vakok, és észrevegyék, hogy valójában nem többek és mások ők sem.

A szabadság útjai és a Bovaryné

Menekülés az átlagosból. Elvágyódás a kényelmes, de üres életből. Honnan is olyan ismerős ez? Naná, Bovaryné.

Csakhogy míg Flaubert regénye végén Emma és Charles Bovary mindketten vesztesek, addig itt April veszít, Frank pedig megszokja azt az életet, amit felesége nem bírt elviselni. Franknek még az elvágyódása is ellentmondásos, egyszerre álmodik a menekülésről, a szürkeségből való kitörésről, valamint a biztonságos, kiszámítható meghittségről. A kör pedig bezárul, a Wheelerék házába költöző párról pont ugyanolyan leírást ad Mrs. Givings a férjének, mint annak idején Franről és Aprilről, és a gyerekeik sorsában April elhanyagolt gyerekkora ismétlődik.

Kinek ajánlanám?

Akit érdekel a párkapcsolati játszmák, az önbecsapás és önmegvalósítás témája. Aki nem fél a nyomasztó témáktól, nem vár minden történet végén egyértelmű lezárást és megoldást. Házasságban élőknek vagy házasságra készülőknek szintén tanulságos.

Hogy frappánsan zárjam ezt a túl hosszúra sikeredett bejegyzést, hadd jegyezzem még meg, hogy Richard Yates állítólag saját házasságáról mintázta Wheeleréket, és ő maga is roppantul ragaszkodott a tradicionális nemi szerepekhez, melyek a nő feladatát kizárólag a háztartásban és a gyereket körül jelölik ki.

Olvastad már az én regényemet?

Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.

Ha tetszett, oszd meg:

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük