Címke: Ausztrália

Ausztrália keleti partján a kék és zöld színek dominálnak. Óceán és esőerdő. A híres Nagy-korallzátony pedig szinte egybeölelkezik egy másik természeti csodával: a Daintree esőerdejével, ami az óceánpartig nyúlik, a mangrove fák nagy gyökerei dagálykor vízben áznak. Ez volt autós túránk legészakibb pontja.

Olyannyira lenyűgözött ez az esőerdő, hogy egyik sétánk során kis híján lefejeltem egy hatalmas pókot, és még csak észre sem vettem. Férjem baljóslatú kérésére – miszerint “fordulj csak meg, és nézz egy kicsit felfelé” – aztán utólag is sokkot kaptam, mikor megláttam a pókot a fejem fölött pár centivel a hálója közepén terpeszkedni. De további ijesztgetés helyett inkább elmesélem, mitől is olyan különleges a Daintree. (Egyébként egy kézen számolhatom, hányszor láttunk pókot az utunk során.)

Ő a világ legrégebbi, folyamatosan létező esőerdeje. Korát 180 millió évre becsülik, ezzel jócskán megelőzi az Amazonas esőerdejét (is). Némely itt található növény több mint 100 millió éve is létezett már, és mivel környezetük, az esőerdő állandó maradt, ők maguk sem változtak sokat. Az egyik legismertebb közülük az Idiospermum australiense, köznyelvi nevén Idiot Fruit, mely a föld egyik legprimitívebb virágzó növénye.

Öldöklő növények

Az esőerdő keményeknek való terep. Élet-halál harc folyik a fényért, élősködők törnek a magasba, fák fojtják meg egymást az évek során. Fajgazdagsága páratlan, és bizony nem érdemes tudatlanul nyúlkálni a növényekhez.

Az egyik túránk előtt például tábla figyelmeztetett (mindenféle veszélyre tábla figyelmeztet, kitelne belőlük is egy szép gyűjtemény), hogy van egy növény, aminek zöld és szív alakú levele van, neve ez és ez (persze, nem jegyeztük meg) – na, ahhoz jobb nem hozzáérni, mert fájdalmas kiütéseket okoz, valamint akár hetekig tartó fejfájást. De nézzük a jó oldalát: megölni azért nem tud. Növény még Ausztráliában sem öl embert (csak ha megeszed, és pont egy mérgező bogyó a szóban forgó).

Az esőerdő érdekes és egyedi állatai

A Daintree egyik legfontosabb lakója a cassowary (a magyar nevét is megtaláltam: kazuár; ez nekem pont annyira hangzott volna ismerősnek ezelőtt, mint az angol verzió, de hát, nem vagyok biológus). Ez egy strucchoz hasonló, ám annál színesebb madár. Kizárólag itt él, mégpedig érdekes szimbiózisban az esőerdővel. Bizonyos növényfajok magjai ugyanis csak akkor tudnak termékennyé válni, ha előbb keresztülmennek a cassowary emésztőrendszerén. A veszélyeztetett madárfaj léte így nagyon szoros kapcsolatban áll számos növényfaj létével. Sajnos vadonban nem láttunk ilyet, ritkán látni őket, mivel kevesen is vannak.

Amit viszont láttunk, sőt több százat is, azok a repülő kutyák. Mi nagyon aranyosnak találtuk őket! Nagyrészt a fákon lógtak fejjel lefelé, és legyezgették magukat denevérszerű szárnyukkal. Némelyek játszottak vagy veszekedtek. Az idegesítően magas frekvenciájú hangjuk ellenére jó ideig elnézegettük őket.

Egy másik nagyon édes, és szinte csak itt élő állatka, amit viszont nem láttunk, a tree kangaroo – egy fán élő, kicsi és félénk kenguru fajta. Ebben mondjuk nem is reménykedtünk, hiszen magasan van az élőhelye, és különben is fél az embertől. Ellenben számos kígyófajta is szívesen heverészik a magas, napos helyeken, belőlük se láttunk egyet se, ezt kevésbé bántuk.

Láttunk viszont krokodilt az egyik folyótorkolatban. Nem is volt olyan könnyű észrevenni, teljesen mozdulatlan volt, és csak félig látszott ki a vízből. Mi a víztől messzebb álltunk a parton. A Daintree azon helyek egyike Queenslandben, ahol egyik strandon sem érdemes bemenni a vízbe. A Daintree folyó és más kisebb, trópusi folyók ugyanis itt torkollanak az óceánba, és a krokodilok rendkívül kedvelik őket. Képeslapra illő, gyönyörű strandok amúgy, és bármelyik alkalmas egy romantikus krokodil-leső sétára, lévén igencsak néptelenek.

Érintetlen, vad világ

A néptelenséghez hozzátartozik, hogy a Daintree területén nem sokan élnek. Az itteni benzinkutak, vendéglátóegységek saját generátorukkal termelik az áramot, és nincs túl sok belőlük. Queensland állam fel is vásárolta az esőerdő nagy részét, az érintetlenség megőrzésének érdekében.

Az út, ameddig van, addig jó minőségű, de zsákutcában végződik (az Ausztrália északi része felé vezető főút nem a part mentén megy). A Daintree folyó természetes választóvonalat képez az esőerdő és a tőle délre eső terület közt, rajta egyetlen komp közlekedik, az esős évszak áradásakor az se.

Érintetlen, páratlan fajgazdagságú, ősi darabkája ez a földnek. Méltó és felejthetetlen lezárása lett az ausztrál utunknak. Nem mellesleg, többet tanultam itt a természetről és egyes fajokról, mint amennyi életem összes biológia óráján rám ragadt. És a biológia órával ellentétben, ezt nagyon élveztem.

Ausztrál utunk során Melbourne-ből indultunk észak felé a keleti part mentén, és Észak-Queensland volt az utolsó régió, amit meglátogattunk. Ez volt számunkra a legkülönlegesebb is. Ez az igazi trópus.

Szeszélyes és veszélyes?

Itt már nem kell annyira tartani a cápáktól, mivel megeszik őket a krokodilok. Az akár 6 méteresre is megnövő ún. saltwater crocodile ugyanis szívesen úszkál nemcsak a folyótorkolatokban, de a közelükben található, pálmafákkal szegélyezett türkizkék öblökben is. Az úszkálás itt igen kellemes egyébként, az óceán hőmérséklete egész évben 25-29°C. Ezt a hőmérsékletet rajtam kívül még számtalan medúzafaj is kedveli, melyek közül némelynek a csípése halálos is lehet. Egyikük a teljesen átlátszó, kifejlett korában 1 köbcentiméteres Irukandji, akinek a jelenlétét teljességgel kizárt, hogy észrevedd. Azonban ha fürdés után elájulsz, akkor kezdj gyanakodni, hogy találkozhattál vele.

Neked is megjött a kedved Észak-Queensland felfedezéséhez? 😛 Az igazság az, hogy csodálatos hely. És bár a fenti tények mind igazak, a teljes igazsághoz még más is hozzátartozik.

És mi tartozik még hozzá az igazsághoz?

Egyrészt az, hogy amikor ennyire ismeretlen, más klímájú és élővilágú helyre látogat az ember, akkor fontos tájékozódni. A trópusi helyek mindenhol a világon sok veszélyt rejtenek. Ezenfelül lenyűgözően szépek, színesek, változatosak, és minden szeszélyük ellenére képesek elrabolni a szíved. Az enyémet Észak-Queensland biztosan. Most pedig jöjjön néhány lelkesítőbb és megnyugtatóbb tény.

Queensland Ausztrália második legnagyobb tagállama. Nagyjából 50%-a, az északi rész tartozik a trópusi övezetbe, a Mackay és Cape York közötti rész. Ez otthont ad a Nagy-korallzátonynak, a világ egyik legősibb esőerdejének, a Daintree-nak, valamint több száz meseszép trópusi homokszigetnek, és a már említett, pálmákkal szegélyezett, képeslapra illő türkizkék öblöknek.

Megemlíteném még a Whitsunday-szigeteket, ami ausztrál utunk egyik csúcspontja volt, és teljesen biztos vagyok benne, hogy itt rátaláltunk a világ legszebb trópusi strandjára. (Azért ezt még rendesen igazolni kell, tehát jó pár további trópusi szigetet is érdemes lenne felkeresni a világban.) Továbbá a fura nevű Girringun és Wooroonooran Nemzeti Parkokat az esőerdei túráikkal és vízeséseikkel. A Daintree-ban pedig még krokodilt is láttunk (ez itt egy pozitív élmény, ha valakinek kétsége volna).

Olvasnál friss írásokat az ausztrál életről? Angolul írok róla tovább itt.

Mikor érdemes elutazni ide?

Nagyon nem mindegy azonban, mikor látogatunk el Észak-Queenslandbe. Az esős évszak kb. novembertől márciusig tart, és ez az az időszak, amit nem érdemes választani. Egyrészt azért, mert esik. Nagyon. Gyakran vannak komoly árvizek, járhatatlanná válnak ilyenkor az utak.

Emellett rendszeresen végigsöpör a partokon vagy a part menti szigeteken néhány ciklon. Ez a trópusi esős évszak sajátossága, hozzánk csak a nagyon erős és nagy pusztítást végző ciklonok híre jut el. Végül pedig, a medúzák kedvenc évszaka is az esős évszak. Ilyenkor szaporodnak, élnek, virulnak, lubickolnak. Senki nem állítja, hogy a száraz évszakban 0% a medúzával való találkozás esélye, de azért azt közelíti.

A kora ősz és a késő tavasz átmeneti időszakok, ilyenkor már általában nem fordulnak elő az esős évszak kellemetlen velejárói. A mi nyarunk pedig a száraz évszak, a főszezon. Mi áprilisban voltunk, mivel a nyarat a magas árak és az iskolaszünettel járó tömeg miatt igyekszünk kerülni. Március végén még elvonult a partokhoz közel egy ciklon, az volt a szezon utolsója. Mire mi április második felére Észak-Queenslandbe jutottunk, már egyáltalán nem esett.

Akkor hogyan is kerüljük el a medúzákat és a krokodilokat?

További jó hírekkel is szolgálhatok. A meseszép öblök között ugyanis még olyan is akad, ahol biztonságosan lehet úszni egyet. A krokodilok ugyanis, bár nem idegenkednek a sós víztől, leginkább a folyótorkolatok környékét kedvelik. A torkolatoktól távolabb eső öblökben, illetve a szigeteken nem kell krokodiloktól tartani. Hogy miből derül ki egyértelműen, van-e krokodilveszély? Ki van táblázva. Nagy, piros figyelmeztetések több nyelven, valamint egy szemléletes kis krokodil ábra, amint épp nagyra tátja a száját, hogy hamm, bekapjon.

Ami a medúzákat illeti, a velük való kellemetlen találkozás esélyét is nagyban lehet csökkenteni. Egyrészt azzal, hogy nem esős évszakban mész. Másrészt azzal, hogy egy teljes testet lefedő ruhát viselsz, ami kicsit hasonlít a buvárruhához, csak más anyagból van. (Stinger suit a neve, nem tudom, van-e ennek magyar fordítása. Ott bármely sportboltban kapható.) Konkrétan a lábujjadtól a fejed búbjáig szinte teljesen befed, és kb. 90%-os hatékonysággal megvéd a csípéstől. De megvéd még valami mástól is, amit mi szintén nagyon hasznosnak tartottunk: a leégéstől. Kicsit fura viselni. De mi az, ami nem fura a trópusokon? 😀

Esőerdei titkok

Végül még egy titok. A helyiek, akik a part mentén élnek, nem is az óceánban fürdenek legtöbbet az év során, hanem a tiszta vizű esőerdei folyók vízmedencéiben.

Mi is kerestünk ilyeneket, találtunk és meg is szerettünk számosat. Bár ezek az óceánnál hidegebbek, azért amikor egy vízesés mellett csúszdázol bele a smaragdzöld vízbe, az felejthetetlen élmény. Amelyik közelében krokodilok élnek, arra itt is tábla figyelmeztet. Általános szabály pedig, hogy csakis kristálytiszta, átlátszó vízbe szabad bemenni, ami nem zavaros.

Tehát se krokodil, se medúza. Azért egyszer beleütköztünk egy táblába, miszerint a folyóba mezítláb ne lépj be, mert az ott élő kőhal mérge halálos. A kőhalat pedig egyszerű felismerni: pont úgy néz ki, mint bármelyik kő, amikkel tele a folyómeder alja. 😀 Mit lehet tenni ilyenkor? Mi már csak nevetni tudtunk. Valamint felvettük a búvárkodáshoz használt vízi cipellőinket.

Na, meghoztam a kedvetek ehhez a fura, messzi helyhez?

Ausztrália leghíresebb természeti csodáinak egyike a Tizenkét Apostol. Miután leszállt a gépünk Melbourne-ben, másnap reggel már mentünk is a bérelt kocsiért, és irány a Great Ocean Road, ez az óceánpart menti csodás panorámaút, és ikonikus megállóhelye, a Tizenkét Apostol.

A név csalóka, ugyanis a formáció fénykorában is csak kilenc sziklából állt. 2005-ben ezekből egy leomlott, azóta nyolcan vannak. Az apostolok viszont tizenketten, de ne legyünk már mindig olyan prózaiak, ez itt egy élő metafora.

Az erózió egyébként folyamatosan pusztítja a mészkőpartot, így idővel valószínűleg további apostolok tűnnek majd el, de talán születnek is újabbak. Akárhányan legyenek is, az biztos, hogy lenyűgöző látványt nyújtanak a végtelen óceán és a vörös, magas sziklafal találkozásánál.

A magas sziklafal az oka annak is, hogy az Apostolok előtti strand gyalog megközelíthetetlen. Szerencsére a sziklafal tetejéről csodálatos látványt élvezhetünk, a kilátópontok pedig (akadálymentes) sétánnyal vannak összekötve. Ez egyben azon kevés helyek egyike Ausztráliában, ahol tömeg volt körülöttünk. Na, nem a népszerű európai turisztikai célpontokon megszokott tömeg, de azért az ausztrál népsűrűséghez képest jelentős.

A strandon való sétáról sem kellett teljesen lemondani, a Tizenkét Apostolhoz közeli Gibson Beach-re ugyanis több száz lépcső vezet le a magas sziklafal mentén. A kilátás itt is gyönyörű, a hullámok hatalmasak, és két Apostol innen is látszik. Mezítláb sétáltuk a puha homokban.

Fürdeni eszünkbe sem jutott volna a hideg szélben, amúgy meg nem is szabad, mert az áramlatok itt nagyon erősek. Ránézésre is látszik, hogy ezek nem olyan hullámok, amikbe jót lehetne hullámfürdőzni. Ezek olyanok, amiket földbe gyökerezett lábbal, némán és lenyűgözve bámulsz. Rám legalábbis így hat az óceán szépsége és brutális ereje.

Nagy elvárásokkal érkeztünk a Tizenkét Apostolhoz, ami mindig veszélyes, és sokszor csalódással végződik, de itt nem így volt. És ráadásként nem is a Tizenkét Apostol ennek a partszakasznak az egyetlen csodája. De erről majd a következő bejegyzésben…

Neked van kedvenc óceánparti helyed?

Ausztráliába eljutni már maga is egy álom beteljesülése volt. De lehetett ezt még fokozni. Például úgy, hogy a karomban tarthattam egy koalát.

Ezt azért nem lehet bárhol megtenni még Ausztráliában sem. Egyrészt a koalák csak a kontinens keleti és délkeleti eukaliptusz erdeiben élnek, másrészt fán élnek (jó magasan), harmadrészt a vadon élő állatokat a számukra és számunkra biztonságos távolságból szabad csak megfigyelni, mindkét fél érdekében. Etetés és tapizás kizárva.

Akkor hol ölelgetik a koalákat azok, akik ölelgetik?

