Kategória: Könyvajánló

  • Az 5 legviccesebb Rejtő-regény

    Az 5 legviccesebb Rejtő-regény

    Itt van a nyár, és a nyaraláshoz könnyed, szórakoztató olvasmányok illenek. Ha pedig elmarad a nyaralás idén, akkor még inkább jól jön egy kis nevetés. Arról meg ki más is juthatna eszembe, mint Rejtő Jenő? Ugyanis még senkinek a könyvein nem nevettem olyan jókat, mint az övéin. Így volt ez tizenéves koromban, és most is így van.

    Rejtő Jenő, írói álnevén P. Howard, számlálatlan humoros regény és kisregény szerzője. Abszurd szereplői és fordulatai, sajátos, groteszk humora és az ebbe csomagolt társadalomkritikája páratlan hangulatot kölcsönöz nagyon sok regényének – olyannyira, hogy egyesek szerint felülbírálandó, valóban ponyva-e, amit Rejtő írt, vagy több annál. Ezt nem én fogom eldönteni, az viszont biztos, hogy szívesen olvasom őt, és szeretettel ajánlom bárkinek, aki kacagásra vágyik.

    Jöjjön tehát az öt legviccesebb regénye – az én teljességgel szubjektív válogatásom:

    Piszkos Fred, a kapitány

    „- Uram! A késemért jöttem!
    – Hol hagyta?
    – Valami matrózban.
    – Milyen kés volt?
    – Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?
    – Várjunk… Csak lassan, kérem… Milyen volt a nyele?
    – Kagyló.
    – Hány részből?
    – Egy darabból készült.
    – Akkor nincs baj. Megvan a kés!
    – Hol?
    – A hátamban.
    – Köszönöm…
    – Kérem… A csapos mesélte, hogy milyen szép kés van bennem. Egy darab húszcentis kagylóritkaság.
    – Forduljon meg, kérem, hogy kivegyem…
    – Kitartás! A kocsmáros azt mondta, hogy amíg nem hoz orvost, hagyjam bent a kést, mert különben elvérzek. A kocsmáros ért ehhez, mert itt már öltek orvost is. Régi étterem.
    – De én sietek, kérem! És mit tudja az ember, hogy mikor jön az orvos? Kés nélkül mégsem mehetek éjjel haza.
    – Az orvos itt lakik a közelben, és a kocsmáros triciklin ment érte. Ha szurkált uram, hát viselje a következményeket.
    – Hohó! Azért, mert magába szúrnak egy kést, még nincs joga hozzá, hogy megtartsa. Ez önbíráskodás! Hála Istennek, van még jog a világon.”

    Lehet nem szeretni egy regényt, ami ilyen párbeszéddel nyit? Nekem ez volt első találkozom Rejtővel – meg a groteszk humorral, amit azóta is imádok, nemcsak az ő regényeiben. De ez a regény ismertetett meg kedvenc Rejtő-hőseimmel is: Piszkos Freddel, Fülig Jimmyvel és a többi, válogatott kikötői szélhámossal. Ezen felül van itt minden, ami egy izgalmas történethez kell: trónöröklés, összeesküvés, járvány egy luxushajón, visszajáró holttestek, csavargónak álcázott herceg és hercegnek álcázott csavargó, szerelem és sok-sok humor.

    A tizennégy karátos autó

    „Gorcsev Iván, a Rangoon teherhajó matróza még huszonegy éves sem volt, midőn elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Ilyen nagy jelentőségű tudományos jutalmat e poétikusan ifjú korban megszerezni példátlan nagyszerű teljesítmény, még akkor is, ha egyesek előtt talán szépséghibának tűnik majd, hogy Gorcsev Iván a fizikai Nobel-díjat a makao nevű kártyajátékon nyerte el, Noah Bertinus professzortól, akinek ezt a kitüntetést Stockholmban, néhány nappal előbb, a svéd király nyújtotta át, de végre is a kákán csomót keresők nem számítanak; a lényeg a fő: hogy Gorcsev Iván igenis huszonegy éves korában elnyerte a Nobel-díjat.”

    Újabb első mondatok, ezúttal egy olyan regényből, mely maga is egy kalandos száguldás – egy sofőrrel, aki nem tud vezetni, de tűzön-vízen áthajt, és egy autóval, melynek alváza aranyból van. Izgalmas cselekménye mellett A tizennégy karátos autó szellemes ötletek tárháza. Van benne nyomozósdi, légiós történet, egy kis románc, de legelső sorban is paródiát csinál mindenből.

    A három testőr Afrikában

    „Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban.”

    Rejtő tud indítani, mondtam már? Ennek a regénynek is az első mondatait ragadtam ki, melyek észrevétlenül sodornak magukkal Csülök, Tuskó Hopkins, Senki Alfonz és a Török Szultán négyesének fergeteges kalandjában. A Szaharában meleg van, megtudjuk, ki az a nagy Levin, minden mindennel összefügg, a szálak összegabalyodnak, feltűnik az elmaradhatatlan nő, végül pedig minden szépen kisimul. Csak az arcizmaink kapnak görcsöt.

    A szőke ciklon

    „Ilyenek a nők. Tizenötször eldobnak valamit, amiről azután, ha végképp elhagyták, rájönnek, hogy a legdrágább kincsük volt.”

    Ahogy a ciklon, olyan őrült tempóban halad ez a történet, meneküléssel és üldözéssel – hajón, vonaton, autón, tevén. Miss Evelyn Weston, a balladafordítással foglalkozó bölcsészkisasszony, egy egymillió font sterling értékű gyémánt örököse testesíti meg ezt a bizonyos ciklont, mely felforgat maga körül mindent, többek között tisztes angol úriemberek életét és érzelemvilágát. Pörgős, kacagtató kaland.

    Az ellopott futár

    „Ez a lány maga sem tudta, hogy mit akar, de abból nem engedett, és semmi sem olyan végzetes erejű, elsöprő hatalom, mint a nő, ha valamiben nincs igaza. Mondd neki, hogy ne tanuljon énekelni, mert nincs hangja, kérd, hogy ne pöröljön, hiszen elveszíti, könyörögj, hogy viseljen más kalapot, mivel ez nem illik hozzá; éppen annyi, mintha felkérnék a ciklont, hogy foglaljon helyet egy percre.”

    Szédületes pörgés ez is, egy újabb kikötői történet, de nem a megszokott figurákkal, csak a megszokott módon sodor magával. Főhőse ezúttal egy kislány: tiszta lelkű, de felvágott nyelvű, eleven, és olyan kisugárzása van, mely összekovácsolja az embereket – élükön Babette anyó a húsdarálóval, elvégre nem lehet mindenkinek kagylónyelű zsebkése. A humor alatt pedig komoly gondolatok is felbukkannak jogról, igazságról, kapcsolatokról.

    Rejtő attól lesz komoly, mert nem lehet komolyan venni. Lépjetek csak be a hotelbe, ahol „esténként az úri közönség verekszik”, a klubhelyiségbe, ahová „lőfegyvert és ólmosbotot behozni ajánlatos”. „Belépés díjtalan! Kilépés bizonytalan!”

    Neked van kedvenc Rejtő-regényed?

  • A Hold a hetedik házban

    A Hold a hetedik házban

    Rakovszky Zsuzsa két korábbi regényének, A kígyó árnyékának és A hullócsillag évének olvasása után vettem a kezembe ezt a gyönyörűen alliteráló című novelláskötetet, ezúttal már igen magas elvárásokkal. Megszerettem Rakovszky Zsuzsát, az írásai mélységét és szépségét. Olyan tömörek és kifejezőek a képei, mintha a költészetet emelné be kicsit a próza világába. Olyan érzékenyen nyúl a témákhoz, olyan gondos finomsággal bontja ki a történeteket, hogy lenyűgözővé és döbbenetessé teszi a hétköznapit, a mindannyiunk számára ismerőset. Ilyen volt a két regény, és ilyen ez a novelláskötet is.

    Hétköznapi témák és emberek, a Kádár-korszakból és napjainkból. Épp attól erőteljesek, hogy olyan ismerősek. Kapcsolatokból látunk mozzanatokat, napokat, éveket: házasságok, szülő-gyerek kapcsolatok, barátságok, szerelmek. Függések.

    Az anya, aki szeretetével megfojtja kamasz lányát. A kamaszlány, aki gyűlöli önmagát, nem tud mihez kezdeni testével, vágyaival, és úgy érzi, ha egyszer felment tévézni a szomszéd fiúhoz, akkor másra sincs joga nemet mondani. Elvégre, egy ilyen lány örüljön, hogy bárki is akar tőle valamit. A feleség, aki idős apja és férje kimondott és kimondatlan szemrehányásai között vergődik. A házastársak, akik szenvedélyes szerelemből lassú kihűlésbe és kölcsönös megcsalásokba sodródnak, végül teljesen külön utakra, de a meleg érzésekből mintha maradna annyi, ami elég egy barátsághoz, vagy talán többhöz is…

    A függetlenség és a valakihez tartozás vágya egyaránt erős a szereplőkben. Keresik azt, amiért vagy akiért érdemes, változtatni akarnak az életükön, hogy érdemes legyen. Mint A zebrapinty című novella Reginája, aki szenvedéllyel, lángolva akar csak létezni a kapcsolataiban, mert különben mi értelme az egésznek. Csakhogy az életben vannak hétköznapok is, sőt, főleg csak azok vannak.

    A zebrapinty az egyik kedvencem a novellák közül egyébként. A másik a Mája fátyla, mely finom iróniával három nőt kísér éveken át, akik meditációtól kezdve költözködésen át sok mindennel próbálkoznak, hogy új úton folytassák az életüket, mégis mindig az unalomig járt úton lyukadnak ki, melybe már előzőleg is belekeseredtek.

    Miért? Miért nem tudnak az emberek változtatni az életükön? Miért, hogy bármerre indulnak, mindig ugyanoda jutnak? Miért buknak bele a próbálkozásokba? Számomra ezek a kérdések fogják össze a kötetben szereplő összes novellát. “Muszáj mindig annak történnie, amire az előzmények alapján számítunk? Nem történhetne egyszer, véletlenül, valami más? De hát nem történik.”

