Amit sohase mondtam el – Celeste Ng regényét olvastam

Created with Sketch.

„Lydia ​halott. De ők még nem tudják” – kezdődik Celeste Ng regénye, az Amit sohase mondtam el, fülszövege alapján thriller, de ezt rögtön kijavítanám, szerintem ugyanis családi dráma. Ja, hogy ilyen csak filmben van? Akkor családregény. De őszintén szólva, néhány más, kortárs amerikai regényhez hasonlóan ezt is kicsit olyan volt olvasni, mint filmet nézni. Amerikai filmet, természetesen. Valószínűleg a sűrű jelenetváltásokkal dolgozó, időben a jelen és múlt között gyakorta ugráló, a feszültséget egyre fokozó cselekményvezetés miatt támadt ilyen érzésem, és önmagában ez se nem bók, se nem kritika, csak egy megállapítás.

Ha nem olvastam volna korábban az írónő második regényét, a Kis tüzek mindenütt címűt (igen, úgy alakult, hogy azt olvastam tőle először), akkor, azt hiszem, sokkal jobban tetszett volna az Amit sohase mondtam el. De kezdem az elején.

Miről szól?

A történet a 70-es években játszódik, egy Ohio állambeli kisvárosban, középpontjában pedig az öttagú Lee család áll: az amerikai-kínai vegyes páros, Marilyn és James, illetve három gyerekük, Nath, Lydia és Hannah. Bár a regény Lydia halálával kezdődik, amiről hamarosan családja is tudomást szerez, mivel holttestét a házukhoz közeli tóban találják meg, a thriller-elemeknek ezzel nagyjából vége is.

Ahogy a cím utal is rá, a történet sokkal inkább arról szól, milyen kimondatlan dolgok, sebek, csalódások, vágyak és elvárások határozzák meg a Lee család tagjainak életét, hogyan borul fel a család beteges egyensúlya Lydia halálával, másodsorban pedig arról is, milyen a be nem fogadás és a be nem illeszkedés fájdalma. Persze, azért arról is, mi Lydia halálának az oka, de ez szorosan hozzátartozik a családi témához, nincsen bűnügyi szál.

Hogyan ne neveljünk gyereket?

Na, a Lee család a regényben ezt tökéletesen példázza. A csinos és okos, orvosi arrierjét a családért feladó Marylin, és a kínai származású, de már Amerikában született, mégis minden amerikai közösségből kilógó James mindketten boldogtalan emberek, akik eltemetett álmaikat és reményeiket kedvenc lányukra, Lydiára vetítik – anélkül, hogy ezt észrevennék. Tehetséges fiukat és szeretetre sóvárgó kisebbik lányukat szinte teljesen elhanyagolják, a család középpontjában Lydia áll, aki viszont összeroppan a figyelem és az elvárások kereszttüzében. Bár ő szüleinek szeme fénye, sem anyja, sem apja nem veszik észre, mennyire szenved, és mennyire nem ismerik őt.

Emellett sem Marylin, sem James nem beszélnek soha semmilyen fontos dologról sem egymással, sem a gyerekekkel. „Így hát amikor James aznap este hazajött, ő csak annyit mondott: – Meghalt az anyám. – Aztán visszafordult a sütő felé, s hozzátette: – Meg a füvet is le kell nyírni. – És James megértette: ez még egyszer nem kerül szóba köztük.”

A regény legnagyobb erőssége számomra az volt, hogy Celeste Ng jól érzékeltette a szinte észrevétlenül, hosszú évek alatt kialakuló, mindenkit boldogtalanságba betonozó családi dinamikát. Minden szereplőt meg lehetett érteni, és az írónő ítélet nélkül, aprólékosan, néha szinte szájbarágósan rajzolta ki a jelen és a múlt darabjaiból a családtagok motivációit, érzéseit. A Lydia halála után bekövetkező egyensúlyvesztést és újrarendeződést is döbbenetesen, valósághűen visszaadta vissza.

Mi nem tetszett?

Az írónőnek eddig megjelent két regényét olvasva nem tudtam nem észrevenni, hogy pont ugyanaz a recept alapján készültek. Mindkettő egy döbbenetes ténnyel indít – ez esetben Lydia halála, a másik könyvben az, hogy Izzy felgyújtotta a házat -, utána pedig múlt és jelen között mozogva kiderül, mi vezetett odáig. A cselekményvezetés, a feszültségnövelés technikái mindkét regényben pont ugyanazok, a nézőpontváltások szintén. A téma is mindkét esetben a családi titkok, de ez önmagában még nem zavarna, hiszen ez egy elég mély és örök téma, amit nagyon sok szempontból meg lehet közelíteni – és ez szerintem sikerül az írónőnek.

Persze, miért ne használna valaki egy receptet, ha az bevált? Nyilvánvalóan ez a helyzet itt is, mindkét regény nagyon sikeres lett, csak épp én nem kedvelem az ilyesmit, ahogyan a sikeres filmek folytatásait sem, meg a sorozatokat úgy általában sem könyvben, sem filmben. Ha már itt tartunk, Celeste Ng esetében is az első lett „az igazi”, az Amit sohase mondtam el kicsivel jobb regény, mint az őt követő Kis tüzek mindenütt. (A két történetnek semmi köze egyébként egymáshoz, csak a megírásuk módja miatt hasonlítottam őket a filmes folytatásokhoz.)

A kissé hatásvadász cselekményvezetés itt is zavart egy picikét, ahogy a másik regényénél is, de az ítélet nélküli, súlyos témákhoz érzékenyen nyúló elbeszélés itt is bőven ellensúlyozta ezt. A cselekmény pörgetése azonban nem tett jót a nézőpontváltásoknak. A történetet ugyanis felváltva látjuk a család öt tagjának szemszögéből, de időnként olyan gyorsan és hirtelen váltunk szemszöget, hogy nekem az már zavaró volt, éppen beleéreztem volna az adott szereplő lelkivilágába, de már ott is kellett hagyni.

Akkor érdemes elolvasni?

Összességében mégsem bántam meg, hogy elolvastam, mert izgalmas és elgondolkodtató családi történet a kommunikáció hiányának, a ki nem mondott elvárásoknak a pusztító hatásáról. A fő téma, a szülők által cipelt terheknek a gyerekekre pakolása, elég klisés manapság, de az írónő hús-vér szereplőkön, finoman kibontott történeten keresztül hozza ezt közel, ami miatt mélyebben érint, nagyobbat üt. Aki viszont nem tudja megbocsátani az oly sok amerikai bestsellerre jellemző hatásvadászatot, annak nem fog tetszeni.

Olvastad már az én regényemet?

Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.

Ha tetszett, oszd meg:

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük