Ürmös Beáta

Szerző: Bea

  • Görbe tükörben a női sors

    Görbe tükörben a női sors

    Az Egyformák vagytok az első regény, amit Szécsi Noémitől olvastam. Cseppet sem zavart, hogy ez egy trilógia harmadik darabja, egy regény álljon meg magában. Megállt. Mondanám, hogy tetszett is, de lehet ilyet mondani egy könyvre, aminek az olvasása olyan, mintha valaki jó erősen gyomorszájon vágott volna?

    Miről szól?

    Két cinikus, klimax felé közeledő, a társadalom szemében egyre inkább láthatatlanná váló nőről, két kisiklott életről. Elza egy Angliából hazatért, szabadszájú könyvkiadói jogásznő, barátnője és egykori sógornője, Em történésznő és idegroncs. Felvillannak családi traumák, az egyetemi-akadémiai világ, egy filmforgatás részletei, luxusházibuli egy lakásétteremben, részeges tivornya egy romkocsmában. A regény egy este történetét meséli el, melyből visszanyúl a múlt emlékeibe, és kezdődhet a kirakózás…

    És hogy kik az egyformák? Például Elza és Em, a két barátnő. Elza laza, Em parázós. Elza berúg, majd olyasmiket tesz, melyekre jobb is, hogy nem emlékszik reggel. Em nem iszik, és Elza éjszakai üzeneteiből másnap reggelre jobban tudja, mit művelt barátnője, mint Elza maga. Elzának nincs gyereke, Emnek van egy kamasz lánya. Elza nem is akar gyereket, Em kétségbeesetten próbálkozik kihordani egy második babát. De barátnők, félszavakból megértik egymást, és egyformák is. Elsőre mindkettőjükről úgy tűnik, hogy erős nők, akik a maguk lábán állnak, de mindkét esetben kiderül, ez csak illúzió.

    Mit szerettem benne? Mit nem?

    Nagyon tetszett a történetet átszövő szarkasztikus humor. Ha van mód, ahogyan érdemes ezt a lelombozó képet megfesteni a két nő életéről, valamint a budapesti kulturális elit látszatvilágáról, akkor ez az.

    „Korábban sosem vágytam Velencébe. Mindeddig nem értem el abba az életkorba, hogy nagyvonalúan szépnek nyilvánítsam, amit mindenki más is szépnek tart. Még mindig élt bennem a kívánság, hogy másnak mutatkozzam, mint a hétköznapi emberek, bár ez évről évre gyengült, mert egyre kevesebb figyelmem maradt annak felmérésére, mihez képest kellene másnak lennem.” Elza és Em hangjában is tapintható a cinizmus, és ezzel számomra élessé válik az a görbe tükör, amiben annyira pontosan látszik az az bizonyos “egyformák vagytok”. Kik? Ők? Mi? A nő mindig kiszolgáltatott? Akkor is, ha szép és fiatal, akkor is, ha már elkelt, akkor is, ha csúnya?

    A történetvezetés ugrál a jelen és a különféle múltak között, ami kissé kaotikus érzést keltett bennem, de az az igazság, hogy ehhez a regényhez pont ez illik. Ráerősít a szétesett életekre, melyeket bemutat. Bár az időugrások miatt nehezebben olvasható a könyv, játékosságot visz az egészbe az, hogy menet közben össze kell raknunk a kirakóst.

    És ami nem tetszett? Hogy olyan, mintha valaki jó erősen gyomorszájon vágott volna. De felróható ez egy regénynek, ami pont ezt akarja tenni?

    Egyformák vagytok, részlet

    Kinek való akkor?

    Aki szereti a szarkasztikus humort és a görbe tükröt.

    Aki nem könnyed szórakozást keres, hanem erős szöveget és érdekes történetvezetést, olyan regényt, amit sokáig kell emészteni.

    Aki elbírja a kognitív disszonanciát.

    Aki jogász, történész, blogger, színész, művész, wannabe értelmiségi.

    Aki budapesti.

    És aki szereti az ilyesfajta mondatokat: „Ha mártírarcot vágtam, az csak azért lehetett, mert alaphelyzetben ezt a kifejezést veszi fel az arcom. Trianon lehet ennek is az oka, esetleg a magyar parasztba beivódott ezredévnyi szenvedés.” Ja, a stílusról már volt szó.

    Te olvastál már döbbenetes regényt női sorsról?

  • Elnyomott érzelmek és életközepi válság Márai tollából: Válás Budán

    Elnyomott érzelmek és életközepi válság Márai tollából: Válás Budán

    Rég olvastam Márait, most újra. A Válás Budán kicsit emlékeztetett A gyertyák csonkig égnekre, mivel itt is egy éjszakai beszélgetés áll a középpontban, két ifjúkori barát beszélgetése. Vagyis, inkább az egyikük, Greiner Imre, az orvos monológja. És ott van még a nő, akinek mindkettejük életében szerepe van, és akit csak a két férfi emlékein keresztül ismerünk meg.

    Ezt a hosszú éjszakát azonban egy meglehetősen hosszú bevezetés előzi meg, mely főszereplőnk, Kőmives Kristóf bíró gyerek- és ifjúkorát mutatja be. Olvasás közben kissé túl hosszúnak is éreztem, de utólag úgy gondolom, szükség volt rá ahhoz, hogy érthető legyen, ami utána jön. Kőmives Kristóf ugyanis félárván, egy érzelmileg elérhetetlen apa mellett nőtt fel. Két testvéréhez sem fűzték érzelmek, mivel a három gyerek három különböző bentlakásos iskolában nevelkedett.

    Ennek pedig nagy szerepe van a későbbiekben, mivel Kristóf sem felismerni, sem kezelni nem tanulta meg az érzelmeket, ehelyett elnyomja őket. Ami árulkodik róluk, azok csak az álmai és a furcsa, szervi rendellenességgel nem magyarázható rosszullétei.

    A regény középpontjában egy furcsa szerelmi háromszög áll. Ennek kapcsán pedig többé-kevésbé mindhárom szereplőnél láthatjuk, hogy az elnyomott és megtagadott érzelmek hogyan törnek ki végül mégis. Idegi alapú rosszullétek, bizonyos témák következetes kerülése, egy látszólag rendezett házasságból (és nem is csak abból) való kétségbeesett kilépés. Életközepi válság.

    Különösen érzékletes számomra, ahogy Kristóf gondolataiba vezet be minket a szerző. A bíró úr ugyanis igazi feddhetetlen, kötelességtudó polgár, emberi és isteni, társadalmi és morális törvények tisztelője. Ő maga példás házasságban él, két gyermeke és visszafogott társasági élete van, és ahogy az embereket ítéli, nos, abból pontosan látszik, mennyire retteg az érzelmek sodrásától, kiszámíthatatlanságától, mivel még a létüket sem ismeri el. Csak azok a furcsa rosszullétek… Valami, ott belül mégis figyelmet kér.

    Szóval gyerekkori traumák, elnyomott érzelmek és életközepi válság egy amúgy nem mai regényben. Úgy látszik, az emberiség problémái mindig is ugyanazok voltak, és az igazán jó művészek nemcsak észrevenni voltak képesek ezeket, hanem zseniálisan át is adni. Mint Márai, aki most jobban tetszett, mint eddig bármikor. De ez meg az én változásom számlájára írható.

    Neked van kedvenc Márai-regényed?

  • Mi köze egy regénynek a valósághoz?

    Mi köze egy regénynek a valósághoz?

    Az oly gyakori kíváncsi kérdés az olvasótól, mellyel most íróként is szembesültem, és amire a válasz roppant egyszerű: semmi. 🙂

    A regény fikció. Kitalált történet, kitalált szereplőkkel. Azért regény. Hogy vajon a regényben oly gunyorosan ábrázolt kisváros az-e, ahol az író maga is felnőtt, hogy a rosszindulatú anyóst a saját anyósáról mintázta-e, vagy hogy az öngyilkos hajlamú főhős az író depressziójára utal-e?

    Az efféle kérdésekre a válasz épp annyi eséllyel igen, mint nem. De legelső sorban is mindegy, mi a válasz. Mert irreleváns a regény szempontjából. Ami a regényben lényeges, az bele van írva, ahhoz tud az olvasó kapcsolódni. Másrészt az író fantáziáját sem kellene lebecsülni. Csak azért, mert ő maga sosem gyilkolt, még írhat gyilkosságról és gyilkosokról, igaz?

    Hogyan értelmezzünk egy regényt?

    Mármint szerintem, de mivel ez az én blogom, nyilvánvalóan az én véleményem olvasható rajta. Szóval, szerintem a regényt az író elkezdi, de az olvasó fejezi be. Hogy egy regényt hogyan értelmeznek, ahhoz az írónak már nincsen köze – és befolyása sincs rá, akár él még, akár nem. A regénynek épp annyi köze van az olvasó valóságához, mint az íróéhoz. Ez pedig így van jól.

    Egyébként én ódzkodok is attól, hogy elemezzem a saját regényem, vagy eláruljak olyat, ami a regényből nem derül ki. A regény valóságának teljesnek kell lennie nélkülem. Amit nem írtam bele, az nincs. Vagy az olvasó képzeletére van bízva, de akkor az érvényes is úgy, ahogy elképzeli. Ennek ez a csodája, ezt nem szabad összetörni.

    Tényleg azt várom, hogy elhidd, a regényeknek semmi közük a valósághoz?

    Igen és nem. Mert persze, hogy közük van a valósághoz, hiszen emberekről és emberi problémákról szólnak. A problémák, konfliktusok, emberi viszonyok a valódiak egy jól megírt regényben, nem az egyes emberek, helyek vagy események. Ettől még az ikertornyok ledőltek szeptember 11-én, a második világháború megtörtént, az egri várat megvédték a magyar katonák (legalábbis egyszer). Sőt, az író talán komoly kutatást végzett az adott történelmi kor és társadalom kapcsán, amibe a történetét elhelyezte. De ettől még a regény fikció.

    Amit pedig az íróról sejthetünk, az csak annyi, hogy jó eséllyel foglalkoztatja az a téma, amiről ír. Boldogságkeresés, örökbefogadás, bűn és megbocsátás, női egyenjogúság, kapcsolatok és karrier, kaland és biztonság. Vagy bármi más. Az élményei, élettapasztalata is meghatározó, de ez nem mindig közvetlen tapasztalat. Lehet az is. De lehet, hogy az osztálytársával történt meg, vagy a szomszédasszonyának a húgával. Vagy a szomszédasszonya húga mesélte, hogy az ő nagynénjének a keresztfia… Vagy olvasta az újságban. Vagy volt egy regény, ami kamaszkorában a szívéhez nőtt, és annak a főszereplője… Vagy – és nem ezt kellene a végére hagyni – elképzelte.

    Vannak életből lopott dolgok is

    Különc szokások. Bogaras nagybácsik. Tipikus jellemvonások. Egy-egy valóságból vett részlet színesebbé és életszerűbbé teszi a regényt. De nem tudhatod, csak a zsúfolt pályaudvaron látott-e meg valakit az író, aki öltönyben volt, aktatáska a kezében, komor arc, és végül ő ihlette a nyomozót, vagy a kávézóban elkapott egy beszélgetést, amiben egy ismeretlen fiatal hölgy a barátnője nyitott házasságáról mesélt egy másik barátnőjének, és erről jutott eszébe egy lehetséges konfliktus, amiben történetesen szerepel két fiatal nő és egy nyitott házasság.

    Az én valóságból vett ihletéseim legalábbis többségében ilyenek. Na, csak elárultam valamit magamról is, pedig nem nagyon akarok. Hogy miért? Mert, mint minden író, én is elsősorban azt szeretném, ha az olvasók a regényemhez kapcsolódnának. Ha az egy annyira teljes világ lenne, hogy nem kellene helyette egy igazibb valóságot, egy valódibb teljességet keresni.

  • New York-hangulat és egy feminista memoár

    New York-hangulat és egy feminista memoár

    Elizabeth Gilbert legfrissebb regényét, a New York lányait olvastam. Tulajdonképpen New York maga elég ok volt arra, hogy ezt a regényt elkezdjem. Öt éve jártam ott, de sem öt év, sem sokszor annyi nem lenne elég, hogy New York hangulatát feledni tudjam. Idén tavasszal pedig különösen hiányzott, és különösen féltem, New York sem marad a régi. Ami egyértelmű, hiszen miért éppen New York ne változna, mikor az egész világ igen?

    Ez a regény a 40-es évek New Yorkjába visz vissza, amit eddig nem ismertem, de olvasás közben benne éltem, és nagyon élveztem. Fájt is meg nem is elengedni, és átlépni a könyvvel együtt az 50-es és 60-as évekbe. Azon felül, hogy a New York lányai kielégítette a város hangulata iránti vágyamat, sokkal többet is adott.

    Miről szól?

    A történet röviden összefoglalható: egy memoár, melyben a nyolcvankilenc éves Vivian Morris emlékszik vissza ifjúságára, majd későbbi életének fontos eseményeire és szereplőire. Egy élvhajhász fiatal lányt kísérünk végig a felnőtté válás és a kiteljesedés útján. New York lányai pedig lényegében az első feministák, élükön Viviannel – mielőtt még egyáltalán ismerte volna ezt a szót bárki.

    Akkor ez most egy feminista regény? Igen, az is. Meg egy nagyszerű fejlődésregény. Főszereplője egy nő, akinek életútja nem fér be a hagyományos keretek közé. Rajta keresztül gondolkodtat el a könyv barátságról és szerelemről, elégedettségről és boldogságról, női szexualitásról, és arról, hogyan maradhat az ember hű önmagához, miközben keresi a helyét a világban.

    Mit szerettem benne? Mit nem?

    Szerettem a memoár formát. Nemcsak megismerjük Vivian életének eseményeit szép sorban, hanem ezeket az idős Vivian szemével látjuk, önkritikával és öniróniával visszanézve a korábbi eseményekre.

    Hogy ki az a bizonyos Angela, akinek a memoár íródik, és ki Angela apja, aki összeköti őket Viviannel, arra csak a végén derül fény. Ez is tetszett, mert a kérdés végig ott lappangott bennem olvasás közben, fenntartva a várakozást, az utolsó fejezetekben pedig szépen helyükre kerültek a dolgok.

    Az én New Yorkom, 2015

    És mondtam már a hangulatot? „1940 New Yorkja! New York sosem lesz még egyszer ugyanolyan. Nem szeretném leszólni az 1940 előtti vagy utáni New Yorkot sem; a maga módján mindegyik figyelemre méltó lehetett. Ám ez olyan nagyváros, amely folyamatosan újjászületik minden egyes fiatal szemében, aki életében először érkezik ide. Így az a város, az a hely – amely abban a pillanatban csak nekem született újjá – sosem fog újra létezni. Örökké őrzi az emlékezetem, akárcsak az idő egy papírnehezékbe zárt orchideát. Az a város mindörökké az én tökéletes New Yorkom marad.” Beszippantott, na.

    A nemszeretem dolgoknak nem is nyitok új szakaszt, annyira rövid a lista. Nekem már túlságosan szájbarágósnak hatott helyenként, hogy annyi feminista klisé bukkan fel a történetben. Valamint nem igazán lett eltalálva a borító…

    Való ez neked?

    A borítójára nézve a New York lányai sokkal komolytalanabb regénynek tűnik, mint amilyen valójában. Igaz, hogy szórakoztató könyv és olvastatja magát, de közben szerintem nagyon is komoly kérdésekről gondolkodtat el, és egy nagyon tanulságos személyiségfejlődést mutat be. Ha emellett még New York hangulata is vonz, akkor szeretni fogod.

    Még több könyvajánlót olvasnál?

    Iratkozz fel a havi hírlevelemre itt – minden hónapban írok egy könyvről, mely közel áll hozzám.

  • Álmodozás a tengerparton Alessandro Bariccóval

    Álmodozás a tengerparton Alessandro Bariccóval

    “Mert senki sem feledheti, milyen szép, ha minden tengerhez, mely ránk vár, van egy folyó a számunkra. És valaki – egy apa, egy szerető, valaki – aki képes kézen fogni és keresni egy folyót – elképzelni, kitalálni -, és rábízni a sodrására, egyetlen könnyed szóval, isten veled. Ez csakugyan csodálatos volna. Gyönyörűség lenne az élet, minden élet.”
    (Alessandro Baricco: Tengeróceán)

    Az első könyvem Alessandro Bariccótól, és amint végeztem vele, már kerestem is, mi legyen a következő (a Selyem lesz). Baricco ugyanis annyira szépen ír, hogy ehhez képest szinte nem is számít, hogy miről. Merész kijelentés, alig mertem leírni, de ez az érzés kísért végig a regényen – és nem azért, mert a tartalom ne ragadott volna magával.

    Tengeróceán. Amikor először hallottam ezt a címet, már akkor tudtam, hogy el fogom olvasni a könyvet. Imádom a tengert! Meg az óceánt! Víz. Az élet vize. Az óceán – szabadság, erő, végtelenség. Sós víz – sós könny. Kiszámíthatatlanság és állandóság. Gyönyörűség és kegyetlenség. Baricco regénye épp erről szól, erről a csodálatos, misztikus, kiismerhetetlen óceánról – hogy mit tesz velünk. Az életről.

    Előrebocsátom azonban, ehhez a regényhez kell egy hangulat. Tudni kell elengedni dolgokat. A valóságot, például. A kohézió iránti igényünket. A Tengeróceán ugyanis olyasfajta finom szálakból szövődik, mint az álmok. Ne kérjünk rajta számon rideg logikát, központi vezérfonalat, mert ezt a könyvet érezni kell. A szívhez szól, nem az észhez. Néha mintha mesében járnánk. A szereplők némelyikének is vannak mesebeli képességei. Máskor viszont durván naturalisztikus jelenetbe csöppenünk, például a hajótörés utáni hánykolódás a tutajon. Gyönyörű és kegyetlen. Az óceán. Az élet.

    Vannak szereplői a regénynek, de épp csak néhány mozzanatot tudunk meg róluk. Érdekes mozzanatokat – de fontosakat? Minden fontos. Valójában a szereplőket is a tenger köti össze, nemcsak azért, mert mindannyian a tengerparton álló Almayer fogadó vendégei vagy dolgozói, hanem mert sorsukat is meghatározza a tenger. Különcök – de ki nem az? Imádtam a párbeszédeket!

    Végezetül pedig… érzések maradnak. Hangulatok. Mélázások. Mintha tennénk egy hosszú, ráérős sétát a kietlen tengerparton. A tenger. “Elmondunk mindent egyetlen szóval, vagy mindent elrejtünk egyetlen szóban?”

  • Hogyan születik egy regény?

    Hogyan születik egy regény?

    Regényt írni már csak azért is izgalmas volt, mert nagyon sok mindent megtapasztaltam, amit regényolvasás közben nem, mert az olvasói szerepből adódóan nem lehet. Nekem mindig fúrta az oldalamat, hogyan készül egy regény, mi zajlik a háttérben, mi az, amit az olvasó nem lát. Természetesen minden regény másképp születik, így ezúttal csak azt tudom megosztani, hogyan készült az én első regényem, és számomra mi jelentett segítséget a megírásához.

    A regény fejben születik meg

    Az viszont általában is igaz, hogy minden regény először fejben születik meg. Nem mondatról-mondatra, nem is elejétől a végéig, hanem a lényeget tekintve. Na, jó, de hogyan? Erre mondják az igazi írók lezser, kissé nagyképű természetességgel: hát jön az IHLET.

    Eszemben sincs ezt a misztikus ködöt teljességgel eloszlatni – nyilván nem vagyok még igazi író -, de azért hozzátenném, hogy a fellegekből alászálló ihlet mellett szükség van földhözragadtabb dolgokra is. Agyra és kézre például, hogy végiggondoljam, majd leírjam azt a történetet. Továbbá nem árt némi kitartás és fegyelem sem.

    Szóval van egy alapötlet. Hogyan tovább?

    Számos kérdés segít abban, hogy egy jó ötletet tovább tudj vinni. Mutatok néhányat, melyek egyszerűnek tűnnek, a nehézségük pedig abban rejlik, hogy valóban alaposan végig kell őket gondolni. Vagy leírni, ha neked az a könnyebb. Tehát:

    Ki(k)ről szól? Ki a főszereplő? Mi a neve? Hány éves? Hol él? Kikkel él együtt? Hogyan telik egy tipikus napja? Mi a munkája? Kik a barátai, családtagjai? Milyen viszonyban van velük? Mit csinál szabadidejében? Vannak fura hobbijai? Milyen ember? Milyen a világnézete? Milyen filmeket szeret? Mi a kedvenc könyve? Mi a legnagyobb álma? Mitől fél?

    Először meg kell ismerned a főszereplődet ahhoz, hogy a regényben életre tudd kelteni. Na, jó, de mi van a történettel? Elvégre mindenképpen kell egy jó sztori, nem? Ez a regény típusától is függ. De a főszereplő mindenképpen fontos, minden más az ő alakjára épül. A történet is, ami a főszereplő (vagy főszereplők) problémáiból, céljaiból, vágyaiból, küzdelmeiből áll össze.

    Ezután jön a többi lényeges szereplő, akiket szintén meg kell teremteni fejben. Majd jöhetnek a szereplők közti viszonyok: milyen konfliktusok vannak? Ki honnan, hová akar eljutni? Mik az akadályok? Hogyan próbálják azokat az egyes szereplők legyőzni? A mellékszereplők és az ő konfliktusaik esetén ezt akár aközben is át lehet gondolni, miközben már írod a regényt.

    Nekem az volt a tapasztalatom, hogy ha valóban tudod, kikről szól a regényed, akkor már azt is tudod, miről szól.

    Alkoss szabályokat, amik segítenek az írásban

    Én nem utálom a szabály szót, de éppenséggel nem is nagyon szeretem. Ha te sem, akkor használd mondjuk a szokás vagy rutin szavakat helyette. Ugyanis itt arról van szó, hogy kialakíts egy keretet, ami a regényed befejezéséhez hozzásegít.

    Számomra az első regényemnél a NaNoWriMo (vagyis a National Novel Writing Month 30 napos regényírás kihívás) szabályai adták az alapot, legelső sorban az alábbiak:

    • 30 napon keresztül írj összesen 50 ezer szót, mely adjon ki egy történetet, melynek eleje, közepe és vége van
    • első vázlatba ne javíts bele, ne törölj belőle
    • minden nap írj, akkor is, ha csak egy keveset sikerül

    Engem ezek a szabályok segítettek. Az, hogy folyamatosan benne éltem a történetben, és hogy kritika és elvárások nélkül egyszerűen csak kiírtam magamból, ami bennem volt, segítettek szabadjára engedni a kreativitásomat és lendületben tartottak. Nem biztos, hogy mindenkinek ez válik be. De biztos van olyan rutin, ami igen, és ezt kell kialakítani.

    És végül…

    Kész a regény. Dehogy. Az első vázlat még nem a regény. De lehet vele dolgozni (általában jó sokat), hogy végül majd az legyen.

    Te próbálkoztál már regényírással? Mik a tapasztalataid, milyen szokások segítenek?

    [hfe_template id=’4184′]

  • Apró dolgok, ha a nagyok elviselhetetlenek – egy regény Indiából

    Apró dolgok, ha a nagyok elviselhetetlenek – egy regény Indiából

    Egy társadalom, ami szigorúan megszabja, hogy kit kell szeretni. És mennyire. És hogyan. Valamint néhány ember, akik ezeket a törvényeket áthágják. Akiknek csak az apró dolgok számítanak, mert a teljes képet úgysem tudnák elviselni.

    Az Apró Dolgok Istene az első könyvem kortárs indiai szerzőtől, Arundhati Roy pedig szerencsés első választás volt, mert remekül ír. Sodróan, feszültségtől vibrálóan. Tömény, mint a jó minőségű csokoládé. Az Apró Dolgok Istenének pedig a cselekményvezetése is mesteri. A két párhuzamos szál huszonhárom év különbséggel fut, az egyik visszafojtott feszültséggel halad a tragédia felé, a másik, huszonhárom évvel későbbi a következményeket mutatja, a csúcspont pedig, ahol a kettő találkozik: maga a tragédia, melynek részleteire csak a regény legvégén derül fény.

    A tragédia, mely egyrészt egy egyszerű baleset, másrészt összegabalyodik egy másik üggyel, ami a maga nemében szintén roppant egyszerű és természetes Indiában: a kasztrendszerrel. Mely olyan mélységig hatja át a társadalmat, hogy beépül az egyenlőséget hirdető keresztény vallásba, a szintén egyenlőséget hirdető kommunista mozgalmakba, valamint felülír tehetséget, képességet, de még a szülő gyermeke iránti szeretetét is.

    Bár a regény nagy részében legtöbbször a huszonhárom évvel ezelőtti ikrek, Ráhel és Eszta szemszögéből látjuk a dolgokat (és nagyon hihető és tűpontos ez a gyerekszemszög!), hozzám mégis az édesanyjuk, Ammu került a legközelebb. A nő, aki képtelen elfogadni, hogy a szerep számára előre meg van írva. “Harmincegy éves. Nem öreg. Nem fiatal. Hanem életképes, halálképes korú.” A nő, aki családja elől házasságba menekült, később mégis elvált részeges férjétől, és aki “duplán szereti” a gyerekeit, az ikreket, akik rajonganak érte. És a nő, aki átlép azokon a bizonyos törvényeken, melyek előírják, hogy kit kell szeretni. És mennyire. És hogyan. A nő, akinek ezt nem bocsátják meg.

    Te olvastál már Indiában játszódó regényt? Mesélj!

  • Az 5 legviccesebb Rejtő-regény

    Az 5 legviccesebb Rejtő-regény

    Itt van a nyár, és a nyaraláshoz könnyed, szórakoztató olvasmányok illenek. Ha pedig elmarad a nyaralás idén, akkor még inkább jól jön egy kis nevetés. Arról meg ki más is juthatna eszembe, mint Rejtő Jenő? Ugyanis még senkinek a könyvein nem nevettem olyan jókat, mint az övéin. Így volt ez tizenéves koromban, és most is így van.

    Rejtő Jenő, írói álnevén P. Howard, számlálatlan humoros regény és kisregény szerzője. Abszurd szereplői és fordulatai, sajátos, groteszk humora és az ebbe csomagolt társadalomkritikája páratlan hangulatot kölcsönöz nagyon sok regényének – olyannyira, hogy egyesek szerint felülbírálandó, valóban ponyva-e, amit Rejtő írt, vagy több annál. Ezt nem én fogom eldönteni, az viszont biztos, hogy szívesen olvasom őt, és szeretettel ajánlom bárkinek, aki kacagásra vágyik.

    Jöjjön tehát az öt legviccesebb regénye – az én teljességgel szubjektív válogatásom:

    Piszkos Fred, a kapitány

    „- Uram! A késemért jöttem!
    – Hol hagyta?
    – Valami matrózban.
    – Milyen kés volt?
    – Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?
    – Várjunk… Csak lassan, kérem… Milyen volt a nyele?
    – Kagyló.
    – Hány részből?
    – Egy darabból készült.
    – Akkor nincs baj. Megvan a kés!
    – Hol?
    – A hátamban.
    – Köszönöm…
    – Kérem… A csapos mesélte, hogy milyen szép kés van bennem. Egy darab húszcentis kagylóritkaság.
    – Forduljon meg, kérem, hogy kivegyem…
    – Kitartás! A kocsmáros azt mondta, hogy amíg nem hoz orvost, hagyjam bent a kést, mert különben elvérzek. A kocsmáros ért ehhez, mert itt már öltek orvost is. Régi étterem.
    – De én sietek, kérem! És mit tudja az ember, hogy mikor jön az orvos? Kés nélkül mégsem mehetek éjjel haza.
    – Az orvos itt lakik a közelben, és a kocsmáros triciklin ment érte. Ha szurkált uram, hát viselje a következményeket.
    – Hohó! Azért, mert magába szúrnak egy kést, még nincs joga hozzá, hogy megtartsa. Ez önbíráskodás! Hála Istennek, van még jog a világon.”

    Lehet nem szeretni egy regényt, ami ilyen párbeszéddel nyit? Nekem ez volt első találkozom Rejtővel – meg a groteszk humorral, amit azóta is imádok, nemcsak az ő regényeiben. De ez a regény ismertetett meg kedvenc Rejtő-hőseimmel is: Piszkos Freddel, Fülig Jimmyvel és a többi, válogatott kikötői szélhámossal. Ezen felül van itt minden, ami egy izgalmas történethez kell: trónöröklés, összeesküvés, járvány egy luxushajón, visszajáró holttestek, csavargónak álcázott herceg és hercegnek álcázott csavargó, szerelem és sok-sok humor.

    A tizennégy karátos autó

    „Gorcsev Iván, a Rangoon teherhajó matróza még huszonegy éves sem volt, midőn elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Ilyen nagy jelentőségű tudományos jutalmat e poétikusan ifjú korban megszerezni példátlan nagyszerű teljesítmény, még akkor is, ha egyesek előtt talán szépséghibának tűnik majd, hogy Gorcsev Iván a fizikai Nobel-díjat a makao nevű kártyajátékon nyerte el, Noah Bertinus professzortól, akinek ezt a kitüntetést Stockholmban, néhány nappal előbb, a svéd király nyújtotta át, de végre is a kákán csomót keresők nem számítanak; a lényeg a fő: hogy Gorcsev Iván igenis huszonegy éves korában elnyerte a Nobel-díjat.”

    Újabb első mondatok, ezúttal egy olyan regényből, mely maga is egy kalandos száguldás – egy sofőrrel, aki nem tud vezetni, de tűzön-vízen áthajt, és egy autóval, melynek alváza aranyból van. Izgalmas cselekménye mellett A tizennégy karátos autó szellemes ötletek tárháza. Van benne nyomozósdi, légiós történet, egy kis románc, de legelső sorban is paródiát csinál mindenből.

    A három testőr Afrikában

    „Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban.”

    Rejtő tud indítani, mondtam már? Ennek a regénynek is az első mondatait ragadtam ki, melyek észrevétlenül sodornak magukkal Csülök, Tuskó Hopkins, Senki Alfonz és a Török Szultán négyesének fergeteges kalandjában. A Szaharában meleg van, megtudjuk, ki az a nagy Levin, minden mindennel összefügg, a szálak összegabalyodnak, feltűnik az elmaradhatatlan nő, végül pedig minden szépen kisimul. Csak az arcizmaink kapnak görcsöt.

    A szőke ciklon

    „Ilyenek a nők. Tizenötször eldobnak valamit, amiről azután, ha végképp elhagyták, rájönnek, hogy a legdrágább kincsük volt.”

    Ahogy a ciklon, olyan őrült tempóban halad ez a történet, meneküléssel és üldözéssel – hajón, vonaton, autón, tevén. Miss Evelyn Weston, a balladafordítással foglalkozó bölcsészkisasszony, egy egymillió font sterling értékű gyémánt örököse testesíti meg ezt a bizonyos ciklont, mely felforgat maga körül mindent, többek között tisztes angol úriemberek életét és érzelemvilágát. Pörgős, kacagtató kaland.

    Az ellopott futár

    „Ez a lány maga sem tudta, hogy mit akar, de abból nem engedett, és semmi sem olyan végzetes erejű, elsöprő hatalom, mint a nő, ha valamiben nincs igaza. Mondd neki, hogy ne tanuljon énekelni, mert nincs hangja, kérd, hogy ne pöröljön, hiszen elveszíti, könyörögj, hogy viseljen más kalapot, mivel ez nem illik hozzá; éppen annyi, mintha felkérnék a ciklont, hogy foglaljon helyet egy percre.”

    Szédületes pörgés ez is, egy újabb kikötői történet, de nem a megszokott figurákkal, csak a megszokott módon sodor magával. Főhőse ezúttal egy kislány: tiszta lelkű, de felvágott nyelvű, eleven, és olyan kisugárzása van, mely összekovácsolja az embereket – élükön Babette anyó a húsdarálóval, elvégre nem lehet mindenkinek kagylónyelű zsebkése. A humor alatt pedig komoly gondolatok is felbukkannak jogról, igazságról, kapcsolatokról.

    Rejtő attól lesz komoly, mert nem lehet komolyan venni. Lépjetek csak be a hotelbe, ahol „esténként az úri közönség verekszik”, a klubhelyiségbe, ahová „lőfegyvert és ólmosbotot behozni ajánlatos”. „Belépés díjtalan! Kilépés bizonytalan!”

    Neked van kedvenc Rejtő-regényed?

  • Miről blogol egy író?

    Miről blogol egy író?

    Egyáltalán, miben más az író, aki blogol, mint a blogger, aki ír? Van ennek a kérdésnek bármi értelme, hiszen a blogolás is írás, nem?

    Harmadik blogomat indítva kicsit úgy érzem magam, mint Doris Lessing Az arany jegyzetfüzet című könyvének főhőse, aki négy külön jegyzetfüzetbe írja ki magából életének különböző szeleteit. Egy füzet a múlté, egy a politikáé, egy az érzelmeké, egy pedig a mindennapoké. Nekem füzetek helyett blogjaim vannak: egy az utazásé, egy az írásé, egy pedig minden más mindennapos és kevésbé mindennapos témáé. És hárman együtt sem adnak ki engem, de a hiányzó darabokat fedje jótékony homály.

    Szóval ez lenne az, ami az írásé. Ha kitalálnám végre, miről blogol egy író. Hogy lehet-e egy blogger író. Vagy egy író blogger. Ami engem illett, a fogmosások közben felröppenő témaötleteimet (fogmosás közben különösen jó ötletek tudnak születni, melyeket esetleg csak a zuhanyzás közben születő ötletek múlnak felül) mind fontolóra vettem, majd mind elvetettem, mondván, egy író ilyesmiről mégsem írhat, még a blogján sem, mert nem elég komoly, magvas, örökérvényű… nem elég irodalmi, ez a jó szó, hát nem?

    Idáig jutva fejben, azonnal megkerestem a férjem (ami a két és fél szobás lakásban azért nem olyan nehéz feladat), és még mindig fogkefével a számban, cseppet sem irodalmian megosztottam vele ezt a dilemmát. A végére érve már együtt nevettünk azon, hogy mennyire komolyan tudom én magamat venni, pedig mennyire nem kellene. Most azt játszom, hogy író vagyok, na és? Talán még egy kis fogkrém is elcsöppent.

    Hogy egy komoly író miről ír, azt tehát én nem tudhatom. Azt a vitát meg, hogy a blogger író-e, el sem akarom kezdeni. Én csak simán én vagyok, és azt tudom, én miről fogok írni. Pont arról, ami eszembe jut. Hogy érdemesek-e ezek a gondolatok a megírásra, azt pedig úgysem az én feladatom eldönteni, hanem a tiétek, olvasóké.

    Ti miről olvasnátok szívesen?