Családi ebéd

Created with Sketch.

– Majd én szedek! – mondom sietve. De már késő. Jól megszedik a tányért, hiszen rám fér, sosem eszek rendesen, olyan vézna és vékony vagyok, hogy borzasztó rám nézni. Neki pedig küldetése, lelkiismereti kötelessége engem egyszer rendesen megetetni. Felhizlalni is. Hát mi vagyok én, csecsemő? Vagy hízódisznó?

De ez ellen kár küzdenem. Vannak témák, amiket nem lehet levenni napirendről. Az én beteges soványságom, hogy majd egyszer anorexiás leszek, a húgom hajvasalása, amitől kihullik majd az összes haja, és mindkettőnk veséi, amik meg fognak fázni. Ezekkel együtt kell élni nekünk is, nekik is. Ezért ülök le összeszoruló gyomorral az ebédhez.

– Ne ilyen sokat, nem eszem meg.
– Ez nem sok, ebből a finom tyúkhúslevesből. Hát mikor kapsz ilyet az iskolában?
– Akkor se birok ennyit enni.
– Hát majd megpróbálod. Alig eszel, azért olyan szűk a gyomrod. Kicsit erőltesd. Mert ha így folytatod, beteg leszel.

Mikor mindenki szedett, fogom a merőkanalat, és visszaszedem a felesleget a tányéromból a levesestálba. Ilyet nem csinálunk, tudom. De nem ettem még bele. Azt pedig még inkább tudom, hogy a tányérba kiszedett ételnek a tányérból el kell tűnnie. Nem dobjuk ki, nem eszi meg más. Én eszem meg. Addig semmi nincs, addig ott ülök. Öt évesen vagy tizenöt, nem számít.

Gyorsan visszaszedem. Megszidnak ezért is, de legalább nem kell megennem. Lassan kanalazom a levest, nehogy én legyek az első. Mert akkor megint az jön, hogy keveset szedtem. Így is az jön.

– Szedek neked még egy keveset, hiszen alig ettél.
– Nem kérek.
– Nem ízlett?
– De, ízlett.
– Akkor szedek repetát.
– Nem kell! Nem eszem meg.
– Na hát, akkor majd a másodikból. Rántott húst sütöttem, azt szereted.

Összeszedjük a tányérokat, segítünk kivinni. Sietek vissza a helyemre, nehogy behozzák közben a másodikat, és kiszedjék a megkérdezésem nélkül. Mert erre készülnek, de én ezt jól tudom, és résen vagyok. Ezerszer lezajlott játszmák ezek.

– Az a szelet nagyon nagy, majd én választok.
– Ugyan már, hiszen ez a kedvenced, és a levesből is alig ettél. Megharagszom.
– Akkor se birom megenni.
– Olyan kevés krumpli?
– Mert salátát is eszek mellé.
– Hát rád is fér, szedjél még abból a krumpliból.
– Tessék, szedtem.
– Az semmi, többet.
– Nem birok többet.

Istenem, és még a desszert hátravan. A torta, ami az én kedvemért lett sütve. Pedig nem szeretem a tortát. Egyenesen utálom a vastag piskótát, a nehéz krémeket, a tejszínhabot. A torta pedig pont ez a három együtt. Mindig elmondom, sose hallják meg. “Nem tudja ez a gyerek, mi a jó.”

– Adom neked az első szeletet.
– Köszönöm, én nem kérek.
– De hát a te kedvedért sütöttem.
– Jóllaktam, nem kérek.
– Akkor kiszedem, és később megeszed.
– Ne szedd ki.

Mindenféle érvem van. Többek között az, hogy a desszert már nem része a kötelező étkezésnek. Vitaminhiányos se leszek, ha nem eszem. És hogy nem is szeretem, és ezt kóstolás nélkül is tudom, mert annyiféle tortát kóstoltam már, és egyiket se szerettem. Ők hogy nem unják már ezt?

– Hát akkor a kedvemért egyél egy szeletet.
– Hányszor mondjam még, nem kérek.
– Hát ennyire szeretsz te engem?
– Hát akkor nem szeretlek.
– Most meg hova mész? Leülsz ide az asztalhoz, amíg be nem fejeztük az ebédet.
– Én már befejeztem.
– De mi még nem. Itt ülsz, és megvárod. Fel a kezedet az asztalra. Családi ebédet nem hagyunk it szó nélkül.

A családi ebédek. Mert a mi családunk együtt ül asztalhoz, nemcsak mindenki eszik, amikor épp kedve van. Hiszen a család egy szeretetközösség.

Olvastad már a regényemet?

Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.

Ha tetszett, oszd meg:

2 hozzászólás

  1. Anna Kele szerint:

    Az anyai ösztön, mondhatnánk erre, hiszen az anya élete során arra törekszik, hogy a gyermeke ne maradjon éhen! Azonban vannak a férfiak között is, akik hasonlóan cselekszenek minden olyan esetben, amikor gondoskodni kívánnak valakiről. Ez eddig rendben is lenne, ha az ész is szerepet kapna és nem esnének túlzásokba. Ne “etessék” és “itassák” a gyereket vagy a felnőttet az egészségét veszélyeztetve, erőszakkal, szándékosan lerészegítve vagy a vendéglátó jogán. Az étkezések, a közös asztalnál folytatott beszélgetések javíthatják a családi kapcsolatokat, ha az békésen, kötöttségek nélkül történik.Azt azonban mindenkinek el kellene fogadnia, hogy nem vagyunk egyformák, így a gasztronómiai élvezeteket sem minden ember tekinti a lehető legjobb dolognak a világon.

    • Ü. Bea szerint:

      Azt hiszem, sokan vannak, akik “etetéssel” és “itatással” próbálják kifejezni a szeretetüket, és a másik szeretetét is abban mérik, hogy hányszor szedett repetát, valamint hány bejglit evett. A családi ünnepek és összejövetelek középpontjában is gyakran az evés-ivás áll, túlzottan is. A történettel ennek a hátulütőire szerettem volna rávilágítani – és arra is, hogy egy közösséghez több kell annál, minthogy emberek fizikailag egy asztal körül ülnek, és ugyanabból a tálból szednek.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.