  • Egy zseniálisan taszító hős – Závada Pál: Milota

    Egy zseniálisan taszító hős – Závada Pál: Milota

    Második regényem Závada Páltól. A Jadviga párnája elég magasra tette a mércét, a Milota odáig nem ért fel. A forma hasonló egyébként, váltakozva olvassuk két ember naplóját – illetve Milota György esetében a magnóra mondott visszaemlékezései és gondolatai írott változatát, de lényegét tekintve ez is naplónak fogható fel. Závada Pál mesterien bánik ezzel a formával, több szereplő lelkének a mélyébe bepillantást enged rajta keresztül, valamint több nézőpontból láttat.

    A Milotában a két főszereplő Milota György és Erka. Kettejük bonyolult viszonyát is ezek a naplószerű feljegyzések tárják fel. Ezen felül pedig Milota György visszaemlékezései bemutatják még a rendszerváltás előtti Magyarországot is, ahol kiskapukon és régi jó ismerősökön keresztül át vezetett út a boldogulás felé. Nos, Milotánál ellenszenvesebb regényhős kevés van. Pedig érdekes módon nem is gonosz, legalábbis nem tudatosan. De hát van olyan ember, aki tudatosan gonosz?

    Milota Gyurka bácsi az a fajta bántalmazó, aki maga lepődne meg a legjobban ezen a minősítésen. Meglepődése pedig őszinte lenne. Nagyhangú és nemtörődöm önzése ugyanis képtelenné teszi arra, hogy bárki mást is észrevegyen önmagán kívül, nemhogy tekintettel lenne az érzéseikre, vagy megértené őket. Hiszen ő nem akar bántani senkit, igazán nem tehet róla, ha mások túl érzékenyek. Igazság csak egy van, az övé. Ennek a csúcsa a kazettára mondott élettörténet és életbölcsességek – amit ő örökül hagy, de kinek is? Mert a fia biztosan nem kíváncsi rá, a felesége szintúgy, a lányát pedig, akit talán leginkább érdekelne, ő maga űzi öngyilkosságba. Mely tényekből egyiket sem ismeri fel, természetesen.

    Időnként unalmasnak találtam Gyurka bácsi eszmefuttatásait. Összehord hetet-havat, de se füle, se farka – hogy szépen fejezzem ki magam. Persze, ő ilyen, s nem veszi észre magát, többek között ezt akarta átadni a regény. “Na most ide figyelj, Samukám! Tudod te, mi az, hogy diszkréció? Hogy tartod a szádat, és beszorzod tízzel, na, az.” Hantázó, bratyizó, ügyeskedő ember Gyurka bácsi, nagy hangon dalol borozgatás közben, mindenre van egy jó sztorija. Távolabbi ismerősei szemében kellemes embernek tűnik, talpraesettnek, kedélyesnek. Csak a közeli hozzátartozói szenvednek tőle. Figurájában a legfájóbb éppen az, hogy nagyon is átlagos, nagyon is valóságos.

    S ott van még Erka. A szerető. Nem Gyurka bácsi szeretője, hanem a fiáé. Jaj, de szeretnék egyszer már egy olyan regényt olvasni, amiben a szerető nem megy tönkre teljesen a hosszú éveken át tartó őrlődésben, hanem összeszedi erejét és kitör – a férfival vagy nélküle. Van ilyen is?

  • Hadd védjem meg Harry Pottert

    Hadd védjem meg Harry Pottert

    A mai fiatalok csak Harry Pottert olvasnak. Miért nem Egri csillagokat? Különben is, miféle zagyvaság ez a Harry Potter? Méghogy varázslók meg boszorkányok…

    Hol is kezdjem? Fiatalnak számítok én még harmincévesen? Azt előre kell bocsátanom, hogy én Harry Potterrel együtt nőttem fel, ez pedig kissé elfogulttá tesz. Épp az a generáció vagyok, aki annyi idősen olvasta Harry újabb és újabb kalandjait, amennyi idős nagyjából ő maga is volt. S nem értettem már akkor sem, mi baja annyi felnőttnek szegény Harryvel. Még ma sem vagyok elég öreg ahhoz, hogy értsem. Hadd védjem meg őt, sokadjára is.

    Tegyük most félre, hogy a megbotránkozók között kevesen vannak, akik egyáltalán olvasták Rowling hétrészes regényének bármelyik darabját is. Habár szívesen vitatkoznék olyannal, aki igen. De köztük eddig még nem akadt, akivel vitatkozni lehetne.

    Azt viszont nem értem, miért az a baj, hogy a mai fiatalok Harry Pottert olvasnak. Miért nem lehet inkább örülni annak, hogy olvasnak? Olvasnak valamit szórakozásból, amit nem kötelező olvasni. Ahelyett, hogy a milliomodik mémen vagy macskás videón röhögnének. S emiatt butaság is az Egri csillagokkal jönni, ami ugyebár kötelező… A felnőttek egyébként mit olvasnak? Mindig csak a legmagasabb művészeti szempontok szerint választanak, vagy néha inkább csak könnyed szórakozásra vágynak? Olvasnak egyáltalán regényeket, vagy inkább csak újságokat? Csajos témák, sport, pornó?

    Másodsorban, a Harry Potter jó könyv. Ifjúsági regény, és annak remek. Kamasz szereplőivel könnyen azonosul az a korosztály, a történetben pedig sorra olyan témák jönnek elő, amik egy kamaszt foglalkoztatnak: igaz barátság, út- és igazságkeresés, önismeret, beilleszkedés, szövetség, szerelem. A regénysorozat nagy része egy iskolában játszódik, ahol közösség formálódik, beadandók, vizsgák és sportversenyek vannak, szabályok és szabályszegések, elfogadás és kiközösítés. Emellett izgalmas a cselekmény, pörgősek a dialógusok, könnyen olvasható, sőt, falható.

    Miért is csoda, ha közelebb áll egy tizenéves szívéhez a Harry Potter, mint a sokszor még felnőttek számára is nehezen emészthető klasszikusok? Szerintem a kettő nem versenyzik egymással. Nem úgy van, hogy vagy Harry Pottert olvas valaki, vagy Háború és békét. A jó könyv mindig élmény, különböző életkorban pedig különböző könyvek ragadnak magukkal. Ahhoz viszont, hogy bármilyen könyv élményt adjon, előbb el kell olvasni. A Harry Potter pedig sok gyerek kedvét hozta meg az olvasáshoz. Ez miért is baj?

    Boszorkányos zagyvaság? Irreális világ? Hm. A tündérmesék is zagyvaságok? Nem inkább a felnőttek felejtették el, milyen az, amikor szárnyal a képzelet? Szerintem Rowling fantáziavilága színes és szórakoztató. Ezt a különös világot pedig arra használja fel, hogy egy árva kisfiúnak, akinek nincsenek barátai, aki gyenge, vézna, szemüveges és boldogtalan, esélyt adjon arra, hogy kitörjön a nyomorúságból, ami a „normális” világban várna rá. Ez a kisfiú Harry, a sorozat főszereplője.

    Harry a varázsvilágban híres és népszerű, de ami ennél fontosabb, otthonra és barátokra talál. Itt nem egy tehetetlen kisfiú, akibe bárki büntetlenül belerúghat, hanem egy hős, akinek Voldemort, a sötét varázsló bukását köszönheti a varázsvilág. Közben mégis megmarad átlagosnak. Nincsen pengeéles elméje, vagy átlagon felüli varázsereje, és meglehetősen tökéletlen is. Tilosban csavarog, leckét másol, puskázik, vannak haragosai, gyakran forrófejű. (Hm… csak nem egy tipikus kamasz?) A szíve azonban a helyén van. Nem habozik, ha barátai segítségére kell sietnie, kiáll a gyengék és védtelenek mellett, szót emel az igazságtalanság ellen. Barátait belső értékeik alapján választja – különösen egyértelmű ez az “antimenő” Neville és a különc Luna esetében. Őszinte szívvel tud ragaszkodni és szeretni, és ha az iskolai szabályokat meg is szegi, lelkiismerete szabályait nem. Harry ereje a szeretet, az ártatlanság, az önzetlenség és a bátorság ereje. Ezek segítségével győzedelmeskedik végül a gonosz Voldemort fölött. Mi is a gond ezzel az üzenettel?

    Végezetül pedig hadd idézzem a regénysorozat legelső mondatát, ami az évek során különösen kedvessé vált a szememben: “A Privet Drive 4. szám alatt lakó Dursley úr és neje büszkén állíthatták, hogy köszönik szépen, ők tökéletesen normálisak.” Dursley úr és neje azért olyan negatív és nevetséges szereplők, mert irtóznak mindentől, ami eltér a megszokottól, ami kizökkenthetné őket unalmas és kényelmes életükből. Mélyen elítélnek mindent, ami szűk látókörükön kívülre esik, és vak normakövetők. Éppen olyan felnőttek, amilyen egyik kamasz sem akar lenni. Olyanok, akik bőszen szidalmazzák a Harry Pottert, pedig nem is olvasták.

    Te olvastad Harry kalandjait?

  • Kedvenc olvasmányaim, 2019

    Kedvenc olvasmányaim, 2019

    Szeretem az év végi visszatekintéseket. A kedvenc pillanatokra, kedvenc helyekre, kedvenc túrákra, kedvenc fotókra. És a kedvenc könyvekre is. Idén a könyvkihívásomnak köszönhetően különösen sok és sokféle könyvet olvastam. Ezen felül pedig még sok mást is, amihez épp hangulatom volt – a hangulatom pedig igen változatos volt, tekintve, hogy az év több mint felében várandós voltam a mostanra már négy hónapos kisfiammal. 😛

    Tehát jöjjön a tíz legkedvesebb könyv, amit idén olvastam, egy-egy idézettel kísérve:

    Rakovszky Zsuzsa: A Hold a hetedik házban

    “Milyen könnyen elhiszi az ember saját magának, amit senki másnak nem hinne el!”

