Kategória: Személyes

Egyik legszebb élményünk az ausztrál útról egy egynapos hajókirándulás a Whitsunday-szigetre. Ez egy mesés trópusi homoksziget, és nem is az egyetlen a környéken.

A Whitsunday-szigetek 74 darab homokszigetből áll, melyek Észak-Queensland partvonala mentén, a Nagy-korallzátony ölelésében találhatóak. A szigetek közül néhányon luxusszálloda komplexumokat húztak fel, nagy részük azonban lakatlan – és érintetlen! Emiatt nem is olyan egyszerű felkeresni őket, ha nincsen saját hajód.

Hajókirándulás Airlie Beach-ről

A probléma azonban könnyen megoldható, a part menti településekről számtalan hajókirándulást szerveznek, különféle hosszúságú és különféle szigeteket érintő utakat. Mi az Airlie Beach nevű kikötővároskából indultunk egynapos kirándulásra a legnagyobb szigetre, aminek a neve megegyezik a szigetcsoportéval: Whitsunday-sziget.

Airlie Beach neve amúgy megtévesztő, nem találunk ott olyan strandot, ami alkalmas lenne fürdőzésre, ugyanis a városka folyótorkolatban van, így nagy a veszélye annak, hogy krokodilok úszkálnak a partközeli öblökben. Erre táblák is figyelmeztetnek. Ellenben nagyon hangulatos sétányai és parkjai vannak, ingyenes medencéket is találunk. Szerintem kihozták a helyből azt, amit lehetett, arról meg Airlie Beach igazán nem tehet, hogy legnagyobb vonzereje mégiscsak a kikötő, és az innen induló hajókirándulások.

Hill Inlet: a látvány, amit nem lehet elfelejteni

Reggel korán indult a hajónk, és egy másfél órás út során értük el a Whitsunday-szigetet. Az út maga is élmény volt, számos trópusi sziget mellett haladtunk el. De a java természetesen ezután jött.

A csoportunk több részre volt osztva, minket rögtön áttereltek a nagy hajóról egy kisebb csónakba, ami a Whitsunday-sziget egy távolabbi pontja felé vette az irányt. Mi a túrával kezdtünk. A kezem beleért a türkizkék vízbe, nem tudtam betelni a látvánnyal. Végül egy sekély öbölben állt meg a csónak, térdig se ért a víz, ahol kiszálltunk.

Annál a híres lagúnánál voltunk, amiről számtalan képet láttam már korábban, melyeknek köszönhetően régóta álmodtam arról, hogy lássam ezt a helyet élőben is. Papucsban sétáltunk fel a puha fehér homokban a Hill Inlet nevű kilátópontba, és ott tárult elénk a látvány teljes szépségében. A lagúna és a távolban elterülő meseszép öböl a zöld és kék színek minden árnyalatában pompázott, és a felhők mozgásával az árnyalatok is folyamatosan változtak. Ezt semmilyen fénykép nem tudja visszaadni. Persze, próbálkoztunk azért megörökíteni. 🙂

Whitehaven Beach, a világ legszebb strandja?

Ez a kis séta után a csónak visszavitt minket oda, ahol a nap további részét töltöttük: a Whitehaven Beach-re. Ez egy kb. 7 kilométer hosszú strand, és a legszebb, amit valaha láttunk!

A homokja hófehér színű, és a különlegessége az, hogy olyan magas a szilikát tartalma, hogy nem melegszik fel. Ellenben nyikorog a talpunk alatt, és meglepően jól tapad (értsd, két nap múlva is ezeket a fehér homokszemeket fogod kiseperni mindenedből… annyi baj legyen). A másik különlegessége pedig az, hogy ez a fehér homokos aljzat adja a tökéletes türkizkék színét a víznek, ami olyan tiszta, hogy szabad szemmel látni lehet a benne úszkáló halakat.

Felváltva úsztunk a 26 fokos vízben, búvárkodtunk és sétáltunk a puha homokban a parton. Mondanom sem kell, elég gyorsan elrepült a nap. Késő délután indult vissza a hajó.

Néhány szó a medúzákról

De, lévén Ausztráliáról beszélünk, nem fejezhetem be a bejegyzést veszélyes állatok emlegetése nélkül. 😛 A trópusok meleg vizét a medúzák is kedvelik. Róluk és más trópusi veszélyekről írtam már egy korábbi bejegyzésben, amit itt találsz. Itt csak annyit említenék, hogy a hajókirándulás résztvevői számára a legtöbb szervező iroda biztosít védőruhát a kirándulás idejére. Ezeket a ruhákat méret szerint osztják ki mindenkinek még a hajón, és a nap végén gyűjtik be (és ők mossák ki belőle a beletapadt homokot, aminek roppantul örültünk).

Bár mi az esős évszak után voltunk, a védőruha viselését “biztos, ami biztos” alapon mindenkinek javasolták, amíg a vízben van. Mellesleg, ez a ruha a leégéstől is megvédett minket a nap folyamán.

Te fürödtél már kellemesen meleg óceánban, tengerben? Hol?

Ausztrália keleti partján a kék és zöld színek dominálnak. Óceán és esőerdő. A híres Nagy-korallzátony pedig szinte egybeölelkezik egy másik természeti csodával: a Daintree esőerdejével, ami az óceánpartig nyúlik, a mangrove fák nagy gyökerei dagálykor vízben áznak. Ez volt autós túránk legészakibb pontja.

Olyannyira lenyűgözött ez az esőerdő, hogy egyik sétánk során kis híján lefejeltem egy hatalmas pókot, és még csak észre sem vettem. Férjem baljóslatú kérésére – miszerint “fordulj csak meg, és nézz egy kicsit felfelé” – aztán utólag is sokkot kaptam, mikor megláttam a pókot a fejem fölött pár centivel a hálója közepén terpeszkedni. De további ijesztgetés helyett inkább elmesélem, mitől is olyan különleges a Daintree. (Egyébként egy kézen számolhatom, hányszor láttunk pókot az utunk során.)

Ő a világ legrégebbi, folyamatosan létező esőerdeje. Korát 180 millió évre becsülik, ezzel jócskán megelőzi az Amazonas esőerdejét (is). Némely itt található növény több mint 100 millió éve is létezett már, és mivel környezetük, az esőerdő állandó maradt, ők maguk sem változtak sokat. Az egyik legismertebb közülük az Idiospermum australiense, köznyelvi nevén Idiot Fruit, mely a föld egyik legprimitívebb virágzó növénye.

Öldöklő növények

Az esőerdő keményeknek való terep. Élet-halál harc folyik a fényért, élősködők törnek a magasba, fák fojtják meg egymást az évek során. Fajgazdagsága páratlan, és bizony nem érdemes tudatlanul nyúlkálni a növényekhez.

Az egyik túránk előtt például tábla figyelmeztetett (mindenféle veszélyre tábla figyelmeztet, kitelne belőlük is egy szép gyűjtemény), hogy van egy növény, aminek zöld és szív alakú levele van, neve ez és ez (persze, nem jegyeztük meg) – na, ahhoz jobb nem hozzáérni, mert fájdalmas kiütéseket okoz, valamint akár hetekig tartó fejfájást. De nézzük a jó oldalát: megölni azért nem tud. Növény még Ausztráliában sem öl embert (csak ha megeszed, és pont egy mérgező bogyó a szóban forgó).

Az esőerdő érdekes és egyedi állatai

A Daintree egyik legfontosabb lakója a cassowary (a magyar nevét is megtaláltam: kazuár; ez nekem pont annyira hangzott volna ismerősnek ezelőtt, mint az angol verzió, de hát, nem vagyok biológus). Ez egy strucchoz hasonló, ám annál színesebb madár. Kizárólag itt él, mégpedig érdekes szimbiózisban az esőerdővel. Bizonyos növényfajok magjai ugyanis csak akkor tudnak termékennyé válni, ha előbb keresztülmennek a cassowary emésztőrendszerén. A veszélyeztetett madárfaj léte így nagyon szoros kapcsolatban áll számos növényfaj létével. Sajnos vadonban nem láttunk ilyet, ritkán látni őket, mivel kevesen is vannak.

Amit viszont láttunk, sőt több százat is, azok a repülő kutyák. Mi nagyon aranyosnak találtuk őket! Nagyrészt a fákon lógtak fejjel lefelé, és legyezgették magukat denevérszerű szárnyukkal. Némelyek játszottak vagy veszekedtek. Az idegesítően magas frekvenciájú hangjuk ellenére jó ideig elnézegettük őket.

Egy másik nagyon édes, és szinte csak itt élő állatka, amit viszont nem láttunk, a tree kangaroo – egy fán élő, kicsi és félénk kenguru fajta. Ebben mondjuk nem is reménykedtünk, hiszen magasan van az élőhelye, és különben is fél az embertől. Ellenben számos kígyófajta is szívesen heverészik a magas, napos helyeken, belőlük se láttunk egyet se, ezt kevésbé bántuk.

Láttunk viszont krokodilt az egyik folyótorkolatban. Nem is volt olyan könnyű észrevenni, teljesen mozdulatlan volt, és csak félig látszott ki a vízből. Mi a víztől messzebb álltunk a parton. A Daintree azon helyek egyike Queenslandben, ahol egyik strandon sem érdemes bemenni a vízbe. A Daintree folyó és más kisebb, trópusi folyók ugyanis itt torkollanak az óceánba, és a krokodilok rendkívül kedvelik őket. Képeslapra illő, gyönyörű strandok amúgy, és bármelyik alkalmas egy romantikus krokodil-leső sétára, lévén igencsak néptelenek.

Érintetlen, vad világ

A néptelenséghez hozzátartozik, hogy a Daintree területén nem sokan élnek. Az itteni benzinkutak, vendéglátóegységek saját generátorukkal termelik az áramot, és nincs túl sok belőlük. Queensland állam fel is vásárolta az esőerdő nagy részét, az érintetlenség megőrzésének érdekében.

Az út, ameddig van, addig jó minőségű, de zsákutcában végződik (az Ausztrália északi része felé vezető főút nem a part mentén megy). A Daintree folyó természetes választóvonalat képez az esőerdő és a tőle délre eső terület közt, rajta egyetlen komp közlekedik, az esős évszak áradásakor az se.

Érintetlen, páratlan fajgazdagságú, ősi darabkája ez a földnek. Méltó és felejthetetlen lezárása lett az ausztrál utunknak. Nem mellesleg, többet tanultam itt a természetről és egyes fajokról, mint amennyi életem összes biológia óráján rám ragadt. És a biológia órával ellentétben, ezt nagyon élveztem.

Ausztrál utunk során Melbourne-ből indultunk észak felé a keleti part mentén, és Észak-Queensland volt az utolsó régió, amit meglátogattunk. Ez volt számunkra a legkülönlegesebb is. Ez az igazi trópus.

Szeszélyes és veszélyes?

Itt már nem kell annyira tartani a cápáktól, mivel megeszik őket a krokodilok. Az akár 6 méteresre is megnövő ún. saltwater crocodile ugyanis szívesen úszkál nemcsak a folyótorkolatokban, de a közelükben található, pálmafákkal szegélyezett türkizkék öblökben is. Az úszkálás itt igen kellemes egyébként, az óceán hőmérséklete egész évben 25-29°C. Ezt a hőmérsékletet rajtam kívül még számtalan medúzafaj is kedveli, melyek közül némelynek a csípése halálos is lehet. Egyikük a teljesen átlátszó, kifejlett korában 1 köbcentiméteres Irukandji, akinek a jelenlétét teljességgel kizárt, hogy észrevedd. Azonban ha fürdés után elájulsz, akkor kezdj gyanakodni, hogy találkozhattál vele.

Neked is megjött a kedved Észak-Queensland felfedezéséhez? 😛 Az igazság az, hogy csodálatos hely. És bár a fenti tények mind igazak, a teljes igazsághoz még más is hozzátartozik.

És mi tartozik még hozzá az igazsághoz?

Egyrészt az, hogy amikor ennyire ismeretlen, más klímájú és élővilágú helyre látogat az ember, akkor fontos tájékozódni. A trópusi helyek mindenhol a világon sok veszélyt rejtenek. Ezenfelül lenyűgözően szépek, színesek, változatosak, és minden szeszélyük ellenére képesek elrabolni a szíved. Az enyémet Észak-Queensland biztosan. Most pedig jöjjön néhány lelkesítőbb és megnyugtatóbb tény.

Queensland Ausztrália második legnagyobb tagállama. Nagyjából 50%-a, az északi rész tartozik a trópusi övezetbe, a Mackay és Cape York közötti rész. Ez otthont ad a Nagy-korallzátonynak, a világ egyik legősibb esőerdejének, a Daintree-nak, valamint több száz meseszép trópusi homokszigetnek, és a már említett, pálmákkal szegélyezett, képeslapra illő türkizkék öblöknek.

Megemlíteném még a Whitsunday-szigeteket, ami ausztrál utunk egyik csúcspontja volt, és teljesen biztos vagyok benne, hogy itt rátaláltunk a világ legszebb trópusi strandjára. (Azért ezt még rendesen igazolni kell, tehát jó pár további trópusi szigetet is érdemes lenne felkeresni a világban.) Továbbá a fura nevű Girringun és Wooroonooran Nemzeti Parkokat az esőerdei túráikkal és vízeséseikkel. A Daintree-ban pedig még krokodilt is láttunk (ez itt egy pozitív élmény, ha valakinek kétsége volna).

Olvasnál friss írásokat az ausztrál életről? Angolul írok róla tovább itt.

Mikor érdemes elutazni ide?

Nagyon nem mindegy azonban, mikor látogatunk el Észak-Queenslandbe. Az esős évszak kb. novembertől márciusig tart, és ez az az időszak, amit nem érdemes választani. Egyrészt azért, mert esik. Nagyon. Gyakran vannak komoly árvizek, járhatatlanná válnak ilyenkor az utak.

Emellett rendszeresen végigsöpör a partokon vagy a part menti szigeteken néhány ciklon. Ez a trópusi esős évszak sajátossága, hozzánk csak a nagyon erős és nagy pusztítást végző ciklonok híre jut el. Végül pedig, a medúzák kedvenc évszaka is az esős évszak. Ilyenkor szaporodnak, élnek, virulnak, lubickolnak. Senki nem állítja, hogy a száraz évszakban 0% a medúzával való találkozás esélye, de azért azt közelíti.

A kora ősz és a késő tavasz átmeneti időszakok, ilyenkor már általában nem fordulnak elő az esős évszak kellemetlen velejárói. A mi nyarunk pedig a száraz évszak, a főszezon. Mi áprilisban voltunk, mivel a nyarat a magas árak és az iskolaszünettel járó tömeg miatt igyekszünk kerülni. Március végén még elvonult a partokhoz közel egy ciklon, az volt a szezon utolsója. Mire mi április második felére Észak-Queenslandbe jutottunk, már egyáltalán nem esett.

Akkor hogyan is kerüljük el a medúzákat és a krokodilokat?

További jó hírekkel is szolgálhatok. A meseszép öblök között ugyanis még olyan is akad, ahol biztonságosan lehet úszni egyet. A krokodilok ugyanis, bár nem idegenkednek a sós víztől, leginkább a folyótorkolatok környékét kedvelik. A torkolatoktól távolabb eső öblökben, illetve a szigeteken nem kell krokodiloktól tartani. Hogy miből derül ki egyértelműen, van-e krokodilveszély? Ki van táblázva. Nagy, piros figyelmeztetések több nyelven, valamint egy szemléletes kis krokodil ábra, amint épp nagyra tátja a száját, hogy hamm, bekapjon.

Ami a medúzákat illeti, a velük való kellemetlen találkozás esélyét is nagyban lehet csökkenteni. Egyrészt azzal, hogy nem esős évszakban mész. Másrészt azzal, hogy egy teljes testet lefedő ruhát viselsz, ami kicsit hasonlít a buvárruhához, csak más anyagból van. (Stinger suit a neve, nem tudom, van-e ennek magyar fordítása. Ott bármely sportboltban kapható.) Konkrétan a lábujjadtól a fejed búbjáig szinte teljesen befed, és kb. 90%-os hatékonysággal megvéd a csípéstől. De megvéd még valami mástól is, amit mi szintén nagyon hasznosnak tartottunk: a leégéstől. Kicsit fura viselni. De mi az, ami nem fura a trópusokon? 😀

Esőerdei titkok

Végül még egy titok. A helyiek, akik a part mentén élnek, nem is az óceánban fürdenek legtöbbet az év során, hanem a tiszta vizű esőerdei folyók vízmedencéiben.

Mi is kerestünk ilyeneket, találtunk és meg is szerettünk számosat. Bár ezek az óceánnál hidegebbek, azért amikor egy vízesés mellett csúszdázol bele a smaragdzöld vízbe, az felejthetetlen élmény. Amelyik közelében krokodilok élnek, arra itt is tábla figyelmeztet. Általános szabály pedig, hogy csakis kristálytiszta, átlátszó vízbe szabad bemenni, ami nem zavaros.

Tehát se krokodil, se medúza. Azért egyszer beleütköztünk egy táblába, miszerint a folyóba mezítláb ne lépj be, mert az ott élő kőhal mérge halálos. A kőhalat pedig egyszerű felismerni: pont úgy néz ki, mint bármelyik kő, amikkel tele a folyómeder alja. 😀 Mit lehet tenni ilyenkor? Mi már csak nevetni tudtunk. Valamint felvettük a búvárkodáshoz használt vízi cipellőinket.

Na, meghoztam a kedvetek ehhez a fura, messzi helyhez?

Ausztrália leghíresebb természeti csodáinak egyike a Tizenkét Apostol. Miután leszállt a gépünk Melbourne-ben, másnap reggel már mentünk is a bérelt kocsiért, és irány a Great Ocean Road, ez az óceánpart menti csodás panorámaút, és ikonikus megállóhelye, a Tizenkét Apostol.

A név csalóka, ugyanis a formáció fénykorában is csak kilenc sziklából állt. 2005-ben ezekből egy leomlott, azóta nyolcan vannak. Az apostolok viszont tizenketten, de ne legyünk már mindig olyan prózaiak, ez itt egy élő metafora.

Az erózió egyébként folyamatosan pusztítja a mészkőpartot, így idővel valószínűleg további apostolok tűnnek majd el, de talán születnek is újabbak. Akárhányan legyenek is, az biztos, hogy lenyűgöző látványt nyújtanak a végtelen óceán és a vörös, magas sziklafal találkozásánál.

A magas sziklafal az oka annak is, hogy az Apostolok előtti strand gyalog megközelíthetetlen. Szerencsére a sziklafal tetejéről csodálatos látványt élvezhetünk, a kilátópontok pedig (akadálymentes) sétánnyal vannak összekötve. Ez egyben azon kevés helyek egyike Ausztráliában, ahol tömeg volt körülöttünk. Na, nem a népszerű európai turisztikai célpontokon megszokott tömeg, de azért az ausztrál népsűrűséghez képest jelentős.

A strandon való sétáról sem kellett teljesen lemondani, a Tizenkét Apostolhoz közeli Gibson Beach-re ugyanis több száz lépcső vezet le a magas sziklafal mentén. A kilátás itt is gyönyörű, a hullámok hatalmasak, és két Apostol innen is látszik. Mezítláb sétáltuk a puha homokban.

Fürdeni eszünkbe sem jutott volna a hideg szélben, amúgy meg nem is szabad, mert az áramlatok itt nagyon erősek. Ránézésre is látszik, hogy ezek nem olyan hullámok, amikbe jót lehetne hullámfürdőzni. Ezek olyanok, amiket földbe gyökerezett lábbal, némán és lenyűgözve bámulsz. Rám legalábbis így hat az óceán szépsége és brutális ereje.

Nagy elvárásokkal érkeztünk a Tizenkét Apostolhoz, ami mindig veszélyes, és sokszor csalódással végződik, de itt nem így volt. És ráadásként nem is a Tizenkét Apostol ennek a partszakasznak az egyetlen csodája. De erről majd a következő bejegyzésben…

Neked van kedvenc óceánparti helyed?

Ausztráliába eljutni már maga is egy álom beteljesülése volt. De lehetett ezt még fokozni. Például úgy, hogy a karomban tarthattam egy koalát.

Ezt azért nem lehet bárhol megtenni még Ausztráliában sem. Egyrészt a koalák csak a kontinens keleti és délkeleti eukaliptusz erdeiben élnek, másrészt fán élnek (jó magasan), harmadrészt a vadon élő állatokat a számukra és számunkra biztonságos távolságból szabad csak megfigyelni, mindkét fél érdekében. Etetés és tapizás kizárva.

Akkor hol ölelgetik a koalákat azok, akik ölelgetik?

Azokban a rezervátumokban, amik erre lehetőséget adnak. Az ott élő koalák már megszokták az ember közelségét, valamint az állat-ember interakciók szabályozottak (nem fogják hagyni, hogy halálra ölelgesd, többek között).

Mi is egy ilyen helyet kerestünk fel, mégpedig a Brisbane szélén fekvő Lone Pine Koala Sanctuary-t. Bár a nevéből nem derül ki, itt nemcsak koalák vannak, hanem a legtöbb Ausztráliában őshonos állattal lehet találkozni. Ausztrália pedig tele van furcsa állatokkal.

A Lone Pine állatai

Először életünkben itt láttunk kacsacsőrű emlőst. Dingót is. Meg erszényes ördögöt. Igaz, ők az ennivalóan édes vombatokkal együtt aludtak, mivel éjszakai állatok. Az ezerszínű papagájok és kakaduk ellenben nem aludtak, és azt igen hangosan tették.

A Lone Pine Koala Sanctuary tulajdonképpen egy kisebb állatkert. Csak itt nem kecskesimogató van, hanem kengurusimogató. (Onnan sem volt egyszerű elszakadnom.) És rengeteg koala. Meg koala bölcsi. Ez egy elkülönített hely, ahol a mamák nevelgetik a kicsiket, míg önállóak nem lesznek. A koalák ugyanis amúgy magányos állatok, és a hímek különösen nem szívelik a társaságot.

És mikor lehet ölelni?

A belépő mellé vettünk egy kiegészítő jegyet, ami feljogosít rá, hogy egy alkalommal kézbe vegyünk egy koalát, akivel lefotóznak minket. Egyáltalán nem sokáig ölelgethetjük, mert sajnos az a pár fotó gyorsan elkészül, de még így is óriási élmény. Koalát fogtam a kezembe! Én! Meglepően nehéz amúgy a kis édes. És nagyon puha – akarom mondani, ölelnivaló.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az erős érzelmek igen egyoldalúak voltak. A dögnehéz kis szőrmók egyáltalán nem tűnt izgatottnak. Egykedvű mozdulattal támasztotta mancsát a mellkasomnak, és hasonló egykedvűséggel folytatta az eukaliptusz levél rágcsálását. Azt hiszem, benne nem hagyott olyan mély nyomot a találkozás, mint bennem, és átlag 16-22 órás álmát semmiféle nosztalgikus vágyakozás nem zavarta meg a későbbiekben sem. Ahogy az a tény sem kavarná fel különösebben, hogy nekem e jeles nap óta az ölelésünk a profilképem a Facebook-on. Azért néha irigylem kicsit a koala létet. 😀

És ez etikus?

Óvatos lettem az utóbbi években az állatos programokkal kapcsolatban. Sokszor sajnos drágán fizetnek az állatok azért, hogy nekünk, embereknek felejthetetlen élményt szerezzenek. Úgy érzem, nekem is felelősségem van abban, hogy a pénzemmel ne támogassak olyan programokat, melyek szenvedést okoznak azoknak az állatoknak, akiket amúgy csodálok, és éppen azért keresném a kontaktust velük, mert “szeretem” őket.

Ugyanakkor azt gondolom, hogy az állatkertek, akváriumok, rezervátumok – amellett, hogy rengeteg embernek adnak lehetőséget, hogy közel kerüljenek olyan állatokhoz, melyeket talán soha életükben nem látnának másképp – gyakran fontos szerepet töltenek be a kutatásban, a veszélyeztetett fajok védelmében és szaporításában is.

Megítélésem szerint ez a rezervátum is ilyen hely. Ami pedig a koalákat illeti, a velük való kapcsolatteremtés szigorúan szabályozott. Az alkalmazottak megmutatják, hogyan kell helyesen tartani, valamint figyelnek rá, hogy egy adott koalát ne érjen túl sok inger egy nap, ezért cserélgetik őket. Az emberrel való interakciót pedig az etetések és orvosi vizsgálatok során amúgyis megszokták. Nekem tehát az volt a végső megállapításom, hogy számukra ez egy nagyrészt közömbös élmény, számunkra viszont csodás. Akkor hát miért ne?