4 ok, amiért érdemes elolvasnod a Hiúság vásárát

Created with Sketch.

William Makepeace Thackeray legsikeresebb regénye, a Hiúság vására klasszikus, mégpedig angol klasszikus, ami nálam szinte alapból bérelt helyet jelent azon a bizonyos soha véget nem érő könyves kívánságlistán. Megjelenése óta tartó töretlen sikere és számos megfilmesítése önmagában is elég bizonyíték rá, hogy mindenkinek érdemes legalább egyszer az életben elolvasni ezt a nem is olyan rövid regényt.

Utálod az ilyen felvezetéseket, hogy valamit csak azért olvassunk el, mert klasszikus meg híres? Akkor inkább elmondom, szerintem miért érdemes elolvasni a Hiúság vásárát, ugyanis idei könyvkihívásom első teljesítéseként épp nemrég fejeztem be.

1. Regény, csupa nagybetűvel

Amikor évekkel ezelőtt az Elfújta a szél olvasását befejeztem, első gondolatom az volt, hogy ha valakinek el kellene magyaráznom, mitől regény a regény, egyszerűen a kezébe adnám, mivel Margaret Mitchell könyve maga a nagybetűs regény. Na, ez az gondolat akkor ötlött fel bennem újra, amikor idén januárban befejeztem a Hiúság vásárát. Ugyanis ez is egy monumentális, sodró, sokszereplős, mozgalmas, évtizedeket felölelő regény – a regény.

És ha már Margaret Mitchell klasszikusát emlegettem, nem tud nem feltűnni, hogy az Elfújta a szélnek és a Hiúság vásárának két főbb női hőse (Scarlett és Melanie, illetve Emília és Becky) országtól, kortól, szokásoktól függetlenítve bizony nagyon hasonló, örök és örökzöld karakterek.

2. A Hiúság vására egyáltalán nem romantikus regény, hanem szatíra

A regény cselekményének rövid összefoglalását azzal kezdeném, hogy két fiatal lány, a gazdag és angyali jóságú Emília Sedley és a vagyontalan, árva, ám agyafúrt Becky Sharp sorsát kísérjük végig onnan, hogy a lánynevelő intézetből kilépnek, majd férjvadászatba fognak, egészen érett asszony korukig. Ebből akár azt is gondolhatnád, hogy a Hiúság vására egy romantikus regény, ami viszont egyáltalán nem igaz.

Eladó lány és udvarló, férj és feleség ugyanis éppúgy árucikkek és alku tárgyai a regényben, mint a társadalmi vagy katonai rangok. A „Hiúság Vására” nem más, mint ez a férj-, feleség- és rangvásár, a képmutatás, felkapaszkodni vágyás, pénzhajhászás és sznobság, mely dróton rángat minden szereplőt, akik csak bábok e nagy színjátékban – előkelő hölgyek, gyarmati tisztviselők, jómódú bankárok, arisztokraták, polgárok, vidéki papok, tisztek, nevelőnők, szobalányok, sőt, maga az elbeszélő író is.

Bár a szerző állítása szerint ez a regény hős nélküli, szerintem legfőbb szereplője az érdek, műfaja pedig szatíra. Thackeray a 19. századi Anglia társadalmának minden rétegét és embertípusát felvillantja és kigúnyolja, mondanivalójának érvényessége viszont jóval túlmutat Anglián és a 19. századon.

3. Szarkasztikus-szatirikus-ironikus stílusa megunhatatlan

A regény élvezetéhez nem árt, ha szereted a görbe tükröt, Thackeray ugyanis mesterien éri tetten és gúnyolja ki az emberi gyarlóságot. A fonákjáról mutat mindent, így a regénynek, bár zsúfolásig telve van különféle életkorú, helyzetű és jellemű karakterekkel, egyetlen egy pozitív szereplője sem marad a végére.

Az ártatlan és jóságos Emília egyúttal szenvelgő, túlérzékeny és butuska is, későbbi mártír szerepében pedig kifejezetten irritáló. Thackeray nem habozik felfedni szereplőinek cselekedetei mögött az önérdeket egyikük esetében sem. „Érett aggszűz volt, már csak néha-néha gondolt házasságra, és ezért a négerek iránti szeretet majdnem teljesen lefoglalta érzelmeit” – jegyzi meg például tárgyilagosan a jótékony ügyekben (túl)buzgólkodó Lady Emilyről. A feddhetetlennek tűnő, ám hiú és képmutató Pitt Crawleyról is gyakran van megjegyzése, például ilyesféle: „Mindig öccsének lelkére gondolt, meg azoknak a lelkére, akiknek véleménye eltért az övétől; sok komoly ember lel vigaszt ilyesmiben.”