    Szabó Magda: A Danaida

    “A pap istene humortalan isten volt, semmit meg nem értő, a gimnázium rá hivatkozva járatta állandóan növendékeit fekete harisnyában, klottköpenyben, s ugyancsak az ő haragjától félve végeztetett velük vádliközépig érő rakott nadrágban illedelmes testgyakorlatokat, amelyek mindig megmaradtak a tisztesség határain belül, mert ugyanaz a különös isten, aki számon tartotta a harisnyákat, kitiltott a lányok nyakából minden hitvány kis ékességet, eltépette a filmszínésznők képeit, és ellenőrizte, nem kacagnak-e hangosan bűnbánati héten, a tornaórákkal is foglalkozott, és nem tűrte, hogy földön fetrengve talajgyakorlatokat végezzenek, csak karikákat adogathattak egymásnak, fehér, a század legeleje fürdőruhadivatját idéző idétlen tornaruhájukban, vagy nemzetiszínű, paszullyal töltött zsákocskákat hajigálhattak egymásnak, esetleg buzogányt lengethettek, míg a diakonissza vezényelt csettentőjével.”

    Tóth Krisztina: Pixel

    “A sors többféle lehetőséget kínált fel, és a valóság a legrosszabbra bökött rá, hogy jó, akkor történjen ez.”

    Závada Pál: Jadviga párnája

    “Szerintem nyugtot kell hagyni minden új teremtménynek a maga természetével. A gyereket is hiába hogy apja nemzette, anyja szülte, mégse belőlük való rész, nem a szüleié. Nem nyírbálhatom, nem gátolhatom majd a növését. Véletlenül a mi bölcsőnkbe vetődött látogató lesz, aki majd továbbvándorol. Csak jól kell tudni megvendégelni és szeretni. Se túl kevéssé, se túl nagyon nem szabad sem terhelnünk, sem óvnunk.”

    John Fowles: A francia hadnagy szeretője

    “Mire építse az ember a jobbik énjét, ha nem a régi romjaira?”

    Doris Lessing: A fű dalol

    “De hát mi más is az őrültség, mint menedék, visszahúzódás a világtól?”

    Edith Wharton: Az ártatlanság kora

    “…a zenei világ megváltoztathatatlan, megkérdőjelezhetetlen törvénye megkövetelte, hogy a francia operák német szövegét, amelyet svéd művészek adnak elő, az angolul beszélő hallgatóságnak a jobb megértés végett fordítsák le olaszra.”

    Németh László: Irgalom

    “S közben úgy érezte, mintha nem is csak Ferit, de az anyját, apját, Bölcskeynét, a haldokló Matát, az egész elfekvőt, a nagy emberiséget húzta volna mellére – a sánta emberiséget, amelynek hitet kell adni, hogy futni tud, s a lábára is vigyázni közben, hogy sántaságába bele ne gabalyodjék.”

    Trevor Noah: Born a Crime: Stories from a South African Childhood

    “For the first time in my life I had money, and it was the most liberating thing in the world. The first thing I learned about having money was that it gives you choices. People don’t want to be rich. They want to be able to choose. The richer you are, the more choices you have. That is the freedom of money.”

    Toni Morrison: The Bluest Eye

    “Love is never any better than the lover. Wicked people love wickedly, violent people love violently, weak people love weakly, stupid people love stupidly, but the love of a free man is never safe.”

    Ha érdekel a tavalyi kedvenceim listája, azt itt találod, itt pedig a 2017-est.

  • Most akkor tényleg utálni kell Bovarynét?

    Most akkor tényleg utálni kell Bovarynét?

    Azóta terveztem elolvasni Flaubert-nek ezt a klasszikusát, amióta az iskolapadban ülve hallottam róla – hasonlóan Dosztojevszkij Bűn és bűnhődéséhez, amit azóta egyszer már majdnem elolvastam félig. 😛 A Bovaryné nem könnyű olvasmány, és nem is könnyen olvasható. De miközben keresztülrágtam magam a hosszú, aprólékos leírásokon helyekről és emberekről, és elkezdett kibontakozni a történet, egyre inkább elámultam. Flaubert kigúnyol mindent és mindenkit ebben a regényben – romantikát, felvilágosodást, egyházat, tudományt. Mindezt pedig zseniálisan, döbbenetesen, stílusosan.

    Amikor mások véleményét és kritikáit olvasgattam a könyvről, meglepően gyakran találkoztam azzal, hogy utálatosnak látják Emmát, a legellenszenvesebb szereplőnek, akiről valaha olvastak. A nő, akinek semmi sem elég. Nem tudja, mihez kezdjen jó dolgában. Nem származik abból semmi jó, ha egy nőnek sok ideje van agyalni. Szerintem ezek a megállapítások egyrészt kissé pontatlanok, másrészt Emmában és a történetében ennél sokkal több van. Oka van annak, hogy ez a könyv halhatatlan lett. Szóval nézzük.

    Ki is Emma, és mi az, ami nem elég neki? Félárva lány, aki anyját korán elvesztette, apja neveli őt egy tanyán, ahol Emma számára nem sok érdekes dolog akad, az életet álmodozással tölti ki. Álmai éppoly bugyuták és felszínesek, mint azok a romantikus regények, amiket olvas. Várja a nagy szerelmet, ami majd kiragadja a vidéki unalomból, felemeli valahová a magasba, ahol minden ragyogó, érzelmes, mozgalmas, izgalmas.

    És akkor jön Bovary Károly. Egy középszerű orvos, aki anyja noszogatására szerzi meg ezt a szakmát, de se tehetség, se becsvágy nincsen benne. Férjnek és embernek is pont ilyen középszerű és unalmas. Este hazajön, jóízűen megeszi a meleg vacsorát, utána kényelmesen elszunyókál a karosszékben. Társalogni nincs igénye, eszébe se jut, hogy nászútra vigye fiatal feleségét. Számára a házasság a biztos rév, amiben kényelmesen elterpeszkedik. Emma ellenben várna valamit a házasságtól. Álmai fényűzésről és holdfényes éjszakai tengerparton való andalgásról nemcsak valóságtól elrugaszkodottak, de felszínesek is, és nem sok közük van a valódi boldogsághoz. De még ha rossz helyen is keresi azt, ami szerinte a boldogság, akkor is hatalmas arculcsapás lehet neki, hogy a kisvárosban, ahol él, az év legnagyszabásúbb eseménye egy tenyészvásár. Lássuk be, Flaubert igen pontosan (és gúnyosan) ábrázolja a francia vidéki élet reménytelen egyhangúságát és unalmát. Valóban Emma az, aki túl sokat akar?

    Károly egyébként szereti Emmát? A maga módján nyilván. De számomra elég érdekes, hogy a saját megelégedett boldogságától nem veszi észre, hogy a felesége a kezdetektől fogva mennyire boldogtalan. Néha kifejezetten olyan érzésem volt, hogy Emmát is a ház egy kellemes tartozékának tekinti, mint a kényelmes karosszéket vagy a pasztellszínű függönyt. De a legmeghökkentőbb mozzanat az volt, hogy egyik születésnapjára Károly az ő saját becses portréjával lepte meg Emmát. Mivan? Ezek után csodálkoznom kellett volna, hogy Károly annyira balek, hogy ő maga löki Rudolf szerető karjaiba Emmát, és a Léonnal való viszonyából sem sejt semmit?

    Leszögezem, egyébként én sem találtam szimpatikus szereplőnek Emmát. Különösen anyaként döbbenetes a viselkedése. A Rudolffal való szökés tervezésekor a férfinak hamarabb jut eszébe Emma gyereke, mint neki magának, és a kérdésre, hogy vele mi lesz, Emma vállat von, hogy hát majd jön ő is velük. Mintha legalábbis egy kalapról lenne szó, amit bedob a táskába. Emellett Emma valószínűleg senki mellett sem lett volna boldog. Az egyszerű, hétköznapi dolgokban ő nem tudta meglátni a szépet, az az érzelgősséggel és kalanddal kevert fényűzés pedig, amit boldogságnak képzelt, a valóságban nem létezik.

    Mindezek ellenére én nem azt éreztem, hogy Emma azt kapta, amit érdemelt. Tragédiának éreztem ezt a sorsot, mert valami többet is láttam Emmában: ő az ember, aki többre vágyik. Aki nem elégszik meg azzal, hogy a hétköznapok mind egyformán szürkék, hogy ez az unalmas robot az élet, az előre kijelölt szerepekkel, amiknek nem tud megfelelni. Vágyik valami többre, színesebbre, tartalmasabbra. Életre, amiben több az élet. Bár totálisan rossz helyen keresi, tragédiával is végződik a sorsa, de maga a vágy számomra nagyon is érthető és emberi – és végső soron nem ilyenek vagyunk mindannyian? Szeretnénk, ha lenne valami több is az életben annál, minthogy dolgozunk és fizetjük a számláinkat.

    „Bovaryné én vagyok” – mondta Flaubert. Szerintem erre a vágyra gondolt.

  • A Szolgálólány meséjéből a mindenkori diktatúra arca néz ránk

    A Szolgálólány meséjéből a mindenkori diktatúra arca néz ránk

    Azt hisszük, vannak dolgok, amik egyszerűen nem történhetnek meg, vagy nem történhetnek meg még egyszer. De igen. Azt hisszük, van egy határ, amin túl az emberek nem tűrnek tovább. De nincs. Azt hisszük, van az az alantas és kegyetlen munka, amit senki nem vállalna, akármit kínálnak is érte cserébe. De tévedünk. Azt hisszük, az emberekből nem lehet kiirtani a lázadás szellemét, hogy nem hagyják, hogy szép lassan elvegyenek tőlük mindent, amiért érdemes élni. De hagyják.

    A Szolgálólány meséje disztópia, mely egy jövőbeli, vallási fundamentalista államban játszódik, ami pont azokat a jegyeket viseli, mely történelmünkben minden diktatúrának sajátja. Lassan lopózik előre, és mire az emberek felismerik, hogy menekülniük kellene belőle, addigra már nincs menekvés. Addigra már lázadás sincs. Mert a maroknyi embert, aki idejekorán fellázadt, elsöpörték, mire pedig a tömegeknek is leesett, hogy már akkora az embertelenség, amivel szembe kellene menniük, addigra ezt már senki sem tudja megtenni, mert a rendszer kiépült, megszilárdult.

    Az egyik legdöbbenetesebb részlet számomra a Szolgálólány és szerelme, Luke párbeszéde aznap, amikor kiderül, hogy attól fogva a nőknek tilos dolgozni, bankszámlájuk felett pedig a férjük rendelkezik. Luke reakciója az, hogy “Nyugi, én mindig gondoskodni fogok rólad.” Csak én érzem az iróniát abban, hogy Luke amúgy korábban elvált az első feleségétől? De tegyük ezt félre. A hatalmi viszonyok ugyanis azonnal megváltoznak. A Szolgálólány már meg sem meri kérdezni Luke-ot őszintén arról, hogy mit gondol a kettőjük viszonyáról. Hiszen ők már nem úgy tartoznak egymáshoz, mint addig, ő már a férfitól függ. S valahogy nincs hangulata szeretkezni aznap éjjel, ki érti ezt…

    A jelenetben az az igazán durva, hogy Luke nem érti és nem érzi át, mit jelent, amikor valakit hirtelen megfosztanak attól, ami mindenki mást megillet – pusztán azért, mert mondjuk nő. (De a nőt helyettesíthetném mással is: bőrszín, vallás, világnézet…) Mert őt még nem fosztották meg. És nem fogja fel, hogy akár az is megtörténhet. Sőt, az a következő lépés. Mint ahogy így is történik, a második házasságokat ugyanis hamarosan érvénytelenítik. Ők menekülni próbálnak, de nem sikerül, a kislányukat elveszik.

    A Szolgálólány neve nem derül ki. Fredének szólítják, de ez nem az ő neve, hanem mindig az aktuális szolgálólányé, aki ahhoz a parancsnokhoz van helyezve. Ez is azt erősíti, hogy a szolgálólány nem egy ember, hanem egy funkció. Egyetlen feladatot szán neki a társadalom mint szülésre képes nőnek: megtermékenyülni és gyereket szülni. Az élete sem önmagáért értékes, hanem a termékenységre való képességért, mely a súlyos népesedési problémákkal küszködő társadalomban a legnagyobb érték. De az aktus is személytelen, érzelmek nincsenek, szenvedély nincs. Azt a funkciót, mint ez később kiderül, másfajta nők látják el.

    Margaret Atwood könyve elborzasztó és pontos képét adja a diktatúráknak úgy általában. A feminista vonal ehhez képest másodlagos maradt számomra. A történet vége homályban marad. A Szolgálólány meséje nyomasztó könyv és kemény figyelmeztetés, szinte arculcsapás. És nem, nem ringat minket abba a hitbe, hogy ez nem történhet meg.

  • Szenvedélyek és élethazugságok – Závada Pál: Jadviga párnája

    Szenvedélyek és élethazugságok – Závada Pál: Jadviga párnája

    Napló, három szerző tollából. A férj, a feleség és a gyermek – feleség és szerető közös gyermeke. Ami pedig kibontakozik előttünk, az egyszerre családregény és a hanyatlás regénye. A szereplők titkokkal, öncsalásokkal terhelt élete saját magukat és egymással való kapcsolataikat is rombolja. De sem élethazugságaikból, sem szenvedélyeiktől nem tudnak menekülni.

    Kedves Ondris,

    Neked az a bűnöd, hogy olyan együgyű vagy. Megálmodod az életed, amint folydogál a maga békésen boldog, kiszámítható medrében, majd hozol bele egy ragyogó, különleges nőt, aki hol démon, hol istennő a szemedben. Megpróbálod egyszerű vágyaidhoz formálni őt, s nem érted, miért nem sikerül, hiszen te oly kevéssel beérnéd. Nem érted, hogy ő nem éri be, ő másra, többre vágyna. Hagyod, hogy iránta való szenvedélyed rángasson. Felváltva erőszakoskodsz, majd megalázkodsz, de a szerelmet, az oly nagyon áhított boldog családi idillt egyikkel sem éred el. Észre kellett volna venned, ez a nő se nem való hozzád, se nem szerelmes beléd. Egyedül csak te akartad kezdettől fogva őt ebbe a szerelembe belekényszeríteni, s bár neked nem sikerült, az élet megtette helyetted. De kinek lett ez jó?

    Jadviga,

    Magad sem tudtad, mit vársz az élettől. Igaz, nem is kérdezett téged erről senki. Nyelveket beszéltél, utazni és társaságba járni vágytál, ehelyett elkerültél egy kis szlovák faluba gazdasszonynak. Férjed és szeretőd közt hánykódva egyikhez sem voltál hű, egyik mellett sem találtad a helyed. Önmagadat még kevésbé. Elhitted néha tényleg, hogy bele tudsz bújni a jó feleség és jó anya szerepébe? Te leginkább szabadságra vágytál volna, de nem olyan korba és körülmények közé születtél, hogy ez megadasson neked.

    Miso,

    Szerencsétlen, elhanyagolt kisfiú. Nem egész családba születtél, a pusztulás szilánkjai ártatlanul sebeztek téged. Te csak két szülőre vágytál volna, akik szeretik egymást és téged. Ők egyikre sem voltak képesek. Mégsem segít rajtad, ha örökre beleragadsz az áldozat szerepébe, és őket hibáztatod mindenért. Házasságuk felett egyébként sem tiszted ítéletet mondani, feléd szülőként voltak kötelességeik. Észre kellene idővel venned azt is, hogy olyasvalakin kérsz számon apai érzelmeket, aki nem az apád, akit a te léted élete kudarcával szembesít. S attól a másiktól, aki vér szerint apád, miért nem vársz semmit? Sajnáltatnád magad, de nincs, aki sajnáljon.

    Hogyan is ítélhetne rólatok bárki? Egymásnak is éppúgy hazudtatok, mint önmagatoknak. Hazugságba pedig az menekül, aki az igazságot nem bírja el.

  • A vidéki papkisasszony, aki a világ egyik legszebb szerelmes regényét írta

    A vidéki papkisasszony, aki a világ egyik legszebb szerelmes regényét írta

    “…az ő kalandja nem Tom Lefroy lett, és nem is egy hozzá hasonló valaki, hanem az a kézirat az emeleten. Nem a házasság, hanem a művészet: és az ő művészete a fiatal nők életének ezt a rövid időszakát olyan okosan és annyi megértéssel mutatta be, hogy azt háromszor ilyen hosszú művekben is csak kevés írónak sikerült megoldania.”

    Jane Austen mind a hat regényét még kamaszéveimben elolvastam, néhányat pedig felnőttként újra. Mindkét életszakaszban lenyűgöztek, és fel is keltették a kíváncsiságomat, hogy mégis ki volt az a nő, aki ilyesmiket írt?

    Nos, egy vidéki paplány, aki nyolc testvérrel együtt nőtt fel, és sosem ment férjhez. “Drága húgomnak nem volt eseménydús az élete” – írta róla bátyja, Henry Austen. Claire Tomalin ezt a nem túl eseménydús életet igyekezett bemutatni a Jane Austen élete című életrajzban. Ami nem volt könnyű vállalkozás, mivel tényszerű adatokból és Jane leveleiből igen kevés maradt fenn.

    Ennek ellenére a Jane Austen élete szórakoztató, egyáltalán nem száraz olvasmány. Érződik rajta, mennyire alapos, mennyire sok kutatómunka van mögötte, és nemcsak Jane életét, műveinek keletkezését mutatja be, hanem a 18. század végi és 19. század eleji Angliát is. Az írónő ugyan néha saját magyarázataival tölti ki azt a nem kevés lyukat, amiről tényszerűen nem sokat tudhatunk, de ezek a szubjektív értelmezések is érdekesek voltak számomra. Sosem rugaszkodtak el teljesen a valóságtól, Claire Tomalin ugyanúgy megpróbálta elképzelni, mik lehettek Jane érzései, véleménye bizonyos dolgokról, mint ahogy én magam is.

    Jane élete pedig közel sem volt olyan eseménytelen, amilyennek Henry tartotta. Hét testvér mellett hogyan is lehetett volna, kezdjük mindjárt ezzel. 😀 S ehhez jön még a számtalan rokon és baráti család, a folyamatos bálok, összejövetelek, utazások. Látványos dolgok ugyan nem történtek Jane-nel, de rengeteg ember és esemény vette körül, ő pedig nyitott szemmel járt a világban.

    Nőként meglátott és megtapasztalt olyan dolgokat, amikre mások nem sok figyelmet fordítottak, és páratlan érzékenységgel, éleslátással és humorral tálalta ezeket a regényeiben. Tudta, milyen hevesen szerelmesnek lenni és csalódni, tudta, milyen vagyontalan vénkisasszonyként élete végéig a családjától függni. Jane lelkész apja alapvetően ugyan nem számított szegénynek, de nyolc gyerek felneveléséhez igen. Míg a fiútestvérek többféle úton-módon küzdhettek boldogulásukért, egy lánynak ez nem adatott meg, neki egyetlen lehetősége a férjhezmenetel volt.

    Jane pedig sosem ment férjhez. Szerelemből a vagyon hiánya miatt nem mehetett, máshogyan meg nem akart. Sok házasságot látott maga körül a családban, segített a szüléseknél, a kisgyermekek körüli teendőkben is eleget ahhoz, hogy nagyon is tisztában legyen az asszonysors realitásaival. “Szegény kis nyuszikám” – emlegette egyik unokahúgát. Kedves becézés és durva irónia is ez egyben. Az unokahúg egyike volt azoknak a közeli nőrokonoknak, akik évszámra szülték a gyerekeket, 9-11 gyerek kihordása és nevelése pedig igencsak megviselte őket, nem egy közülük a tizenakárhanyadik gyermek szülésébe bele is halt.

    Jane együttérzéssel nézett rájuk, de a házasságról és a férjekről igen éles véleménye volt – amit azonban pontosan nem ismerhetünk meg, mert számtalan “botrányosabb”, őszinte hangú levelét a rokonok megsemmisítették. Ők úgy gondolhatták, nem való, hogy bármi is fennmaradjon az utókornak, ami bemocskolhatja a Jane makulátlan erkölcseiről alkotott képet.

    Azért annyit szerencsére tudunk, hogy Jane egyáltalán nem olyan élettelen szent volt, amilyennek a temetésén elhangzott beszédben jellemezte a bátyja. Jó kedélyű, jó humorú nő volt, családtagjait szívesen ugratta, unokahúgai nagyon szerették, s élénk képzeletével, finom beleérző képességével új világokat teremtett a maga számára – és számunkra is.

    Te olvastad Jane Austen regényeit? Melyik áll hozzád a legközelebb?