Azokban a rezervátumokban, amik erre lehetőséget adnak. Az ott élő koalák már megszokták az ember közelségét, valamint az állat-ember interakciók szabályozottak (nem fogják hagyni, hogy halálra ölelgesd, többek között).

Mi is egy ilyen helyet kerestünk fel, mégpedig a Brisbane szélén fekvő Lone Pine Koala Sanctuary-t. Bár a nevéből nem derül ki, itt nemcsak koalák vannak, hanem a legtöbb Ausztráliában őshonos állattal lehet találkozni. Ausztrália pedig tele van furcsa állatokkal.

A Lone Pine állatai

Először életünkben itt láttunk kacsacsőrű emlőst. Dingót is. Meg erszényes ördögöt. Igaz, ők az ennivalóan édes vombatokkal együtt aludtak, mivel éjszakai állatok. Az ezerszínű papagájok és kakaduk ellenben nem aludtak, és azt igen hangosan tették.

A Lone Pine Koala Sanctuary tulajdonképpen egy kisebb állatkert. Csak itt nem kecskesimogató van, hanem kengurusimogató. (Onnan sem volt egyszerű elszakadnom.) És rengeteg koala. Meg koala bölcsi. Ez egy elkülönített hely, ahol a mamák nevelgetik a kicsiket, míg önállóak nem lesznek. A koalák ugyanis amúgy magányos állatok, és a hímek különösen nem szívelik a társaságot.

És mikor lehet ölelni?

A belépő mellé vettünk egy kiegészítő jegyet, ami feljogosít rá, hogy egy alkalommal kézbe vegyünk egy koalát, akivel lefotóznak minket. Egyáltalán nem sokáig ölelgethetjük, mert sajnos az a pár fotó gyorsan elkészül, de még így is óriási élmény. Koalát fogtam a kezembe! Én! Meglepően nehéz amúgy a kis édes. És nagyon puha – akarom mondani, ölelnivaló.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az erős érzelmek igen egyoldalúak voltak. A dögnehéz kis szőrmók egyáltalán nem tűnt izgatottnak. Egykedvű mozdulattal támasztotta mancsát a mellkasomnak, és hasonló egykedvűséggel folytatta az eukaliptusz levél rágcsálását. Azt hiszem, benne nem hagyott olyan mély nyomot a találkozás, mint bennem, és átlag 16-22 órás álmát semmiféle nosztalgikus vágyakozás nem zavarta meg a későbbiekben sem. Ahogy az a tény sem kavarná fel különösebben, hogy nekem e jeles nap óta az ölelésünk a profilképem a Facebook-on. Azért néha irigylem kicsit a koala létet. 😀

És ez etikus?

Óvatos lettem az utóbbi években az állatos programokkal kapcsolatban. Sokszor sajnos drágán fizetnek az állatok azért, hogy nekünk, embereknek felejthetetlen élményt szerezzenek. Úgy érzem, nekem is felelősségem van abban, hogy a pénzemmel ne támogassak olyan programokat, melyek szenvedést okoznak azoknak az állatoknak, akiket amúgy csodálok, és éppen azért keresném a kontaktust velük, mert “szeretem” őket.

Ugyanakkor azt gondolom, hogy az állatkertek, akváriumok, rezervátumok – amellett, hogy rengeteg embernek adnak lehetőséget, hogy közel kerüljenek olyan állatokhoz, melyeket talán soha életükben nem látnának másképp – gyakran fontos szerepet töltenek be a kutatásban, a veszélyeztetett fajok védelmében és szaporításában is.

Megítélésem szerint ez a rezervátum is ilyen hely. Ami pedig a koalákat illeti, a velük való kapcsolatteremtés szigorúan szabályozott. Az alkalmazottak megmutatják, hogyan kell helyesen tartani, valamint figyelnek rá, hogy egy adott koalát ne érjen túl sok inger egy nap, ezért cserélgetik őket. Az emberrel való interakciót pedig az etetések és orvosi vizsgálatok során amúgyis megszokták. Nekem tehát az volt a végső megállapításom, hogy számukra ez egy nagyrészt közömbös élmény, számunkra viszont csodás. Akkor hát miért ne?

Egy rövid kis nosztalgikus visszaemlékezést leszámítva nem írtam még nektek az ausztrál utunkról. Nem azért, mert ne lenne mit, épp ellenkezőleg. Hol is kezdjem? Oké, kezdem a koalákkal. 😀

Ausztrália egy különleges, varázslatos világ, ahol még a hétköznapi dolgok sem hétköznapiak. Például egy reggeli séta. A táj és a növények egyaránt egzotikusak. Az izgalomtól (no, meg a jetlagtől, hisz mégis 10 órás időeltolódásról beszélünk) még a harmadik nap reggelén is talpon voltunk hajnali 6 körül, hogy nekivágjunk egy reggeli sétának a közeli eukaliptusz erdőben. Egy színes papagáj kísért minket, aki a kempingben duhajkodó gyerekekbe belefáradva a férjem vállán talált pihenőhelyet.

A Melbourne-től nem messze fekvő Great Otway Nemzeti Park egyik kempingjéről van szó. A Kennett River Holiday Park mögött található ugyanis a Grey River Road nevű földút, mely egy eukaliptusz erdőn vezet át, ami telis-tele van koalákkal. Hát ilyen reggeli sétának néztünk elébe.

Szóval hol lehet koalát találni az ausztrál vadonban?

Persze, a koalákat még meg kellett találni. Ez több okból sem könnyű. Egyrészt koalákkal találkozni a vadonban egyáltalán nem olyan gyakori, mint kengurukkal, mivel még Ausztrálián belül is csak bizonyos területeken élnek. Na, mi egy ilyen területen voltunk épp, ez a rész pipa.

Másodszor, a koalák a nap nagy részét (akár 22 órát!) alvással töltik, ezt pedig leginkább a hatalmas eukaliptusz fák tetején teszik. Tehát hátraszegett fejjel, a szerencsére nem túl sűrű lombozatú eukaliptusz fákat pásztázva indultunk neki a Grey River Road-nak. Alig pár perce sétáltunk, amikor megpillantottuk az első szőrgolyót, és nem kellett sokat várni a következőre, majd egy újabbra…

A Kennett River koalái

Abból kiindulva, hogy a koalák folyton alszanak, feltételezhető, hogy nem valami érdekes állatok, ugye? 😛 Őszintén szólva, szerintem a koalák annyira édesek, hogy akármit csinálnak, képes vagyok hosszú perceken át bámulni őket. Még aludni is hihetetlen pózokban tudnak!

Némelyikük (gondolom, természetesen a mi kedvünkért) mocorgott is kicsit, helyezkedett, mielőtt ismét elszenderedne. Már jócskán nem reggel volt, mire visszafelé vettük az irányt a kempingbe. Ekkor botlottunk bele az egész erdő legjófejebb koala macijába.

(Fun fact: a koaláknak semmi közük a macikhoz. Egy koala ugyanannyira maci, mint egy kenguru, bár tény, hogy mindannyian emlősök. A “koala maci” megnevezés tehát helytelen.)

De térjünk vissza a jó fej – és spontán ölelgethetnék kiváltásában bármely plüssmacit felülmúló – koalánkhoz. Ő éppen evett. Nem is akárhol, hanem egy nagyobb bokor földhöz egészen közeli ágán, ahol tökéletesen láthattuk. Pár méter közelségbe sétáltunk hozzá, ő pedig egykedvűen falatozva hallgatta az ezredik “Istenem, de édes!”-t is, valamint akkor sem fordított hátat, amikor fotókat készítettem róla – nem egyet, és nem is kettőt. Pedig valamiért az állatvilág összes teremtménye egységesen a fenekét szokta azonnal felém fordítani ebben az esetben.

Na és az ölelés?

Mielőtt kérdeznéd, nem, nem ölelgettük meg. Vadon élő állatot éppúgy nem szabad etetni, mint ölelgetni, mindkét fél érdekében. A személyes terét nem sértve szabad őt megfigyelni. Az ölelgetésre néhány rezervátumban van lehetőség, ahol az ott lakó koalák megszokták már az emberi közelséget, és ellenőrzött körülmények között zajlanak az ember-állat interakciók.

Szóval a reggeli séta végeztével, úgy dél körül neki is vágtunk a következő napnak. Alig két napja voltunk Ausztráliában, és már többször láttunk addigra kengurut, valamint ennek a reggelnek köszönhetően koalát is, a nap további részében pedig a Tizenkét Apostol és más lélegzetelállító sziklaformák következtek. Utána pedig az, hogy lerobbant a kempingkocsink. De ez már egy másik történet… Ahogy az is, hogy bő egy héttel később egy rezervátumban végre megtörtént a vágyott ölelés is. Koala-ölelés, természetesen.

Álomból született, s álommá lett. Az ott töltött három hét ragyogó emlékei lassan egyetlen fényes folttá olvadnak össze az időben. A szívem mélyére ülepszik le, s onnan dereng fel, mint igazgyöngy a tenger mélyéből.

Ausztrália messzi földje egy olyan világra nyitott ablakot, ahol minden fa, állat, bokor új meg új rácsodálkozás. A természet közelsége, ereje, sokszínűsége kísér. Kéknek és zöldnek millió árnyalata ad hátteret a trópusok vibráló színeinek – víz alatt és felett egyaránt. Vagy éppen hőség perzselte vörös földből nőnek a csenevész bokrok, s a tájkép több száz kilométeren át alig változik.

Békabrekegés tölti meg a levegőt a sötétedés utáni esőerdőben, s denevérek szárnya csattog felettem. Posszum nagy szeme mered rám a zseblámpa fényénél, s néhány nagy éjjeli lepkét is odavonz a bolygó fény. Olyan mély a sötét, egy méter után már magába nyeli az én kicsi lámpám fényét. Csak érzem, de már nem látom, ahogy összeborul felettünk magasan az esőerdő lombkoronája, indákkal sűrűn átszőve. De az éjszaka nem csendes, az esőerdő ilyenkor ébred, zümmögés, ciripelés, brekegés, suhogás, surranás járja át. A vibráló életet a szem már nem, csak a fül érzékeli, s van ebben valami titokzatos és félelmetes.

Kenguruk legelésznek a füvön kora reggel, a lakókocsik és sátrak sűrűjében. Kakaduk rikácsolása hallatszik. A nap még alig emelkedett a horizont fölé, máris éget. Tenyérnyi, színes lepkék szállnak. Gyíkok napoznak lustán a mohos köveken. Koalabébi, anyja hátán. A part menti öblök vizét egyre világosabb türkizre festi az emelkedő nap, a hullámok több méterre kiemelkednek, s a part előtt hosszan elnyúlva, fehér habként halnak meg. Mezítláb megyek a puha, fehér homokban, nyikorog a talpam alatt.

A sekély vízben a napsütötte korallzátony hemzseg a színes halaktól. Egyetlen félméteres halon helyet kap a türkizkék, a hupilila és a rózsaszín. Némelyikük egyetlen színbe van öltözve, ámde az élénk, illő a trópusokhoz, leginkább citromsárga, kék vagy lila. Kisebb rajokban úszkálnak a sokféle, szintén vibrálóan színes korall között. Néha fehér, halott foltokra bukkanunk.

De a buja esőerdő mélye még az örök napsütés földjén is árnyas. Nagy párfányok és pálmák leveleit világítja át a nap, fáról és földről ezer inda tör fölfelé, a fény felé. Hatalmas gyökerek a földön, sokuk léggyökér, de belenőtt a földbe is, támaszként. Egymást fojtogató fák. Kosárként a fára növő páfrányok. Repülő rókák éles hangja. Zubogó vízesés a mohos sziklafalon. Belecsobbanunk a kristálytiszta vízmedencébe.

Ausztrália, közel hoztad a természetet újra. Az ősi, rejtélyekkel teli, mindent uraló természetet. Az élet vad, kiszámíthatatlan és ámulatba ejtő áramlását.