Még Dobbin őrnagy is, aki a leginkább őszintének, becsületesnek és önmagához hűnek tűnik, nos, még őt is balféknek látjuk végül, és az író ki is szól nekünk: „Ez a történet nem érte el célját, ha az olvasó nem vette észre, hogy az őrnagy fajankó volt.”

A történet folyamán egyre inkább elmosódik a határ a kezdetben pozitívnak és negatívnak tűnő szereplők közt, egyre inkább az az érzésünk, hogy a szereplők megérdemlik egymást, és kigúnyolásukkal az író valójában nem is őket gúnyolja elsősorban, hanem azt a viselkedést vagy embertípust, amit a regényben történetesen ők képviselnek.

De a szarkazmus és az irónia nemcsak a szereplőkben, hanem az egész történetben ott van, az író kiszólásaiban és bölcs megjegyzéseiben, a szélhámosság és képmutatás kímélet nélküli kiparodizálásában. „Mindig szilárdnak lenni a maga igazában, mindig előretörni, sohasem kételkedni – nem ezek azok a nagy képességek, amelyekkel a butaság megszerzi vezető szerepét a világban?” – mondja Thackeray, és kétség sem férhet hozzá, hogy igaza van, nem? 😛

Még a happy end sem menekül meg a parodizálás elől.

4. Becky Sharp a világirodalom egyik legelbűvölőbb szélhámosa

Főszereplője ugyan nincs a Hiúság vásárának, de van néhány kiemelkedő alak, akik köré a legtöbb történés és egyéb szereplő csoportosul. Ezek egyike Becky Sharp, a legnagyobb szélhámos, és az egyetlen olyan szereplő, akiben élénkség, ész és bátorság egyesül. Csak éppen kizárólag a maga boldogulása érdekében használja ezeket, számító természete képtelen az őszinte ragaszkodásra. Áldozatait mégsem igazán tudjuk sajnálni, mert saját butaságuknak, szűklátókörűségüknek és hiúságuknak köszönhetik, hogy a vakmerő kis kalandornő hálójába kerülnek.

„Igaz, hogy a férjvadászat feladatát a fiatal lányok általában kellő szerénységgel a mamájukra bízzák, de ne felejtsük el, hogy Sharp kisasszonynak nem volt édesszülője, aki elrendezze számára ezt a kényes ügyet, s ha ő maga nem fog magának férjet, széles e világon senkit nem talál, aki ezt a munkát elvégezné helyette” – tudjuk meg Beckyről a regény kezdetén. Talpraesettsége és céltudatossága már itt szemet szúr, ugyanakkor Becky karaktere a fonákjáról mutatja az árva, szegény lányt, akivel senki sem törődik, aki teljességgel magára van utalva – ezért ő csak magával törődik, és bármit gátlástalanul megtesz, hogy nehéz helyzetéből feljebb kapaszkodjon.

Marad még illúziónk?

Mielőtt még teljesen elvenném bárki kedvét a regénytől, hadd szögezzem le, olvasása csak olyan illúzióktól foszt meg minket, melyektől már amúgy is elbúcsúztunk. Kamaszként például, azt hiszem, főleg csak Emília és Becky sorsa miatt izgultam volna, és valószínűleg nem sok figyelmet fordítok a társadalomkritikára – bár ezt már sosem fogom megtudni. Az évek mindenesetre biztosan egyre több finom részletet láttatnak, zseniális stílusba csomagolva. Csak ne féljünk saját munkat is meglátni abban a görbe tükörben.

Végezetül a regény utolsó mondataival zárok, melyek nagyon kecses kis hidat építenek a történetből a mi életünk és mindennapjaink felé: „Ó, hiúságok hiúsága! Ki boldog közülünk ezen a világon? Ki kapta meg azt, amire vágyott? És ha megkapta, ki van megelégedve?… Elég volt, gyerekek, csukjuk be a színházat, rakjuk el a bábukat. Játékunk véget ért.”

Olvastad már a regényemet?

Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.

Ha tetszett, oszd meg:

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük