Ürmös Beáta

Szerző: Bea

  • Hadd védjem meg Harry Pottert

    Hadd védjem meg Harry Pottert

    A mai fiatalok csak Harry Pottert olvasnak. Miért nem Egri csillagokat? Különben is, miféle zagyvaság ez a Harry Potter? Méghogy varázslók meg boszorkányok…

    Hol is kezdjem? Fiatalnak számítok én még harmincévesen? Azt előre kell bocsátanom, hogy én Harry Potterrel együtt nőttem fel, ez pedig kissé elfogulttá tesz. Épp az a generáció vagyok, aki annyi idősen olvasta Harry újabb és újabb kalandjait, amennyi idős nagyjából ő maga is volt. S nem értettem már akkor sem, mi baja annyi felnőttnek szegény Harryvel. Még ma sem vagyok elég öreg ahhoz, hogy értsem. Hadd védjem meg őt, sokadjára is.

    Tegyük most félre, hogy a megbotránkozók között kevesen vannak, akik egyáltalán olvasták Rowling hétrészes regényének bármelyik darabját is. Habár szívesen vitatkoznék olyannal, aki igen. De köztük eddig még nem akadt, akivel vitatkozni lehetne.

    Azt viszont nem értem, miért az a baj, hogy a mai fiatalok Harry Pottert olvasnak. Miért nem lehet inkább örülni annak, hogy olvasnak? Olvasnak valamit szórakozásból, amit nem kötelező olvasni. Ahelyett, hogy a milliomodik mémen vagy macskás videón röhögnének. S emiatt butaság is az Egri csillagokkal jönni, ami ugyebár kötelező… A felnőttek egyébként mit olvasnak? Mindig csak a legmagasabb művészeti szempontok szerint választanak, vagy néha inkább csak könnyed szórakozásra vágynak? Olvasnak egyáltalán regényeket, vagy inkább csak újságokat? Csajos témák, sport, pornó?

    Másodsorban, a Harry Potter jó könyv. Ifjúsági regény, és annak remek. Kamasz szereplőivel könnyen azonosul az a korosztály, a történetben pedig sorra olyan témák jönnek elő, amik egy kamaszt foglalkoztatnak: igaz barátság, út- és igazságkeresés, önismeret, beilleszkedés, szövetség, szerelem. A regénysorozat nagy része egy iskolában játszódik, ahol közösség formálódik, beadandók, vizsgák és sportversenyek vannak, szabályok és szabályszegések, elfogadás és kiközösítés. Emellett izgalmas a cselekmény, pörgősek a dialógusok, könnyen olvasható, sőt, falható.

    Miért is csoda, ha közelebb áll egy tizenéves szívéhez a Harry Potter, mint a sokszor még felnőttek számára is nehezen emészthető klasszikusok? Szerintem a kettő nem versenyzik egymással. Nem úgy van, hogy vagy Harry Pottert olvas valaki, vagy Háború és békét. A jó könyv mindig élmény, különböző életkorban pedig különböző könyvek ragadnak magukkal. Ahhoz viszont, hogy bármilyen könyv élményt adjon, előbb el kell olvasni. A Harry Potter pedig sok gyerek kedvét hozta meg az olvasáshoz. Ez miért is baj?

    Boszorkányos zagyvaság? Irreális világ? Hm. A tündérmesék is zagyvaságok? Nem inkább a felnőttek felejtették el, milyen az, amikor szárnyal a képzelet? Szerintem Rowling fantáziavilága színes és szórakoztató. Ezt a különös világot pedig arra használja fel, hogy egy árva kisfiúnak, akinek nincsenek barátai, aki gyenge, vézna, szemüveges és boldogtalan, esélyt adjon arra, hogy kitörjön a nyomorúságból, ami a „normális” világban várna rá. Ez a kisfiú Harry, a sorozat főszereplője.

    Harry a varázsvilágban híres és népszerű, de ami ennél fontosabb, otthonra és barátokra talál. Itt nem egy tehetetlen kisfiú, akibe bárki büntetlenül belerúghat, hanem egy hős, akinek Voldemort, a sötét varázsló bukását köszönheti a varázsvilág. Közben mégis megmarad átlagosnak. Nincsen pengeéles elméje, vagy átlagon felüli varázsereje, és meglehetősen tökéletlen is. Tilosban csavarog, leckét másol, puskázik, vannak haragosai, gyakran forrófejű. (Hm… csak nem egy tipikus kamasz?) A szíve azonban a helyén van. Nem habozik, ha barátai segítségére kell sietnie, kiáll a gyengék és védtelenek mellett, szót emel az igazságtalanság ellen. Barátait belső értékeik alapján választja – különösen egyértelmű ez az “antimenő” Neville és a különc Luna esetében. Őszinte szívvel tud ragaszkodni és szeretni, és ha az iskolai szabályokat meg is szegi, lelkiismerete szabályait nem. Harry ereje a szeretet, az ártatlanság, az önzetlenség és a bátorság ereje. Ezek segítségével győzedelmeskedik végül a gonosz Voldemort fölött. Mi is a gond ezzel az üzenettel?

    Végezetül pedig hadd idézzem a regénysorozat legelső mondatát, ami az évek során különösen kedvessé vált a szememben: “A Privet Drive 4. szám alatt lakó Dursley úr és neje büszkén állíthatták, hogy köszönik szépen, ők tökéletesen normálisak.” Dursley úr és neje azért olyan negatív és nevetséges szereplők, mert irtóznak mindentől, ami eltér a megszokottól, ami kizökkenthetné őket unalmas és kényelmes életükből. Mélyen elítélnek mindent, ami szűk látókörükön kívülre esik, és vak normakövetők. Éppen olyan felnőttek, amilyen egyik kamasz sem akar lenni. Olyanok, akik bőszen szidalmazzák a Harry Pottert, pedig nem is olvasták.

    Te olvastad Harry kalandjait?

  • Menj a szobádba és gondolkodj el

    Menj a szobádba és gondolkodj el

    A fenti mondatot ajtócsapódás kísérte. Aztán csend. Ő ledobta magát az ágyára, sírva fújta a fejét a párnába. Dühében sírt. Tehetetlen dühében. Mert igazságtalannak érezte, ami történt. A szirénázó tűzoltóautót elvégre is ő kapta ajándékba. Ha nem akarja kölcsönadni Öcsinek, ezt mindenkinek tudomásul kell vennie. És ha Öcsi erőszakkal akarja elvenni, akkor ő igenis megvédi azt, ami az övé. Igenis, akár meg is haraphatja. És hogy ezért őt megszidják, megpofozzák és megbüntessék? És hogy most Öcsi játsszon a tűzoltóautóval, büntetésből, amiért ő ilyen irigy? Ez igazságtalan. Utálja Öcsit. És mivel az engedélye nélkül játszik most a tűzoltóautóval, így még jobban utálja. Mást úgysem tehet. Anya elkobozta az autót, őt meg beparancsolta a szobába. Az egyetlen fegyvere, hogy haragszik. Azt nem tudják elvenni tőle.

    Kétségbeesetten üvöltött, és dobálta magát egy darabig. Néha, mikor pillanatokra abbahagyta, fülelt egy kicsit, hogy odajön-e valaki a szoba ajtajához. Nem jött senki. Kifáradt. Nincs értelme a sírásnak, nem érdekel senkit. Mondták is, hogy csak hadd sírjon, ha akar. Gonoszok. Nem szeretik őt. Nem törődnek az ő érzéseivel, de az igazsággal sem. Az igazsággal, hogy a hülye tűzoltóautó az övé. Hát mit nem lehet ezen érteni? Miért nem Öcsinek tanítják meg, hogy ne vegye el engedély nélkül, ami nem az övé?

    Haragszik mindenkire. Mert igazságtalanok. Mert nem törődnek az ő sérelmével. Nem érdemlik meg, hogy szeresse őket. Szét is fogja tépni azt a rajzot, amit anyának készített titokban a születésnapjára. Sohasem fogja megkapni. És el fog menni világgá. Úgysem fog hiányozni senkinek, hiszen őt itt nem is szeretik. Senki sem érti meg. Még apa sem állt a pártjára. De talán majd akkor, ha világgá megy, akkor egy kicsit szomorúak lesznek. Vagy nagyon. Megérdemelnék. Mert őt csak bántják, ráadásul igazságtalanul. Utálatosak. Öcsi különösen. Hogy utálja a kis alattomost.

    *           *           *          *           *

    Anya közben kimegy a konyhába, folytatja a mosogatást. Alig észrevehetően megcsóválja a fejét, amint tekintete a tűzoltóautóval játszó kisebbik fiára esik. Hát kire ilyen irigy az ő gyereke? Hiszen mindig arra tanította, hogy jószívűnek kell lenni. Különösen a kistestvérével szemben. Hát kit szeretne az ember, ha nem a testvérét? Most majd elgondolkodik a dolgon. Majd belátja, és bocsánatot kér. Hiszen megmondta neki, addig ott marad a szobában egyedül, míg bocsánatot nem kér a testvérétől, amiért bántotta.

    *           *           *          *           *

    Már egy óra is eltelhetett. Persze, nem tudja, mert a szobában nincs óra. De biztosan eltelt. Nagyon sok ideje itt van már, és nem törődik vele senki. Anya megmondta, addig nem mehet ki, míg bocsánatot nem kér. Hogy ő kérjen bocsánatot a kis genyótól? Még mit nem? Most is biztos az autójával játszik még mindig. És milyen kajánul mosolygott, mikor anya odaadta neki az autót. Utálatos. A bocsánatkérésnek mégis meg kell lennie. Mert anya mindig tartja a szavát. Ő meg már nagyon unatkozik. Felőlük akár világgá is mehetne. Mindegy, akkor bocsánatot kér, ha másképp nem lehet. De attól még utálni fogja Öcsit. Sőt, még jobban fogja utálni. Hát mi ez, hogy ekkora igazságtalanság után még neki kell bocsánatot kérnie?

    *           *           *          *           *

    Végre kisomfordált a szobájából az a gyerek, és kelletlenül elmakogott egy bocsánatkérést. Megölelték egymást a testvérek. Anya nagyot sóhajtott, visszatért a konyhába. Így van ez rendjén.

  • Kedvenc olvasmányaim, 2019

    Kedvenc olvasmányaim, 2019

    Szeretem az év végi visszatekintéseket. A kedvenc pillanatokra, kedvenc helyekre, kedvenc túrákra, kedvenc fotókra. És a kedvenc könyvekre is. Idén a könyvkihívásomnak köszönhetően különösen sok és sokféle könyvet olvastam. Ezen felül pedig még sok mást is, amihez épp hangulatom volt – a hangulatom pedig igen változatos volt, tekintve, hogy az év több mint felében várandós voltam a mostanra már négy hónapos kisfiammal. 😛

    Tehát jöjjön a tíz legkedvesebb könyv, amit idén olvastam, egy-egy idézettel kísérve:

    Rakovszky Zsuzsa: A Hold a hetedik házban

    “Milyen könnyen elhiszi az ember saját magának, amit senki másnak nem hinne el!”

    Szabó Magda: A Danaida

    “A pap istene humortalan isten volt, semmit meg nem értő, a gimnázium rá hivatkozva járatta állandóan növendékeit fekete harisnyában, klottköpenyben, s ugyancsak az ő haragjától félve végeztetett velük vádliközépig érő rakott nadrágban illedelmes testgyakorlatokat, amelyek mindig megmaradtak a tisztesség határain belül, mert ugyanaz a különös isten, aki számon tartotta a harisnyákat, kitiltott a lányok nyakából minden hitvány kis ékességet, eltépette a filmszínésznők képeit, és ellenőrizte, nem kacagnak-e hangosan bűnbánati héten, a tornaórákkal is foglalkozott, és nem tűrte, hogy földön fetrengve talajgyakorlatokat végezzenek, csak karikákat adogathattak egymásnak, fehér, a század legeleje fürdőruhadivatját idéző idétlen tornaruhájukban, vagy nemzetiszínű, paszullyal töltött zsákocskákat hajigálhattak egymásnak, esetleg buzogányt lengethettek, míg a diakonissza vezényelt csettentőjével.”

    Tóth Krisztina: Pixel

    “A sors többféle lehetőséget kínált fel, és a valóság a legrosszabbra bökött rá, hogy jó, akkor történjen ez.”

    Závada Pál: Jadviga párnája

    “Szerintem nyugtot kell hagyni minden új teremtménynek a maga természetével. A gyereket is hiába hogy apja nemzette, anyja szülte, mégse belőlük való rész, nem a szüleié. Nem nyírbálhatom, nem gátolhatom majd a növését. Véletlenül a mi bölcsőnkbe vetődött látogató lesz, aki majd továbbvándorol. Csak jól kell tudni megvendégelni és szeretni. Se túl kevéssé, se túl nagyon nem szabad sem terhelnünk, sem óvnunk.”

    John Fowles: A francia hadnagy szeretője

    “Mire építse az ember a jobbik énjét, ha nem a régi romjaira?”

    Doris Lessing: A fű dalol

    “De hát mi más is az őrültség, mint menedék, visszahúzódás a világtól?”

    Edith Wharton: Az ártatlanság kora

    “…a zenei világ megváltoztathatatlan, megkérdőjelezhetetlen törvénye megkövetelte, hogy a francia operák német szövegét, amelyet svéd művészek adnak elő, az angolul beszélő hallgatóságnak a jobb megértés végett fordítsák le olaszra.”

    Németh László: Irgalom

    “S közben úgy érezte, mintha nem is csak Ferit, de az anyját, apját, Bölcskeynét, a haldokló Matát, az egész elfekvőt, a nagy emberiséget húzta volna mellére – a sánta emberiséget, amelynek hitet kell adni, hogy futni tud, s a lábára is vigyázni közben, hogy sántaságába bele ne gabalyodjék.”

    Trevor Noah: Born a Crime: Stories from a South African Childhood

    “For the first time in my life I had money, and it was the most liberating thing in the world. The first thing I learned about having money was that it gives you choices. People don’t want to be rich. They want to be able to choose. The richer you are, the more choices you have. That is the freedom of money.”

    Toni Morrison: The Bluest Eye

    “Love is never any better than the lover. Wicked people love wickedly, violent people love violently, weak people love weakly, stupid people love stupidly, but the love of a free man is never safe.”

    Ha érdekel a tavalyi kedvenceim listája, azt itt találod, itt pedig a 2017-est.

  • Az első téli séta, az első hóban

    Az első téli séta, az első hóban

    Nagy levegő. Kezdjük. Ráadom a vastag, kapucnis pulcsit. Erre ő sírni kezd. Nem szereti, ha öltöztetem. Pedig ha nem üvöltené végig rendszeresen, én szívesen bújtatgatnám ki és be ezekbe az édes, puha, színes babaruhákba. Persze, értem én, melege is van. Itt bent nem kellene pulcsi. De kint nagyon is kelleni fog, ehhez pedig bent kell feladnom rá. Amit ő még nem ért. Tiszta sor. Üvölt.

    Türelem, Törpikém, mindjárt megyünk ki, a hidegbe. Nem, még egy nadrág nem kell, nem akarom túlöltöztetni. De a kis zoknijára egy bélelt cipőcske jó lesz, azt is ráadom. Már vörös a feje, kezd kimelegedni. Pedig a megkötős kis sapkát könnyebb most ráadnom, arra húzom majd a pulcsi kapucniját. Jó. Mármint nem jó, mert üvölt, és teljesen le fog így izzadni. De egyelőre ő kész. Vagyis félkész, de jobban nem öltöztetem fel még, mert most jövök én. A magas nyakú, kötött pulcsimat már előbb felvettem, rám is melegedett, míg vele idáig jutottam, én is szívesen üvöltenék. De inkább felveszek még egy zoknit, amíg még eszemben van. Ezután a cipőt. Ja, nem, előtte a Picurt a kanapéról a szőnyegre költöztetem, az előszoba közelébe. Most veszem fel a cipőt. Most jöhet a kendő. Magamra kötöm a Picurt, aki rendületlenül üvölt azóta is. Érthető, melege is van, karba se vettem eddig.

    Szerencsére van már némi gyakorlatom, hogyan kössem az üvöltve rúgkapáló babát is szépen a hordozókendőbe. Szerencsére? Na, mindegy. Lenyugszik majd, ha elkezdek sétálni vele kint. Kendő megszorítva, megvagyunk. Sapka, sál nekem. Bakker, a pelenkázós táska meg bent maradt az asztalon. Mindegy, bemegyek cipőben. Hol a kesztyűm? Jó, egyelőre a kabátom zsebébe rakom. Azt pedig nem veszem még fel, mert a lépcsőházban is meleg van – szerencsére. Vagy nem? Nem tudom.

    Kezemben a kabáttal és a dupla polár bélésű, lábzsákos, télire való hordozótakaróval megindulok le a lépcsőn. Ja, meg a pelenkázós táskával. A lépcsőház bejáratánál fogjuk befejezni az öltözködést. Ahogy a lépcsőn lefelé megindulok vele, csillapodik az üvöltés. Szeret lépcsőzni. Csakhogy a hordozótakarót gyorsan át kell bújtatnom a fejemen. Nagyon gyorsan, mert ezt a műveletet sem szereti. Ezután a sapijára húzom a kapucnit, rá a hordozótakaró kapucnis részét. Ezután magamra veszem a kabátot, a sajátomat. Zsebében a kesztyűm, felveszem, amint kilépek az utcára.

    A Picur még sírdogál, de én büszkén lépdelek előre. Mint aki csatát nyert. Mint aki egy szál jégcsákánnyal meghódította az Alpok csúcsait. Hős vagyok. Basszus, elfelejtettem betenni a popsitörlőt! Áh, én vissza nem megyek, jó lesz a zsepi is, ha úgy adódik. Ööö… ezt a kabátot most vettem fel idén először, nincs a zsebében zsepi. Se tiszta, se enyhén koszos, se nagyon koszos. Azért reménykedve belemélyesztem a kezem a zsebekbe. Hátha mégis benne felejtettem tavaly egy koszos zsepit legalább, ami túlélte a mosást. Nem. Közben már négy sarkot haladtunk, a Picur édesdeden elszundított, még öt sarok, és ott is vagyunk a doktor néninél. Épp időben. Ha el nem vágódok a jégen, mert egy-két szakaszon elmaradt a járdatakarítás, mióta tegnap leesett a hó. Az első idei hó. Nem, nem fordulok vissza. Fenébe… folyik az orrom. Mindig folyik az orrom, ha télen kint sétálok. Mindegy, szipogok.

    A park hófehér. A hó is el van hányva a rajta átvezető útról. Na, nem végig, de félig. Az is valami, értékeljük a jó dolgokat is az életben. Figyelni kell a pozitívumokra. A hideg csípős frissessége keveredik a fűtés bűzével. A hó a parkban még fehéren izzik.

    Megérkezünk az orvosi rendelő várójába. Egy kedves anyukatárs megszán egy tiszta zsepivel. Én pedig kezdem vetkőztetni a Picurt, mert itt meleg van, meg fog izzadni…

  • Emlékképek a vadonból

    Emlékképek a vadonból

    Mert ma nosztalgikus hangulatom van, mert egy pár hónapos babával azért mégsem vág neki az ember esőben-ködben-szélben a nagyvilágnak, így ma is itthon ücsörgök, és mert jön az év vége, amikor szeretek visszatekinteni a szép pillanatokra. Ezek a pillanatok nemcsak az elmúlt évből vannak, hanem az elmúlt tízből. Megmelengetik a szívem, valahányszor rájuk gondolok.

    A természetjárásban azt tartom az egyik legcsodálatosabb dolognak, hogy természetes élőhelyükön találkozhatok a vadon élő állatokkal. Nem úgy, mint az állatkertben, ahol a látogató a fontos, neki adják el az élményt, úgy van kialakítva minden, hogy ő jól lásson, közel lehet menni, néha tapizni-simizni is.

    A vadon más. Háttérbe húzódva, csendben szabad csak figyelni az állatokat, mintha ott se lennék. Véletlenül lehet csak beléjük botlani, és minden ilyen találkozás váratlan ajándék. Sosem tudhatom, hogy pontosan mit fogok látni, talán pont nem azt és nem úgy, ahogy arra számítottam. De ha nyitott vagyok, a természet mindig meglep valamivel.

    Óriás teknősbékával úszás Zakynthos szigetén (Görögország)

    Ez évekkel ezelőtt volt, és az egyik első állatos élményünk a Kedvessel. A hazaindulásunk napján még leugrottunk gyorsan úszni egyet a laganasi-öbölbe. Kora reggel volt, a strandon alig lézengett valaki. Úszás közben pedig csatlakozott hozzánk egy Caretta Caretta óriásteknős. A vízfelszínen tempózva hosszú percekig bámultuk a kristálytiszta vízben, amint alattunk úszik. Aztán tovatűnt, de csodás élménnyel hagyott ott minket.

    Verseny a delfinekkel a Monterey-öbölben (Kalifornia, USA)

    monterey_bay_whale_watching_11

    Félnapos bálnalesen voltunk a gazdag tengeri élővilágáról híres Monterey-öbölben. Valóban láttunk bálnát, kétszer is, legjobban mégis a delfinek nyűgöztek le aznap. Akváriumban ugyan láttunk már delfint előtte, de az nem volt ahhoz fogható, mint amikor egy kb. 50 delfinből álló raj úszott versenyt a hajónkkal. Játszottak egymással, ugrándoztak a hajó körül, és még az egyik bálnával is játékba kezdtek, aki ezt egy ideig egykedvűen tűrte, majd méltóságteljesen továbbállt.

    Napozó fókák Half Moon Bay egyik strandján (Kalifornia, USA)

    Half Moon Bay, California, USA

    Igazság szerint a Kaliforniában töltött egy évünk annyi vadonbeli élménnyel ajándékozott meg, amennyiben sem előtte, sem azóta nem volt részünk. Némelyik találkozásnál megilletődtünk kicsit, de utólag nem mondanánk le egyikről sem. Egyet emelnék most ki még közülük, a kedvenc fókalesünket.

    A San Franciscó-hoz közeli Half Moon Bay strandjainál túráztunk, és éppen egy magas partszakaszt másztunk meg, ahonnan lenézve egy kisebb strandra lehetett rálátni. Lemenni azonban nem lehetett, és talán pont ez volt az oka annak, hogy a fókák ezt a helyet választották napozáshoz. Vagy huszan feküdtek ott egymás hegyén-hátán, a nagyobbak inkább csak elterültek, néhány kisebb viszont fészkelődött, átmásztak egymáson (és a morcos felnőtteken), sőt néhányan a vízben is játszottak. Sokáig néztük őket, észrevétlen maradva.

    Hegyi kecskegida gleccsert hódít a mamájával (Montana, USA)

    A Glacier Nemzeti Parkban túrázva nemcsak gleccsereket és hihetetlen színű gleccsertavakat csodálhattunk meg, hanem találkozhattunk kíváncsi, túrabakancsokat lelkesen megrágó mormotákkal, tóban fürdőző jávorszarvasokkal, és bármilyen meredélyt leküzdő hegyi kecskékkel is. Az egyik legkedvesebb jelenetem, ahogy a távolból megfigyelhettem, hogyan segíti végig egy hegyi kecske a kicsinyét az egyik hegyoldalon, aminek meredeksége a függőlegest közelítette. Könnyedén és gond nélkül, természetesen. 😀

    Séta az úszkáló aligátorok felett (Florida, USA)

    Everglades National Park, Florida, USA

    Amikor először olvastam arról, hogy a floridai Everglades Nemzeti Parkban szabadon élnek az aligátorok, kerekre nyílt a szemem. Mégis ki menne aligátorok közé sétálni? Úgy tűnik, én. És ez is azon élményeim egyike volt, ami rádöbbentett arra, hogy a vadon élő állatok általában békén hagyják az embert, ha az nem mászik bele a személyes terükbe. Másrészt arra is, hogy a természetben magadért felelsz. Ez nem egy állatkert, ahol ki van téve a tábla, hogy ne nyúlj be az oroszlánhoz, mert leharapja a kezed.

    Viszont a mocsár fölött sétálni a pallón, miközben lustán úszkálnak, vagy tökéletesen mozdulatlanul lesben állnak alattam az aligátorok, különleges élmény. Mintha egy rövid időre én is része lettem volna valaminek, amit csak természetfilmeken láthat nagyon sok ember.

    Forgalmi dugó a Yellowstone Nemzeti Parkban (Wyoming, USA)

    Bisons in Yellowstone National Park

    A világ legrégebbi nemzeti parkja szintén tele van élő és élettelen csodákkal. Grizzly medvék, jávorszarvasok, mókusok, őzek és farkasok, bölények. Bölénycsordák legelésztek az út mentén, ahogy vezettünk át a parkon. Majd dugóba kerültünk, pedig nem volt baleset, csak egy termetes bölény sétált szépen komótosan az úttest közepén, az őt megelőzni próbáló autókkal pedig bőszen szembefordította a szarvait. Hát, itt ilyen a közlekedési dugó.

    Lundák Látrabjarg szikláinál (Westfjords, Izland)

    Best Photos Of 2017: Puffin

    Izland nyugati fjordjainak legnyugatibb sziklája a kb. 400 méter magas, majdnem 15 kilométer hosszú Látrabjarg. Oldalában tengeri madarak milliói fészkelnek, és túrázóként az egyetlen, bár elég komoly nehézség, hogy a sziklafal meredek, a madarak pedig a leginkább hozzáférhetetlen helyeket kedvelik. Óvatosan a meredély szélére hasalva azonban több lundát is egészen közelről megfigyelhettünk. Ők ezeknek a szikláknak a sztárjai, és nekünk is a kedvenc madaraink lettek, azóta Írországban is kerestük (és meg is találtuk) őket.

    Kenguruk egy új-dél-walesi kempingben (Ausztrália)

    A következő emlék nagyon messze visz. Egy új-dél-walesi hajnalba, Jervis Bay türkiz öblei mellé, amikor félálomban a kemping mosdója felé botorkálva majdnem felbotlottam egy kenguruban. Később egy másik érdeklődve figyelte, amint mindkét hatalmas bőröndünket módszeresen áttúrom, majd kipakolom a kocsi mellé, naptej után kutatva (amiből akárhányat is vettünk, rejtélyesen eltűntek valamerre, csak az itthoni kipakolásnál bukkant elő vagy 3 flakon… hetekig bőröndből élni és öltözködni tartogat kihívásokat 😀 ).

    Ahol koalák lógnak a fákról… (Ausztrália)

    Best Animal Photos Of 2018: Koala

    Ha már a kenguru megvolt, a koala sem maradhat el, pedig velük a mindenfelé előbukkanó kenguruknál sokkal nehezebb a vadonban találkozni. De megérte keresgélni, meg korai sétára indulni a Melbourne-től nem messze fekvő Great Otway Nemzeti Park egyik kempingje mögötti eukaliptusz erdőben, mert rengeteg édesen alvó szőrgombolyagot fedeztünk fel. Az egyikük pedig még ébren is volt (ami a napi 20 órát alvó koaláknál nem kis szó), és egészen alacsonyan eszegetett, sőt, azt is kivárta, hogy tisztes távolból lefényképezzem.

    Búvárkodás a Nagy Korallzátonynál (Ausztrália)

    S egy réges-régi álom, amiből szintén emlék lett azóta… Órákig úszkáltunk a majdnem 30 fokos vízben a Nagy Korallzátonynál, vigyázva, nehogy belerúgjunk véletlen a felszínhez közeli korallokba, miközben a színes halrajokat követtük.

    S akik a legveszélyesebbek…

    A sirály, aki bizony a másodperc törtrésze alatt kikapja a kezedből a szendvicset, amibe épp harapnál bele. A chipmunk, az édes kis csíkos hátú mókus a Chip és Dél című meséből, akinek a harapásával mehetsz az ügyeletre. Valamint egy tehén, akiről úgy tűnik, hogy békésen legel (s minek is félnék egy tehéntől ott, ahol medvék és csörgőkígyók élnek?), de amint úgy érzi, hogy túl közel sétálsz el mellette, patájával kaparni kezdi a földet, s igen barátságtalan tekintettel szegezi szemét a tiédbe. Lassan hátrálsz. Ezúttal megúsztad, s már tudod, a teheneket is komolyan kell venni.

    Nektek milyen csodás, vicces és félelmetes élményeitek vannak vadállatokkal való találkozásokról?

  • Most akkor tényleg utálni kell Bovarynét?

    Most akkor tényleg utálni kell Bovarynét?

    Azóta terveztem elolvasni Flaubert-nek ezt a klasszikusát, amióta az iskolapadban ülve hallottam róla – hasonlóan Dosztojevszkij Bűn és bűnhődéséhez, amit azóta egyszer már majdnem elolvastam félig. 😛 A Bovaryné nem könnyű olvasmány, és nem is könnyen olvasható. De miközben keresztülrágtam magam a hosszú, aprólékos leírásokon helyekről és emberekről, és elkezdett kibontakozni a történet, egyre inkább elámultam. Flaubert kigúnyol mindent és mindenkit ebben a regényben – romantikát, felvilágosodást, egyházat, tudományt. Mindezt pedig zseniálisan, döbbenetesen, stílusosan.

    Amikor mások véleményét és kritikáit olvasgattam a könyvről, meglepően gyakran találkoztam azzal, hogy utálatosnak látják Emmát, a legellenszenvesebb szereplőnek, akiről valaha olvastak. A nő, akinek semmi sem elég. Nem tudja, mihez kezdjen jó dolgában. Nem származik abból semmi jó, ha egy nőnek sok ideje van agyalni. Szerintem ezek a megállapítások egyrészt kissé pontatlanok, másrészt Emmában és a történetében ennél sokkal több van. Oka van annak, hogy ez a könyv halhatatlan lett. Szóval nézzük.

    Ki is Emma, és mi az, ami nem elég neki? Félárva lány, aki anyját korán elvesztette, apja neveli őt egy tanyán, ahol Emma számára nem sok érdekes dolog akad, az életet álmodozással tölti ki. Álmai éppoly bugyuták és felszínesek, mint azok a romantikus regények, amiket olvas. Várja a nagy szerelmet, ami majd kiragadja a vidéki unalomból, felemeli valahová a magasba, ahol minden ragyogó, érzelmes, mozgalmas, izgalmas.

    És akkor jön Bovary Károly. Egy középszerű orvos, aki anyja noszogatására szerzi meg ezt a szakmát, de se tehetség, se becsvágy nincsen benne. Férjnek és embernek is pont ilyen középszerű és unalmas. Este hazajön, jóízűen megeszi a meleg vacsorát, utána kényelmesen elszunyókál a karosszékben. Társalogni nincs igénye, eszébe se jut, hogy nászútra vigye fiatal feleségét. Számára a házasság a biztos rév, amiben kényelmesen elterpeszkedik. Emma ellenben várna valamit a házasságtól. Álmai fényűzésről és holdfényes éjszakai tengerparton való andalgásról nemcsak valóságtól elrugaszkodottak, de felszínesek is, és nem sok közük van a valódi boldogsághoz. De még ha rossz helyen is keresi azt, ami szerinte a boldogság, akkor is hatalmas arculcsapás lehet neki, hogy a kisvárosban, ahol él, az év legnagyszabásúbb eseménye egy tenyészvásár. Lássuk be, Flaubert igen pontosan (és gúnyosan) ábrázolja a francia vidéki élet reménytelen egyhangúságát és unalmát. Valóban Emma az, aki túl sokat akar?

    Károly egyébként szereti Emmát? A maga módján nyilván. De számomra elég érdekes, hogy a saját megelégedett boldogságától nem veszi észre, hogy a felesége a kezdetektől fogva mennyire boldogtalan. Néha kifejezetten olyan érzésem volt, hogy Emmát is a ház egy kellemes tartozékának tekinti, mint a kényelmes karosszéket vagy a pasztellszínű függönyt. De a legmeghökkentőbb mozzanat az volt, hogy egyik születésnapjára Károly az ő saját becses portréjával lepte meg Emmát. Mivan? Ezek után csodálkoznom kellett volna, hogy Károly annyira balek, hogy ő maga löki Rudolf szerető karjaiba Emmát, és a Léonnal való viszonyából sem sejt semmit?

    Leszögezem, egyébként én sem találtam szimpatikus szereplőnek Emmát. Különösen anyaként döbbenetes a viselkedése. A Rudolffal való szökés tervezésekor a férfinak hamarabb jut eszébe Emma gyereke, mint neki magának, és a kérdésre, hogy vele mi lesz, Emma vállat von, hogy hát majd jön ő is velük. Mintha legalábbis egy kalapról lenne szó, amit bedob a táskába. Emellett Emma valószínűleg senki mellett sem lett volna boldog. Az egyszerű, hétköznapi dolgokban ő nem tudta meglátni a szépet, az az érzelgősséggel és kalanddal kevert fényűzés pedig, amit boldogságnak képzelt, a valóságban nem létezik.

    Mindezek ellenére én nem azt éreztem, hogy Emma azt kapta, amit érdemelt. Tragédiának éreztem ezt a sorsot, mert valami többet is láttam Emmában: ő az ember, aki többre vágyik. Aki nem elégszik meg azzal, hogy a hétköznapok mind egyformán szürkék, hogy ez az unalmas robot az élet, az előre kijelölt szerepekkel, amiknek nem tud megfelelni. Vágyik valami többre, színesebbre, tartalmasabbra. Életre, amiben több az élet. Bár totálisan rossz helyen keresi, tragédiával is végződik a sorsa, de maga a vágy számomra nagyon is érthető és emberi – és végső soron nem ilyenek vagyunk mindannyian? Szeretnénk, ha lenne valami több is az életben annál, minthogy dolgozunk és fizetjük a számláinkat.

    „Bovaryné én vagyok” – mondta Flaubert. Szerintem erre a vágyra gondolt.

  • Csepeli Kis-Duna: Budapest legszebb Duna-parti sétánya?

    Csepeli Kis-Duna: Budapest legszebb Duna-parti sétánya?

    Hol lehet Budapesten természetközelben, hosszan sétálni a Duna mellett? Ahol nagy fák vannak, ellenben nincsenek autók? Meglepő vagy sem, e kritériumokat leginkább egy csepeli sétány teljesíti. (Pedig egyesek szerint Csepel nem is igazán Budapest, őket most ignoráljuk.)

    Mi is csak nemrég akadtunk rá a Kolonics Györgyről elnevezett sétányra, ami körülbelül 5 kilométer hosszan húzódik a Gubacsi hídtól dél felé, a Ráckevei-Duna partján. Mivel a két hónapos picurkám leginkább akkor érzi jól magát, ha hordozókendőben van, az őt hordozó személy pedig lehetőleg sétál, így sokat sétáltunk az utóbbi időben. Éjszaka fel-le a szobában, vagy egy kellemes őszi napon a Duna-parton. Utóbbit jobban élveztem.

    A Kolonics György sétány azonban nemcsak az éjszakázásokhoz képest vonzó. Bár tény, hogy itt nincs kilátás sem a Parlamentre, sem a Budai várra, viszont olyannyira közel a természet, mintha nem is a városban lennénk.

    Ligetek, nádasok, kacsák, hattyúk.

    Csepeli Kis-Duna, Budapest

    Nagy fák.

    Hosszú, széles sétány a békés, szépséges Kis-Dunánál. Van tanösvény, játszótér, szabadtéri kondiparkok.

    Csepeli Kis-Duna, Budapest

    Kenusok siklanak a vízen. Mint Kolonics György, a névadó, a fiatalon elhunyt, olimpiai és világbajnok kenus, aki éveken át itt edzett.

    Csepeli Kis-Duna, Budapest

    A Picur is megnyugszik, elalszik a kendőben, csak később ébred fel enni. Mert ez egy hosszú séta.

    Neked van kedvenc Duna-parti sétányod Budapesten?

  • A Szolgálólány meséjéből a mindenkori diktatúra arca néz ránk

    A Szolgálólány meséjéből a mindenkori diktatúra arca néz ránk

    Azt hisszük, vannak dolgok, amik egyszerűen nem történhetnek meg, vagy nem történhetnek meg még egyszer. De igen. Azt hisszük, van egy határ, amin túl az emberek nem tűrnek tovább. De nincs. Azt hisszük, van az az alantas és kegyetlen munka, amit senki nem vállalna, akármit kínálnak is érte cserébe. De tévedünk. Azt hisszük, az emberekből nem lehet kiirtani a lázadás szellemét, hogy nem hagyják, hogy szép lassan elvegyenek tőlük mindent, amiért érdemes élni. De hagyják.

    A Szolgálólány meséje disztópia, mely egy jövőbeli, vallási fundamentalista államban játszódik, ami pont azokat a jegyeket viseli, mely történelmünkben minden diktatúrának sajátja. Lassan lopózik előre, és mire az emberek felismerik, hogy menekülniük kellene belőle, addigra már nincs menekvés. Addigra már lázadás sincs. Mert a maroknyi embert, aki idejekorán fellázadt, elsöpörték, mire pedig a tömegeknek is leesett, hogy már akkora az embertelenség, amivel szembe kellene menniük, addigra ezt már senki sem tudja megtenni, mert a rendszer kiépült, megszilárdult.

    Az egyik legdöbbenetesebb részlet számomra a Szolgálólány és szerelme, Luke párbeszéde aznap, amikor kiderül, hogy attól fogva a nőknek tilos dolgozni, bankszámlájuk felett pedig a férjük rendelkezik. Luke reakciója az, hogy “Nyugi, én mindig gondoskodni fogok rólad.” Csak én érzem az iróniát abban, hogy Luke amúgy korábban elvált az első feleségétől? De tegyük ezt félre. A hatalmi viszonyok ugyanis azonnal megváltoznak. A Szolgálólány már meg sem meri kérdezni Luke-ot őszintén arról, hogy mit gondol a kettőjük viszonyáról. Hiszen ők már nem úgy tartoznak egymáshoz, mint addig, ő már a férfitól függ. S valahogy nincs hangulata szeretkezni aznap éjjel, ki érti ezt…

    A jelenetben az az igazán durva, hogy Luke nem érti és nem érzi át, mit jelent, amikor valakit hirtelen megfosztanak attól, ami mindenki mást megillet – pusztán azért, mert mondjuk nő. (De a nőt helyettesíthetném mással is: bőrszín, vallás, világnézet…) Mert őt még nem fosztották meg. És nem fogja fel, hogy akár az is megtörténhet. Sőt, az a következő lépés. Mint ahogy így is történik, a második házasságokat ugyanis hamarosan érvénytelenítik. Ők menekülni próbálnak, de nem sikerül, a kislányukat elveszik.

    A Szolgálólány neve nem derül ki. Fredének szólítják, de ez nem az ő neve, hanem mindig az aktuális szolgálólányé, aki ahhoz a parancsnokhoz van helyezve. Ez is azt erősíti, hogy a szolgálólány nem egy ember, hanem egy funkció. Egyetlen feladatot szán neki a társadalom mint szülésre képes nőnek: megtermékenyülni és gyereket szülni. Az élete sem önmagáért értékes, hanem a termékenységre való képességért, mely a súlyos népesedési problémákkal küszködő társadalomban a legnagyobb érték. De az aktus is személytelen, érzelmek nincsenek, szenvedély nincs. Azt a funkciót, mint ez később kiderül, másfajta nők látják el.

    Margaret Atwood könyve elborzasztó és pontos képét adja a diktatúráknak úgy általában. A feminista vonal ehhez képest másodlagos maradt számomra. A történet vége homályban marad. A Szolgálólány meséje nyomasztó könyv és kemény figyelmeztetés, szinte arculcsapás. És nem, nem ringat minket abba a hitbe, hogy ez nem történhet meg.

  • A zordon sziget, ahol ébred az Erő

    A zordon sziget, ahol ébred az Erő

    Bevallom, a Csillagok háborúja legutóbbi epizódjaiban leginkább a látvány nyűgözött le. Némelyik részben más is, de most maradjunk a látványnál, ami magában foglal egy rakás új és gyönyörű helyszínt is. Ott van például az a nagyon zordon és meredek, nagyon zöld sziget, ahová Luke száműzte magát. Na, ez a sziget valóban létezik, mégpedig ezen a bolygón, azon belül is Írország partjainál. (Tudhattam volna. Hiszen nagyon zöld. 😀 )

    A sziget neve Skellig Michael. És meglepő módon nem a Csillagok háborúja miatt akadtam rá. Hanem a madarak miatt. Nem hangzik izgalmasnak néhány tengeri madár? Nos, Skellig Michael és kistestvére, a mellette fekvő Little Skellig szigete nem néhány madárnak ad otthont, hanem madarak ezreinek. Emiatt kiemelten védett terület, a Skellig Michael szigetén található kora keresztény kolostor pedig a UNESCO Világörökség része.

    Igen, ez a kolostor is ismerős lehet a Csillagok háborújából. Porgok viszont nincsenek, helyette vannak lundák, a világ legaranyosabb madarai. Tulajdonképpen ők vezettek el a szigetre minket, mert én olyan helyet kerestem Írországban, ahol lehet látni lundákat. Hát, itt lehet. Áprilistól augusztusig több ezer példányuk költ a szigeten.

    A parttól 15 kilométernyire fekvő szigetekre viszont nem is olyan könnyű eljutni. Egyrészt a nyílt óceán szeszélyei miatt alapból csak tavasz végétől ősz elejéig szerveznek ide hajókirándulásokat. Másrészt mivel szigorúan védett területről van szó, a látogatók napi száma korlátozott.

    Skellig Michael, Ireland

    A legtöbb kirándulás Portmagee kikötővárosából indul, és annak ellenére, hogy szinte csak aznap derül ki, megfelelő-e az időjárás a kihajózáshoz, érdemes előre foglalni helyet. Gondolom, ezt a Csillagok háborújának köszönhetjük. Az utóbbi időben ugyanis különösképp megnőtt az érdeklődés Skellig Michael iránt. Emiatt nekünk még az online foglalás sem úgy sikerült, mint terveztük.

    Pedig azt hittük, roppant menők vagyunk, hogy két cégnél is feliratkoztunk egy azonnali e-mail értesítésre, amint megnyílnak az idei foglalások. Nos, meg is kaptuk az e-mailt, gyaníthatóan nem kevés más érdeklődővel együtt, akik hozzánk hasonlóan azonnal nekiestek a foglalásnak. Pontosabban mi csak nekiestünk volna, a forgalom miatt ugyanis lehalt a szerver. Mire pedig feléledt, mind elfogytak azok a jegyek, amik a hosszabb kirándulásra szólnak, ami partraszállást és egy túrát is magában foglal a szigeten.

    Jött tehát a kérdés, hogy megéri-e a másik, rövidebb kirándulás, amiben nincs partraszállás, csak körbehajózzuk a két szigetet. Végülis annyira szerettük volna látni ezt a helyet, hogy megvettük a jegyet. Nem bántuk meg, életünk legszebb madárleses élménye lett ez a fél napos hajókázás.

    Skellig Islands, Ireland

    A meglepően kicsi hajó (ha jól emlékszem, tízen voltunk utasok rajta, két fő pedig a személyzet) lassan kerülte meg mindkét szigetet, és tényleg nagyon közel haladt a parthoz. Igaz, ehhez a viszonylag csendes idő is kellett, máskülönben az erős hullámok miatt nem biztonságos túl közel menni a sziklákhoz. (Olyankor pedig mindegy az is, partraszállós jegyet sikerült-e venned, ha lehetetlen partra szállni).

    Láttuk a lundákat. A kolostort is Skellig Michael tetején. Láttunk fókákat a part menti sziklákon napozni. És sokféle más tengeri madarat, szulákat, sirályféléket, viharmadarakat. Számlálhatatlan mennyiségben. A kisebbik szigetet, amely olyan meredek, szürke sziklákból áll, hogy lehetetlen rajta partra szállni, konkrétan elborítja a fehérség. Közelről pedig látszik, hogy a fehérség a fészkelő madarakat jelenti (és hogy teljesen pontos legyek, jó sok madárszart is, ami szintén fehér).

    Ahhoz pedig, hogy valóban a legtöbbet hozzuk ki ebből a kirándulásból, legfontosabb útitársunk a távcső volt. Ezután következett a szélálló nadrág és dzseki, amikre a napos idő ellenére bizony szükség volt. Újra megtapasztaltuk, hogy több órás út a nyílt óceánon viszonylag szélcsendes időben is szeles. 😛 A Skellig szigetek emiatt még inkább olyannak tűntek, mintha a világ végén lennének. Elérhetetlenek, érintetlenek, csodálatosak.

    Neked van kedvenc madárleses élményed?