5 népszerű regény, amit nem szerettem

Created with Sketch.

Tényleg jó ötlet olyan regényekről írni, amik nem tetszettek? Mégis miféle könyvajánló ez? Régen elkezdtem ezt a bejegyzést, sokáig nem fejeztem be, gondolkoztam, hogy egyáltalán érdemes-e megírni, és közzétenni. Könyvről rosszat írni? Akár klasszikusokról? Hogy képzelem?! Döntésem eredménye ezennel következik itt alább, mert igenis helye van a blogon ilyesminek is.

Egyrészt, túlságosan egyoldalúnak érzem csak azokról a könyvekről írni, amik tetszettek, még ha ki is emelek néhány dolgot belőlük, ami annyira nem. Ha a jó élményekről írok, a rosszakról miért nem? Másrészt, nem is mindenestől rossz olvasmányélmények ezek, mert volt bennük, ami tetszett, hiszen különben végig sem olvastam volna őket. Csak éppen volt bennük olyan is, ami számomra megbocsáthatatlan, és ami miatt alig vártam már, hogy végre befejezzem őket. De talán éppen ez lesz az, ami a te kíváncsiságodat felkelti.

A lista ugyanis, mondanom sem kéne, teljesen szubjektív, és ahogy a pozitív könyajánlóknál kiemelem, ami nem tetszett, itt is ki fogom azt, ami igen.

Mark Twain: Huckleberry Finn kalandjai

Szóval ez egy híres regény. (Többek között Rory Gilmore egyik kedvenc könyve, ami igen erős érv mellette.) Mark Twain pedig híres író, és olvastam már tőle olyat, amit imádtam. Huck Finn története is lehetett volna ilyen, egy ideig úgy tűnt, lesz is.

Egyszerre vicces és komoly. Huck Finn egy elhanyagolt, bántalmazott gyerek, aki magára maradt a világban, szabadon nő, mint a dudva. A regény a címhez hűen kalandos, és van egy sajátos hangulata, szinte látom magam körül a Mississippi vidékét, ahol a történet könnyedén nyargal előre. Mégsem könnyed kalandregényről van szó, az árva Huck Finn sorsa, és társának, Jimnek az alakján keresztül felmerülő, rasszizmus körüli kérdések nehéz súllyal terhelik az amúgy szórakoztató történetet. Nem tudtam szívből nevetni egyszer sem, ami jól is van így.

Mark Twain

Egészen meg is szerettem a könyvet, mire a végéhez közeledve felbukkant benne Tom Sawyer, akinek a kalandjairól szóló regényt kizárt, hogy valaha elolvassam. Tom ugyanis roppant idegesítő figura, de ami ennél nagyobb baj, hogy felbukkanása olyan rémisztő blődséggé változtatja a történetet, hogy afölött nem lehet elsiklani. Akkor sem értettem, azóta sem, minek kellett őt belekeverni, minek kellett úgy befejezni a regényt, ahogy, számomra ez rányomta a bélyegét az egészre.

Markus Zusak: A könyvtolvaj

Ezúttal kortárs szerző könyve, igen népszerű kortárs szerzőjé. Az alapötlet ígéretesnek tűnt: a náci németországban élő kislány, Liesel története, aki nem zsidó, tehát lehetőség nyílik ennek az időszaknak a leggyakoribbtól eltérő feldolgozására, ráadásul a regény elbeszélője a halál. A lelkesedésem azonban nem sokáig tartott, azon kaptam magam, hogy én ezt a regényt bizony unom. Pedig ez nem gyakran fordul elő velem, ráadásul A könyvtolvaj igazán nem nehezen olvasható, sőt, olyan rövidek a mondatok, és olyan mértékben túlzottan tagolt a szöveg, hogy az már számomra idegesítő. Mintha minden második mondat valami kinyilatkoztatás lenne.

Azért is végig akartam olvasni, de csak arra jöttem rá, hogy azért unom, mert túl van írva, és azért idegesít, mert végig az az érzésem, ez a könyv hatásvadász módon elérzékenyülést akar kicsikarni belőlem. Mikor pedig az összecsapott befejezéshez értem, már csak egy „Ja, most akkor vége?”-szemöldökráncolásra futotta, de annyira nem is sajnáltam.

Mégis nehezen hittem el, hogy ennyire ne találjak jót benne, ezért elolvastam Zusaknak egy másik könyvét is, Az üzenetet. Ekkor már biztos voltam benne, az a legnagyobb bajom, hogy egyáltalán nem jön be nekem Zusak írói stílusa. Kicsit olyan ez, mint hogy vannak emberek, akiknek minden szava és arckifejezése ideges rángást vált ki az egész bensőmben, mindenféle megmagyarázható ok nélkül. Ők nem tudnak, és talán nem is tehetnek róla, hogy minden megnyilvánulásuk, az egész kisugárzásuk idegesít, de én se tehetek erről, ez csak egy érzés bennem, nem tudatos döntés. Na, valahogy így vagyok Zusakkal is.

Alessandro Baricco: Háromszor ​hajnalban

Alessandro Baricco

Alessandro Baricco a tavalyi évem felfedezettje, három regényét is elolvastam, és teljesen beléjük szerettem. Hát, jelentem, a rózsaszín köd eloszlott, sikerült nagyot csalódnom ezúttal. Pedig a Háromszor hajnalban alapötlete nagyon tetszett: adott három különböző történet, melyekben ugyanaz a férfi és nő szerepel, csak éppen más a helyzetük és az életkoruk, viszont közös elem a szálloda és a hajnal – és adott a szerző maga, aki gyönyörűen ír. 

Alig egy nap alatt elolvastam a három kis történetet, és ha nem nyüzsögne körülöttem egy fáradhatatlan kis egy éves, akkor talán néhány óra alatt elolvastam volna, mert rövid. A tömörség, persze, nem baj, sőt, épp emiatt nagyon ütős is lehet, de ez nem lett az. Üres, nem nagyon kaptam tőle semmit, talán néhány kósza gondolatfoszlányt, azok is csak lógnak a levegőben. A stílusa sem tetszett, nem találtam benne azt a szépséget, amivel a Tengeróceán, a Selyem és a Novecento elbűvölt, a tőlük megszokott mélységnek meg végképp nyoma sem volt. Még írni sem tudok róla ennél többet, annyira nincsen benne semmi. Nem hiszem, hogy soha többet ne olvasnék Bariccót, de nem esik nehezemre pihentetni kicsit.

Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet

A Doris Lessingtől olvasott első regény (A fű dalol) is annyira tetszett, hogy alig vártam a következőt. Amivel aztán nagyon-nagyon hosszú idő alatt végeztem, félre is tettem néhányszor, és nem elsősorban azért, mert hosszú – pedig hosszú, de önmagában ezzel nekem sosem volt bajom. Az arany jegyzetfüzet is inkább azért nem tetszett, mert hosszúnak érződött, mivel nem kötött le.

Doris Lessing

Elismerem, nagyon sok érdekes témát felvet, és ez ígéretesnek tűnik az elején. Főszereplője, Anna egy feminista, elvált, gyermekét egyedül nevelő írónő az 50-es évekbeli Londonban. Rajta keresztül szó van női identitásról, szerelemről, írói válságról, családi traumákról, normális és nem normális közti határról. Lényeges szerep jut barátnőjével, egy idősebb, szintén elvált, szintén feminista nővel való kapcsolatának. Valamint ott van Anna négy jegyzetfüzete: egy a múltjába visz vissza, egy a politikai nézeteiről szól, egy az érzelmi életéről, egy pedig a mindennapjairól. Majd lesz egy ötödik is, arany színű. A jegyzetfüzetek további témákat hoznak be. Valamint van még regény a regényben is.

Miközben rágtam át magam mindezen, egyre inkább visszaütött a sok téma. Úgy éreztem, annyi mindenről akar szólni a könyv, hogy végül igazán semmiről nem szól. Valahol a felénél szét is esett számomra teljesen. A szálak közül volt egy-kettő, ami már éppen magával ragadott volna, de azután megszakadtak, jött valami új, majd megint másvalami, és túl sok idő telt el, mire visszatért a regény egy adott szálhoz. Végig az volt az érzésem, hogy mikor épp belemerülnék valamibe, hirtelen kizökkent, más lesz a téma, az idő, a helyszín. Ráadásul némelyik szál nagyon száraz volt, és untatott, például a politikai eszmefuttatások.

Érdekes gondolatok és kérdések bukkanak fel ugyan időnként a káoszból, de ez kevés volt ahhoz, hogy összességében megszeressem a regényt. Noha egyáltalán nincsen bajom azokkal a művekkel, melyeket lassan kell emészteni, közben filózni rajtuk, itt az volt a baj, hogy emellett hiányzott az, amitől regénynek, teljesnek érezzem, ne csak mindenféle elszórt jegyzetfüzet lapok egymás után rendezgetésének.

Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet

Hadd szögezzem le, én úgy szoktam regényt olvasni, hogy minél inkább függetleníteni próbálom az írótól, személyének aktuális megítélésétől, és ez jól is megy. Tudom, Wass Albert ellentmondásos személyiség, és nem is rég volt róla újabb vita, hogy miért pont az ő regénye legyen kötelező. Ezekkel most nem szeretnék foglalkozni, csak magával a regénnyel, ami egyébként az első könyv, amit olvastam tőle.

Wass Albert

Majdnem meg tudtam szeretni. Bár a történet fájdalmas, de sodró is, és nem hagy nyugodni. A második világháború utáni, Magyarországtól elszakított Erdélybe visz, és főhősén, egy egyszerű községi erdész fiának történetén, küzdelmein és tragédiáján keresztül személyes közelségbe hozza azokat az igazságtalanságokat, melyeket a történelemkönyvekből mindenki ismerhet. Azt hiszem, maga a téma is hiánypótló: a határon túlra került magyar kisebbség hányattatott sorsa Trianon és a kommunizmus kettős súlya alatt.

Mégis, az elejétől kezdve zavart valami. Hiába a megdöbbentő történet, az Erdély tájai, szépsége iránti szeretet, hiába, hogy olyan pontosan villantotta fel a kommunizmus igazi arcát, melyben olyan nehéz megtalálni, ki a valódi bűnös, mivel a rendszer mindenkit megront, cinkossá tesz, mégis, mégis, valami mindig megzavarta a katarzist. Nem is tartott soká rájönni, mi az, már az első királyi Magyarország szentséges törvényeire való hivatkozás rádöbbentett: a pátosz, a múlt érzelmes és hamis eszményítése. Mellé pedig betársult egy olyasfajta magyarságtudat, amit rendkívül rombolónak tartok.

„Velünk, magyarokkal, csupa igazságtalanság esett a történelem folyamán, mindig, mindenki velünk szúrt ki, és most már végre igazságot kell nekünk szolgáltatni.” Ilyesféle gondolatok kísérik végig a regényt, és ezzel a sérelemre épülő magyarságtudattal engem ki lehet kergetni a világból. Nem azért, mert a sérelem jogosságát vonom kétségbe (bár azt, hogy csak a magyarokkal szúrt volna ki a világ, és velük a legjobban, azt azért a világtörténelem teljesebb ismeretének fényében igenis kétségbe vonom). Hanem azért, mert azt nem tudom elfogadni, hogy a hazaszeretet elsősorban a sérelmekhez való ragaszkodást és az igazságtétel követelését jelentse, aminek a rögzülése még generációkkal később is rombol.

Mert hibást keresni könnyebb, mint megoldást, mert duzzogva verni az asztalt, hogy valaki itt tegyen igazságot (miközben az élet általában nem igazságos, sem nemzeti, sem személyes, sem semmilyen szinten), könnyebb, mint tenni valamit, ami előre visz. Azt pedig, hogy Wass Albert regénye olyan egyértelműen ezt a magyarságtudatot sulykolja mint egyetlen igazit, azt nem tudom neki megbocsátani.

Te olvastál mostanában olyan könyvet, amit sokat ajánlottak és szerettek, neked mégsem tetszett?

Olvastad már az én regényemet?

Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.

Ha tetszett, oszd meg:

 

3 hozzászólás

  1. […] ellenére is, hogy mindezzel tisztában vagyok, eléggé meglepett a legutóbbi blogbejegyzésem sikere. Nem szoktam direkt negatív témákat használni arra, hogy növeljem a látogatók […]

  2. […] Kapcsolódó bejegyzés: 5 népszerű regény, amit nem szerettem – Ürmös Beáta tollából […]

  3. […] 5 népszerű regény, amit nem szerettem […]

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük