Kategória: Lélek

  • 5 klasszikus a házasságról tanít

    5 klasszikus a házasságról tanít

    Az olvasás nekem éppúgy a világ megismerésének egy módja, mint az utazás, és azt gondolom, a jó könyvek sok mindent tanítanak önmagunkról, emberekről, kapcsolatokról. Ebben a bejegyzésben azokat a klasszikusokat szedtem össze, melyek a házassággal kapcsolatban hoznak gondolkodnivalót és tanulságot. Nem, nem szerelmes regények.

    Szándékosan nem mondom azt sem, hogy ezek a legjobb regények a házasságról. Elég furán hangzana tekintve, hogy egyik sem boldog házasságról szól. De hát Tolsztoj már megmondta az Anna Kareninában: „A boldog családok mind hasonlóak egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” Bár azt azért vitatnám, hogy minden boldog házasság egyforma, de az biztos, a klasszikusok már csak olyanok, hogy mindig azt kutatják, ami nem működik a világban, és nem annak örülnek, ami (momentán éppen) igen.

    Mellesleg, pont az Anna Kareninát és híres párját, a Bovarynét kihagytam ebből a válogatásból, mert azok számomra elsősorban a nő helyzetével és társadalmi szerepével foglalkoznak, másrészt azért is, mert úgyis mindenki hallott már róluk. Helyette hoztam öt olyat, amiről talán nem…

    Richard Yates: A ​szabadság útjai

    Richard Yates: A ​szabadság útjai

    Amerikaival kezdem, amiből sikeres film is készült. Richard Yates regénye az 1950-es években játszódik, egy amerikai kertvárosban, Frank és April Wheeler, egy kétgyermekes, középosztálybeli házaspár főszereplésével. Felvonultat minden játszmát és önáltatást, amit minden kapcsolatunkban, de különösen a házasságunkban érdemes volna beszüntetni, vagy el se kezdeni.

    Ugyanakkor döbbenetesen jól érzékelteti a regény azt is, hogy a játszmák oka mindig önmagunkban keresendő, és az ember azért olyan, amilyen, mert nem tud más lenni. Mert a múltja, a sebei, az énjét marcangoló kételyek és félelmek erősebbek lehetnek még az álmoknál és elhatározásoknál is, és ezek önmagát éppúgy felőrölhetik, mint a kapcsolatait. A szabadság útjairól írtam már részletesebben korábban, ami egy könyvajánló és elemzés keveréke lett, itt elolvashatod.

    Németh László: Iszony

    Németh László: Iszony

    Nem árulok el titkot, az Iszony sem egy boldog házasság története, viszont nem ismerek még egy magyar regényt, ami ennyire megrendítően és mélyen, rezdülésről-rezdülésre bontaná ki a házasságot, mint az Iszony Nelli és Sanyi kapcsolatát.

    Németh László a többi regényében is hihetetlen érzékkel ábrázolja az emberi kapcsolatokat, az emberek sokféle, gyakran ellentmondásos érzelmeit és indítékait. Az Iszony viszont amiatt is különleges, mert nyelvileg talán ez a legszebb, a szöveg tömörsége, ereje, nyelvi gazdagsága önmagában is páratlan. (Ki tudja elfelejteni azokat a sosem hallott, mégis pontosan értett szavakat, mint kacsmarog, hazahőbölög, megnyöszördül vagy brácsázás…?)

    De mit tanít az Iszony a házasságról? Például azt, hogy önmagunk, legmélyebb vágyaink feladása mindig (látványos vagy csendes) tragédiával végződik; hogy két, önmagában jó szándékú ember is pokollá tudja tenni egymás életét, ha képtelenek megérteni azt, mire vágyik a másik, és nem tudják kezelni a különbözőségeiket. Valamint azt is, hogy nem elég, ha valakit boldoggá akarunk tenni, mert ez nem egyszemélyes döntés, a kapcsolatban mindig két embernek kell igent mondani egymásra.

    A 1920-as évekbeli Magyarországon játszódó történetben Nelli tulajdonképpen a kezdetektől idegenkedik Sanyitól, akit ez csak még inkább ösztönöz a lány meghódítására, akiben valami ritka kincset vél felfedezni. Nelli valóban nem az a tipikus falusi lány, aki pörög-forog a szüreti mulatságon, s életének központi kérdése, hogyan fogjon férjet. Nelli tanyasi lány, magányos, büszke, befelé forduló. Nem álmodozik menyasszonyi ruháról és esküvőről, nem is igazán akar férjhez menni. Sanyihoz főleg nem, a körülmények mégis erre kényszerítik.

    Szembemehetne-e Nelli ezzel a házassággal? Talán. De egyedül van, nőként, egy olyan világban, ahol egy nő egyedül borzasztóan nehezen állhat meg a maga lábán, vagyontalan nő meg sehogy. Nellinek nincs ehhez ereje, lehetősége se igazán, az anyjától pedig még csak lelki támogatást sem kap, sőt, egyenesen az anyja löki Sanyi karjaiba.

    Nelli azért megpróbálja elviselhetővé tenni a házasságát, önmaga megerőszakolása árán is. Dolgozni, beosztani, otthont és rendet teremteni tökéletesen tud, de neki feleségnek is kellene lennie. Azok a bizonyos asszonyi kötelességek, melyeket kezdetben is borzadva, undorodva visel el… Sanyi a maga módján – ó, ez nagyon veszélyes szókapcsolat – szereti Nellit. Van abban valami szomorú, hogy pont ezzel teszi elviselhetetlenné a házasságot Nelli számára. Megfojtja az erőszakos szerelmével, és sosem érti meg, mit rontott el, hiszen ő igazán mindent megtett, hogy a felesége boldog legyen, még új ülőgarnitúrát is vett. Jaj.

    Ahogy Németh László Nelli bőrébe bújik – ugyanis a történetet Nelli visszaemlékezéseként ismerjük meg -, a szavam elakad. Nem vidám, de lüktető, sűrű, mély ez a regény.

    Doris Lessing: A fű dalol

    Doris Lessing: A fű dalol

    Kicsit az Iszony párja ez a regény számomra, mert ez is egy olyan házasság története, aminek sosem lett volna szabad megköttetnie, és mi, olvasók ezt az első pillanattól fogva tudjuk. Ahogy azt is, hogy az önmagukban átlagos, nem rossz, csak sérült, egymás mellé mégis alkalmatlan szereplők tönkre fogják tenni egymást. De A fű dalol a rasszizmus története is, a negyvenes évekbeli Rhodesiában, a mai Zimbabwéban játszódik, ahol a rasszizmus magától értetődően áthat mindent, és nem függetlenítheti tőle magát senki, aki ott él.

    A nyitány egy gyilkosság, ami keretbe foglalja a történetet, hiszen utána visszaugrunk az időben, és a szemünk előtt bontakozik ki az, ami odáig elvezet. Doris Lessing jól ismeri azt a társadalmat, amiről ír. Brit szülők gyermekeként született a mai Iránban, majd szüleivel együtt a mai Zimbabwébe költöztek. Regényének főhőse, Mary vénlány. Boldog vénlány. Körülményeihez képest mindenképpen, ami az ő esetében azt jelenti, hogy nyomorúságos gyermekkorát feledve a városba költözik, dolgozni kezd, aminek köszönhetően független és viszonylag gondtalan életet él. Mozgalmasak a hétköznapjai, sokat jár társaságba, élvezettel olvassa a bugyuta szerelmes regényeket. Számos ismerőse van férfiak és nők közt egyaránt, mindenkivel jól kijön. Barátja viszont nincs egy sem.

    Mary ugyanis iszonyodik a bizalmas kapcsolatoktól, mindenkitől tart egy bizonyos távolságot. Felszínesek a kapcsolatai, felszínes az élete is, de nem bánkódik ezen, egyáltalán nem is jut eszébe, annyi minden történik vele. Érezzük, később pedig be is bizonyosodik, hogy bármennyire is nem egy ilyen életet tartunk teljesnek és boldognak úgy általában, Mary számára ez az élet lenne a happy end. Mert alkalmatlan másra. Múltja lelkileg és fizikailag is alkalmatlanná tette őt az intim kapcsolatokra, és a regény érzékletesen mutatja be, hogy a házasság börtönébe zárva hogyan teszi tönkre Mary önmagát és a férjét is.

    De miért is házasodik meg? Mert már harminc éves, mert a barátnői szerint itt lenne az ideje, mert furcsállják már az emberek, ha ilyen idősen egy nő egyedülálló. Mary nem azért mond igent Dick-nek, mert szereti őt. Még csak nem is ismeri. Azért mond igent, mert végre kell valakinek, végre feleségül kéri őt valaki, és Mary ekkorra már el is felejtette, hogy valójában nem is érzett vágyat soha arra, hogy bárkihez feleségül menjen, sem arra, hogy valaha gyereke legyen. Mi pedig egyre erősebben érezzük, hogy tragédia felé halad a történet, a kérdés csak a mikor.

    A történet középpontjában Mary jellemének alakulása – azt is mondhatnám, bomlása – áll. A vidéki élet előhozza gyermekkora borzalmas emlékeit, az eseménytelenség és egyedüllét pedig még inkább arra kényszeríti, hogy szembenézzen velük. Nem tud hová menekülni, a farmon csend van, és nincs mit csinálni, pedig Mary mindent megtesz, hogy cselekvésbe meneküljön. Végül már gyereket is akarna, csakhogy valakiről gondoskodnia kelljen, s így mindig elfoglalt lehessen. 

    Dick, ez a jóakaratú, de gyenge és szerencsétlen ember Mary-n éppúgy nem tud segíteni, ahogy a gazdaságát sem tudja fellendíteni. Mary dühkitörései az évek alatt közönybe tompulnak. Ahogy elveszti az utolsó reményét is arra, hogy az élete valaha még megváltozhat, úgy csúszik bele lassan az őrületbe.

    Erre csak ráerősít az, hogy közte és a legutoljára a házhoz kerülő fekete szolga, Moses között valamiféle kapcsolat kezd kialakulni. Mary érez valaki iránt, akit nem is szabadna embernek tekintenie. Ráadásul negatív és pozitív érzelmek harcolnak benne – félelem és vonzalom -, s ez Mary-t pattanásig feszíti. Jól érzékelteti ezt a könyvből vett részlet:

    Annyi történt csupán, hogy a fekete-fehér, úrnő-szolga sablont megtörte a személyes kapcsolat; s ha a fehér ember Afrikában véletlenül belenéz egy bennszülött szemébe, s megpillantja az emberi lényt (amit legfőbb igyekezete elkerülni), bűntudata, amit önmaga előtt is titkol, méltatlankodás formájában csap fel, és a kezében már le is sújt a korbács.

    A fű dalol

    Egy ilyen történetnek nincs boldog vége. Hiszen tudtuk is – és a nyitó jelenet nélkül is tudtuk volna – , hogy tragédia felé közeledünk. Kiugrási lehetőségek nincsenek, csak kudarcok és feleslegesen meghozott áldozatok.

    A végleg megbomlott, talajt vesztett Mary lassan Moses hatalmába kerül, aki végül meggyilkolja őt. Moses itt már nem is annyira egy személy, inkább maga az ítélet, aminek a közeledését végig éreztük – s érezte Mary is, hiszen maga megy elébe. Moses pedig az igazságszolgáltatásnak megy elébe, feladja magát, s tudnivaló, hogy tettéért néhány nap múlva felakasztják. A gyilkosság pedig nem lesz több, mint általában véve egy fekete férfi rablógyilkossága – mind ilyenek ezek – és egy pár soros hír a másnapi újságban.

    Ha már az Iszonyt említettem, érdekes összevetni a két házasságra alkalmatlan nőt és a két házasságot. Nelli végül rátalál arra, amiben kiteljesedhet, de ehhez Sanyi halálán át vezet az út. Mi lett volna, ha Sanyi nem hal meg, hanem még évtizedekig gyötrik egymást? Dick halála vajon változtatott volna Mary sorsán? Elkerülhető lett volna a tragédia, ha a két férfi képes megérteni, honnan ered a feleségük boldogtalansága?

    Füst Milán: A feleségem története

    Füst Milán: A feleségem története

    Ismét egy magyar, de világirodalmi szinten is kiemelkedő regény, melyben számomra az volt a legérdekesebb, hogy úgy mutat be egy házasságot, hogy azt csak az egyik fél szemszögéből látjuk, és elejtett szavakból, valamint egy-egy árulkodó tényből sejtjük mégis, hogy elbeszélőnknek mind a megbízhatósága, mind a tisztánlátása megkérdőjelezhető. A cím – A feleségem története – rá is erősít a másik szemszög hiányára, hiszen a feleség történetét kizárólag Störr kapitány meséli.

    Szerelem, féltékenység, férfi és nő különbözősége, és az egymáshoz közel kerülés vágya ellenére egyre növekvő távolság, elbeszélés egymás mellett – elsősorban erről szólt nekem ennek a házasságnak a története.

    Störr kapitány faragatlan, darabos, sokféle értelemben véve „bolygó hollandi” – holland, hajóskapitány és elveszett. Feleségét bálványozza, de őrülten féltékeny is rá, és ennek a féltékenységnek az ábrázolása nagyon érdekes, ugyanis sohasem tudjuk eldönteni, valójában van-e alapja, vagy nincs, mivel a regényben a kapitány fejében vagyunk, és ő maga sem tudja, hogy tényekben gyökereznek a képzelgései, vagy a képzelgéseihez keres őket alátámasztó tényeket. Ez a dilemma viszont tágítható a végtelenségig, hiszen bármiről is legyen szó, minden egyes ember saját magába van zárva, és nemhogy legyőzni nem tudja a korlátait, gyakran még felismerni sem.

    Engem végig nagyon izgatott a feleség soha meg nem ismert szemszöge is. Talán mert nő vagyok? Mindenesetre mivel ez a szemszög nem volt megírva, akaratlanul is megpróbáltam összerakni a saját fejemben. Érzékeny lelkű, törékeny nő volt, akit a faragatlan kapitány hiába szeretett a maga módján, azon a módon nem tudta szeretni, amire valóban vágyott volna? Vagy egy képmutató, elkényeztetett sznob, aki kihasználta és lenézte a férjét? Szótlanul tűrt, nem próbált mentegetőzni, mert belátta, hogy a megértés hiányát egy bizonyos ponton túl semmivel nem lehet áthidalni, vagy dacból és a megbánás hiánya miatt nem magyarázkodott soha?

    A kapitány szemszögéből ezek bármelyikét lehetett igazolni, és ez is nagyon találó érzékeltetése annak, hogy az ember érzelmeinek hullámzása függvényében mennyire másnak látja a hozzá közel állókat. Különösen a házastársát, hiszen a szerelem hevességéhez kevés másfajta érzelem hasonlítható. Így lesz Störr kapitány története a miénk, mert magunkba kell néznünk ahhoz, hogy értelmezzük, és azt hiszem, mindenkinek mást mond, az élet különböző szakaszaiban is.

    Márai Sándor: Válás Budán

    Márai Sándor: Válás Budán

    Márai is szakértője kapcsolatoknak és a lélek finom rezdüléseinek, legalábbis a regényeiben. A Válás Budán címűben egy szerelmi háromszöget bont ki két régi ismerős, Imre és Kristóf éjszakai beszélgetésén keresztül, a harmadikat, Annát pedig a két férfi emlékein keresztül ismerjük meg.

    Az emlékek az ifjúkorba nyúlnak vissza, de a két férfi a beszélgetésük idején már házas. Igaz, Imre éppen válik Annától, Kristóf pedig a válóperes bíró az ügyükben. Nem is hagyja nyugodni ez az ügy, gyakran felbukkan előtte Anna hangja és képe, ahogyan régről emlékszik rá, noha már akkor meggyőzte magát, hogy kettejük kapcsolata felszínes csak, azóta pedig természetesen nyoma sincs már a lelkében, felesége van, gyerekei.

    Hm. Kristóf lelke. A három szereplő közül őt ismerjük meg legmélyebben, és ő a legkevésbé szimpatikus, szigorú, merev elveivel, melyek emelkedettek, de érzéketlenek is. A Kristóf gyerekkorába való betekintés viszont megmutatja, hogy az érzéketlenség védekezés, egy olyan páncél, ami nagyon régóta szolgál már védelmül. Valójában az érzelmek elfojtása áll a középpontjában ennek a regénynek, mely arra tanít, hogy nagyon komoly árat kell ezért fizetni, és ha látszólag rendben van is minden, időnként ott vannak azok a furcsa álmok, szervi rendellenességgel nem magyarázható rosszullétek.

    Sem Anna, sem Kristóf nem tudja elfelejteni a múltat, és Imrének rá kell döbbennie, hogy hiába szereti a feleségét, hiába tenne meg érte bármit, Annában olyan hiány van, amit nem tud betölteni. „Ott kellett hagynom egyedül a végzetével. Előbb-utóbb minden embert ott kell hagyni, egyedül a sorsával. Akkor még nem tudtam. De milyen idegen lehet neked mindez! Talán még nem is tudod… nem tudhatod, hogy senkin nem lehet segíteni” – mondja Imre.

    Anna van a középpontban, de mégsem csak ő, mert Imrén és Kristófon keresztül két világképről is szól ez a regény. Nemcsak szerelemről, párkapcsolatról, hanem az életről, amibe az beágyazódik. Tapintható a csend, a választ nekünk kell keresni.

  • Az online térből ömlő negativitás

    Az online térből ömlő negativitás

    Ezt mennyiszer hallom – vagy éppen olvasom (természetesen online): hogy mennyire sok a negativitás az interneten, a hírek, az alattuk lévő kommentek, a Facebook-megosztások, és az azok alatti kommentfolyamok, olykor gyűlölködő kommentcunamik. Az utóbbi évben rossz hírekből amúgy sem volt hiány, ráadásul életünknek egyre nagyobb része szorult az online térbe, úgyhogy igazán megértem az ilyen kifakadásokat, gyakran így érzek én is.

    Egy dologról mégis mintha megfeledkeznénk: mi döntünk arról, mit olvasunk el, mit osztunk meg, és ezzel a döntéssel nemcsak magunkra, hanem másokra, és az online közösségre is hatással vagyunk.

    Egyrészt értem, hogy mindenki tájékozott akar lenni, és a pszichológusok régóta tudják azt is, hogy a negatív érzések erősebb reakciót váltanak ki belőlünk, mint a pozitívak. Ha látunk két cikket, az egyiknek a címe “A nyár legjobb filmjei”, a másiknak meg, hogy “10 hiba, amit a legtöbb szülő elkövet”, na vajon, melyikre lesz nagyobb ingerünk ráklikkelni? Persze, ez attól is függ, szülők vagyunk-e, de lehetett volna a második cikk címe történetesen “3 hiba, ami végzetes lehet az első randin”, ha tinimagazint írunk, vagy “Mibe buknak bele a legtöbben lakásvásárlásnál?”, ha fiatal középosztálybeli párok a célcsoportunk.

    Amikor egy cikk címe bármilyen formában is azt érezteti velünk, hogy valamiből kimaradtunk, valamit elrontottunk, vagy valamit nem tudunk, amit mindenki más igen, akkor nagy eséllyel kattintunk. Érzékenyek vagyunk a félelemre, résen vagyunk és hevesen reagálunk, és ennek nyilván evolúciós oka is van. Nagyobb eséllyel maradt életben, aki akkor is félt, mikor nem kellett volna, mint az, aki egyszer nem félt, amikor kellett volna – és utána egy kardfogú tigris gyomrában végezte. Ez pedig valamilyen szinten talán mind a mai napig így van, mert félni jobb túlélési stratégia, mint nem félni. (Más kérdés, hogy a lelki egészség szempontjából viszont nem jó félelemben élni, és az örökké aggódó emberek társasága gyakran terhes tud lenni.)

    De visszakanyarodva a hírekhez, azért negatív a legtöbb, mert ez vált ki érdeklődést a legtöbb emberből. A tévék, újságok és minden egyéb hírszolgáltató érdeke pedig az, hogy minél több ember figyelmét minél hosszabb időre magához ragadja. Így működik a Facebook is. Gondolom, senkinek nem újdonság, hogy a hírfolyamban nem csak simán egymás után jelennek meg a közzétett bejegyzések, hanem a Facebook ezeket priorizálja. Arra ugyan pontos szabályokat nem árulnak el, hogyan, de annyi tudható, hogy a “releváns” és “érdekes” tartalmak előnyt élveznek, hiszen a Facebook érdeke is az, hogy mindenki minél tovább görgessen és olvasson az oldalon.

    Miért írom le ezeket? Épp ezért, mert a mi érdeklődésünk formálja azt, hogy mit kínálnak nekünk. Az online világban különösen nehéz megszerezni és megtartani a figyelmet, és gyakran csak megosztó vagy negatív tartalmakkal sikerül, melyek sok emberből nagyon erős érzelmeket váltanak ki. Ők aztán meg is osztják a cikket olyasféle kísérőszöveggel, hogy “mekkora barmok ezek, komolyan, olvassátok el…”, meg kommentelnek alá, hogy “az is hülye, aki ilyet ír”, vagy veszekszenek “hülye vagy”-“nem, te vagy a hülye” stílusban. És ezzel mit érnek el? Például azt, hogy a Facebook algoritmusai az adott cikket releváns és érdekes tartalomnak ítélik, hiszen milyen sok reakciót kivált az emberekből, és ezért még több ember hírfolyamába bekerül, akik közt megint lesz néhány, aki indulatból ráugrik… Az ördögi kör bezárul.

    Annak ellenére is, hogy mindezzel tisztában vagyok, eléggé meglepett a legutóbbi blogbejegyzésem sikere. Nem szoktam direkt negatív témákat használni arra, hogy növeljem a látogatók számát a blogon, és ezt a bejegyzést sem ezért írtam. Csak arról volt szó, hogy kivételesen nem olyan könyvek kerültek terítékre benne, amik tetszettek, hanem olyanok, amik nem.

    Mi lett az eredménye? Soha egy bejegyzésem sem lett ilyen gyorsan és ennyire népszerű, és soha nem kaptam rájuk ennyi reakciót és kommentet különféle Facebook-csoportokban. Ha csak az lenne a célom, hogy minél több olvasóm legyen, levonhatnám az egyszerű következtetést: érdemesebb a negatív témákra koncentrálni, mert láthatólag az emberek sokkal szívesebben olvasnak és beszélnek arról, amit nem szeretnek, mint amit igen.

    Mi következik ebből? Az, hogy az online világ (is) olyan, amilyenné tesszük. (És nem, nem fogok direkt olyan könyveket keresni, amiket aztán jól lehúzhatok a blogon, viszont én nem is abból élek, hogy hányan olvassák a blogomat.)

    Igenis hiszem, hogy van beleszólásunk abba, milyen tartalmakat olvassunk, mégpedig épp azzal, hogy azokat olvassuk, amiket értékesnek tartunk, azokat osztjuk meg, és azok alá írunk kommentet, segítve ezzel, hogy az online algoritmusok az ilyen cikkeket ítéljék hasznosnak, és jutassák el minél több emberhez. Ha a megosztó, színvonaltalan, negatív vagy agresszív tartalmakra ugrunk, azzal kizárólag csak azt bizonyítjuk, hogy ezek a tartalmak képesek legjobban megragadni a figyelmet, ezért egyre több lesz belőlük, mi pedig sopánkodhatunk, hova jutott a világ.

    De szeretnék egy-két megosztást, hogy ez minél többekhez eljusson! 😛

  • Konfliktuskezelés empatikusan?

    Konfliktuskezelés empatikusan?

    (Szponzorált tartalom) Vannak dolgok, amikről az ember tudja, hogy nem jól csinálja őket. Sőt, talán még azt is tudja, nagyjából hogyan kellene javítania rajtuk. Így aztán igazán érthetetlen, hogy amikor ténylegesen belekerül egy ilyen helyzetbe, miért rontja el ugyanúgy sokadszorra is. Na, nálam a konfliktuskezelés ilyen téma. Ezért amikor Varga Szilvi meghívott az empatikus kommunikáció tanfolyamára, úgy éreztem, itt a lehetőség a (soha véget nem érő) fejlődésre.

    Ebben az otthondolgozós, iskolabezárásos, #maradjotthon évben nemcsak feszültebbek vagyunk, de korlátozva van a szeretetünk kifejezése is, és még fontosabbak a szavak, mint máskor. Ha meg konfliktusokról van szó, akkor különösen.

    Miért látjuk alapvetően negatívan a konfliktusokat?

    Hiszen a konfliktus pusztán a különbözőségeinkből adódik, önmagában véve nem rossz, hanem nagyon is természetes. Legtöbbször mégis a heves vitát, duzzogó vagdalkozást, megsértődést, kioktatást, rendreutasítást értjük alatta. Jobb esetben a kompromisszumot. El tudjuk képzelni, hogy lehet konfliktust megoldani úgy is, hogy senki se érezze magát vesztesnek a végén?

    Vavyan Fable

    Hallottam én már korábban is erőszakmentes kommunikációról, és hát ki kérdőjelezné meg, hogy ideális esetben az ember békésen oldja meg a konfliktusokat, empatikusan, de a saját igényeiért kiállva kommunikál. Aha, értem, kösz. Ezt én is bárkinek könnyen elmondom. („De neked miért kell ezerszer elmondanom, hogy zsíros kézzel ne fogdosd össze a mikró fogantyúját?! Legalább takarítanád le magad után…”)

    Mit tanultam az empatikus kommunikációról?

    A tanfolyamon jócskán kiélesedett az a kép, ami az erőszakmentes (vagy empatikus) kommunikációról idáig bennem élt. Alappillérekre, elemi, megvalósítható lépésekre lebontva már egyáltalán nem tűnik olyan elérhetetlennek, amire csak legyintek fejben, hogy „persze, jó lenne, de hát emberek vagyunk”.

    Tetszett, hogy önismereti tesztek és kiértékelésük segítségével arról is szó volt, hogy kinek miért olyan nehéz ez, milyen téren kellene fejlődni hozzá, és mit lehet kezdeni a régről beépült, rossz mintákkal. Mert igen, sajnos mindenkiben van egy robotpilóta, ami főleg az éles helyzetekben (például a konfliktushelyzetekben) bekapcsol, mi pedig utólag csak nézünk, hogy mi a franc ütött belénk. Ha beleteszünk némi önismereti munkát, akkor megtanulhatjuk, mik azok a helyzetek, szavak, amik szinte gombnyomásra indítják ezt a robotpilótát, résen lehetünk, és sok gyakorlással megtanulhatjuk felülírni is.

    Nem csendes megadás, és nem rafinált irányítás

    Az empatikus kommunikáció nem arról szól, hogy inkább hallgassunk, legyünk mi a kedvesek meg a jószívűek, és nem is arról, hogy hogyan nyerjünk mindenáron, miközben eljátsszuk, hogy mi márpedig meghallgattuk a másikat. Arról szól, hogy megtanuljuk jól kommunikálni az érzéseinket, szükségleteinket, kéréseinket, és megtanuljuk felismerni a vitapartnerünkét is. 

    Nem, nincs garancia, hogy minden kérésünk teljesül, éppúgy mondhatnak nekünk nemet, ahogy mi is mondhatunk. Ahhoz azonban fontos lépés, hogy esélyt adjunk a kölcsönösen előnyös megoldások megszületésének, hogy megtanuljuk felismerni és kifejezni a szükségleteinket. Például azt, hogy milyen karácsonyra vágyunk igazából.

    Varga Szilvia Edit mediátor, önismereti coach

    Varga Szilvia Edit empatikus kommunikáció online tanfolyamait itt találod.

    Köszönöm Szilvinek, hogy az empatikus kommunikáció tanfolyamon térítésmentesen részt vehettem. A bejegyzésben a saját élményeimet, véleményemet írtam meg a témáról.

  • Miért olyan nehéz az építő kritika?

    Miért olyan nehéz az építő kritika?

    Húszas éveim elejétől fogva, első munkahelyemtől kísér ez a kérdés, és utólag rájövök, sokkal előbb is bennem volt már, csak nem vettem észre. Elsőkönyves íróként pedig előjött most újra, más formában, mégis ugyanúgy.

    Sokáig azt hittem, nem viselem jól a kritikát. Semmilyen kritikát. Aztán rájöttem, csak arról van szó, hogy nem tudom, mit jelent építő kritikát kapni, és mások sem tudják, hogyan kell ilyet adni. Hálás vagyok, hogy élet- és karrierutam bizonyos pontjain összefutottam olyan emberekkel, akik képesek voltak az építő kritikára, mert általuk tanultam meg, mit is jelent ez egyáltalán – és sokadszorra azt is, hogy nem, nem velem van a baj.

    „Nem bírja a kritikát”

    Mondják gyakran, és nem veszik észre, a ledorongolás nem kritika, a nyilvános ledorongolás meg főleg nem. Az pedig, hogy „szerintem ez uncsi”, vagy „nekem ez nem nagyon jött be”, nem kritika, hanem vélemény, amivel éppúgy nincs mit kezdeni, mint azzal, hogy valaki szereti-e a spenótot vagy a barackszínt (ami egyesek szerint nem is szín). Az, hogy „szép munka” meg „jól csináltad”, dicséret, és általában üres, bár jószándék van mögötte, és ez is valami (nem is kevés). Tanulni azonban nem lehet belőle.

    Akkor milyen az igazi kritika? És mitől lesz építő?

    építő kritika

    A valódi kritika ott kezdődik, hogy támpontot ad, pontosan hogyan lehetne jobban. A valódi kritika nem személyeskedő. Egy adott elvégzett feladat konkrét elemeit, vagy éppen a hozzá fűződő cselekvésünk konkrét elemeit emeli ki. Ha mindez javító szándékkal, empátiával történik, akkor lesz építő. Amire, azt gondolom, mindenkinek szüksége van, mert építő kritika nélkül nem tudunk fejlődni.

    Mégis olyan nehezen megy ez

    Adni is, kapni is. Azt hiszem, épp azért, mert keveset tapasztaltuk, pedig ezt csak tapasztalatból lehet megtanulni. És mivel nem tudunk építő kritikát adni, ezért az, akit kritizálunk, nem is fogadja ezt jól, nem fejlődik általa, és ő sem tanul meg konstruktívan visszajelzést adni. Ördögi kör. Ja, mindezek mellett pedig az sem árt, ha tudunk ítéletmentesen, józanul gondolkodni, elemezni, vizsgálni.

    A magyar oktatási rendszerből kinőve hogy is ne tudhatnám, hol van ennek a gyökere. Multis munkahelyeimet végigkísérő tapasztalat, hogy nemzetközi csapatokban valamiért általában a magyarok azok, akik se nem kérdeznek, se nem fogalmaznak meg véleményt. Korán leszoktatnak minket mindkettőről, azt hiszem. (Mielőtt pedig ezt valaki az összes tanár elleni kritikának venné, nem az. Ez egy rendszer kritikája, és én is találkoztam számos tanárral, akik sokat tettek érte, hogy ezt a rendszert kompenzálják. Hálával is gondolok rájuk.)

    építő kritika

    Egy évig az Egyesült Államokban élve viszont azt is láttam, milyen ennek a fonákja. „Positive feedback”, szendvicsmodell (építő kritikádat is két dicséret közé csomagold). Számomra ez gyógyító volt, de aki ezzel nő fel, és még túlzásba is viszik neki „biztos, ami biztos” alapon, az nagyon képtelen elvárásokkal léphet ki később az életbe. Nem beszélve arról, hogy a túlzás is vissza tud ütni. „Kisfiam, ez a legszebb ló, amit valaha láttam!” “De anya, én tehenet rajzoltam…”

    Mi a megoldás?

    Nem hinném, hogy van egy kizárólagos. Próbálkozni kell, alázatosnak lenni és fejlődni ebben is, mint minden másban. Csak hát, építő kritika nélkül nehéz fejlődni. 😛

  • Optimistán vagy sem?

    Optimistán vagy sem?

    A mostani tavaszon különös gyakorisággal jöttek szembe velem a “hogyan lásd meg a jót mindenben” és a “10 dolog, hogy jól érezd magad otthon” típusú cikkek. Hatásuk kétféle volt: idegesítettek, illetve felpiszkálták a bennem szunnyadó cinizmust.

    Hadd szögezzem le már az elején, hogy nincs bajom az otthonommal, a benne élőket meg főleg imádom (amikor épp nem mászom falra tőlük), inkább introvertált alkat vagyok, nem igénylem a folyamatos nyüzsgést, tudok csendben lenni, elmélyülni tevékenységekben. De a mostani tavasz nem volt jó. Szívás volt, nekem is, és még sokaknak. Részletezzem, miért? Úgyis unnátok.

    S ha nem lett volna még elég bajom, néhány optimista hangvételű cikkre is rákattintottam. Hát persze, én is látom a lehetőséget, emberiség kipusztul, természet kivirul, happy end, erre gondoltál? Ja, nem, hanem arra, hogy az emberek rádöbbennek, milyen fontos a család, hogy többet kellene törődniük a kapcsolataikkal, jobban figyelni egymásra, értékelni a lehetőségeiket? Bekapcsolt bennem a cinizmus, bocs. Szerintem a világot még egy világjárvány sem tudja megváltani. Valamint ide most nem optimizmus kell.

    Az utóbbi években amúgy is elég kritikus lettem az optimista hozzáállással meg pozitív gondolkodással szemben. (Öregszem, vagy mi?) De talán helyesebb lenne azt mondanom, hogy azzal szemben vagyok egyre kritikusabb, amit optimizmus címén önt rám a világ. Miért is? A cselekvés hiánya miatt. Mert a szemléletváltás nem elég. A világ nem lesz olyan, amilyennek látod, csak a te buborékod lesz olyan, az pedig egyszer majd kipukkad, és akkor szembekerülsz a valósággal, és kezdened kell vele valamit.

    “Lásd meg benne a jót!” Nem. Hozz ki belőle valami jót! “Bármit elérhetsz, ha megküzdesz érte.” Nem, bármit azért nem. Tudnod kell felmérni, mit igen. “Fogadd el magad!” Vagy nem. Tudnod kell azt is, mit nem akarsz elfogadni. “Mindenki különleges.” Ez a kedvencem. De ha igaz, akkor a különleges az új átlagos, és ott tartunk, mint korábban: mindenki átlagos, te is átlagos vagy. “Mosolyogj a tükörbe!” Ööö… ki csinál ilyet, most komolyan?

    Az életképes optimizmus szerintem nem azt mondja, hogy “minden rendben, sikerülni fog”, hanem azt, hogy “semmi sincs rendben, ez nagyon küzdelmes lesz, de tanulni fogok belőle, és tudom kezelni azt is, ha nem jön össze”. Az életképes optimizmus pesszimistának álcázza magát. Azt feltételezi a világról, hogy bonyolult, hogy a dolgok félre tudnak menni, hogy ami elromolhat, az előbb-utóbb el is romlik. Neked pedig ezzel kell kezdened valamit.

  • A boldog ember hálanaplót vezet

    A boldog ember hálanaplót vezet

    Mondják a boldogságkutatók. Én meg nem hiszem el. A hálanapló szó véleményem szerint egyébként is túl sokszor fordul elő egyazon bekezdésben a boldogságkutatóval. Szkeptikus vagyok, tudom, és még csak nem is küzdök ellene.

    Írj le minden nap legalább 3 dolgot, ami aznap örömet okozott. Írd le minden nap, milyen szép pillanatokat éltél át. Írj le minden nap 3 dolgot, amiért hálás vagy. Akárhogy is fogalmazzák épp, a cél ugyanaz. Hidd már el végre, hogy logikusan végiggondolva neked boldognak kellene lenned. Leszel szíves annak is érezni magad. Vagy, ha nem megy, akkor még szarabbul. Máskülönben nemcsak boldogtalan, de még hálátlan is vagy. Afrikában bezzeg éheznek.

    Nem vonom kétségbe, hogy valakinek ez jól megy. (Nem az önámítás, bár esetenként az is.) Én többször is próbálkoztam életemben hálanapló írásával, már akkor is, amikor még soha nem is hallottam ezt a hangzatos elnevezést. Nem tudtam hitelesen csinálni. Önmagam előtt hitelesen. Erőltetettnek éreztem a hálák és örömök felsorolását. Ha épp dühös, kétségbeesett vagy csalódott vagyok, nem tudok egyben hálás is lenni. Hiába a bölcsesség, miszerint “A nap ne nyugodjék le haragotok fölött”, néha a harag túl erős, én meg túl fáradt vagyok. Van, amikor a haragnak van itt az ideje.

    A negatív érzések lehúznak, nem szabad beléjük ragadni. De abban, hogy magunk mögött hagyjuk őket, szerintem nem a hálanapló segít. Hanem a szembenézés. A jó dolgok hasztalan keresgélése helyett inkább le kéne küzdeni azt az akadályt, ami miatt nem jó. Az elfogadás is leküzdés amúgy, de csak ha őszinte.

    A boldog ember hálás, és a hálás ember boldog. De akinek emlékeztetnie kell magát arra, hogy boldog legyen, az nem boldog. Én kételkedem abban, hogy a hálát és örömet egy ilyen kisiskolás módszerrel, mint a hálanapló, ki lehetne kényszeríteni, ha amúgy nem megy. Mindenesetre én tudom, ha újra érzem a nekibuzdulást, hogy kipróbáljam, mire is jutnék egy rendszeresen vezetett hálanaplóval, akkor ideje a tettek mezejére lépni, mert valami nagyon nincs rendben…

    Te írtál valaha hálanaplót? Mik a tapasztalataid?

  • Hogyan (ne) legyél jó anya?

    Hogyan (ne) legyél jó anya?

    “Nem vesztek babakocsit? De akkor hogy viszel majd magaddal mindent?” “Mi mindent?” “Mindent, amivel tele vannak a babakocsik.” “Nem tudom, mivel vannak tele. Amint rájövök, majd újragondolom a kérdést.”

    Hordozókendőbe? De hát ott nem áll egyenesen a gerince. (Mert az anyaméhben ugyebár kilenc hónapig egyenes gerinccel, kókuszmatracon feküdt.) Nem is kap levegőt. Elkényezteted. Babakocsiba? Beszívja a kipufogógázt. Megfújja a szél. Túl kevés inger éri.

    Együtt alszotok? Ráfekszel, összenyomod. Nagyobb a bölcsőhalál kockázata. Elkényezteted. Soha nem fogod tudni rászoktatni az önálló alvásra. Tönkremegy a házasságod, mert soha nem fogtok többé szexelni a férjeddel (khm… amit csak és kizárólag a hitvesi ágyban lehet…). Külön szobában altatod? Magára hagyod, ezért lelki sérült lesz. Nagyobb a bölcsőhalál kockázata. Rideg vagy, nem is szereted. Ő se fog szeretni téged.

    Ne hurcold, ne vedd fel annyit, elkényezteted, nem lesz nyugtod tőle soha. Ne hagyd sírni, ne hagyd magára, vedd fel, különben megtöröd az ősbizalmat, lelki sérült és anyakomplexusos lesz.

    Hason altatod? Bölcsőhalál, megfullad. Háton altatod? Félrenyel, megfullad. Oldalt fekteted? Az ortopédiailag nem jó. Különben meg úgyis hamar eldől a hasára vagy a hátára, és akkor lásd fentebb.

    A szoptatás nem spártai életvitel, nem kell megvonnod magadtól szinte semmit. De ne egyél B betűset, K betűset, hagymát, csokit, apró magvas gyümölcsöt, tejet, tejterméket, citrusféléket… Igény szerint szoptass, de ne tedd mellre két óránál hamarabb. Kizárólag anyatejjel tápláld, ne adj neki ezen felül semmit, vizet se. Ilyen kánikulában nem adsz neki vizet?

    Cumit adsz neki? Evészavaros lesz később. Nem jól nőnek majd a fogai. Nincsen cumitok? Pedig jobb, ha a cumin nyammog, mintha a melleden. A cumival tanul meg egyedül megnyugodni. Jobb, ha cumizik, mintha az ujját szopja. Jobb, ha az ujját szopja, mintha cumizik. Ne hagyd neki se azt, hogy cumizzon, se azt, hogy szopja az ujját.

    *      *      *      *      *

    Te pedig minél több véleményt hallasz, annál biztosabb lehetsz benne, szaranya vagy. Inkább ne is menj emberek közé. Ja, ez nem gond, csecsemő mellett amúgy se nagyon tudsz.

  • Nemcsak egy babának, egy anyának is meg kell születni

    Nemcsak egy babának, egy anyának is meg kell születni

    Nézegetem a frissen kiküldött adókártyát. Születési dátum 2019. (De hát a születési dátumok mind úgy kezdődnek, hogy ezerkilencszáz…?) Az anyja neve mellett a saját nevemet látom. Hitetlenkedve pislogok. Szóval tényleg.

    Már több mint egy hónapja született, és azt hiszem, a tudatomig még mindig nem jutott el teljesen, hogy van egy kisfiam. Pici és törékeny kisfiú. Ugyanakkor ahhoz mégis túl nagy, hogy ő ugyanaz legyen, aki a hasamban rugdalózott még nemrég. Ránézek, és azt érzem, kizárt dolog, hogy ő elfért volna a hasamban.

    Az utóbbi hetek inkább olyannak tűnnek, mintha keletkezett volna egy törés az univerzumban, ami valahogy beszippantott. Mindenféle eddig ismert normalitás megszűnt. A napok összefolynak, eltűnt a hétköznap és a hétvége, sőt a nappal és az éjszaka fogalma is, teljesen megváltozott az idő. Valahol útközben pedig elveszett az én. Vagyok én még egyáltalán, vagy csak a szoptatás, pelenkázás és sírás (általában ő, de időnként én, és néha szinkronban) monoton ismétlődése definiálja a létet?

    Nem lepődnék meg, ha egyszer csak felébrednék, és minden újra normális lenne. Elugranék a boltba, metróra szállnék, előzetes szervezés nélkül csak úgy megmosnám a hajam. Ezek a nem különösebben örömteli, egyszerűen csak a hétköznapjaimhoz tartozó dolgok talán elhitetnék velem, hogy mégiscsak létezem. De bármennyire is a feje tetejére állt minden bennem és körülöttem, tudom, ilyen ébredés nem lesz.

    Bár az ébrenlét és alvás egyensúlya teljesen felborult, sőt a köztük levő határ is gyakran elmosódik, annyit azért már felfogtam, hogy ebben az új univerzumban kell összeraknom valami énfélét. Aki például nem lepődik meg azon, hogy a neve az “anyja neve” rovatban szerepel valakinek a lakcímkártyáján. Ugyanis tudja, hogy ő egy anya. Amiről azt hitte, ez ösztönös tudás. Nos, talán olyannyira az, hogy a tudás az ösztönökön túlra nem is jut el csak úgy magától, az agy pedig a jelenlegi állapotok között minden felesleges tevékenységnek megálljt parancsolt. Határozatlan időre, a krízishelyzet megszűnéséig.

    *        *       *       *       *

    Leteszem a kiságyba. Nézem az arcát, ahogy mosolyba rándul. Ez még nem igazi mosoly, öntudatlanul rándulnak be az arcizmok mindenféle grimaszba. Sírógrimasz is van. Abból viszont igazi sírás lesz. Ismét.

  • A lángolás elmúlik

    A lángolás elmúlik

    Bizony, ilyen ez. A lángolás nem tart örökké. (Két év, szakértők szerint.)

    A szenvedély mulandó. Nem lehet rá alapozni. Közös értékrend és célok kellenek. Örök hűség – sírig tartó, talpig nehéz. Az már valami.

    Sikítok. Nem! Ne múljék el az a lángolás! A szenvedély igenis része annak a betonbiztos alapnak, szenvedély nélkül kihűl a kapcsolat, kihűl az élet is. (Két év? Úristen, most komolyan? Az esküvőnk a harmadik év végén volt… S nem, nem barátságot fogadtunk. S ennek is már hét éve.)

    Oly sokan mintha nem tudnák helyén kezelni a szenvedélyt. Egyesek lebecsülik, bűnös, szinte állati ösztönnek tartják. Szigorú erkölcseik és önfegyelmük világában nincs helye egy ilyen kiszámíthatatlan, spontán valaminek, mint a szenvedély. Ők tudatosabbak, lelkibb emberek ennél. Talán félnek is tőle. Mások túlbecsülik. Forróságában felhevülve félredobnak, letipornak minden mást, s utána, mint aki transzból ébredt, elborzadva néznek végig a felperzselt mezőkön. Vagy vállat vonnak, a pusztítással nem törődve, hiszen Carpe diem mindenek felett.

    Pedig a szenvedély nemcsak az észveszejtő egyéjszakást jelenti. Nem is csak azt, hogy minden telefoncsörgésnél remegve veszed kézbe, mert talán Ő hív, s a találka előtt háromszor végigpróbálod a gardrób teljes tartalmát. Szenvedély az is, mikor hozzádörgölöd az arcod az ő frissen borotvált arcához. Amikor Mikulásra apró csokitallérokat és üzeneteket rejtesz el számára mindenfelé a lakásban – az arcszesz üvege alá is, többek között.

    Amikor ömlik és ömlik belőletek a szó, kitárgyaljátok a legutóbb olvasott regényt, megálmodjátok a következő úticélt (khm… a következő százat), s szó van üvegplafonról, gyermeklélekről, az amerikai elnökválasztásról s még arról is, hogyan állítottad a fényérzékenységet a legutóbb fotózott vízeséseknél, amik nagy része igen jól sikerült – a másnapi bevásárlást pedig elfelejtitek megbeszélni.

    Szenvedély, amikor visszarohansz a kempingkocsihoz hajnali 4-kor, hogy felébreszd, mert mosdóba menet kenguruba botlottál – sőt, majdnem felbotlottál benne -, ő pedig félálomban, lelkesen jön, de még a fényképezőgépet is hozza. Amikor csak úgy mellesleg elkap egy csókra, miközben reggel öltözöl – s ezen műveletben ő neked nem segít, egy cseppet sem. Amikor desszertet hoz, mert már rég kaptál, és emlékszik, hogy ezt a fajtát szereted. Továbbá gondosan figyelemmel kíséri várandósságod hónapjaiban is, hogy éppen melyik fajtát szereted – desszertből, joghurtból, gyümölcsből vagy éppen hagymából (ezen a héten az újhagymát).

    A szenvedély ad színt és lendületet egy kapcsolatnak. Az életnek is, amúgy. A szenvedély olyan, mint egy csodaszép pillangó, mely hirtelen a vállunkra száll, észre se vettük, honnan jött, s jobban tesszük, ha nem próbáljuk a markunkba szorítani, mikor tovarepül. A szenvedélyt, aminek spontán kell élednie, nem lehet céltudatosan és előre megfontoltan éleszteni. Mégis ott vibrál körülöttünk, lángja néha felcsap a magasba, a lelkünk pedig vele szárnyal.

    A szenvedély vad sodrására éppúgy szükségünk van, mint a biztonság és kiszámíthatóság mély gyökereire. Azt hiszem, amikor a kettő egyensúlyban van, akkor vagyunk boldogok – a kapcsolatunkban, az életünkben. Ez az egyensúly mindenkinek máshol van, s roppantul nehezen megőrizhető. De a lényeg nem is ez, hanem az, hogy mindig újra megtalálható.

    A közös célok, értékek és elköteleződés mellett a szenvedély is éppoly fontos része a kapcsolat biztos alapjának. Része is kell, hogy legyen, hogy az a sírig tartó hűség ne legyen nehéz (alapból, lehetne, hogy ne a sír meg a holtod és holtom jusson eszünkbe a hűségről?), hogy ne fulladjon a kapcsolat teendők szétosztásából álló szürke közönnyé.

    Ne mondj hát le olyan könnyen azokról a lángokról. Nem múlnak el, és a maguk megfoghatatlan és kiszámíthatatlan voltában nagyon is valóságosak. S nekem ne gyere józansággal meg érvekkel, hogy lássam be, hogy ilyen az élet, hogy álljak a földön két lábbal. Mert én szárnyalni akarok.